Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-09 / 186. szám

1994. augusztus 9., kedd ICörkép 5 Ráépült a szoborra kissé a bank Beszélgetés Szabó László szobrászművésszel A város központjában elké­szült az új bank impozáns épü­lete. Az építkezésig a füves, bokros terület közepén Szabó László Olajbányászok című nagyméretű, többalakos kom­pozíciója állt egyedül.- A szombrászmüvésznek mi­lyen az, amikor egy alkotása körül megváltozik a környezet? Az épület elnyomja vagy fel­emeli a szobrot?- Egy kissé ráépült ugyan a bank - válaszol az alkotó -, talán arrébb lehetne vinni a megma­radt tér közepére. Ugyanakkor viszont ez a fehér háttér kiemeli a szobor sziulettjét. Ami engem aggaszt, hogy úgy hallottam, parkolót is terveztek már az épülethez, így ha elviszik a mű­vem, nem tudom, hová teszik.. . Jó lenne, ha itt maradna a szo­bor, mert itt markáns háttere lenne. Szolnokon amúgyis ke­vés a köztéri szobor, pedig az ember közérzetét nagyon meg­határozza a képzőművészet, a környezet.- Másik két köztéri szobra, a Famunkásemlékmü és a Felsza­badulási emlékmű is dacolva az idővel, a helyén áll.- A Famunkásemlékmü már­ványlapjait sajnos már valakik széthordták, és ezért más anyagból kellett eredeti formá­jába visszaállítani. Ezt az alko­tást egyébként a Fűrésztelep gondozza. A Tiszaliget bejára­tánál lévő Felszabadulási em­lékművel általában a szabadsá­got, a felszabadulást akartam kifejezni. Sokat köszönhetek azoknak az embereknek, akik kiálltak a szobor mellett.- Itt a műteremben a polco­kon egymás mellett sorakoznak az alakra kisebb alkotásai. Ön­nek melyik a legkedvesebb ezek közül?- Mindegyik szoborhoz fűz valami szép emlék. Mindig az a legkedvesebb, amelyiket éppen csinálom, aztán elküldöm kiállí­tásra. Most éppen Ravennában van kinn művem, ahol már 1983-ban a IV. Nemzetközi Dante Biennálén díjat is nyer­tem. Jók ezek a külföldi lehető­ségek,így az ember el tudja ma­gát helyezni a többiek között.- Milyen tervei vannak az el­következendő időszakra?- Ezekről nem szívesen be­szélek, mert babonás vagyok; hogy ha beszélek róluk nem va­lósulnak meg... De vannak terveim. Szól a rádió Áthallások Szombaton reggel picit be- pöccentem. A konyhában hall­gattam a Reggeli Krónikát a Kossuthon, végig Kondor Kata­lin vezette. A szobában meg reggel elkezdődött a Falutévé, ahol ugyancsak Kondor Katalin volt a műsorvezető. „Áthallá­sok” pedig egyre inkább lesz­nek, ezt már akkor elkönyvel­tem ; ítinukiri \táviozitak1 a „csúcs? vezetők” mind a rádióból, mind ^tévébőL'^"" "• !i " Már másnap megjelentek a tévében sokadmagukkal azok a rádiósok, akiket korábban csak ritkán kaptam hűtlenségen. Az azóta eltelt időben gyakran cso­dálkoztam: ezek a fiatal, igen jóképességű urak és hölgyek, ugyancsak bírják a munkát, hol a képernyőn, hol a mikrofonnál. Persze, ezzel együtt azt is nyu­godtan elkönyvelheti bárki, aki a rádiót régóta szereti, hogy az a rádió, amely a tavaszi nagy el­bocsátás előtt volt, a múlté. Nincs és nem jön, nem jöhet vissza. Már azt is tudhatjuk, hi­ába bíztunk a 168 órát, a hetila­pot vásárolva, hogy lesz még egyszer „ingyen” is, megszólal majd szombaton délután négy órakpr a gong, beköszönt Mes­ter Ákos, - hát nem, Mester Ákos rádióban nem akar többé 168 órát csinálni. Azt nyilat­kozta, beleszeretett az újságcsi- nálásba... Az már nem is kérdés, hogy az egyetlen, hallgatónak élőben mikrofont, nyilvánosságot adó „Beszéljük meg” is alighanem a múlté. Bolgár György, a neves riporter elment könyvkiadónak, miként