Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-26 / 72. szám
8 Kulturális panoráma 1994. március 26., szombat Március havában és áprilisban Európa fővárosa: Budapest Lisszabon kistestvére Budapest március 11-e és április 10-e között. Ez így természetesen kicsit zavarba ejtő kijelentés, ha arra gondolunk, hogy a portugál fővárosnak 1961-ben még nem volt kilenc százezer sem a lélekszáma, Budapest meg már akkor kétmilliós nagyváros volt. De hát ilyen a világ; Portugália tagja az Európai Közösségnek, mi meg (még) nem. Melina Mercuri, a görög színésznő-miniszter asszony 1985-ben azt javasolta, hogy az európai közösségbeli országok fővárosai közül válasszanak ki egyet, amely egy esztendőre Európa kulturális fővárosa lesz. Csak később jutott eszébe valakinek, hogy kultúra azért nem csak a közösség országaiban van, és Európa is valahogy nagyobb, mint amilyennek az hosszú időn át nyugatról látszott. így született az újabb ötlet, hogy a kulturális fővárosok mellett kapja meg egy-egy hónapra azt a tisztet olyan ország fővárosa is, amelyik - ilyen-olyan ok miatt - nem tagja a közösségnek. így lett 1992-ben Krakkó, 1993- ban Graz, s rűost 1994- ben Budapest egy hónapig az európai kultúra fővárosa. Némi csodálkozással gondolkodhatunk el ugyan azon, hogy ha nem Varsó, hanem Krakkó, ha nem Bécs, hanem Graz, akkor miért Budapest és nem valamelyik megyeszékhelyünk? Bizonytalan érzéseink közepette csak két - nem mindenben meggyőző - érvbe kapaszkodhatunk: ez az időpont most egybeesik a szokásos tavaszi fesztivállal, így a pénzt valamivel könnyebb volt előteremteni, a másik pedig az, hogy sok szakember úgy véli: ez a hónap jó próbája lesz annak, mit lehet, mit kell majd csinálni az expo fél esztendeje alatt. (Mellesleg a tavaszi fesztivál sem kizárólag Budapesté már, hiszen Debrecen, Gödöllő, Kaposvár, Kecskemét, Sopron, Szentendre és Szombathely is kapcsolódik a programokhoz.) Ez a mostani hónap pedig tényleg nagyon gazdag programokban. Zenei eseményekből például több mint nyolcvan található a másorfüzetben. Olyan újdonsága is ígérkezik például ennek a hónapnak, mint Pártay Lilla balettművésznő A velencei mór című produkciója. Ő ugyanis Schu- bert-zenékre - Shakespeare drámája alapján megtáncoltatja Othellót egy háromfelvo- násos balettben. Az sem lesz érdektelen esemény, hogy a Várban, a Nemzeti Galériában, majd harminc év után ismét lehet látni Csontváry műveit egy tárlaton, Budapesten. Természetesen Portugália is kitesz magáért: zenekarok, énekkar, balettegyüttes, színház érkezik Lisszabonból Budapestre, de német és görög társulat is fellép ez alatt az egy hónap alatt. Felsorolhatatlanul sok esemény várja a látogatókat, felesleges lenne itt, most a programfüzetet megismételni. Inkább az a kérdés, hogy valóban jó níodellje-e ez a hónap az expo fél esztendejének? Valami hasonlót kell-e összehozni akkor is? Valaki, aki Sevillában járt az expón, azt mesélte, hogy a spanyolok elsősorban nagyszerű festészetükkel reprezentálták ott a maguk kultúráját. Ha valami hasonlót szeretnénk Magyarországon, akkor nem lehet vitás, hogy a zene az, ami a legszerencsésebben megtestesítheti a mi kultúránkat. Zeneszerzőink és előadóművészeink révén valóban nagyhatalomnak tarthatjuk magunkat e téren. Az idei kulturális hónap a maga túlnyomórészt zenei programjaival jól képviseli ezt. A modellnek ez az oldala tehát azt mutatja, ami három év múlva is hasznosítható. Ennek az expónak azonban van egy nem elhanyagolható központi gondolata: „Kommunikációval egy jobb világért”. Lehet, hogy kissé szubjektív e sorok írójának fordítása, értelmezése, de ha a kommunikációról és a művészetekről esik szó - s nemcsak a tegnapi, nemcsak a mai, hanem holnapi, „egy jobb világ” művészetéről is - akkor nekem mindig a film és a televízió jut az eszembe. A film és a mozi, ami 1966-ban éppen születésének 100. évfordulóját ünnepli majd. „Egész pontosan 1895 decemberében volt az első, nevezetes, nyilvános vetítés Párizsban egy kávéházban.” S ha moziról, filmről, televízióról van szó ez nyilván ismét csak szubjektív elfogultságom terméke, akkor mindig Balázs Bélára gondolok, és első jelentős esztétikai munkájának címére, A látható emberre. Nem túlzás azt állítani, ez az elmúlt száz esztendő a látható ember évszázada volt, ami „csak” annyit jelent Balázs Béla nyomán, hogy a beszéd és még inkább az írás mellett - sajnos, sokszor előbb - a látható ember lett a kommunikáció fő forrása, közvetítője. Ha már most úgy tekintünk az idei kulturális hónapra?1 mint az expo modelljére, akkor a kínálat ezen az oldalon kissé szegényes. Akadnak ugyan filmes programok is, de ezek - különösen a zeneiekhez képest - másodlagosak. Pedig a magyar filmművészet nemcsak a költő-filozófus-esztéta Balázs Bélát adta a világnak, hanem a filmújságíróból lett Sir Alexet, azaz Korda Sándort és még annyi nagy nevet a rendezők, operatőrök sorában. Nem is beszélve az itthon élő-alkotó olyan filmeseinkről, mint Szőts István, Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Szabó István vagy az operatőr Illés György. Van tehát miről, van kikkel közösen gondolkodni - bár már nem sokáig -, hogy mi legyen az expo kulturális modelljének egy zenén kívül eső oldalán. B. L. A mostari híd emléke A Boszniában folyó értelmetlen és embertelen népirtás, századunk újabb szégyene elpusztított számtalan évszázados műemléket, köztük a világörökség pótolhatatlan kincseit, mint a szarajevói bahcsarsiját, a muzulmán negyed központját a legszebb, legnevezetesebb európai török emlékekkel együtt. Eltűntek vagy súlyosan sérültek Dalmácia műemlékei is, köztük Dubrovnik templomai, palotái, melyek a magyar történelemben is szerepet játszottak. A Magyar Nemzeti Galéria bemutatja Csontváry Kosztka Tivadar néhány restaurált művét, köztük a nemrégiben teljesen elpusztított középkori mostari hídról készített alkotását is. Ki volt Csontváry, a magyar festészet későn felismert, semmiféle iskolába nem illeszthető lángelméje, a modem európai posztimpresszionista festészet egyik úttörője? 1853-ban született a szlovákiai Kisszebenben. Több mint hat és fél évtizedes életútja alatt nagyot fordult a világ, s töredékes önéletrajzában leírt vidéki kisvárosok múlt századi patriarchális nyugalmától a millennium görögtüzes ragyogásán át az első világháború tragikus sorsfordulójáig mindent megélt. Fiatalságában patikusnak indult, majd titokzatos égi hang súgta a fülébe: „Te leszel a Föld legnagyobb festője, nagyobb, mint Raffael.” A tudathasadásos folyamat felléptéből fakadó hallucináció révén vált festővé. Tizennégy éven keresztül dolgozott azért, hogy művészi elképzeléseit megvalósítsa. Keveset tanult festeni, elsősorban Münchenben Holósynál, majd rövid ideig F. Kallmorgennél Karlsruhéban. 1895-ben beutazta Dalmáciát és Itáliát. Mindenütt a táj ragadta meg képzeletét. Általában óriási vásznakat festett municiózus pontossággal. Sajátos formanyelvében a hallatlan természetközelség expresszív hevülettel párosult. A századforduló után alakult ki sajátos formanyelve. A hatalmas Selmecbánya látképe (1902) első monumentális alkotása. Vizionárius képei gyakran drámai hangvételek, mint a Vihar a nagy Hortobágyon, a Fohászkodó Üdvözítő. 1903-ban kezdte meg több évtizedig tartó bolyongását, melynek során pszichotikus állapotától függően keletkeztek főművei, mindig az éppen megtalált „nagy motívum” hatására. Kortársainak művei nem befolyásolták, csak „égi sugallatára” hallgatott. Öt évvel fiatalabb volt, mint Gauguin, nem is hallott róla, mégis ő is Keletre menekült a földi paradicsomot keresni, mint Gauguin. Bibliai és jeru- zsálemi képeiben felfedezi a héber mítoszt, de a legerősebb mégis saját, öntörvényű mítosza, a saját magát megszemélyesítő Cédrus, a Magányos cédrus, és pszichózistól befolyásolt, mágikus önimádatáról valló zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. Kairóban talált rá a „színek világításbeli fokozatainak” törvényeire, sajátosan értelmezett, varázsos plein air megoldásaira, melyek fő jellemzői csodálatos finomságú színötvözeteket használó képeinek. Ezek azonban valahol a légkör és táj erős megfigyelésére utalnak, a nap egy szakaszában a helyszíneken e színhatások valóban láthatók, mint a Tarpataki vízesésen vagy a monumentális, 1904—05-ben festett Görög színház romjai Taorminánál című képen. Festészetének expresszionista szakaszát Baalbek című vászna zárja le. Libanonba utazott, ahol szimbólumokkal telített, elsősorban saját tragikus magányát kivetítő képeket festett varázsos kolorittal. Cédrusképeinek kifejezőereje szinte hátborzongató. 1908- ban és 1910-ben volt Budapesten kiállítása, de a várt siker elmaradt. 1909- ben Nápolyban festette utolsó főművét, a Tengerparti sétalovaglást. A meg nem értés, a magány lelki egyensúlyát megbontotta, megzavarodott, alkotóereje mindinkább elhagyta. 1919-ben halt meg. Művei a harmincas évektől kezdve indultak el a siker útján. 1949-ben, Párizsban, Brüsszelben kezdődött világhíre. 1958-ban a brüsszeli világkiállításon Grand Prix-vel tüntették ki alkotásait. Ma művei páratlanul népszerűek. P. Brestyánszky Ilona Római híd Mostárban Zsidó és keresztény húsvét Jézus föltárnád Húsvét a kereszténység legnagyobb, úgy is fogalmazhatjuk: főünnepe, Krisztus feltámadásának emléknapja. A karácsonytól eltérően mindig vasárnapra esik. Már a zsidóknál is főünnep volt húsvét, az egész ószövetségi ünnepkör középpontja: az egyiptomi fogságból történt szabadulásuk emlékünnepe. Erre utal a héber és görög neve, amely átmenetet jelent, átmenetet a szolgaságból a szabadság földjére. De emlékeztette a húsvét a zsidókat arra is, hogy az Úr öldöklő angyala az ő házaikat elkerülte, míg ugyanakkor az egyiptomiak elsőszülött gyermekeit halállal sújtotta. Húsvét megüléséről még Mózes intézkedett. E szerint Niszán hónap 10-én minden családapa hibátlan, egyesztendős hím bárányt vett, azt Niszán hónap 14-én alkonyattájban levágta, elkészítette, és családjával együtt, állva, útra készen elköltötte. A bárány kiengedett vérével meg kellett kenni, hinteni ház két ajtófélfáját. Ez valamiféle jelzés volt az Úr öldöklő angyala részére. A bárányt töretlen csonttal kellett elkészíteni, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel elfogyasztani. A keresztények húsvétot Krisztus feltámadásától kezdve mindig megülték. Ez volt legelső, legrégibb s a vasárnapokon kívüli, jó ideig egyetlen keresztény ünnep, mely egybeesett a zsidó húsvéttal, hiszen Krisztus kereszthalála és feltámadása ezeken a napokon történt. Húsvét azért főünnepe a kereszténységnek, mert ezen a napon, Jézus Krisztus önerőből történt feltámadásával bizonyosodott be, hogy valóban Isten volt. Soha nem látott, hallott csoda ez. Ember saját erejéből még sohasem volt képes feltámadásra. S ha Isten volt - bár emberi testben -, akkor hinni kell neki, igaz minden tanítása. A keresztény ősegyházban a VIII. századig mai nagyszombati szertartások a tűz- és vízszenteléssel, feltámadási ószövetségi jövendölések olvasásával nagyszombat este kezdődtek, s többnyire az egész éjszakát kitöltötték, tehát belenyúltak húsvét vasárnapjába, mintegy az ünnep szerves részeként. E szertartásokra következett az új keresztények ünnepélyes megkeresztelése. A nagyszombaton szentelt húsvéti gyertya - amely feltámadt Krisztust, mint a világ világosságát jelképezte - az oltár mellett áll áldozócsütörtökig, s minden ünnepélyes misén meggyújtják. A tűzszentelés eredete is összefügg a kersztelés szertartásával, mert a keresztséget az ősegyházban „megvilágosodásnak” nevezték. A hívők örömteli hangulatát fejezték ki a húsvéti játékok, valamint a hús és tojás megáldása annak jeléül, hogy a nagyböjt megszűnt, és ez időtől ismét szabad húst enni. Innen a magyar „húsvét” elnevezés. A tojás megáldásá- ból származtatják a tojásfestési népszokást is. A húsvéti locsolás szokása szintén szertartásos eredetű, amennyiben a vízzel való keresztelésre utal, mert az ősegyházban húsvétkor tartották keresztvíz alá a „hitjelölteket”, akik nyolc napon át hófehér ruhában jártak, s naponta körmenetben vonultak a keresztelő kúthoz hálaadásra. Más feltételezés szerint a húsvéti locsolás alapja, hogy a Jézus feltámadását hirdető asszonyokat a zsidók úgy akarták elhallgattatni, hogy leöntötték őket vízzel. A kereszténység főünnepét megelőzi az ún. „nagyhét”, amelynek liturgiája, szertartásainak tartalma az Üdvözítő szenvedését, kálváriáját idézi a Golgotáig, kereszthaláláig, drama- turgiailag is ellenpontozva a vasárnap hajnali feltámadást, amikor a gyász, csüggedés után egy csapásra felzeng a kétszeres „allelúja” öröme: „Föltámadt Krisztus e napon, allelúja! Hála légyen az Istennek!” Cs. K. Izraelita család a kivonulás éjjelén Könyvsarok Mit ér a film, ha magyar? Fontos könyv látott napvilágot a napokban, a magyar film történetének kis tükre, miként szerzője szerényen így minősíti munkáját; az első olyan áttekintése a magyar filmtermésnek, mely a kezdetektől, tehát a némafilm korától, az első lépésektől veszi szemügyre az eredményeket napjainkig bezárólag, támaszkodva természetesen a filmtörténetírás hazai rész- eredményeire. Alig kétszáz oldalon vállalkozik a feladat megoldására Gyertyán Ervin, aki kétségtelen a magyar film útjának, értékeinek egyik legjobb ismerője, szenvedélyes támogatója és egyben szigorú bírálója is a filmeknek. A könyv előszavában érthető azonban a kétségek megfogalmazása, hisz csaknem 100 esztendőt áttekinteni ilyen terjedelemben, még nagyvonalakban is, szinte képtelenség. Már 1896-ban készült híradó- felvétel Ferenc Józsefről, az uralkodóról, s 1898-ban megalakult az első magyar filmgyártó vállalat, a kezdeteket akár innen számíthatjuk. Igaz, Nemeskürty István 1965-ben közreadta alapvető munkáját, melyben megtalálható, ami történt érdemleges 1963-ig, de az azt követő évtizedekről természetszerűleg ő, tudott számot adni. Most a Mit ér a film, ha magyar szerzője erre is kísérletet tesz, ezért is mondhatjuk, hogy a kis tükör a legnagyobb áttekintést nyújtja jelenleg a honi filmtermésről. Szempontja, nézőpontja esztétikai; az értékek rendjét ilyen alapon teszi meg, de az általános tulajdonságokon belül különös hangsúlyt helyez azokra a sajátságokra, amelyek egyrészt elválasztják a magyar filmet a nagyvilág filmjeitől, másrészt amelyek révén kötődik hozzájuk, mert gazdagítja sajátos nemzeti vonásaival. Különösen értékelhető, ahogyan Gyertyán Ervin felvillantja - mert többet mit is tehetne egy kis tükörben -, miként vált a film nálunk a nemzeti önkifejezés médiumává, hogyan tükrözik legjobb filmjeink a magyar nép sorsproblémáit. A filmek, a filmművészet kis könyvét veheti kézbe az olvasó (formáját tekintve nem is olyan kicsi), a szerző bevallottan kevesebb figyelmet szentel ugyanis a filmalkotás más területeinek, akár a filmszínészi teljesítményekre, akár az operatőri munkára (pedig mennyi kiváló operatőr itthon s a nagyvilágban is, magyar), vagy az iparral szoros filmgyártási kérdésekre. Értékes filmográfia egészíti ki az áttekintést, az érdeklődő benne megtalálhatja a hazánkban készült filmek teljes listáját. A kötet a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Magyar Filmintézet támogatásával jelent meg, s már a ’96-os világkiállításra is „tekint”. V. M.
