Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-26 / 200. szám

12 Nyugdíjasok fóruma 1994. augusztus 26., péntek Szolnokon Rendszeres, átmeneti, részsegély Milliókat ad idős polgárainak megyeszékhely önkormányzata Csak emlékeztetni szeretnénk a nyugdíjasokat: idén, ok­tóber elsején megkezdődnek a Ki mit tud? elődöntői: Cibakházán, Mezőtúron, Karcagon, Törökszentmiklóson és Jászapátiban. A döntő október 15-én Törökszentmik­lóson lesz. Képünk 1992 októberében készült: a szent- miklósi döntőn a tiszakürti nyugdíjasok kórusa. Kórházban Augusztus Hajdankori nagymamák és nagypapák jó szokása volt: egész évben serényen rakták, ami kis nyugdíjukból nélkülözhető volt: kará­csonyra, kis ajándékokra az unokáknak. Később - s erre már az élő nagyszülők emlé­keznek - új módi állt az ajándékozás élén. Figyelni kellett, mikor ballag az unoka óvodából, általános iskolából, gimnáziumból. Ha netán volt olyan szerencsé­jük, hogy unokájuk eljutott az egyetemi végzettségig, természetes, hogy a diplo­maosztásra is kellett aján­dék. Mindez ma is így van, legfeljebb az ajándékok egyre szerényebb értékűek, különösen ha nem egy, több unoka is örvendezteti a sze­rető nagyszülőt. Azaz: bő­vült az ajándékozás^?) lista. A nagyszülők manapság au­gusztus táján szorgalmasan számolnak, takarékba jár­nak, vagy a párna alól sze­degetik elő, amit tavasztól nyár végéig sikerült össze­spórolniuk. Mert augusztus végén rendszerint megjele­nik egy vagy több unoka - olykor maga a szülő s el­panaszolja, kevés otthon a pénz, sokba kerül a tanév. A nagyszülő segít, ha tud. Ad iskolai könyvekre, felszere­lésre, netán új sportcipőre - ha teheti. Elszomorodva be­látja, hogy az iskola egyre többe kerül, s manapság ke­vés az olyan szülő, aki még egy, két gyereket is könnyű­szerrel, saját tehetségéből el­indít a tudás újabb lépcsőfo­kán. A nagyszülő persze mind­ezt nehezen érti meg, álmat­lan hajnalain el is gondolko­zik rajta. Hogy is van ez? Ha olyan szerencsés, hogy nincs munka nélkül szülő-gyereke, miért nem keres annyit, ami­ből (hiszen manapság a fe­leségek, az édesanyák is dolgoznak) föl tudja nevelni, iskoláztatni a gyerekeit? Persze a nagyszülő maga is a piacról él, s hiába emlékszik rá, hogy ezelőtt öt évvel fel­háborító drágának tartotta a hétforintos krumplit - ami azóta kereken harmincba ke­rül - meg a tíz-, tizenöt fo­rintos kenyeret - ami lassan, de biztosan csúszik a százas felé -, szóval a nagyszülő­nek is egyre nehezebb. Még örül, hogy viseltes, de van kabátja, hogy neki már aligha kell új cipő, viszont belátja, a gyerek hamar elrúg és kinő egy-egy pár cipőt, s a tél hidegében se járhat a hóna alá felcsúszó dzsekiben a kisunoka. Ezért ad, segít, mert a nagyszülő, hiába kicsi a nyugdíj, még mindig tud, ha akar segíteni. Nem tudja azt ugyanis senki rajta kívül, mennyire takarékosan tud élni, mennyit tud magától megtagadni. Nem vesz pél­dául tejet, rászokott a teára reggel, este, s hiába esne jól egy finom puha sóskifli, a fél kiló kenyeret addig maj­szolja, míg tart belőle. És hol van az előírva, hogy egy idős ember napjában egyen húst? Ugyan már, megteszi egy kis feltét nélküli főzelék, egy káposztás cvekedli - legfel­jebb ünnepnap csirkeleves far-hátból. És az sincs elő­írva, hogy esténként villanyt égessen, meg az se, hogy já­rassa a hűtőszekrényt - az a kis zsír, ami legfeljebb ott­hon van, még a kánikulában sem romlik meg a konyha hűvösében. Ha hetvenen aluli, meggondolja azt is, utazzon-e akár csak a helyi temetőig autóbuszon, mert egy buszjegy is nagy pénz már egy vékonypénzű nyug­díjasnak. így aztán a nagy­mama - különösen ha már elmagányosult - még a ke­véske nyugdíjból is tud félre­tenni, unokákra gondolni. Most is augusztus van, augusztus vége. Ki tudja, hány nagymama, nagypapa adta már oda az unokájának félretett forintjait - vagy épp ezt, az augusztusi nemrég megkapott nyugdíjat osztja meg unokáival? Nem tudja, nem is érdekli, mit jelent a pénz. Csak segíteni akar, emberséggel, ebben az egyre embertelenebb világban. 