Havas hetink se biztos, hogy-■rádióban szeretne tovább élni - ajánlja magát az újság­íráshoz kedvet érzőknek - ta­nítani fog. Forró Tamás rég lapkiadó, meg tulajdonos, név­rokona, Forró Evelyn kormány- szóvivő, - nem is folytatom. A korábbi meghatározó személyi­ségek közül egyre kevesebben maradtak hűségesek a rádióhoz. Ebben még az se vigasztal, hogy új adófőszerkesztő van a Kossuthon, s hogy őt kötik erős, gyerekkori szálak Szolnokhoz, meg, hogy Cseh Éva is újra tu­dósít Békésből, s Kardos is megszólalhat már többször kró­nikaszerkesztőként. Ez a rádió akkor se az a régi szeretett, vitatkozó, a hallgató véleményét is igénylő és közre­adó rádió. Lehet, így lesz köz- szolgálati? Nem tudom, de fi­gyelek erősen, szól ismét a rá­dióm ... (SJ) Száztíz éves a Keleti Száztíz évvel ezelőtt, 1884. augusztus 16-án avatták fel a főváros - 1891-ig Középponti, majd azt követően - Keleti nevet viselő pályaudvarát. A Magyar Államvasutak első vonalának végállomása a maga idejében Közép-Európa egyik legkorszerűbb pályaud­vara volt. A Keleti főépületének terü­lete több mint tizenhatezer négyzetméter. Fedett csarno­kának hossza száznyolcvan, szélessége negyvenkét, ma­gassága pedig mintegy har­minckét méter. A keresztpe­ronos alaprajzú épületegyüt­test Rochlitz Gyula tervezte. A középen álló vágánycsar­nok mindkét oldalát eklekti­kus stílusú szárnyépület egé­szíti ki. A vasszerkezeteket Feketeházy János hídépítő mérnök tervezte, a kovácsolt­vas díszítéseket Jungfer Gyula készítette. A csarnokot Lotz Károly festményei, valamint Than Mór freskói ékesítik. Az el­múlt száztíz esztendő alatt a Keleti „arculata” többször is átalakult. A II. világháborús pusztításokat 1948-ra tüntet­ték el. A metróépítéssel egyidejűleg megváltozott a pályaudvar homlokzati része. MTI Budapesten Michael Jackson Hát eljött! Michael Jacksont többszáz fotós és újságíró, s ki tudja, hány rajongója várta pénteken Budapesten, a Ferihegyi repülő­téren. Egy részük már csütörtök este óta ott tülekedett, hogy egy kicsit jobb helyhez jusson, ahonnan esetleg megpillanthat valamennyit kedvencéből. Jacko körül soha sincs csend, hol számai, hol excentrikus öl­tözködése, hol műtétéi, hol sze­xuális élete kavar botrányokat. Mostani budapesti látogatása azért is világszenzáció, mert jú­niusi, titokban lezajlott házas­ságkötése óta először jelent meg a nyilvánosság előtt. Felesége, Lisa Marie Presley-Jackson is mindössze négy nappal eze­lőtt jelentette be férjhezmenete- lének tényét, idáig mindketten titkolták, teret engedve a talál­gatásoknak. Mert ugyebár mindegy, hogy mit, csak beszél­jenek az emberről... Jacko legújabb klipje forga­tására érkezett Magyarországra. A szombati és vasárnapi forga­lomkorlátozások és útlezárások Budapest történelmi nevezetes­ségei környékén egy meglehe­tősen történelmietlen sztori kedvéért okoznak példátlan zűrzavart. A klipből ugyanis az fog kiderülni, hogy Michael Jackson szabadította fel Kelet­Európát, ő űzte ki a szovjet csa­patokat hazánkból, amiért a nép annyira tiszteli hogy hatalmas szobrot állít neki a Hősök te­rén.. Azt még nem tudni, mekkora reklámhoz jutunk a világban ezzel a klippel, de annyi biztos, hogy a 7 millió dollár, amit ma­gáért a rumliért kapunk, nem jön rosszul... Piros Christa A parancsnok úr jól lobbizott Amikor elhúztunk a zöldsapkások mellett... Kemény, középkori körme­netet kanyarintottak a hollandiai Nijmegen város polgárai, annyi szent. Négy nap alatt százhat­van kilométert tettek meg. Nem csoda, hogy néhány