Új Néplap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-16 / 166. szám

1994. július 16., szombat Húszon innen----tízen túl 7 S ztárinterjú Müller Öcsi a semmiből költözött fel a semmibe Müller Öcsi már kissrác korában rocksztár szeretett volna lenni. Mert azok vagányok, és bomlik értük a világ, így aztán, amikor a Belvárosi Általános Iskolában (akkor még Koltóiban) az énektanárnő a Körtéfa című dalt énekel­tette vele, egyest kapott, és majdnem megbukott. Aztán egy másik énektanárnö megkérdezte tőle, milyen zenét szeretsz, kisfiam, akkor mondta, hogy a Ricét. Jó, ak­kor énekelj valamit tőlük. Müller Öcsi énekelt, és kapott egy hármast. Nem a hangjával volt baj, hanem a Beatricével. Müller Öcsiből mára fővá­rosba szakadt fiunk lett, a Route 66 nevű zenekarban énekelt, aminek azóta megvál­tozott cégjelzése, a régi formá­ció új design alatt fut, úgy mint Lucky Blues. A beszélgetés még, nem is olyan régen, a Route 66 korsza­kában készült. A Péntek 21-en lépett fel, de a Boomerangban is szokott. Azt nem állítjuk, hogy mindenki miatta jön el a koncertekre, de vannak ilyenek rendesen.- A rockzene, amiért én fel­mentem Budapestre, nem ment. Azért mentem fel, mert itt nem találtam meg, ott pedig pont le­áldozóban volt. A maradék is le fog szorulni klubszintre. Egyet­lenegy probléma van a rockkal kapcsolatban, hogy kell mö­götte állnia showbusinessnek, de ez nincs. Ebben az országban egyébként kétféle rockzene van: vagy nagyon dallamos vagy na­gyon kemény, s a kettő közötti, az igényesebb, az, ami hiány­zik.- Ti nem próbálkoztatok ezt az űrt betölteni?- Nem mert, mi nem zenekar vagyunk, tehát nem mi szerez­zük a dalokat, hanem feldolgo­zásokat játszunk. Rockot, bluest, ilyesmit. Nincs saját stílusunk, egyszerűen csak azt a zenét játszuk, amit szeretünk. A lehető legegyszerűbb, akuszti­kus, unplugged. Klubokban ze­nélünk. Ez a koncepció. Olyan helyekre tudunk lemenni vele, Kész ­;00. í 1 - O'jfují i üb sub 1 :Ü0A Kedves ismerősöm felvette a fizetését. Belerakta a zsuzskát a pénztárcájába, aztán kinyitotta, és kifolyt belőle valahogy min­den. Ekkor rámnézett, és azt mondta:- Na látod, itt kezdődik a szabadság. Poén- Ki az abszolút buta?- Aki a hullámvasúton felfelé visít. ahová magával a rockzenével soha az életben nem lehetne le­jutni.- Miért kedveled jobban az unplugged zenét?- Mert jobban fekszik az egyéniségemhez. Ma este is fogjuk játszani, itt, a Péntek 21- en Eric Claptont például, ő az egyik kedvencem. Paul Ro­dgers, Glenn Hughes, ezek a kedvenc énekeseim. Aztán Da­vid Coverdale, őt is igen-igen kedvelem. De rengeteg más hí­rességet, Chuck Berryt is. Az a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Azokban a klu­bokban, ahol játszunk, teljesen másodlagos a zene. Nem kocer- teket adunk, hanem háttért a társaságnak, de ha a zene nem jó, akkor oda legközelebb nem hívnak, tehát ebben a műfajban is nagyon jónak kell lenni.- Most mintha egy kicsit megváltozott volna a hangszí­ned . . . Nincs ez kapcsolatban azzal, hogy téged Öcsinek szólít a kör?- Nagyon régen, amikor éne­kelni kezdtem, akkor jól ment, azután kimaradt egy kis idő, új­rakezdtem, és mindenki elkez­dett engem öcsizni, mert akkor már öreg voltam, ahhoz képest, amilyen hangot produkáltam. Lehet, hogy a hangszálaim köz­ben nem öregedtek . .. Pedig ta­lán én vagyok a legöregebb, itt Szolnokon, persze, vannak ba­rátaim, akik nálam is öregebbek és énekelnek, mondjuk, Ko­vács.- Mondd el, kérlek, a ma esti felállást.- Billentyűn Bárány Tamás játszik, aki egyébként a Cross- roadban is zenél, a gitáros Rigó Tamás, aki abban a zenekarban gitározott, amelyikben én éne­keltem, a Jesabelben, és én.- Mi volt az oka annak, hogy így elmentél Szolnokról, hogy más csak visszajársz?