Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-02 / 154. szám

1994. július 2., szombat Álláspontok Szombati jegyzet Tiszta Amerika! A címben idézett, ezúttal dicsérő értelmű ki- fakadásra a látvány késztette fotóriporter kollé­gámat. Csak ki kell lépniük az utcára - folytatta s máris tárcsázhatnak bárhová a nagyvilágba, vagy a fülkéhez mehetnek a megbeszélt időben, s ők is fogadhatnak bárhonnan hívást. A hangos meditáció a látványnak szólt: sorra hagytuk el a korszerű, nyilvános telefonokat Tiszajenőn, me­lyekből három napja immár tíz szolgálja a ki­csiny település lakosait, míg közel háromszáz - a korábbi készülékmennyiség majd tízszerese^) - az intézményekbe és a családi házakba hozza be pillanatok alatt a nagyvilágot. A rekkenő hő­séget feledve, feldobódott hangulatban autóz­tunk. Jó érzés pozitív eseményekről hírt hozni, tudósítani a másnapi lapba. Alig öt perccel előtte „jártuk be” az újonnan átadott, légkondi­cionált, automatikusan, közvetlen emberi jelen­lét nélkül, távfelügyelettel üzemelő jenői tele­fonközpontot. A Matáv beleerősített az első félév végére: Tószeg, Tiszavárkony, Tiszajenő, Rákóczifalva régi óhaja teljesült egy héten belül. Újabb szá­zak kapcsolódhatnak be a távhívási hálózatba, s a központok a későbbiekben még tovább bővít­hetők. Vége a meghívással járó félnapos vára­kozásoknak. Az azonnali kommunikálás lehető­sége barátokat, rokonokat hozhat közelebb egymáshoz, vállalkozóknak adhat ösztönzést fejlesztésre, profilváltásra. Amikor hallom, hogy nem kevés tanya is ré­szesült az azonnal élő, forródrót kínálta elő­nyökben, felrémlik nagyszüleim petróleum­lámpás jászsági tanyája, ahol a két adót fogó de­tektoros rádió volt az egyedüli kapcsolat a kül­világgal, mi pedig gyerekként behúzódva a paj­tába, kilyuggatott cipőpasztás dobozból, szög­ből és spárgából szerkesztettünk távrecsegőt. Mennyire élveztük ott, akkor, a hatvanas évek elején, az újerdei homokon, a rezonancia kel­tette felerősített hangot! Bell apja kísérletezhe­tett így valamikor a múlt század közepén, aki tudós akusztikus volt. Könnyű a jót megszokni. Magam sem gon­doltam akkor - nem is tudtam róla -, hogy léte­zik olyasfajta távkommunikációs infrastruktúra, amelyik használata mindennapos, segítő mun­kaeszközömmé válik majd egy negyedszázad­dal később. Ma már ott tartok, hogy szíveseb­ben kacsingatok egy mindentudó házi komputer felé, mint a 11 éves autóm mellett elsuhanó kor­szerűbb járgány után. S ha még az anyagiak mi­att nem is tudok beszerezni egy elektronikus postát felolvasó, szóbeli paranccsal szövegszer­kesztőt kezelő, CD-t lejátszó, videofelvételt bemásoló, telefont és faxot kiváltó komputert, egy faxmodemkártya segítségével - a lakás ki­sebb belső átrendezésével személyi számító­gépem további korszerűsítésének útja némi pénzmag beinvesztálásával számomra pillanat­nyilag is adott. Alexander Graham Bell 1876-ban mutatta be a hírközlést forradalmasító találmányát, a tele­font. Az emberi hangot alakította át árammá oly módon, hogy a hanghullámok hoztak rezgésbe egy kis tekercset egy mágnes terében. Ez az indukció jelen­sége, amikor a fe­szültség hatására áram keletkezik. Puskás Tivadar ta­lálmányát, miszerint ő volt az első a vilá­gon, aki telefonköz­pont létesítését java­solta, maga Edison hitelesítette kézje­gyével a feljegyzése­iben. Csodálatos ta­lálmány a