esztendő múlva belefáradtak és rövidre fogták a távot. Az egésznek volt azonban egy jó értelembe vett magamutogató, áldozatválla­lást, szenvedéssel járó helytál­lást követelő, tehát tiszteletet érdemlő, kihívó jellege is. Nem csoda, hogy hetvennyolc évvel ezelőtt - immár karneváli jel­leggel - újra szervezték a nij- megeni menetet, ami egyre in­kább a különböző nemzetiségű katonák erőpróbájává vált. A közelmúltban megtartott nijmegeni meneten a Magyar Honvédséget a Szolnokon ál­lomásozó 88. Légimozgékony- ságú Zászlóalj tizenkét katonája képviselte Dósa István százados vezetésével. A fiatal, szimpati­kus tisztet kértük meg útiélmé­nyei közreadására: „Este jött a parancsolat”- A történet szálai három évre nyúlnak vissza. Az első két hollandiai meneten a szolnoki felderítő zászlóalj katonái vet­tek részt. A mostani úttal ered­ményeinket ismerték el. S te­gyük hozzá: a parancsnok úr jól lobbizott. Utóvégre nem kis do­log államköltségen külföldön tölteni egy hetet. Én már a második meneten vettem részt. Indulás előtt négy héttel - éppen egy harmincöt ki­lométeres „sétáról” estünk be a laktanyába - értesültünk a ki­küldetésről. Módszeresen ké­szültünk az útra, hiszen ez a menet nem csak fizikai helytál­lást jelent, hanem inkább pszi­chikai megterhelést. Kitartásra, tűrőképességre van szükség. Arra a tudatra, hogy ha a lábam már csak eleven, bőrrel alig ta­kart hús, válik róla a köröm, a csapat érdekében akkor is menni kell. Nem egy emberem lába klinikai eset volt, de zok­szó nélkül ment tovább. Hollandiai elszállásolásunk­ról csak annyit: A szervezés döbbenetes csodáját láttuk. Há­rom nap alatt huszonötezer ka­tona számára felépítettek egy olyan tábort, melyben a szállás mellett a nemzetközi vonalak­kal rendelkező postától, pénz­váltótól, ajándékbolttól kezdve a sörsátorig minden volt. Ez utóbbit mindegyik csapat fontos objektumnak tartotta. Ha vala­melyik egység kifulladva, szinte négykézláb, egymást húzva-taszítva érkezett a napi negyven kilométeres útról, a tá­bor kerítésénél akkor is kihúzta magát, s nótaszóval vonult a sörsátorba. Bennünket egyébként az amerikaiak mellett szállásoltak el. Az első este rájuk kellett szólni, mert hangoskodtak. Nem haragudtak, vendégül lát­tak bennünket. Mi viszonoztuk ezt. Amikor lehúzták a „szat­mári rettenetest”, egyből csend­ben maradtak, egy szavuk sem volt. Eszkimók nem voltak Ennek a tizenkét magyarnak (akiket egy orvos és egy kerék­páros is elkísért) az volt a fel­adata, hogy négy napon át le- rójja a negyven-negyven kilo­métert. Tíz kilós hátizsák cipe- lése kötelező volt. A súlyt rend­szeresen ellenőrizték. Az én há­tizsákom tizenhét kilót nyo­mott, de a többieké sem volt ti- zennégy-tizenöt kilónál köny- nyebb. Amikor a szervezők megkérdezték, miért pakolunk be ilyen súlyt, elsütöttük azt a poént, hogy mi a magyar külön­leges erőktől vagyunk, s nekünk legalább a másfélszeresét kell kibírnunk, mint a többieknek. Nem szóltak semmit, de látha­tóan „lemerevedtek”. Úgy érez­tük végig, hogy tisztelnek ben­nünket, nem süllyedtünk el a nagy átlagba. Pedig volt mibe eltűnni. Leg­alább ötven ország katonái vet­tek részt a meneten. Voltak né­gerek, japánok, kanadaiak - ki győzné felsorolni. Talán csak eszkimók nem voltak. A kato­nákkal együtt legalább ötven­ezer ember menetelt, s tízezrek Dósa István százados A nijmegeni menet emlékjel­vénye szurkoltak. Lakott területeken az emberek sorfala között ha­ladtunk, de a magányosan álló házuk elé is kiültek a helybeliek és buzdítottak bennünket. Ma­gyar ésszel ez szinte felfogha­tatlan. Itthon a felkészülés so­rán, amikor harminchét fokos hőségben meneteltünk, csoda­bogaraknak tartottak bennün­ket, legfeljebb azt mondták: szegény katonák! Ott viszont méltányolják a különleges telje­sítményeket. A civilek között volt aki tolókocsiban, volt aki holland facipőben tette meg a távot. Szóval fantasztikus dol­gok voltak. Igazából nem is le­het visszaadni az ottani hangu­latot. Találkoztunk olyan em­berrel, aki ötven éve mindig részt vesz ezen a meneten. Néhányan azt hitték, rosszul akasztottuk fel a zászlót a rúdra, s olasznak néztek bennünket. Kiabáltak, hogy „buon giomo”. Ilyenkor odamentem, mutattam a mellemen lévő „Hungary” fel­iratot. Teljesen el voltak ájulva, hogy „ah hungarej”, s vereget­ték a vállunkat. A csapat élén a parancsnok haladt, majd a zászlóvivő, s az­tán kettes sorban a többiek. Lé­pést tartva, nótaszóval vonul­tunk. Ott a katonákat jobban kedvelik, mint nálunk, de az igazi elismerés, a taps elsősor­ban azokat illeti, akik kemé­nyen, katonásan menetelnek. Mi így haladtunk, olyannyira, hogy a svédek már a második napon így köszöntek: „egy, kettő”. Szép a szemed Nem volt ez azért bigott ka­tonai magatartás, mert ha meg­láttunk egy csinos, kedves kis­lányt, integettünk, s idegen nyelvű szókincsét mindegyi­künk legalább annyival gyarapí­totta, hogy „szép a szemed”. Amikor hazajöttünk, s el­mondtam a főnökömnek, hogy naponta hány kilométert, mi­lyen fegyelmezetten, alakzatban tettünk meg, Keresztúri László alezredes úr - köztünk legyen szólva, tőle már az is elismerés, ha nem cseszi le az embert - megkérdezte: „Nem volt ez egy kicsit hazárdírozás?” Azt felel­tem, ismeri a csapat felkészült­ségét és igényét, mert ez utóbbi is fontos. A sorkatonák is igé­nyelték, hogy úgy menjünk, ka­tonához méltóan viselkedjünk. Ennek tudható be, hogy az itthon egekig magasztalt ameri­kai egységek között volt olyan, amelyik csak akkor ért célba, amikor mi már lezuhanyoztunk, megvacsoráztunk és bevásárol­tunk. Amelyik csapat nem tudta tizenkét óra alatt megtenni a napi negyven kilométeres távot, azt egyébként kizárták a menet­ből. Mivel ez nem verseny, a sok száz katonát indító nagy hadseregeknél ez nem okozott gondot. A mi maroknyi csapa­tunknál bizonyára más lett volna a helyzet. Szerencsére nem került erre sor. Sőt, egymás után hagytuk le a különböző nemzetiségű csapatokat. Ami­kor az angolokat előztük, el­kezdték énekelni, hogy „Good bye Hungary”. Akkor meg, amikor elhúz­tunk a filmekben, könyvekben agyonreklámozott amerikai zöldsapkások mellett, úgy érez­tem, hájjal kenegetik a májam. Még akkor is így éreztem, ha tudom: nehéz helyzetben ők is többre képesek. Az utolsó napon hihetetlen energia szállta meg csapatun­kat. Nyolc órán belül tettük meg a negyven kilométeres távot. Amikor a csapatok célbaértek, a többiek „a szentek bevonulását” énekelték. Mi eljátszottuk azt, hogy lerobbantunk a cél elérése után. Levettük a rúdról a zász­lót, eltettük, s a rudat fogva bot­ladoztunk. A tömeg a hasát fogta. így haladtunk vagy húsz métert. Ákkor ismét kitűztük a zászlót, s nótaszóval vonultunk a sörsátorhoz. Őrült nagy tapsot kaptunk. Legszebb élményünk az volt, hogy a rendezvény záróakkord­jaként a céltól a városközpontig százezrek sorfala között dísz­meneten vettünk részt. Feldo­bott bennünket az a tudat, hogy a helyiek emlékezni fognak arra: volt itt egy magyar csapat, amelyik nem nokedli.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom