Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-27 / 201. szám
Értjük egymást? Olvastam egyszer egy nagyon érdekes könyvet, amely azt boncolgatta, hogy az úgynevezett objektív valóságot mennyire másként-másként ítéljük meg. Mennyire meghatározottak vagyunk neveltetésünk és a környezeti hatások által, s éppen ezért világunkat, a körülöttünk zajló eseményeket egy-egy ránk jellemző szűk látókörben szemléljük. Ha valamely történés igazság- tartalmát keressük, úgy találjuk, nincs egy igazság, sok kicsi igazság van. Nagy kérdés, hogyan lehet egyezségre jutni közöttük. Ez a paradoxon sok furcsaságot, keserűséget, csalódottságot teremt az emberek között. Mond valaki valamit a másiknak, s az vérig sértődik, pedig talán nem is úgy gondolta az illető, nem bántó szándékkal ejtette ki a szavakat. Egyszerűen fogalmi zűrzavarba kerülnek, nem tudnak kikecmeregni belőle, sőt talán kísérletet sem tesznek rá. Egyszerűbb a haragosdit játszani, mint őszintén megkérdezni: „Mondd, mi a baj? Miért neheztelsz? Én nem akartam rosszat. Félreértettél.” Ilyen helyzetekben valami megmagyarázhatatlan rátartiság növekszik fel az emberben: „ha te úgy, én is úgy”, és se vége, se hossza az oda-vissza csapkodásnak, a gyűlölködésnek. Szomorú az egész család, barátok, ismerősök életét befolyásoló szituációk alakulhatnak így ki. Egyfajta vendettahangulat, amelyben a felek igyekeznek rálicitálni egymásra haragjuk kimutatásában, ennek megfelelő tálalásában. Elég, ha az egymást valaha szerető, ám a válóperi tárgyaláson torokszorító tusát vívó házasfelekre gondolunk. Ki tudja, nem egy apró „elhallásból”, félreértésből indult-e ki annak idején az eltávolodási, elidegenedési folyamat? ... Beszélni kéne! Érteni kéne! Megérteni kéne! Észrevenni, hogy az „én” mellett van „te” is, és az a „te” - miért nem feltételezzük? -, az a „te” is csak az örömet, a szépet szeretné, csak egy kicsi boldogságra vágyik, szeretni és szeretve lenni. Ki tudja, miért, egyszerűbb begubózni, zord álarcot ölteni, gyanakvó szúrós szemekkel kutatni a másik arcát. Ahogy túlpörög velünk ez a világ, felgyorsul az idő, úgy eresztjük el egymás kezét egyre könnyebben, s eljutunk odáig, hogy inkább már meg sem fogjuk. Van egy érdekes helyzetgyakorlat, amelyet terapeuták szoktak csoportfoglalkozásokon végeztetni. Megkérnek valakit, hogy álljon fel, csukja be a szemét, kulcsolja össze a kezét a mellkasán, és dobja magát hátra. Megígérik neki, valaki elkapja, felfogja estében, nem ütheti meg magát. Mit gondolnak, egy-egy csoportból hányán merik kockáztatni a testi épségüket? ... Ki meri rábízni magát a másikra? . . . Nem is tudom ... Lehet egyáltalán? ... eiecpÉKCK % Üzletben- Pista, ma te leszel udvarias a vevőkhöz.- Mindig a fiatalabbal j tolnak ki! Papagáj- Párizsból hoztak nekem egy beszélő papagájt. Most törhetem a fejem, hogy milyen gorombaságokat mond nekem franciául. Szolnokon kapós a Mont Blanc Egy Mont Blanc-túra nem tartozik a különösebben megerőltető mászóutak közé. Akinek van némi állóképessége, hegymászórutinja és ismeri annyira az Alpokot, hogy tudja, mikor megfelelő az időjárás egy ilyen kirándulásra, az nagy valószínűséggel két-három nap alatt „letudhatja” kontinensünk tetejét, és sok szép élménnyel térhet haza. Tehát mondhatnánk úgy is, „a Mont Blanc nem egy nagy durranás”, éppen ezért sokáig gondolkoztam, írjak-e az idei családi kirándulásról. Aztán minap az Új Néplapban olvastam két szolnokiról, akik ott jártak, sőt a hírek szerint csoportjukból négyen nem tudtak 3000 m-nél föntebb jutni. Ezek után szántam rá magamat az írásra. *** Dávid még csak most megy az általános iskola második osztályába. Bátyja, Péter, két évvel öregebb nála. Fiatal koruk ellenére, a fiúk már idáig is több hegymászókalanddal szórakoztatták a szolnoki újságolvasókat, az idei nyári (téli) kirándulás viszont igazi csemegének ígérkezett. A „családi férfitanács” a 4810 m magas Mont Blanc-t szemelte ki úti célul. A sziklamászáshoz szükséges gyakorlat és a kötéltechnika alapjainak elsajátításába már évekkel ezelőtt belekóstoltak a fiúk. A fizikai felkészülés zömére a nyári, szolnoki kajakostáborban került sor. A magas hegyeken található, fimnek nevezett, csonttá fagyott havon való biztonságos járás megtanulására pedig ott lesz maga az Alpok. Ilyen előzményeket követően, no meg a Telinformix Szolnoki Adatbázisa sportot támogató, némi anyagi segítségével megerősítve vágtunk neki a nagy kalandnak hárman, mi férfiak. A csapat újoncai számára a legnagyobb problémát a szokatlan magasság jelenthette, ezért először 2800-3400 m magasságba vivő „sétákat” tettünk a Dolomitokban és a Matterhorn oldalában, csak azután veselkedtünk neki nagy „Fehérnek”. Az akklimatizálódáson túl természetesen más haszna is volt ezeknek az egynapos túráknak. Volt olyan hely, ahonnan szép oldott mészkőformákkal, kövületekkel, máshonnan csillogó kristályos kőzetekkel telitömött zsebbel tértek vissza a fiúk. Itt már ki lehetett próbálni a fimen járást, bele lehetett kóstolni a ritka, fejfájdító levegőbe, hozzá lehetett szokni a kőomlások, hó- csuszamlások olykor vért dermesztő morajához, átjáróhíd híján, csizmát a nyakba kötözve át Rövid pihenő a Dolomitokban Útban a kontinens tetejére lehetett (kellett) gázolni a glecs- cserpatakok dermesztő, szédítve rohanó tajtékain. Egyszóval, bele lehetett gyúródni a magas hegyek zordon, könyörtelen világába. Ezek után a Mont Blanc alig hozott valami újat. Itt minden fagyott volt, és a hóból csak utálatos lassúsággal tudott vizet olvsztani a kis gázfőző. Mivel a háromfős csapatból kettő volt kisgyerek, nem volt kétséges a túra útvonala. A francia oldalon, a Tete Rousse ház mellett elhaladva jutottunk valamivel 4000 m fölé. Ennek az útnak a lerázó- sabb szakasza 3200 és 3800 m között van. Itt gyakoriak a kőomlások, és helyenként igen meredek sziklagerincen a rövid gyereklábak csak elvétve találtak megfelelően stabil pontot. A fiúknak hat órára volt szükségük ehhez a 600 méterhez. A sziklagerinc fölötti rész már a hó és a jég birodalma. Ameddig a szem ellát, vakító fehér páncél burkol mindent. Szemben, velünk közel azonos magasságban a Midi sziklatűkkel csipkézett szürke sziklafala. Vagy ezer méterrel alattunk a Bionnassay gleccser erősen töredezett, kék jégfolyama. Itt már csak hóra lehet sátrat verni. A következő nap pihenőt tartottunk. A fiúk feledve az előző nap fáradalmait és a magasság okozta oxigénhiányt, egész nap fáradhatatlanul nyargalásztak a havon, hógolyóztak, jégkunyhót készítettek, jégcsákánnyal hatalmas filmkockákat vágtak ki a hegy oldalából. Bár 4000 métert elérve a csapat erőnléte és hangulata kitűnőnek volt mondható, másnap mégis lefelé irányítottam a társaságot. Döntésemnek három oka volt: már elég régóta volt jó idő, és az időjárás romlását gyanítottam. A gyerekek ilyen irányú terhelhetőségére vonatkozóan megoszlik az orvostudomány véleménye. A helyszínen egy hegyi vezetővel és egy orvossal folytatott konzíliumot követően engedtem annak a véleménynek, hogy a nagy magasságban végzett erős fizikai megterhelés nem hat előnyösen a gyerekek keringési rendszerére. Nem szerettem volna, ha az általunk a magyarokról, helyben kialakított „beautiful Hungary” vélemény helyett, egy értelmetlen baleset miatt a „stupid Hungary" emléke maradna meg az itteni emberekben. Tehát a pihenőnapot követően elindultunk lefelé... És, hogy milyen volt az út le a hegyről, azt majd legközelebb mesélem el. Szekeres Ferenc Kof'^ífo/aaPó Különböző poharak Az italkeverésről szóló sorozat eddig már sok fontos és speciális eszközről adott tájékoztatást. Most egy lényeges kellékről lesz szó: a poharakról, kelyhek- ről. Egyúttal eltekintünk a szigorú szakmai megítéléstől, ami az egyes italokhoz kimondottan illő, még inkább kötelezően hozzá tartozó kelyhek formáját illeti. Egyrészt azért tesszük, mert a szakkönyvek többsége sok esetben eltérő véleményen van például a fehérboros és vörösboros pohár tekintetében is. Természetesen a koktéloskely- hek vonatkozásában azért vannak úgymond írott szabályok, azaz meghatározott poharak. Másrészt az otthoni italkeverés keretén belül megengedhető az a kis „szabálytalanság”, hogy nem pontosan az előírt kehelybe töltjük az italunkat. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy szinte minden nem színezett üvegpohár alkalmas a koktélok kínálására..., ha csak a koktél egyedüli ízhatása a fontos, látvány nélkül. A színezett kelyhek nem engedik érvényesülni az italt alkotó és az arányokból is eredő színkompozíciót, az esetleges díszítést, így elsősorban az ilyen kelyheket kerüljük. A forró italok (grogok, puncsok) kivételével mindig vékony falú, lehetőleg nem üvegmarással díszített kelyheket használjunk., A vékony falú üvegpohrak azért is előnyösek, mert gyorsabban lehűthetők. Ám egy ólomkristály kehely is méltó egy-egy koktél megízleléséhez, elsősorban otthon. A házi bárunkban hat-hét féle pohártípussal megoldható a koktélok szakszerű és ízléses kínálása. Ezeket a poharakat lehetőleg mindig tartsuk külön más poharaktól, illetve konyhai felszerelésektől. Ez azért fontos, mert a gyakrabban és több más célra használt konyhafelszerelés között könnyebben összetörhetjük, vagy családtagjaink merő figyelmetlenségből is használhatják hétköznapi célokra. Ugyanakkor az ilyen vékony falú kelyhek könnyen csorbulhatnak is, ami azonnal kizárja további használatukat. Ha már a különböző poharak beszerzésére szántuk el magunkat, akkor célszerű legalább 10-12 darabot vásárolni belőlük fajtánként. A poharak a legnagyobb gondosság mellett is eltörhetnek, megrepedhetnek, tehát tartalékokra is kell gondolni. Nem beszélve arról, hogy egy-egy nagyobb létszámú társaság ösz- szejövetelekor szükség is lehet 10-12 darab azonos pohárra. Még egy jótanács: a kokté- loskelyheket használat után mindig azonnal mossuk és töröljük el. Ily módon ugyanis a tojással, tejszínnel készült italok maradéka sem szárad az oldalfalakra, könnyen eltávolítható. Az Új Néplap családi albuma A Ternák család Nagy örömmel vettem tudomásul ez évi családi- fotó-pályázatukat. Az elmúlt évben a két nagyival pályáztam a „szupernagyi” pályázaton, most a „kis család” szeretne részt venni. Nagyon jónak tartom ezt a kezdeményezést. Az emberek világgá kürtölhetik ismerősöknek, barátoknak, jó- és rosszakaróknak: „látjátok, ez az én családom” - írja Témák Atti- láné Fegyvernekről. Továbbra is várjuk a családok kedvenc fotóit A papa a kis Ádámkával Sonyák Béla
