Új Néplap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-21 / 119. szám
8 1994. május 21., szombat Kulturális panoráma Mellőzött-kitüntetett művész: Sváby Lajos Elmondani, ami a lelkemben van Készlet a mezöcsáti művelődési ház falképéből Azon kevés kortársak egyike, akiknek képei első ránézésre azonosíthatók. Expresszív világa kemény és könyörtelen, színei nyersek s örvénylők, mint ahogy örvénylő körülöttünk minden. Sváby Lajos festőművész, egyetemi tanár, 1990-től a Képzőművészeti Főiskola rektora. ■ Csöndes, halk szavú ember. Műterme ablakaiból az ötödik .kerület tűzfalaira és háztetőire látni.- Mikortól kezdett Sváby-képeket festeni?- Ezt így nem tudom megmondani. Valamiféle tehetséggel és talán valamiféle becsvággyal születtem, s a vággyal, hogy legyek valamivé. Beleéltem magam az olvasmányaimba, verseket írtam. Nagyon jól tudtam rossz verseket írni. Inkább abban voltam tehetséges, hogy átéreztem mások fájdalmát, mint a sajátomat. Ha elkeseredett vagy szomorú voltam, szenvedéllyel voltam kétségbeesett. Egy idő után rájöttem, hogy szavakkal nem, de képekkel el tudom mondani, amit akarok. Boldoggá tett, ha kifejezhettem magam és szerencsétlenné, ha nem. Nem a külső tényezőknek enedelmeskedtem. Ez azt jelenthette volna, hogy gyöngébb vagyok. Nem engedhettem.- A főiskolán Kmetty János és Poór Bertalan növendéke volt.- Igen. Hatott rám festőileg és emberileg is mindkét festő. De a főiskola tanárai közül másoknak is hittem: Bernáth Aurélnak, Barcsay Jenőnek. Nem stilárisan, hanem emberileg. Goethe írt erről a Vonzások és választásokban. Ha választok, akkor nem csak rólam van szó. Mindig vonzódunk, és a vonzásaink közül választunk.- Furcsa, hogy őket említi mint mestereit, hiszen világa tőlük annyira különbözik.- Nem lehettem Kokoschka, nem lehettem Van Gogh, nem lehettem Grünewald tanítványa. Voltam az övék. A mester és tanítvány viszonya sohasem stiláris kérdés. Sokkal többet lehet tanulni attól, akinek sorsa és hajlama rokon, okossága, műveltsége vonzó, egyénisége hiteles...- Hatvanban végzett a főiskolán. Kortársai útja másfelé vezetett. Ón kimaradt mindegyik divatirányzatból. Nem lett pop-artos, nem lett konceptuális művész, nem volt híve a minimal-artnak...- Az én mondanivalómat a minimal-art eszközével nem lehet elmondani, s ugyanúgy ehhez a koncept-art eszközével nem lehet elmondani, s ugyanúgy ehhez a koncept-art eszközei is alkalmatlanok. Én nem azért maradtam ki a divatáramlatokból, mert ki akartam maradni. Én azt akartam elmondani, a lehető legszájbarágósabban, ami a lelkemben van, ami az én véleményem. Vágyódtam. Persze, hogy vágyódtam arra, hogy tartozzam valahová, hogy én is besoroltassak. De ennél jobban vágyódtam arra, hogy mindaz, amit festészetileg gondolok, elmondhatóvá váljék. Ez intenzívebben élt bennem, mint az, hogy közösségben dédelgessenek. S az expressziónak sem a külalakja érdekelt, hanem a közvetlensége. Az angol, a német expresszió inkább a magányosságról, a félelemről szól. Erről szólnak az én képeim is. Azt mondják, az expresszív művészet agresszív. Az egész világ agresszív, még a szelídség is lehet agresszív. Giotto számomra agresszív, mert rabul ejt, fogva tart, erőszakkal. Olyan szelíden agresszív.- Nem csak fest. Közel húsz éve tanít a főiskolán. Lehet-e a festőművészeiét tanítani?