telefon, különösen, ha belegondo­lunk, mivé fejlődött napjainkra az elektronika, komputertechnika révén. Becslések szerint né­hány év múlva az adatok és képek továbbítása a világ távközlési forgalmának egyharmadát teszi majd ki. Hogy mennyire bombaüzletnek ígér­kezik, jelzi: amerikai regionális telefontársasá­gok 100 milliárd dollárokat is hajlandók befek­tetni az információs szuperpályák kiépítésébe. Hazánkban 148 adatbázist tartanak nyilván. Az információk gyakori terjesztési módja a hajlé­kony mágnes-, a CD-ROM-lemez, a telefon, a fax. A Kossuth Könyvkiadó a minap kezdett forgalmazni olvasható CD-lemezeket: kép- és hangsorokat is tartalmazó lexikonokat. A korábbi zárt társadalmi viszonyok miatt egyrészt nem volt lehetőség, másrészt nem volt igény sem az adatbázisok szolgáltatásaira. A pi­acgazdaság, a társadalmi nyilvánosság átalaku­lásával egyre fontosabb szerepük van a hazai és nemzetközi adatközpontoknak. A televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó esetében nincs közvet­len visszacsatolási lehetőség a befogadó - néző, hallgató, olvasó - részéről. Az információadás intézményesített formában történik. Ezért mind szélesebb körben és célzottan igényli a kétol­dalú kommunikáció nyújtotta információkat az utca - a falu, a tanya - embereAs. Emiatt értékelődött fel oly nagyon kezdettől fogva a telefon közvetítésével sajátságos mó­don lebonyolítható személyes kommunikáció. Szükség van a friss, hiteles információkra, nemcsak az üzleti életben, hanem a mindennapi boldoguláshoz is: napi vásárlásokhoz, munká­hoz, tanuláshoz. Az információk révén új isme­reteket szerez az állampolgár, fejlődnek társas kapcsolatai, gazdagodik személyisége. Civili­záltabb, kulturáltabb lénnyé válik, így növekvő tudását, hatalmát, környezete, települése és sa­ját sorsának jobbítása érdekében használhatja fel. Nőhet befolyása a helyi és távolabbi társa­dalmi-politikai életben, közvéleményt formál­hat. A telefon egy életjobbító eszköz, lehetőség, ablak a világra. Okosan használva és egyéb fel­tételek teljesülésével eljuthatunk oda, hogy azt mondjuk a helyről, ahol élünk - a szlogen pozi­tív jelentésére utalva: tiszta Amerika! Versenyt énekelnek a madarakkal „A pap élete soha nem üres” Beszélgetés egy 87 éves, gyémántmisés kanonokkal a gyökereiről, a papi nőtlenségről, arról, miért nem jó, ha majom is él a plébánián Nagy próbatétel előtt áll a szolnoki Kodály Zoltán Álta­lános Iskola gyermekkara. Jú­lius 4-e és 9-e között Debre­cenben mutatják be tudásu­kat a Bartók Béla XVI. nem­zetközi kórusversenyen, amely talán a legnehezebbnek számít Európában. A gyermekkar vezetőjétől, Juhászné Zsákai Katalintól ér­deklődtünk, hogyan kerül a kó­rus erre a rangos eseményre.- A Kodály Zoltán iskola kó­rusába 67 gyerek jár, a zenei ál­talános 6-7-8-os tanulói. Szok­tak szerepelni országos, illetve gyakrabban megyei rendezvé­nyeken. Tavaly Várnában indul­tak a nemzetközi kórusverse­nyen, ahol a 4. díjat nyerték el. Az ottani zsűrielnök, Petrovics Emil és az idei verseny főren­dezője, Lugovits András javas­latára jelentkeztek most a deb­receni versenyre. Előzetesen kazettát kellett küldeniük a kó­rustól, melynek meghallgatása után meghívást kaptak. E meg­hívás azt is jelenti, hogy a rész­vételi díjat nem kell megfizet­niük.- Hogyan készülnek?- Két műsort - az elődöntőét és a döntőét - kellett megtanul­niuk, ezek 3 kötelező műből és 3-3 szabadon választottból áll­nak. Valamennyi mű kortárs, magyar, illetve van egy finn is közöttük. Azért választottak éppen finn művet, mert Finnor­szágban van egy élő kapcsola­tuk, s megszerették azt a vilá­got. A megtanuladnó anyag sok, nehéz gyerekdarabokból áll. Igaz, hogy egész évben tanulták őket, de meg is volt az értelme: szinte mindent kívülről tudnak már. A tanév végén egy hetet töltöttek kórustáborban, ahol napi négy órát próbáltak. E tá­borra a szülők adták össze a pénzt, így sikerült megszer­vezni, ezért köszönetét monda­nak. A napokban pedig - a va­kációt csúsztatva - próbákra járnak az iskolába.- S hogy mire készülnek?- A nemzetközi versenyen a húsz résztvevő országból - az USA-tól Dél-Afrikáig - mintegy 42 énekkar lép majd fel 5 kate­góriában, kötött szabályok mel­lett. Rendkívül nehéz kötelező művek vannak minden kategó­riában. Csak kortárs XX. szá­zadi szerzők művei szerepel­hetnek. A nemzetközi zsűri a pontos előadást, technikai meg­valósítást és a művészi előadást pontozza. A gyermekkar kora, létszáma is meghatározott, 60 gyerek állhat színpadra. A csapat július 4-én indul út­nak, az elődöntőben 6-án dél­előtt 10 órakor kerülnek sorra. A továbbjutás majd pontszám­tól függ, a döntő 7-én délután 3 órakor lesz. • A karnagy és a gyerekek egyaránt lázasan készülődnek erre a fontos megmérettetésre és a találkozásokra. -em­Ez az ember már megette a kenyere javát, és lassan a két lába sem elég, hogy egyik hely­ről a másikra eljusson. Nem baj, segít neki a harmadik: a botja. Hű társa, és ahogyen tel- nek-múlnak az évek, valaho­gyan jobban ragaszkodnak egymáshoz. Pávay Sándor gyémántmisés, címzetes kanonokról van szó, aki 1960. szeptember 12. óta jászladányi lakos. Evek óta is­merem, és megtisztelt a bizal­mával. Azzal, hogy így foga­dott: kérdezzen bármit, ne le­gyenek tabutémák, és ha tudok rá felelni, egy sem marad válasz nélkül.- Kanonok úr, valahol hallot­tam, hogy amikor e világra ér­kezett 1908. március 23-án Egerben, nem Pávay Sándor­ként jegyezték be a matrikulába.- Pero Sándorként írtak be, a gyökereim, az eleim szerbek voltak, és nagy valószínűséggel abból a családból származom, amelyben volt egy neves fel­kelő, Szegedinác Pero. Szerbből magyar- Kérem, mesélne róla?- Az irataim segítségével szívesen. A török dúlta végekre, a délvidékre 1700 táján 1. Lipót idején szerbeket, macedónokat, albánokat telepítettek. Azt ígér­ték nekik, hogy a törökök révén rájuk rakott terhektől felmentik őket, a nyelvüket, a papjaikat, az iskoláikat fenntarthatják. Ezt Lipót rendeletekkel is megerősí­tette, így azután a Szent István teremtette Magyarországra jöt­tek. Igen ám, de mint annyiszor a történelemben, ezek az ígére­tek egyre távolabbiaknak, bi­zonytalanabbaknak tűntek: a bécsi udvar mindig lefaragott belőlük valamit. Telt múlt az idő,-a betelepültek - közöttük a szerbek - elégedetlensége egyre nőtt, és üzentek az akkor már száműzetésben élő II. Rákóczi Ferencnek: a zászlaja alá szíve­sen sorakoznának. A történe­lemkönyvek azt írták Szegedi­nác Peró lázadó volt, pedig in­kább felkelő. Olyannyira, hogy 1734-ben a bécsi udvar erősza­kos térítői miatt kitört az elége­detlenség: Peró vezetésével, aki ezredparancsnok volt, elűzték az udvar bérenceit, felkelést szerveztek. Annál inkább tehet­ték, mert a délvidék sok várá­ban: Aradon, Zarándon, de Bé­kés, Bihar területén is több szerb parancsnok szolgált. Ezerháromszáz parasztot gyűj­tött össze, és a felkelők majd néhány urasági csapatot is meg­futamítottak. Igen ám, de elfog­ták Pero futárait, kivallatták őket, merre tartózkodik vezé­rük. Aradon tömlöcbe került Szegedinác Pero hetvenketted- magával. A 12 alvezért úgy kí­nozták, hogy kivitték őket a vesztőhelyre, és kockát dobat­tak velük. Azt a négyet, akik a legkisebb számot vetették, lefe­jezték. A többit várfogságra ítélték, majd egy magyar gya­logezredbe soroztatták őket.- Mi lett a híres rokonnal?- 1736. április 4-én kerékbe törték, felnégyelték. Megkín­zott maradványait Arad, Nagy­várad, Sarkad és Szentandrás várkapuira szegezték.- Ugorjunk időben, kanonok úr! Az édesapja?- Egerben élt, ő még Pero volt. Tudomásom szerint 26 Pero viseli még ezt a nevet, bár ez az ág velem kihal, és lassan a többi is, mert közöttük sok a nő. Ami édesapámat illeti, ő föld­műves, napszámos volt. Ki­lenc testvérem született, én vol­tam a legidősebb, és még öten élünk. Volt közöttük szabó, földműves, pék, én pap lettem, a lányok pedig gazdálkodókhoz mentek feleségül. A város szé­lén nőttem fel, az utcának csak a fele volt még beépítve, a Kapás sor nevet viselte, noha min­denki csak Csonka utcaként em­legette. Kapás napszámosok lakták, emlékszem, 3 krajcár volt a napszám, és a munka nap­felkeltétől napnyugtáig tartott. Innen eredek, ide nyúlnak a gyökereim.-Miképpen lett pap?- Természetemnél fogva soha nem szerettem az utcai rendetlenséget, hangoskodást. Hétévesen katolikus iskolába adtak, ahol kiváló tanárok fog­lalkoztak velünk. Ezután az egri Szent Bemát-rend főgimnázi­uma következett, majd az ér­sekség ötéves teológiája, 1932. június 1-jén fejeztem be a ta­nulmányaimat. Az iskolában in­tenzíven sportoltam, és először a tanári pálya vonzott. Szám­tan-fizika szakos akartam lenni, de a szívemmel volt egy kis baj: szívbillentyű-tágulás, így oda nem kerülhettem be. Egyébként is azt ajánlották, jobb a világi papság, ily módon többoldalú lesz az ember. Ráadásul a pap élete soha nem üres, mindig adódik tennivaló.- Nem beszélt a névváltozás­ról.- Már Diósgyőrben voltam káplán, amikor megtörtént. Édesapám négy évig harcolt a monarchia harcterein az első vi­lágháborúban a központi hatal­mak oldalán, és erre való hivat­kozással az akkori belügymi­niszter megengedte. így letem Pávay.- Egyszer hallottam egy osz­tálytalálkozón bizonyos majom­kalandról. Megosztaná velünk az érdekes esetet?- Mondják, minden ember­nek van valamilyen mániája. Fiatal káplán voltam, és az egyik helyen a plébános benn a szobában majmot tartott. Gon­dolom, azért, mert az emberi szeretet sokféleképpen meg­nyilvánulhat. Különösen azok­nál, akik hivatásuk miatt nem nősülhetnek. Ezért nem meg­lepő az állatok tartása, szeretete, gondozása: legyen szó aprólék­ról, kutyáról, marháról, lóról. De könyörgöm, kinn az istálló­ban, nem a szobában. Hiszen a majom inkább az őserdőbe való, mint az ebédlőbe. Amikor először beléptem, rám ugrott. Nem tudom, ki ijedt meg job­ban, mert moccani sem mertem, hátha elharapja a torkomat.