1992. augusztus elseje óta található a régi szolnoki men­tőállomás helyén a város pol­gármesteri hivatalának segé­lyezési csoportja. Székely Anikó csoportvezető egyetért velem: ezt a helyet minden régi szolnoki könnyen megta­lálja a főutcán - ha akarja s ha van bátorsága hozzá. Nos, úgy tűnik a számokból, egyre inkább meglelik a hivatalt, mert az élni akarás készteti őket. Azok, akik évek óta rendszeres szociális segélyt kapnak, talán „nyugdíjadó­juknak” is tisztelik a csopor­tot, hiszen ötvenhét olyan idős szolnoki van, aki innét kap havonta 7260 forintot, mivel más megélhetési for­rása nincs. Vannak aztán, akik részsegélyt kapnak, ők azok a házastársak, akiknek férjük nyugdíját egészíti ki a csoport, mert ketten egy kis nyugdíjból nem tudnak meg­élni. Rendszeres ügyfele a csoportnak a város ezernél több mozgáskorlátozottja is, akiknek legalább a fele ugyancsak idős ember. Ok az évi 12 ezer forint „benzinpén­zért” jönnek, s megint csak tömegben a közgyógyellátási igazolványért, betegek, gyógyszeren élők. Csak ta­valy 940 közgyógyellátási igazolványt adtak ki a megye- székhelyen. Évente kétszer adnak Szol­nokon rászorulóknak átme­neti szociális segélyt. Az idén erre a célra 14 millió forintot szavaztak meg a költségve­tésben. Hogy a számokat is A martfűi városi önkormány­zat programja szerint sokat'Segít a kisváros idős lakóinak nehéz, egyre nehezebb helyzetén. A már korában jól bevált idősek klubja és a házi szociális gon­dozói szolgálat átszervezésével, összevonásával létrejött a szo­ciális családsegítő szolgálat, amely nemcsak a nyugdíjban se részesülőkre, hanem a kisnyug- díjból élőkre is figyel. Érthető a figyelem, hiszen 8200 lakosból több mint ezer a nyugdíjasok száma, s a fiatalabbakkal együtt ezerötszázan részesülnek vala­milyen nyugdíjszerű ellátásban. Akik sehonnét se várhatnak se­gítséget, az érvényes törvények szerint rendszeres szociális se­gélyben részesülnek, s ők azok is, akik megkapják a közgyógy­ellátási igazolványt, hogy leg­alább a gyógyszerekre, beteg­ségeikre ne költsenek, az ön- kormányzat adja a rávalót. Saj­nos gyakran szóvá teszik: a Már öt éve, hogy gondozási központ működik Cibakházán, ebben a 4300 lakosú községben. Igaz, egyre nagyobb a szükség is rá, hiszen a lakosság kb. 20 százaléka időskorú, s nagyon sok a magányos, magatehetet­len idős, beteges ember. Ezért volt célszerű 1989-ben tovább­fejleszteni az idősek klubját, a szociális tevékenységet kiter­jeszteni, szélesebb körűvé tenni. Napi szociális ellátásra, étkezte­tésre és ápolásra, gondozásra egyre több embernek van igé­nye - szüksége. A gondozási központban jelenleg két klub működik, s általában 25 idős emberről gondoskodnak, akik közül - nyugdíjukhoz mérten - többen fizetnek szerény díjat is. Igaz, van egy másik, ennél né­pesebb klub is, csakhogy ott he­tenként egy napon találkoznak az időskorú cibakiak. Ez inkább a társasélet, a szórakozás céljá­ból szerveződött. A harmadik klub - a téeszé - is híres a falu­ban, mert ott is sok gondosko­dás veszi körül a munkában megfáradt, de közösségért áhí­tozó öregeket. Nem szerényte­lenség leírni azt se, hogy az ön- kormányzat huszonhét cibak­idézzük: szociális rászorult­ság alapján szociális segély­ben összesen 7480 ember ré­szesül a megyeszékhelyen, átmenetit pedig már 9202-en kaptak. Itt, a Baross utca 25.