- A festészetnek van olyan tartománya, amelyet - mint bármi mást - meg lehet tanulni, s így tanítani is lehet. A többi nem tanítható. A korrektúra az lehet olyan sikeres a tanár számára, mint egy kép. A tanításnak az a lényege, hogy önmaga személyiségére próbáljunk mindenkit rávezetni. Arra, hogy ne a csődületekhez tartozzon, hanem azt keresse, ami ő maga, és ami még lehet, mi az, amit a tehetségével, festészetével meg tud jeleníteni. Mielőtt elkezdtem tanítani, több hívem volt. Mióta tanítok, azóta pedig elkövetek mindent, hogy ne a stílust kövessék, hanem belső hajlamaikra figyeljenek. Engem sokszor döngöltek földbe, sokat találkoztam undorral, méreggel, s ez nekem rettenetesen fájt. Szenvedtem, amíg nem kezdtem újra festeni, követve a magamnak kiszabott irányt. Van szellemi rasszizmus is, szellemi téren is működik a kirekesztés. Mindig meghatározzák, hogy ki a haladó festő, hogy ki a haladó magyar meg kevésbé haladó. És minden ítéletbe valami szent dolgot, nemzetet, emberiséget kevernek bele. Amíg minősítenek, addig hatalmuk van, s amíg ezt valami szent dologgal támaszthatják alá, addig úgy hiszik, hogy hatalmuk van. Soha nem vettem részt ebben, s nem is akarok.- Kiállításai mindig emlékezetesek voltak.- A Műcsarnokban 1972-ben csináltam az első kiállítást. A kritika kinyírt. Majd belehaltam, de 1973-ban megkaptam a Munkácsy-díj II. fokozatát. A következő kiállításom 1978-ban volt. Még rondábban kinyírt a kritika. 1984-ben, az Emst múzeumbeli gyűjteményes kiállításomért ugyanúgy. Ilyeneket írtak: horror, giccs, s rá egy évre érdemes művész lettem. Égyetlen biennáléra sem hívtak, nem küldtek külföldi kiállításokra, nem vagyok a favorizáltak között. De nem vagyok keserű. Mérges vagyok. Nincs semmi bajom, és örülök, hogy Kossuth-díjat kaptam. Ennél nincs több. Van ebben valami borzasztóan szép és jó, mert megtörténhetett. Legszívesebben anyámnak mutogatnám, de már nem lehet. Ősszel megint lesz kiállításom. Nem akartam kunyerálni. Beadtam a kérelmet, s kibéreltem pénzért a főiskola kiállítótermét. Abba fogom hagyni a főiskolát. Hatvanéves leszek. Szeptember 25-től október 16-ig lesz látogatható a kiállítás. Akkor a mostaniaknak megmutatom, hogy festő voltam s vagyok. J. A. Ékszer a Hortobágyon: A kitelepítettek emlékkápolnája Templom épül a Hortobágyon - adták hírül országszerte, hiszen valóban nem mindennapi eseményről van szó.- Hol és milyen kápolna alapkőletételére került sor Kócs-Újfaluban? - kérdeztük Ágfay Antal plébánostól.- A kitelepítettek emlékkápolnáját építjük meg a Hortobágyon, alapítványi segítséggel, széles körű társadalmi összefogással. Az a szándék vezetett bennünket, hogy legyen itt, e kis faluban kápolna, mert eddig csak házaknál tudtunk összejönni a hívekkel, másrészt amolyan búcsújáró helynek szánjuk, emlékhelynek, ahol a sokat szenvedettek, megalázónak és az együttérzők is békességet, megnyugvást találnak majd, sőt ezen túl azok is, akik a szenvedéseket okozták. Az ötlet nem új, a hortobágyi Kilenclyukú híd mellett néhány éve már készült vasúti sínekből egy emlékkereszt a meghurcoltak mementójaként, és itt tartanak megemlékezést nyaranta. De mi úgy gondoltuk, hogy ez kevés. Kócs-Űjfalu - és a meghurcoltak - megédemelnek egy méltó emlékhelyet; e kápolna megépítésével kéttős célt szolgálunk ily módon.- Ön és az egyházkerülete miért tartja fontosnak az ilyen megemlékezést?