- Itt nem volt meg az, amit szerettem volna csinálni, min­dig ugyanannak a közönségnek, és mindig ugyanazoknak az ar­coknak énekelni, zenélni, nem tetszett.. . Azonkívül semmi nem kötött ide. Ott állt előttem a lehetőség, és egyik pillanatról a másikra eldöntöttem, megyek. Vannak barátaim itt, vannak, de ez a kör is nagyon szűk. A semmiből költöztem fel a sem­mibe. És most ott tartok, hogy abból élek meg, amit csinálok. Most már majdnem mindennap, különböző klubokban, a Váci utcától kezdve Békásmegyerig énekelek. Fárasztó, de tetszik. És tanulni kell, ameddig el nem jön az én időm.- Szíved vágya?- Hogy abszolút otthon érez- zem magam Budapesten. Ne le­gyen az, hogy fix legyen az éle­tem, legyen egy olyan dolog, ami odaköt, ahol lakom. És Bu­dapest azért megfelelő, mert mindenki ott van. Akihez csak megyek, akivel csak találko­zom, az mind benne van abban a bizonyos körforgásban, amire szükségem van. Ez vidékről nem megy.- Néhány kedves szót azért szólhatnál róla.- Hajrá! Kösz, Öcsi. A fiúknak azt ajánlom, ne vigyék el a barátnőjüket Kun­szentmártoniján, Tiszafüre­den. Kunmadarason és egyéb megyebéli helyeken, ahol még játszani fogják a filmet, mo­ziba, mert a nő tuti beleszeret Doc Hollidaybe. Doc ül a kártyaasztalnál, vele szemben áll Ringó. Ringó mond valamit, nem kifejezetten simo­gatja szavaival. Elrettentésül akrobatizál a coltjával, erre Doc feláll, s ugyanazt csinálja egy talpas pohárral. A kocsmában megállt a füst. Doc egy kicsit palira vette Ringót. A „vendégek” részéről végül röhögésbe fordul a dolog, a végkifejlet azonban nem eny- riyire ártatlan. 1881. október 21-én az OK Corallnál összeüt­közik két csapat: a Wyatt Earp- féle jókompánia, s a gonoszok, a marhatolvaj Clanton-klán. A mesében tipikus a felállás, a jó és a rossz harca, természetesen a jó győz. Doc Holliday Wyatt Earp barátja, Ringó a Clanto- nokhoz tartozik. Doc Holliday egy déli arisz­tokrata család művelt fia, aki tud latinul, klasszikusokat ját­szik zongorán, egy ideig prakti­zál mint fogorvos, innen a neve, Doc, mint doctor, de aztán fel­hagy ezzel, s a kalandos életet választja. Úgy bánik a pisztol­lyal, mint senki más. Könnyen eljár a keze, s könnyen kezeli a coltot, tüdőbajos, gyengébb ér­zelmű hölgyeket is meghathat betegeskedése. Wyatt Earppel akkor találkozik, amikor annak el akarják lopni a marhacsordá­ját, barátok lesznek, így csatla­kozik Doc a becsületes társa­sághoz. Amely azért csak vi­szonylagosan becsületes, ők is benne vannak egy-két buliban, de a film, tekintettel a nyolc­vanegy évesen, 1929-ben el­hunyt. magából készségesen le­gendát teremtő Wyatt Earp em­lékére, nem hangsúlyozza. In­kább hangsúlyozza annak a Wyatt Erapnek alakját, aki szí­vesen lenne békebíró, de nem lehet, s egyébként minden belső késztetés megvan benne arra, hogy rendet teremtsen, csak hát az egy olyan világ volt, a XIX. századi Amerika erre egészen másféle, nem pontosan paragra­fuseszközöket adott. Mondjuk, a fegyvert. A filmben végig központi fi­gura Wyatt Earp, de a háttérben kibontakozik valaki más, a ti­tokzatos, elegáns, kíméletlen, kalandvágyó, könnyűkezű, esendő, véres, erős, fiatalos Doc, szóval, ő egészen más. Egyszer elhiteti barátjával, hogy mindjárt vége, elpatkol. Wyatt éppen a végső küzde­lemre indul Ringóhoz, a meg­adott helyre, amikor Doc, hogy barátját megmentse, hamarabb odaér, hiszen tudja, hogy Wyatt nagyon rossz lövő, szóval a fa alatt ott áll két férfi egymással szemben. Doc és Ringó. Ebből csak egyetlen dolog sülhet ki. Ringonak vége. De Doc Holli­day megfejeli a jelenetet egy elegáns mozdulattal. Wyatt ba­rátsága jeléül kapott sheriffcsil- lagot a halott Ringó mellére rakja, megszabadul a közösség­hez való tartozás jelképétől, ő, Doc Holliday szabad ember. Ha tetszik, magányos hős, mint a középkori lovagok, csak időben annyira közel van, hogy a múlt nem szépíthette meg. S nem is fogja. Ő az, aki a jó és a rossz harcában középen áll, mert jó és rossz. Tudjuk, hogy semmi sem egyszerűen fekete és fehér, pláne Doc Holliday nem. A western, mint minden mese alapja pedig a jó és a rossz párharca, s ettől több ez a film, mint a többi kommersz western, amit azért dobnak a piacra, hogy fogyaszd. Georg P. Cosmatos, a ren­dező óriási bravúrral mutat fi- gyiszt és tiszteleg egyszerre az amerikai mitológia, a western előtt. Tisztában van azzal, hogy saját nemzetének, mely a világ legfiatalabb nemzete, eredettu­data a nyugat meghódításából, s az ebből születő, végül a film­iparban kikötő westemkultú- rából eredeztethető. Úgy rom­bolja a mítoszt, hogy közben nem rombolja le a mítosz szép­ségét. Realista képeivel a wes­tern borzalmas valóságát mu­tatja meg, olyannyira, hogy ki­kívánkozol a moziból. A film egyértelművé teszi, hogy nem a rendszer működésének selejtje, ha valaki meghal, mint Doc Holliday, egészen megrendí- tően - tüdőkórházban. Hozzáteszem, tízévenként valami extrahíres filmesztéta ki­találja, hogy a westemműfaj le­futott, nem képes megújulni, kész. Ez nem igaz. Az igaz, hogy a westemfilm nagyon-na- gyon kevés formával dolgozik. Ami a mozgást illeti: vonat, ló. Helyszínek: préri, hegység, sa­loon. A cselekvő: férfi. Az esz­köz: winchester, colt, ököl, kés, esetleg dinamit. Háttér: a nő. Mindig ugyanebben a szűk rendszerben, harmincezredszer kell a filmrendezőnek újrate­remtenie a feszültséget, s ez a Tombstone-ban bejött. Hogy szavamat ne felejtsem, a Tombstone pontos jelentése sírkő, ma is van egy ilyen nevű város Arizonában, de valahogy nem lett metropolisz ... KF New York-jazz és Chopin-románc Nem mondhatok mást, na­gyon kedves zenei élményben volt részem a minap. A Tisza- püspöki Nyár ’94 című rendez­vénysorozat részeként a püs­pöki katolikus templomban sze­repeltek a törökszentmiklósi Kodály Zoltán Zeneiskola diák­jai Árvái atya engedélyével nemcsak Nelson vonószene- karra írt darabjait, nemcsak Chopint, hanem dzsessz-zenét is játszottak a kicsik, akik egy­hetes balatoni zenei táborból érkeztek haza, s máris kiruccan­tak a szomszéd faluba, ugyan­azzal a műssorral, amit a szentmiklósi napokon is előad­nak - mondta Balázs Zsolt, a zeneiskola igazgatója. A püspöki nyár programjá­ban július 23-án, szombaton, 11 órakor a Tisza-parton nem az ő korosztályuk szerepel, de az ő korosztályuknak szól majd a Három Testőr című műsor Varga Sándor, Torda Ferenc és Bertha László előadásában. Lesz még T-tova Duó szomba­ton este kilenckor szintén a Ti­sza-parton, de ez jórészt felnőt­teknek, 23-án, szombaton este kilenckor pedig a sztárzenekar, a Crossroad lép fel. A templomi hangversenyen, a falak hűvösségében, a dél­utáni erős napsütéstől megkí­mélve, a bensőséges hangulatú eseményen az eredtileg hívek­nek szánt padok igen-igen fog­híjasak voltak, néhány felnőtt, néhány öreg nénike s néhány fi­atal hallgatta a miklósi fiatalo­kat, a többiek sajnálhatják. Fotó: Korányi Éva Szöveg: Blahó Két hét a kukoricaföldeken J únius tizedikével befejeződött a tanév, s ekkorra a diákok többségének határozott elképzelése volt a nyaralásról. Ehhez általában két dolog kell: a szülők beleegyezése és pénz. Az előbbi egy perc alatt elintézhető, az utóbbiért azonban többet kell szenvedni, pontosabban dolgozni. így aztán aki teheti, va­lamilyen munkát keres. Minket is valami hasonló cél vezérelt, amikor jelentkeztünk a bólyi kukoricacímerező táborba. Néhányan tavaly is voltunk, így hát nem igazán féltünk a munkától meg a sátortábor viszon­tagságaitól, de ez a két hét igazi meglepetés volt számunkra. A háromórás vonatozás után ugyanis megdöbbenve láttuk, hogy a kukorica térdig ér. Igaz, ez nem a gazdaság hibája, de azért tény. Az első napok kapálással teltek, napraforgó és kukorica volt a kínálat. Néhányan szóját is kaptak, amit kapálni körülbe­lül annyi, mint négernek a napolaj. Aki nem próbált még gyo­mot irtani több mint hat órán keresztül a tűző napon, annak megrázó, pontosabban megizzasztó élményben lett része. Ne­künk nyugodtan elhihetik: rosszabb, mint a mostohaapa. És ez még a két hét elviselhetőbb részéhez tartozott. K ét dolog azonban szerfölött kínosan érintett bennünket. Az egyiket, az ötre előretolt ébresztőt fogcsikorgatva ugyan, de kibírtuk, de a legförtelmesebbet, az étkezést már nem nagyon. Napi 350 forintért a következőt kaptuk: reggelire 2 szelet ke­nyér, 2 szelet párizsi, egy szelet paprika és annyi vaj, amennyit nekem egyszer sem sikerült mindkét kenyérre rákenni. Kétszer kaptunk körözöttet (persze vaj helyett), és tea is jutott az asz­talra, 30 forint volt litere. Talán valami különleges fűből készí­tették, mert átlátszóbb volt a szódavíznél. A tízórai két szelet kenyérből, egy szelet (körülbelül 3 centiméter vastag) kolbász­ból és teából állt. Paprika- vagy paradicsomszelet itt már nem jutott mindenkinek. Ézzel bírtunk ki még négy órát ebédig. Az ebéd pár deci leves, amely háromnaponta ismétlődött, és a so­kadik melegítés után eléggé elvesztette az ízét. Persze a máso­dik fogás sem volt sokkal különb. Ja, és a két szelet kenyér. A kenyereskosár mellett mindig állt valaki, aki szigorúan ügyelt, nehogy bárki is ettől kapjon gyomorrontást. Amikor az egyik vacsora után kenyeret kértünk, be kellett érnünk a válasszal: „A vacsorához nem jár kenyér.” Úgyhogy este sem lett senki rosz- szul a mennyiségtől. Ezt tehát 4200 forint 12 napra. Ezek után nem csoda, hogy akadt, aki 1400 forintot vitt haza két hétért, napi 6, sőt néha 10 óra munkáért. Akadtak hát jelentkezők - nem is kevesen -, hogy ingyenesen átformálják a vécé meg az ebédlő eredeti képét. Persze az ebédlősnek ez csak csepp a ten­gerben. Van még egy étkezdéje, egy büféje, egy presszója és ahogy illik, nyugati autó, két ház, tucatnyi alkalmazott. Ő egyébként minden étkezésnél jelen volt, általában a kenyérőr vagy a nagy semmi szerepét látta el. Kiállt az ajtóba, és bámulta az embereket, bár a fizetésosztás utáni ebédnél be sem mert jönni az épületbe, pedig megérdemelte volna a mi meglepeté­sünket is. B rigádunk húsz csapatból a tizedik lett, így kerestünk 4436 forintot. Igazságtalanság lenne azonban azt mondani, hogy ez rossz tábor volt. Néhány ember kedve ugyan egy életre el­ment a kukoricától, de azért valami miatt mégis csak megérte. A társasághoz tartozik egy jó főnök is, szerencsére ilyet is kap­tunk Fekete Ferenc őrnagy úr személyében. ifj. D. Sz. M. A pápa és a futball Négyévenként még az is szereti a futballt, aki egyébként nem annyira. Mint például most is. Ilyenkor aztán baráti társaságokban előrukkolnak egyesek bizonyos történetek­kel, amelyekkel szórakoztatni vélik a hallgatókat, és olya­nokkal, amelyekkel szórakoztatják is. Valamikor a nyolcvanas években történt, hogy az olasz bajnokságban éppen az AS Róma játszott sorsdöntő mér­kőzést, amikor a pápa szentmisét tartott a Szent Péter Bazi­lika előtt. A férjek, feleségeik némi unszolására, a pápát, II. János Pált választották, ám prédikációja közben sokan fül­hallgatót aggattak magukra, s a rádió segítségével követték nyomon a pályán történteket. S amikor a pápa éppen ha­tásszünetet tartott, egyszerre sok ezer férfi felüvöltött, hogy éljen. II. János Pál, akiről tudjuk, hogy ifjúkorában maga is szívesen futballozott, nem vette ezt zokon, és mosolyogva csak annyit mondott: „Híveim, amennyiben a Róma sze­rezte a gólt, úgy Istennek legyen hála!” — s azzal keresztet vetett. . . bégé Szerkesztette: Blahó Gabriella Filmbenéző - Tombstone Doc Holliday halálfutása

Next

/
Oldalképek
Tartalom