-ben ezek a fő segélynemek, amiért jönnek, jöhetnek az idősko­rúak. Igaz, az előbb idézett költségvetési keretbe tartozik a temetési segély is, hiszen manapság az utolsó út se egy­szerű, s nehezen fizethető nyugdíjból, még családi segít­séggel is. És igaz, ami igaz, van s egyre több a köztemetés is. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy magányosan, sem- mitlenül hal meg valaki a vá­rosban, akinek végtisztessé­géről nincs ki gondoskodjék. Ezek az esetek nem minden esetben szolnoki illetőségű közgyógyellátásba bevont gyógyszerek száma egyre csök­ken, így hiába az önkormányzat segítsége, a lista szűkül, s a be­tegek a gyógyszertárban tudják meg, ha ragaszkodnak az orvos által is javasolt gyógyszerhez, súlyos százasokat kell - kellene - érte fizetniük. Az önkor­mányzat persze tud erről, s ha egy beteg idős ember nem tudja kiváltani gyógyszereit, azonnal újabb segélyt ad pénzben - leg­alább ez ne tegye még bete­gebbé a martfűi öregeket. Van a segélyezésnek még egy formája. Az esetenkénti szociális segély, amit kérhetnek és kaphatnak a nyugdíjasok is, hiszen a cipőgyári meg a téesz- nyugdíjak (az idősek többnyire ezeken helyeken dolgoztak ak­tív korukban) nem mondhatók elégnek, méltányosnak. Szóval esetenként kaphatnak a polgár- mesteri hivataltól a nyugdíjjal rendelkezők, nehéz helyzetbe házi idős embernek ad rendsze­res szociális segélyt, minden évben igyekszik az idősek nap­ján valamennyinek adni kis ajándékot, egy-egy jó vacsorát. És nyaranta arra is van gondjuk, hogy kirándulni vagy fürdőzni vigyék az arra hajlandóakat, mert évek óta nagy becsülete van a faluban egy-egy ilyen rendezvénynek. Az időskori­aknak van bérletük a kecske­méti színházba, s ha szükségük van valamire, rendszeres, olcsó ruhavásárlási napokon is besze­rezhetik maguknak. Ennyi és igyekvő, időseket megértő faluvezetési szándék után nem meglepő, amit dr. Őze Sándor polgármester úrtól hal­lottunk a múlt héten hivatalá­ban. Szeptember végén, de leg­később október elején elkészül Cibakházán a gondozóház! Létesítéséről 1991-ben dön­tött a képviselő-testület. A Sza­badság tér 5/a szám alatti épület átalakításával a helyi Gameszt bízták meg. Hasznos területe mintegy 160 négyzetméter lesz. Tizennégy-tizenhat embernek lesz benne kényelmes otthona, vagyis bentlakásos lesz, amo­lyan mini szociális otthon. Hat elhunytakat jelentenek, de a halálozás helyét pontosan. A polgármesteri hivatal számlá­jára tavaly 21 köztemetés tör­tént a városban, s erre mindig kell az adófizetők pénzéből költeni. Mindez persze szomorú, sok bajt takaró beszámoló, de hát az élet árnyékos oldalán járók értik, lakóhelyük, szü­lővárosuk gondoskodik róluk. És szándékkal nem szóltunk a többi, széles rétegeket érintő gondoskodásról, a szociális otthoni elhelyezésről, a házi szociális gondozásról s a la­kásfenntartási támogatásról. Sajnos, a jelek azt mutatják, ez utóbbira az elkövetkező évben még többet kell szánni és költenie az önkormányzat­nak. Az idősek nemcsak fogynak, szegényednek is. jutott emberek is. Az idén ja­nuár elsejétől augusztus 18-ig száznégy nyugdíjasnak 312 ezer forint egyszeri szociális segélyt fizettek ki a hivatalban. A most készülő, az önkormányzat né­gyéves munkájáról számot adó beszámoló szerint a városban csak az idén alanyi jogon 16, méltányosságból pedig 46 nyugdíjasnak adtak ki közgyó­gyellátási igazolványt. A négy év alatt összesen ötvenkét idős­korú kapott rendszeres szociális segélyt - összegben csak ez több kétmillió forintnál, eseti segélyre (ebben a számban már rászoruló fiatalabb családok is benne vannak) 2 ezer 200 talál­tatott jogosultnak, s a közgyógyellátásban részesü­lők száma összesen kilencszáz volt a négy esztendőben. A legszomorúbb adat: Mart­fűn 1990-től napjainkig 148 esetben utaltak ki temetési se­gélyt. tágas szobában laknak majd, lesz ebédlőjük, fürdőszobájuk, s a szórakozásukat, kellemes tár­sas időtöltésüket is igyekeznek biztosítani. Hozzátesszük: az önkormányzat szociális pályá­zatokat is nyert, amelyekből ke­rek 600 ezer forintot a gondo­zóház berendezésére költhet­nek. Remélhetőleg a gondozóház ünnepi megnyitójára meghívót kapunk mi is, hogy fényképes riportban mutassuk be a magá­nyos cibaki öregek szép új ott­honát. És közben arról is ka­punk újabb híreket, miként fej­lesztik még tovább a szociális gondozást. Az önkormányzat ugyanis felmérés alapján tudja, a több mint ezer hatvan év kö­rüli cibakházi ember közül egyre többen szeretnék a házi gondozást is magukénak tudni. Jó hír, hogy a gondozók mozgá­sát segítendő, a Népjóléti Mi­nisztérium pályázatán egy Mit- subitsi mikrobusz beszerzési árát is elnyerték. S hogy a nehéz helyzetben élő öregeken is segí­tenek, mi sem bizonyítja job­ban, mint az, hogy egyre többen kapnak közgyógyellátási iga­zolványt a faluban. Ül a kis öregasszony a kór­házi ágy szélén, lábai kaszálnak a levegőben, mert ezek a kór­házi ágyak olyan magasak, hogy a nehéz járású betegnek nem ártana lépcsőt tenni, hogy valahogy felkapaszkodjanak rá. Várja szegénykém az ebédet, mert messziről hozták ide a mentők; fia, lánya dolgozik, nem tud hétköznap látogatóba jönni, hozni egy kis jó otthonit (ha még van otthon jó otthoni.. .), így aztán a kis asszott vénség úgy kap a semmi kis vizes leves után, mintha lakodalmas tyúk­húslevest adnának a kezébe. Megeszi a tökfőzeléket, amire mutatóba rálöktek pár falatnyi darált húst, délután öt tájban meg már alig várja a két zsem­lét, a szelet parízert vagy a kar­csú kockasajtot a tálcán - mert­hogy éhes a lelkem, minden baja, betegsége mellett az a leg­nagyobb baja, hogy éhezik. Igaz, van a kórházban büfé meg bolt is, letotyoghatna, hogy pó­tolja a sovány kórházi kosztot, de hát miből, Uramisten, miből? Ami kis pénz van nála, arra tar­togatja, hogy odaadja majd egy kedves orvosnak vagy ápoló­nak, aki a legnagyobbat segít rajta. Aztán egy délután két csinos, friss fruska, amolyan kisnővé­Ismerem magát, kedves, de örülök, hogy nem tudja, ki va­gyok, mi a nevem. Találkoztunk már sokszor, nyugdíjasklubban, egyszer egy idősek napján, meg kiránduláson is. Ez pár évvel ezelőtt volt. mert már nem me­gyek sehová, ide a piacra is ne­hezemre esik kijönni, de hát egyszer egy héten csak kell venni egy kis zöldfélét. Azért fogtam meg, hogy kérjem, írjon már azokról is, akik nem várnak a város vagy a falu segítségére, nyugdíjasklubokba se járnak, de roppantul megszenvedik a csa­lád segítségének hiányát. Nézze, nem nyilatkozom, nem mondom magának tollba, hogy szerencsétlennek érzem ma­gam, mert hiába neveltem föl két fiúgyereket, hogy szegény uram elment, olyan magamra maradtam, mint itt, ez a kisuj- jam. Pedig annyit áldoztam a családomért, hogy tán regényt is lehetne belőle írni. Míg jó uram élt, ő is azon volt, segíteni, csak segíteni mindig a gyereke­ken. Amikor városba költöztek, mi adtunk az emeletes lakásba nem is keveset - előbb a na­gyobbnak, aztán, mire megint összegürcöltünk egy kis pénzt - hizlalásból, borjúnevelésből, miből -, jött a kisebb, neki is összkomfort kellene, mint az idősebbnek, ő számíthat-e ránk? Hát már hogyne számíthatna, mondtuk, s adtunk, ahogy tehe­tőségünkből futotta. ígérte is mindig mind a kettő, hogy el nem felejtik, mennyire mellet­tük voltunk, meghálálják majd, ha rászorulunk. No hát, amikor az apjuk meghalt, szinte ver­sengtek, melyikőjükhöz men­jek, adjuk csak el a falusi portát, még a kis szőlőt is, úgyse bírok rek állnak meg az ágya mellett. - Mikor fürdött a néni? - kér­dezi az egyik, s jaj, szegény­kém, alig meri mondani, hogy szokatlan őneki az a kórházi fürdőszoba, még az orrát is alig meri a csap alá dugni. A kisnő- vérek azonban nem is várnak választ. Óvatosan felemelik, ki­kísérik a fürdőszobába, s úgy megmosdatják-fürösztik, ahogy tán pólyáskorában utoljára, a rég elment drága jó édesanyja. És akkor tisztán, illatos szap­panszagtól megmámorosodva, a kis öregasszony előveszi a bu- gyellárist. Egybehajt belőle két-két százast, s amikor a két kisnővér minden munkát elvé­gez körülötte, nagy szégyenlő­sen a zsebükbe akarja dugni. A kislányok azonban hajthatatla­nok. Megköszönik, hogy gon­dolt rájuk, de nekik ez felada­tuk, köszönik, a pénzt nem fo­gadják el. S már huss, ahogy jöttek, úgy el is tűnnek. Ül a kis öregasszony a kór­házi ágy szélén, lábát lógatja, s gondolkozik erősen. Azért mégse olyan rossz a világ, ahogy mondják. ím, a két kis­nővér jót tett vele, de szívvel - s nem pénzért, bebizonyosodott. Lehet, őket még nem rontotta el az élet? Vagy nem is olyan rom­lott ez az élet? már vele. Én azért csak azt vá­lasztottam, hogy legyen nekem itt, ebben a városban, ahol a gyerekeim családjai élnek, egy kis lakásom, ahol meglátogat­nak majd, s ha beteg leszek, gyámolítanak. Hát persze, hogy elosztottam a fölös pénzt, mó- ringoljanak életemben, hátha jobb lesz a menyeim indulata is hozzám, s az unokáknak is jus­son valami. Nem mondom, az első években jöttek, kérdezték, mi kellene, még egy-egy kará­csonyt is hol az egyik, hol a má­sik gyereknél töltöttem. Aztán ugye, jöttek a nehéz évek, nőt­tek az unokák, s jöttek a szülők, hol ennyit, másszor annyit kérni - a kis nyugdíjból összerakott forintjaimból. Nem gondolkoz­tam, adtam, amíg tudtam. Ha­nem már harmadik éve, hogy magam is bajban vagyok. A nyugdíj nem nőtt úgy, ahogy a kis lakás költségei, s bizony, nemhogy spórolok belőle, egy-két nappal a pénzespostás érkezése előtt már pirított tar­honyán, száraz kenyéren élek. A fiaim meg elmaradtak, meg­untak, sokszor hónapok telnek el, míg rám nyitják az ajtót. Pe­dig az egyiknek jól megy, tu­dom én. Hát erről is írhatna, kedves! Ad az állam, ad a pol­gármesteri hivatal, ki tudja, hány szervezet segít - csak kérni kell, márpedig idegentől az olyan megalázó. Ennél csak egy megalázóbb van, ha a saját gyerekétől kér az ember. Elhi­szi, még nem kértem, tán nem is fogok soha. Hát csak ezt akar­tam magának itt, a piac közepén elmondani, de a világért ne gondolja: nem, nem nyilatko­zom, a nevem nem adom. A gyerekek is ezt a nevet viselik... Az oldalt összeállította: Sóskúti Júlia Nem véletlenül A ugusztusi fórumunkban sokat beszélünk az önkormányzatok időskorú lakosokat támogató munkájáról, s annak eredmé­nyéről. Ősz, tél előtt vagyunk, sok riasztó hír szálldogál ener­giaár-emelésről, s máris drágább sok élelmiszer, iparcikkekről meg szólni se merünk. A nyugdíjak sajnos évek óta sem az aktí­vak keresetnövekedését, se az inflációt nem követik. Az idős korosztály nem tud magán segíteni, nem vállalhat - még ha egészsége lenne is hozzá - még alkalmi munkát se, hiszen nincs hol, a mi vidékünkön a munkanélküliség jól megtelepedett. . . Ezért kérdeztük községben, kisvárosban és a megyeszékhelyen az önkormányzatokat: hogyan tudnak segíteni a bajba jutott öregeken. Nos, a számok szépek és nagyok - de a valós helyzet sokszor és legtöbb helyen szomorúbb. Minden nehezen élőnek nem jut a gondoskodásból se. Ráadásul az idősek nem is tudnak (nem is mernek vagy szeretnek) kérni. Talán egyre indokoltabb, hogy leküzdjék szemérmüket! Martfűn . A nyugdíjasok is kaphatnak segítséget Példás gondoskodás az idősekről Nem nyilatkozom

Next

/
Oldalképek
Tartalom