- Én ott élek, ott az egyházkerületem, ismerem az embereket, titkos gondolataikat, lelkűk mélyét is feltárják. Tudom, hogy sok keserűség munkál bennük. Nem csak a kitelepítés, meghurcoltatás, szenvedés miatt, hanem sokakat foglalkoztat a földkérdés, a kárpótlás, ezek napi témák azon a vidéken. Elevenen élnek az emberekben a múlt sérelmei, tehát mi nem akarunk sebeket felszakítani, mert ezek a hegek még nem gyógyultak be, máig nem tudták feldolgozni a puszta emberei mindazt, ami velük történt. Nagy szükség van egy helyre, ahol csend van, és visszatérhet a lélek nyugalma. Elsősorban nem politikai cél vezérelt bennünket e kápolna megépítésével, de hogy a megszenvedettek emlékhelye lesz, ez már önmgában is politika. Ma már tudjuk, fizikai értelemben lehetetlen mindenkit megelégedésére kárpótolni, de a lelki megbékélés, a megbocsátás még lehetséges. A meghurcoltak és meghurcolok között a békesség csak úgy jöhet létre, ha van, aki bocsánatot kér, és van, aki megbocsát. A feloldozás nem lehet névtelen és személytelen, nem lehet általános, megbocsátani csak annak lehet, aki vállalja bűnét, és bocsánatot kér. Arra számítunk, hogy ez a kápolna alkalmas lesz egy ilyen lelki „békejobb” nyújtására is.- Kikre számítanak az építésnél?- Sokakra. Önkéntes segítőkre, alapítványokra, többek között a „Kiszolgáltatottak Alapítvány a Művészetért”, a „Házat Hazát Alapítvány” támogatására, de személy szerint támogatásáról biztosított bennünket Lezsák Sándor, az MDF ügyvezető elnöke, dr. Surján László népjóléti miniszter, Habsburg Ottó és még sokan mások.- Milyen lesz ez a kápolna, itt a Hortobágy szélén? - kérdeztük Callmeyer Ferenctől, a tervező építésztől.- Régi vágyam teljesül e kápolna megépítésével, mindig szerettem volna templomot tervezni, építész számára nincs is szebb feladat. Mára összegyűlt annyi tapasztalatom, szakmai tudásom, vállalkozni mertem e feladatra. Persze itt, a pusztai viszonyok között a fenséges gótika helyett szerény eszközökkel kell szépet és maradandót alkotni 100 négyzetméteren. Mégis az áhítat helyét kell kialakítani e kis kápolnában. Nekem leginkább az Árpád-kori kis templomok adtak ihletet, melyek kicsinységükben is lenyűgözőek, egyszerűek és érthetőek mindenki számára. Olyan épületet terveztem, mely önmagában is elárulja a szándékot, a tölcsér alakú bejárat szinte behív, becsalogat, a tető olyan, akár egy óvó-védő szárny, és az égre mutató kis csúcs igazi szimbólum. Emlékkápolna lesz, ezt jelképezendő körbeveszi egy lánckoszorú, melynek bilincse a bejáratnál szétpattan, szétnyílik. Az üldözöttek neveit kis réztáblákon örökítjük majd meg. Egyszerű lesz a belső tér, oldalablakokon jön be a fény, a belső tér funkciója többirányú, a hangulathoz illő koncerteknek, előadásoknak és képzőművészeti bemutatóknak is otthont ad majd a liturgia mellett ez a kis kápolna. Azt szeretnénk, ha jövőre- mikor reményeink szerint elkészül- igazi ékszer lenne a Hortobágyon, mely eddig szerte a világban a csikós-gulyás-délibábos romantikáról volt ismert. L. Gy. Buda vára és Görgey A szobor a helyére kerül Kevés olyan színhelye van hazánknak, amely Buda váránál fontosabbnak bizonyult volna történelmünk során. Éppen egy országpusztítással fenyegető veszedelem, tatárjárás után épült ki, s ugyanebben az időben vált mind végérvényesebben az ország fővárosává is. Azazhogy válhatott volna, hiszen mint tudjuk, az utóbbi