- Ne mozduljon! - így a plé­bános -, most ismerkedik - mi­közben szagolgatott a jószág. Nem kímélte a levest No, köszönöm az efféle ba­rátságot. Végül is megkedvelt olyannyira, hogy amikor ebé­deltem, a vállamon ugrált, a farka végével meg a levesemet kavarta. Ez sehogy se tetszett. Amikor egyedül maradtam, be­zártam az ajtókat, ablakokat. Volt egy kemény fából készült csupasz kereszt a falon. Levet­tem, és a szárával ráhúztam. Nem értette, ezért megismétel­tem. Attól kezdve mindig a ke­resztet nézte. Mindez a csihi- puhi még egyszer megtörtént. Feltűnt a plébánosnak, hogy az állat mindig odanéz.- Hozza már ide azt a keresz­tet, kérem! - így szólt a plébá­nos. Levettem a szögről, köze­ledtem vele feléjük, mire a ma­jom dühöngeni kezdett.- Úgy látom, belebújt az ör­dög ebbe a majomba. El kell tüntetni a háztól! így szabadul­tam meg a kellemetlen asztali társtól.- Néztem a fényképeit: rajta egy jóvágású, diplomás ember. Ön. Ez a világ nőkből is áll.- Értem, mire céloz, bár min­ket köt a cölibátus, a papi nőt­lenség.- És, kérem, betartják?- Ez egy nagy titok, amelyre nyíltan felelni nem lehet. Van rá példa, amikor elszabadul a vi­lág, és a papot is magával ra gadja. Mindenki csak magáról beszélhet.. Én tizennégy helyen voltam, és jó néhány lány, asz- szony ígért örök hűséget, ha le vetem a reverendát. Tizennégy helyen szolgált-Mit válaszolt ön erre?- Igyekeztem szelíden lesze relni őket, soha nem durván, mert féltem, hogy az illető bosszút áll.- Mindig sikerült?- Nem. Volt egy nő, kerek perec kijelentette: a szeretőm lenne. Mindezt megismételte, s megfenyegetett, ha nemet mon dók, megbánom. Nemet mond­tam, erre feljelentett. Tehette, korábban nyilas volt, majd ávós lett. Ekkor a>’40-es évek végét írtuk: ráadásul a szószéken Le nint idéztem, mikor azt mondta: a vallást ki kell radírozni a rendszerből. Nem ragozom, tár­gyalás lett belőle Egerben, de a végén felmentettek.- Nem bánta meg a hiyatá- sát?- Ha a jó isten ismét a földre teremtene, ugyanezt vállalnám Soha nem szerettem a gazdag1 ságot, a pénzt, a hivalkodást. Tiszteltem az embereket, a nő­ket: édesanyámat, a lánytestvé­reimet, a női munkát, hivatást. A lányokra, asszonyokra emel kedetten néztem, róluk soha rosszat nem mondtam. Takaré­kos ember voltam, mindig el­esett plébániát kaptam. Vagy olyat, ahol templomot kellett építeni, tatarozni.- Politizált?- Nagyon kis mértékben.- Hobbi?- Semmiben nem tudtam ki emelkedni, éltem a világi papok sokrétű életét, ezzel telt az idő. Még szónoknak sem voltam ki­váló, noha diákkoromban 164 induló közül első díjat nyertem a szónoklatommal.- Nyaralni, szabadságra menni szokott?- Négyszer az életemben. Ennyi. Az utaimat többnyire úgy jártam, mint Arany János: gyalog. Szerencsére itt is közel van a templom.- A gyémántmiséje?- Megvolt 1992.. június 19-én. A legközelebbi három év múlva esedékes. A vasmise, a kezdet 65. évfordulójára.- Meglesz?- Jó volna, ha meglenne. Tény, az öreg ember már nem sokat tud segíteni. Mégis jól­esik, hogy a paptársaim tiszte­lettel néznek rám. Mint kis gye­rekek a toronyra.- Valamit el kell mondanom. A beszélgetés címe: Egy csésze kávé mellett lett volna.- Elnézését kérem, de kávé­val nem tudom kínálni. Még borral sem, pedig a magyar em­bernél így szokás. Független vagyok mindenkitől, és erre sajnos nem vagyok berendez­kedve.- Kanonok úr, nem azért em­lítettem, hogy már hoznia is kel­lene, csak a cím miatt. Amiért mi jöttünk, az teljesült: így kö­szönöm az őszinteségét, azt, hogy megosztotta velünk gondo­latait. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom