Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-27 / 201. szám
8 Kulturális panoráma 1994. augusztus 27., szombat Milyen is a jó pedagógus? Eleven életbe rejtett halhatatlanság Emma nénit úgy vették körül a kisiskolások, mint kotlóst a csibék. Pedig nem volt se gügyögős, se ér- zelmeskedő, inkább határozott, katonás. A lényéből áradt, hogy szereti a gyerekeket, nem kellett mondania. Nem is mondta. Hangos szót sem lehetett hallani tőle, mérgesnek, izgatottnak, haragosnak senki sem látta soha. Az óráin mégis olyan csönd honolt, hogy még a légy is abbahagyta a zümmögést. Nem kellett fegyelmeznie, mert ő maga fegyelmezett volt. És nyugodt, mint az ember nem járta anya- természet. Minthogy gyakorlóiskolában tanított, a tanítóképzősök próbálták ellesni a titkát. Ugyan mivel babo- názza meg a más pedagógusnál mozgékony, izgága gyerekeket? Elvarázsolja őket? Végtére rájöttek: vannak dolgok, amiket nem lehet ellesni, megtanulni, amikre születni kell. Egykori magyartanárom olyan órákat tartott, hogy nem létezett olyan betegség, láz, amely bárkit is otthon marasztott volna. Külön jelest adott annak a diáknak, aki az óra végén megmondta, a magyarázathoz milyen szakkönyveket használt föl. Ezt persze csak az tudta megmondani, aki az összes forgalomban lévő irodalomtörténetet és monográfiát olvasta. Sokan megtették. Ha jött a légiriadó, kedves költőinket szorongatva („karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre” - mint Illyés Gyula mondta volt) iszkoltunk a pincébe, ám ott szemrebbenés nélkül folyt tovább az óra. Félni is elfelejtettünk. Ismertem olyan tanárnőt - fiatalon halt meg -, aki minden volt diákjáról tudott. A távolba szakadtakkal is levelezett. 1956 után, a látogató vasárnapokon hazánk börtöneit járta. Vitte a csomagokat egykori diákjainak. Nemcsak a régi nemzedékek sorában akadtak igazi nagy tanár- egyéniségek: gyermekeim iskolai életében is jelen volt néhány igazán szeretett tanár, akivel a barátság felnőttkorra is megmaradt. Mondhatanék példát az ellenkezőre is. Emlékszem olyan (egyébként jóindulatú) tanárnőmre, akinek - bár évekig tanított - sem nevét, sem arcát nem tudom fölidézni. Amit tanított, azt még kevésbé, abból örökre tudatlan maradtam; s ha rá gondolok, Szókratész jut eszembe, aki egy hozzá forduló apa kérő szavára így válaszolt: „Nem vállalkozhatom fiad nevelésére, mert nem szeret engem, s ezért semmire sem tudom megtanítani.” A nevelő személye és az érzelmi motiváció a legfontosabb az egész oktatási műveletben. Akit szeretünk, azt azzal együtt szeretjük, amihez ő szenvedélyesen ragaszkodik. (Ha nem szenvedélye a tudománya, akkor régen rossz!) Ha pedig a diák már korábban vonzódott ahhoz a tudománykörhöz, akkor boldogan talál rokon lélekre. Nevelni sem lehet elvontan: csak azon a tudásanyagon keresztül, amit tanítunk. Közömbösen, hidegen pedig sem tanítani, sem nevelni nem lehet. Csak untatni. Az unalom azonban a legértékesebbet rabolja el: a fiatal, rugalmas agyú diák idejét. Korunk pedagógiája sokféle eszközzel, géppel, képpel, felszereléssel dolgozik, valamennyi könnyíti a munkát. De embert nem pótol. Egy papírral, ceruzával fölszerelt igazi nevelő többre megy - akár csak egy fa alatt a földön ülve -, mint gépek garmadájával ellátott, elfásult ember. (Gondoljunk csak a Kincskeresőre! A kis Móra Ferencet az édesanyja az ablak jégvirágaiba rajzolt betűkkel tanította, még papír, ceruza sem kellett!) De hát ezt mindenki tudja, miért nem értékeli mégis méltóképpen a társadalom a pedagógusokat? Miért a legrosz- szabbul fizetett értelmiségi csoport az övék, és többnyire az is volt mindig? Már a rómaiak is többet fizettek a fodrász rabszolgáért, mint a görög paidagogoszért! (Az arány valószínűleg ma is ugyanaz.) Régente azt mondták: kevesebb a munkaidő, mint más pályákon, a téli, nyári, tavaszi vakáció kitesz négy hónapot; az óraszám is kisebb volt, az osztályok létszáma is, kevesebb dolgozatfüzetet kellett javítani; tanítás után gyerek, diák hazament; a régi tanárnak még volt ideje rá, hogy író, költő, műfordító, tudós legyen. De manapság látástól vakulásig az iskolában tartózkodik, a vakáció rövidebb, különkeresetet csak a helyettesítés biztosít, fizetésének reálértéke mégsem éri el a félszázad előttit. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy általános szegénység jellemez egy társadalmat, vagy relatív jólét, a többihez viszonyítva mindig a pedagógus a legszegényebb. Mi lehet e mögött? Gyanítom, hogy talán a mindenkori társadalom irigysége: aki naponta azzal foglalkozik, amit szeret, aki rakoncátlan emberkéből kultúrlényt farag, annak a munkája merő gyönyörűség, hát még fizessünk is érte?! Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. A mai diák nyugtalanabb, mint felmenői voltak (mert hiányolja a szülőjét, akinek nincs ideje rá; mert válási árva, netán éppen fegyver hadakozó szülei kezében; mert fél az annyi veszélyt rejtő világtól; esetleg horrorfilmek nézésével tölti a fél életét stb.); szenvedélyes érdeklődés sem hevít minden tanulót; gyakoribb a dislexia, sok gyermek nem tud olvasni, tehát tanulni sem, bohóckodással teszi szórakoztatóvá az órát; van, aki ellenségnek véli a tanárt, olyannyira, hogy életét is veszélyezteti (Kosztolányi Aranysárkányhoz az élet nemegyszer szolgáltatott mintát, s ma a regény aktuálisabb, mint valaha); akad, aki megalkuvásnak nézi a szeretetteljes tanár-diák viszonyt, s a tanárhoz húzó társát is üldözi; egyszóval a tanári pálya sem csupa gyönyörűség, hanem a kemény küzdelemben azért mégis fölvillanó fények sorozta. De vannak pillanatai, amiért érdemes élni. És vannak fölnövekvő ifjú emberek, akik mint a jó szobor, egyszerre viselik magukon modelljük vonásait és alkotó szobrászuk félreismerhetetlen stílusát. Ezekben az ifjakban él tovább a pedagógus nemzedékek során át, és ez az eleven életbe rejtett halhatatlanság igazabb jutalom minden másnál. B. É. Rejtélyes manhattani haláleset Krimi Woody Allen módra Hamarosan, szeptember elsejétől kerül mozikba Woody Allen legújabb filmje, mely éppúgy, mint előző alkotásai, vígjáték. A Rejtélyes manhattani haláleset egy mai komédia, amelyben egy házaspár egy feltételezett gyilkosság valóságos megszállottjává válik, s ebből fakad a sajátos humor. A film forgatókönyvét is maga írta a színész-rendező, s ez már hu- szonharmadik alkotása. A film egyik női szerepét az a Diane Keaton játssza, aki 1968-ban a Hairben aratott sikert, majd az ezt követő években sok filmvígjátékban dolgozott együtt Woody Allennel, például a Játszd újra, Samben, a Hétalvóban, a Szerelem és halálban. Az Annie Hall címszerepében nyújtott elbűvölő alakításáért megkapta 1977-ben a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. De láthattuk őt a Keresztapa trilógiában is. Képünkön Diane Keaton Woody Allen és Jerry Adler társaságában. A neves filmszínész, Alen Aida, aki egy sze- retetre méltó agglegényt alakít, s másodszor játszik együtt a film alkotójával, így nyilatkozott közös munkájukról: „Mindkét film forgatása (a Rejtélyes manhattani halálesetet 1992-ben forgatták - a szerk. megjegyzése) hasonlóan kellemes élmény volt számomra. A forgatásokon sokat improvizálunk. Az embernek egyáltalán nincs az az érzése, hogy filmet csinál, az egész inkább színpadi felkészülésre hasonlít... Mint filmkészítő, nagyon érdekesnek találom, ahogy Woody megoldja a forgatókönyvi és dramaturgiai problémákat egy-egy felvétele során. Minthogy az ő munkamódszere szerint a jeleneteket nem több különböző beállításból vesszük fel, hanem egy hosszabb menetben, a problémákat helyben kell megoldani, és nem lehet elhalasztani a vágás idejére. így már felvételkor figyelemmel kísérhető, ahogy egy jelenet tökéletesedik. Számomra mindig lelkesítő nézni, ahogy Woody dolgozik.” A film sajátságos Woody-hu- morával újabb bizonyság a színész-rendező kiapadhatatlan alkotókedvének, tobzódó tehetségének. Meghal egy háziasz- szony, akit mindenki egészségesnek tartott. Halála váratlan, ez ajzza fel a környezetet - hátha nem is volt ez a halál természetes... Botcsinálta nyomozók, csetlő-botló figurákkal - és sok-sok humorral. Farkas István - a művészet szívében Három jelentős esemény egy festő körül. Azaz halálának ötvenedik évfordulóján. Egy 1944. június 23-án keltezett levelezőlapon azt írta Farkas István Herczeg Ferencnek az Auschwitzba tartó vagonból: „Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.” Önarckép (1928) E dátum köré csoportosul most a Magyar Nemzeti Galériában a Farkas István-emlékkiál- lítás, a Kecskeméti Képtárban a művész rajzaiból, akvarelljeiből összeállított tárlat és az Arthis Alapítvány Kiadó által megjelentetett Farkas István nagymonográfia S. Nagy Katalin avatott tollából. A pazar kivitelű monográfia részletes élet- és korrajzot nyújt át az olvasónak, teljes oeuvre-katalógust, részletes képleírásokkal bőséges illusztrációt közöl, szemelvényeket a művész levelezéséből, valamint irodalomjegyzéket. Megjegyzendő, ez az első nagymonográfia Farkas Istvánról. Ahogy az lenni szokott, a külföldi elismerés kevesebbet váratott magára, mint a hazai. André Salmon, a kitűnő francia műkritikus és költőbarát két könyvet is írt Farkas Istvánról (egyik sem jelent meg magyarul). Azt írta: „Farkas István Franciaországot megtisztelte azzal, hogy hosszasan itt időzött. Nagy festő kortárs, aki a mai művészet szívében, a tökéletesedés századainak keresztút- ján eszményien helyezkedett el. Az első, aki Kelet-Európából érkezett hozzánk, hogy az Élő Művészetet hitelt keltő alkotással gazdagítsa...” A Mednyánszky-tanítvány Farkas István ugyanis Párizst választja pályakezdése színhelyéül. Ott töltötte festővé válásának első három évét. Az Académie La Palette-ben együtt tanít, tanul és dolgozik Le Fau- connier mellett Metzinger, Se- gonzac, Ozenfant, Léger, Chagall, Csáky József, Szobotka Imre és Farkas István. Műteremszomszédja Rainer Maria Rilke. Ekkor ismerkedik meg az Apollinaire köréhez tartozó Andre Salmonnal. Ahogy kitört az első világháború, Farkasnak, mint ellenséges ország állampolgárának, el kellett hagynia Franciaországot, tervezett kiállításának anyagát elárverezik. Itthon ekkor magyarosítja nevét Wolfnerről Farkasra, és önként jelentkezik katonai szolgálatra. Végigrajzolja a háborút, mint oly sok festőtársa. Expresszív és realisztikus rajzokkal telnek meg mappái. Egy évet olasz hadifogságban tölt, s amikor innen hazaérkezik, már harminckét éves. A létezés, az élet-halál kérdései foglalkoztatják. Elölről kezdi festői pályáját. Portrékkal, csoportképekkel, összetéveszthetetlen, csak rá jellemző jellegzetességekkel. Az apja által már korábban indított Üj Idők című lap és a családi rt.-vé váló Singer és Wolfner Kiadó révén írókkal, költőkkel kerül kapcsolatba. Az ő portréik is gazdagítják az életművet. Már 1924-et írnak, amikor megrendezi első önálló kiállítását. Sikereket ér el, de a körülmények nem kedveznek művészi fejlődésének. Miután feleségül veszi Korb Idát, a finom hangú festőnőt, visszatérnek Párizsba. Mediterrán tájakat fest, tengerpartokat, fákat, mindennapi tárgyakkal teli csendéleteket. 1930 és 1934 között születnek a legjelentősebb, legismertebb képei: a Szi- rakuzai bolond, Az elátkozott ház, a Szép kilátás, a Kesztyűs nő, a Fekete nők, A reggel, a Dombon, a Sétány, a Végzet. Csupa filozófiai mélységű alkotás. Néhány nappal 1932-es budapesti kiállításának megnyitója előtt hal meg az édesapja, aki soha sem akarta, hogy fia festő legyen. Farkas István kénytelen átvenni a családi Kesztyűs nő (1931) könyvkiadó vezetését. Ez az irodalom- és művészetszervezői munka nem kedvez festői elhivatottságának. A kor történéseire reagálva rezignált, elégikus képeket fest. Elfogadja a halál tényét. A zsidó törvények, a második világháború eseményei újból a lét alapproblémáira irányítják figyelmét. Még kiállítást rendez 1943- ban harmincegy művével, 1944- ben az Új Romantika kiállításon is részt vesz. De április 15-én a Sajtókamara főtitkára ötvennégy zsidó újságíró nevét kiszolgáltatja a németeknek, köztük ott szerepel Farkas Istváné is. Aki nevét odaírta, előzetesen már megkapta a Sin- ger-Wolfner Kiadót... Herczeg Ferenc Horthyhoz fordul a festő megmentéséért. Levele a bürokrácia süllyesztőjébe került. Farkas István azt szerette volna, ha képei együtt maradnak. Ehhez képest sok műve van ismeretlen helyen, külföldön, vannak amelyeket csak fényképről ismerünk. De jelentős gyűjteményt őrzött meg Glücks Ferenc (ezek a Kecskeméti Képtárba kerültek), és a jelen kiállítást és nagymonográfiát is támogató fiai. (kádár) "!> V ' A , jWh», %L/"' % • 1) L- rM 1 f' ■ 1 lx *J /i * né Keszthely Amiről a Tokaji írótáborban is beszéltek Válságban a vers, a költészet? Komoly hagyománya van már a Tokaji írótáboroknak, de annak is, hogy szigorú vagy kesergő hangulatú tanácskozások, viták zajlanak a magyar költészet jelenéről. Irodalmunk története nagyszerű költői pályákat mutat fel, Csokonai óta szinte folyamatosan, s a közkeletűen elfogadott klasszikus nagyságok fényében a jelen mindig szegényesebbnek mutatkozik. Ahogy sötét álmaiban Ady Endre a legutolsó magyarnak képzelte magát, úgy vélik sokszor és sokan, hogy egy lezárult nagy pályával már a magyar líra nagyságának is vége szakad. Babits és József Attila kortársainak egy része is a líra haláláról elmélkedett, s azóta is folyamatos e nézetsor. A legutóbbi másfél évtizedben a korábbiaknál talán valamivel több indokkal. A magyar irodalom ugyanis közismerten líraközpontú volt. Mostanában viszont úgy látszik, hogy a próza nagymértékben feltört, sőt, le is körözte sokak szerint azt a lírát, amely korábbi fényéhez képest tartós válságban van. Igazolni látszik mindezt az is, hogy korábbi akár csak hatvanas évekbeli - nagy közönség- sikereihez, népszerűségéhez képest az élő líra igencsak visz- szaszorult, társadalmi presztízse nagymértékben csökkent. A fénykorban tízezres példány- számú verseskönyv, második kiadás is előfordult, ma pedig az ezer alatti példányszám az általános. Nemrég egy nagy könyvesbolt vezetője nyilatkozta, hogy a verseskönyvek árusítását meg kellene szüntetni, elég volna, ha kiadnák annyi példányban, amennyi a költő barátainak és ismerőseinek a száma. Egy kiadói szerkesztőtől viszont azt lehetett hallani, hogy azért kerül már kb. 400 forintba egy karcsú és fűzött verseskötet, mert kisebb vételár esetén a kereskedelem nem hajlandó forgalmazni azt; az egy kötetre eső 150-200 forintnyi kereskedelmi haszon alatt ugyanis nekik nem „éri meg” a munka. Ebben a helyzetben az az „elvetemült” olvasó, aki meg szeretne vásárolni mégis egy verseskönyvet, bizony még az ország fővárosában, vidéki nagyobb városokban is gyakorta hiába próbálja beszerezni, így aztán kénytelen-kelletlen leszokik a versolvasásról. Ha meg mégis rátalál a kívánt könyvre, az ár riasztja el, az az ár, amely ugyan igazi piaci viszonyokat mutat, csak éppen a fizetések nem igazodnak mindehhez. Pedig érdemes (volna) olvasni folyóiratokban, könyvekben is a mai magyar költészetet, amely a mind lehetetlenebb helyzetben nemcsak él, hanem jelentős teljesítményt is nyújt, talán soha nem volt ennyi, a szó legnemesebb értelmében hivatásos, tehetséges költője a magyar irodalomnak, mint e századvégen. A próza kétségtelen sikerei sem feledtetik el tartósan e tényt, s az sem, hogy - talán éppen e gazdaság kísérőjeként - nem néhány egyértelműen kiemelkedő nagy tehetség mutatkozik meg, hanem sok olyan, aki klasszikussá válhat. Nem kell félteni Arany János déd- és ükunokáit: teszik ők is a dolgukat, amely a közhiedelemmel ellentétben lényegében ugyanaz, mint száz vagy négyszáz éve. V. G.