fél évezredben hosszú időszakokban volt erősen korlátozott nemzeti függetlenségünk. Budával nemcsak az volt a baj, hogy másfél száz évig török zászlók lengtek ormain, hanem az is, hogy utána sem innen, hanem Bécsből kormányozták az országot, amelynek mégis szinte jelképévé vált Buda vára. S e jelkép a XIX. század kezdetén bontakozó öntudatosodásban igen fontos szerepet kapott. Berzsenyi Dánielnek mindkét A magyarokhoz címzett ódájában ' a történelemszemlélet viszonyítási pontjává válik Buda vára, s ugyanennyire elhíresült Kisfaludy Károly verse, a Mohács, s annak szállóigévé vált az a gondolata is, hogy „Él magyar, áll Buda még!” A király, a korona, az ország székesfővárosa együttesen utaltak a nemzeti létre, s a király idegen volta miatt magának a király nélküli városnak mind döntőbb szerep jutott a nemzeti azonosságtudatban. Természetes tehát, hogy 1848 és 1849 forradalmas és szabadságharcos napjaiban és hónapjaiban is kitüntetett fontosságú volt e város, s birtoklása a nemzeti eszme diadalát is jelentette. Ámde nemcsak Buda vára jelképes számunkra, hanem az azt 1849-ben visszaszerző Görgey Artúr neve is. A vesztett szabadságharc óta aligha van olyan magyar ember, akinek ne lett volna véleménye arról, hogy kinek volt inkább igaza: Kossuthnak-e vagy Görgeynek. Az egyik szélsőséges alaphangot maga Kossuth adta meg, közvetlenül a bukás után árulónak nevezte legnagyobb hadvezérét. Másik póluson Kossuth bizonyult fantasztának, s Görgey ügyében rágalmazónak is. Vajon mi lehet a magyarázata, hogy másfél évszázadon át elevennek bizonyult ez a kérdéskör, ez az ellentétes megítélés? Az osztrákoknak már réges-régen megbocsátottunk, de Görgeyt és Kossuthot ma is sokan elítélnék. A „mi is történt voltaképpen” kérdése mellett a szükségesnél talán gyakrabban hangzott el a „mi lett volna, ha...” gondolatfutama. S a leggyakraban emlegetett feltételezések közé éppen Buda várának 1849. májusi visszavétele és a világosi fegyverletétel tartozik, s mindegyikben döntő szerepe volt Görgeynek. Számosán foglalkoztak már vele, iskolai tankönyvekben rögzült tétellé vált, hogy mi is lehetett volna a dicsőséges tavaszi hadjárat igazi megkoronázása. Buda visszaszerzése vajon? Vagy inkább az ellenség üldözése egészen Bécsig? Valós volt ez a dilemma 1849-ben is, s végül is sok valós ok döntött az első változat mellett. S ebben teljesen egyetértett Kossuth és Görgey, akinek ez ügyben a hibája inkább csak az volt, hogy túl könnyűnek vélte az ostromot. Az utókor tipikus hibája viszont az, hogy nem számol a következményekkel a bécsi utat illetően. Uganis a szétvert osztrák túlerő is túlerő volt. S még ha valami katonai csoda folytán sikerült volna is Bécset elfoglalni, a várost forradalmasítani, az elmenekült császár akkor is bizton számíthatott volna Európa segítségére. Sajnos mindvégig illúziónak bizonyultak azok az elképzelések 1849-ben, hogy Európa diplomáciai úton s esetleg fegyverrel is a magyar függetlenségi harc segítségére fog sietni. Európa nem ismerte el a magyarság önálló állam iránti igényét, s végül is ez pecsételte meg a sorsunkat, ez vetítette előre a vereséget már Buda felszabadításának dicsőséges napjaiban is. Bármily zseniális és teljes összhangban munkálkodó lett volna is a politikus és a hadvezér - Európát nem lettek volna képesek legyőzni. így maradt a csoda, a „percnyi csoda”, hogy az ország szabad és független, területén gyakorlatilag nem volt idegen katona. S hogy ez bekövetkezhetett, az a hős katonáknak és az ország népének egyaránt köszönhető. Buda 1849. május 21-i bevétele jelképpé vált. S jelképpé Kossuth is a vereség után a külföldi, Görgey is a belföldi emigrációban. S jelkép kettejük viszonya is: a cselekvésekben megmutatkozó kapcsolat a szabadságharc időszakában, és a hosszú utótörténet az önértelmezésekkel és a vádakkal. Most már talán ezt a harcot „békévé oldja az emlékezés”. Ennek jele talán, hogy a Görgey emlékét hirdető szobor - amelyet 1916-ban s éppen a budai győzelem napján bekövetkező halála után állítottak, s amelyet egy értetlenebb utókor eltávolított a várból - most ismét viszszakerül régi helyére. V. G. Az európai Kassák ~rtÍ*íi !»«-)•»*•»*“ > AKTIVISTA FOLYÓIRAT Kassák Lajos írói, művészi tevékenysége, közéleti szereplése életében és halála után, máig hatóan izgalmas és felettébb aktuális. Mert vegyük csak azt a néhány évet, alig túl pályakezdése idején, amikor már magyar avantgárd vezére. Korszakalkotó jelentőségű folyóiratokat alapított, melyeknek arculatát, tipográfiáját is maga tervezte. Megteremtette a hazai gyakorlatban oly kivételes pillanatot, amikor a magyar művészet szinkronba került az európaival. Ezt a „pillanatot” tárgyalja a Kassák az európai avantgárd mozgalmakban 1916-1928 című kiállítás a művészről elnevezett múzeumban, Óbudán. A május végéig nyitva tartó tárlat grafikákat, könyveket folyóiratokat, tipográfiai terveket, fotókat, leveleket, kéziratokat sorakoztat fel. Csaknem mindegyik Kassák hagyatékából származik. A nyomtatott kiadványok is ritka értékűek, legtöbbje az egyetlen magyarországi példány. így vagy úgy, mindegyiknek köze van Kassák Lajoshoz. Az európai avantgárd mozgalmak képviselői ugyanis "ismerték, támogatták egymást, s nemzetközi együttműködésre törekedtek. Minden megnyilatkozásukban benne volt a határok nélküli Európa eszméje. Még tombolt a világháború, a század második évtizedét írták... A Tett és a Ma rendszeresen beszámolt az európai avantgárd folyóiratok, szerzők, szerkesztők publikációiról. S hasonlóképpen a német, az olasz, a svájci, a holland, a csehszlovák, a jugoszláv, a román, a litván, az orosz, a dán folyóiratok is figyelemmel kísérték Kassák és körének tevékenységét, folyóiratait. Gyakran különszámokkal emlékeztek meg egymásról e lapok. Renszeresen küldték egymásnak példányaikat, kézirataikat, illusztrációikat. Mindennek az együttműködésnek, amely húsz országra - köztük Amerikára és Japánra is - kiterjedt, az volt a haszna, hogy a legkülönbözőbb avantgárd csoportosulások és az egyes művészek tudomást szereztek egymásról, s a művek hatottak egymásra. Nemzetközi elismerés övezte az irodalomszervező, szerkesztő meg az író és képzőművész Kassákot. Egész sor külföldi folyóiratot felsorakoztat a kiállítás, amely Kassák rajzait, írásait közli. Néhány folyóirat Kassák tipográfiai megoldásait is átvette. Különös összecsengés, hogy tavaly Bécsben, majd Insbruckban nyílt kiállítás az osztrák avantgárdot bemutatandó, s e kiállítások egyik főszereplője éppen Kassák Lajos volt. Ugyancsak jelentős helye van Kassáknak az idén májusban megnyílt bonni tárlaton, amely az Európa-Európa címet viseli. Jól illik e sorba a Kassák Múzeum jelen bemutatója is. (kádár) Enriso Prampolini: Kassák (1924)
