Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-15 / 62. szám

1994. március 15., kedd Emlékezés 5 Kossuth Lajos ma is üzen Kevesen épültek be olyan mélyen a magyarság írott és íratlan emlékezetébe, mint Kossuth Lajos. Legjelesebb történelmi sze­mélyiségeink közül csak Szent István, Mátyás király, II. Rá­kóczi Ferenc vetélkedhet vele ebben a nemes versengésben. S mivel időben hozzánk a legközelebb éppen Kossuth tevékeny­sége áll, indokolt, hogy róla tudjuk a legtöbbet. Ez alighanem így is van, mégis a köztudat olyan rejté­lyes és csodálatos dolog, hogy maga Kossuth még csak élete derekán járt, máris megindult személye körül a szép legen­dák képződése. Nem volt előzmények nélküli az a korán kialakuló kép és képzet, amely Kossuth apánknak nevezte el, még nála idősebbek ajkáról is kiváltva e megtisztelő megne­vezést. E legendáskodás a Megváltó, a számunkra rendel­tetett igazi magyar megváltó jelképévé magasztosította az emigrációban szenvedő és küszködő államférfit, hiszen az a tény, hogy élt, őrizte a törté­nelmi realitásokon is átlépő reményt, hogy vissza is térhet, s ha igen, akkor csakis szabad­ságot hozó seregek élén. S mi­vel négy és fél évtizedet élt tá­vol hazájától, halála után már nem módosult a látomás: elő­deink visszavárták akkor is. Szinte Csaba királyfi mitikus alakjával került azonos szintre e múlt századi értelemben mo­dem államférfi: ha valaki, ak­kor biztosan ő segíthet nemzeti nyavalyáinkban bennünket. Ez a kép, ha némi hullám- mozgással is, de a mai napig eleven: van azonban egy olyan vonása is Kossuth életművé­nek és legendájának, ami el is határolja megnevezett elődei­től. Még Rákóczi is a régi tí­pusú, feudális eszmekörű és berendezkedésű Európa állam- férfia volt. Kossuth már egyér­telműen a felvilágosodás utáni polgári világé. így bármennyi is a legenda körülötte, szemé­lyisége és igazsága nem ra­gyoghat minden mást elhomá­lyosítva. Két olyan hazai kor­társa is van, akivel mind a mai napig rendre összevetjük. Egyiküket ráadásul a legna­gyobb magyar nevezettel tisz­teljük meg. Igen, Széchenyi István az egyik államférfi, s Görgey Artúr, leghatásosab­ban éppen Kossuth által áruló­nak nevezett, a másik. Kossuth vagy Széchenyi? Másfél év­százada megunhatatlan és megoldhatatlan kérdése ez szellemi életünknek, magunk­ról való gondolkodásunknak. Akárcsak az: valóban áruló volt-e Görgey? Kibékíthetetlen ellentét-e a lassú reformok po­litikája és a forradalmi cselek­vésé? 1848 Kossuthot igazolta vajon, s ’49 ősze Széchenyit? És mi lett volna, ha Görgey nem teszi le a fegyvert? Elkép­zelhető-e más megoldás? S persze nem a gondolkodói vagy fizikai bátorságról van szó. Széchenyi nem volt gyá­vább ember Kossuthnál, s Görgey sem magával törtödön, hanem a rábízottakkal. Mondják, hogy a gördülé­kenyen működő demokráciák­ban a leggyakoribb két nagy párt parlamenti-kormányzati váltógazdálkodása. Számunkra is ez a legjárhatóbb út. Téve­dés volna azonban azt kép­zelni, hogy mondjuk egy Kos­suth- és egy Széchenyi-pártra volna szükségünk. Az igazán eredményes, múltunk tanulsá­gait igazán kamatoztató az volna, ha mindkettejük pályá­jának eredményeit - és bukta­tóit - figyelembe venné min­den nemes szándékú politi­kai-ideológiai erő. Kossuthnak - és társainak - legfontosabb üzenete a kései utókor számára az érdekegyesítésnek a nemzet felemelkedését lehetővé tevő politikája, s ennek a körülmé­nyeket ökoSán figyelembe vevő volta. V. G. Szava buzdító történelem Kossuth Lajos történelmi szerepét tömérdek könyv, cikk és szónoklat méltatta és érté­kelte, sokszor az éppen idő­szerű politika tükrében, s az idő haladtával Kossuth alakja egyre elvontabbá vált. A kortársak azonban, akik látták, találkoztak vele a dol­gozószobájában vagy kor­mányzati munkája közben, még az elven, hús-vér férfiú­val álltak szemtől szemben. Közülük az egyik, Degré Ala­jos, ifjú jurátusként arra a napra következő délelőttön ta­lálkozott Kossuthtal, amikor az visszatért Bécsből Po­zsonyba a nagy vívmánnyal, gróf Batthyány Lajos minisz­terelnöki kinevezésével. Deg- rét Pestről küldték Pozsonyba, hogy megtudja, mit intézett a küldöttség az uralkodónál, és hogy tájékoztassa az ország- gyűlést, mindenekelőtt Bat­thyányi és Kossuthot a pesti eredményekről: „Reggel nyolc órakor Pozsonyban valék... Rövid időzés után mentem egyenest Kossuth Lajoshoz. Kimerültén, betegen találtam íróasztalánál. Igen nyájasan fogadott. Megkérdeztem tőle annyit, amennyire megbízá­som volt. - Beteg vagyok - mondta ő -, egy hét óta nem alszom. Emberfeletti munkát végeztem, s erőm nincs arány­ban akaratommal, lelki vágya­immal. Mindegy, azért meg­küzdök. Itt van - folytatá egy csomagra ütve -, a föld szabad, a jobbágyság el van törölve, s a nemzet tizenötmillió polgárt nyert. Bécsben még a hadügy- és pénzügyminiszterség miatt akadékoskodnak, de mi nem fogunk engedni.- Ezeket hát elmondhatom küldőimnek?- Szó szerint. És most hadd hallom, mik folynak Pesten... Kossuth az íróasztalra kö­nyökölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta elbeszélésemet. És mindőn elvégeztem, ily kérdést tőn: - Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért ra­jongó tömeg, nem fog-e az első ágyúlövésre szétfutni?- Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harci ked­vet, azonnal meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállal­kozásra kész hívekkel van dolga.- Helyes! Mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk ha­jótörést szenved, lemegyek, s magam állok a fiatalság élére. Elbúcsúzván, egyenesen a hajóra siettem, s fél óra után már útban voltam Pest felé...” Degré később is találkozott Kossuthtal a parndorfi tábor­ban, 1848. október 23-án, de akkor már honvéd huszárhad­nagy Móga János altábornagy törzsében. Kossuth érkezésé­ről így ír: „A hír villámgyor­san bejárta a tábort, mire a lel­kesedés az egeket verte. E há­rom szó: itt van Kossuth, egy nagy kötet hazafias verset, el­ragadó szónoklatot s buzdító történelmet foglalt magában... A huszárezredek felállítva négyszöget képeztek; ünnepé­lyes kifejezés volt arcukon. Kossuth Lajos köznemzet- őrruhában, fehér tollas, kerek kalappal, szürke, nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arcokról lehe­tett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szívek heve­sen dobognak. Kossuth az ő szíveket hódító s idegeket érintő varázshangján megszó­lalt. Elmondta, mik ezentúl a tisztek kötelességei, mit" vár tőlük a magyar haza, és ennek kormánya... Én nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesítő szavakat. Megfogha­tatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megra­gadó eszmék. Mintha nem is emberi ajakról hangzottak volna e szavak... oly megrá­zok, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhítatra indító volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnított arcu­kon végigperegtek a könnyek. Végre annyira elragadta őket a beszéd, hogy lovaikról leug­rálva kardot rántottak, s térdre esve, kardjaikat magasba emelve kiáltották: „Az Istenre esküszünk, e kar és kard a ha­záé!” Cs. K. Föl támadott a tenger Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok. Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és tivölt a tenger, Hánykódnak hajók, Sűlyednek a pokolra, Az. árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre, Örök tanúságúi: Habár fölül a gálya, S alól a víznek árja, Azért a víz az úr! (Petőfi Sándor verse) Széchenyi István cikke 1848 márciusában - részletek Mi lesz belőlünk, magyarokból? Ezt tudakold tőlem néhány nappal ezelőtt bizonyos régi ba­rátom, ki politikai eljárásom modorában osztozik, s hosszú évek során részt vett azon han­gyamunkában, mely közt én vénültem meg. Mi lenne belőlünk egyéb - így válaszoltam -, mint dicső nemzet, mely, midőn egész Eu­rópa bomladozik, úgy fog állni most a rend, a béke és a szabad­ság fölött őrt, valamint hajdanta a keresztyénségnek volt véd- fala? Hosszú halálos álom után íme új, csak később időkre re­ménylett gyönyörű reggel tűnt föl oly sokáig eltaposott hazánk fölött. Bátrabbak, merészebbek - kikkel magasb láthatatlan ha­talmak látszanak szorosb szö­vetségen lenni - rövid napok alatt oly alapra fekteték hazánk jövendőjét, melyet mi, hangya­munkások tán soha vagy csak generációk után lettünk volna képesek alakítni, s mely alapon bizonyosan felvirul fajtánk, ha nem vagyunk magunk ellen hűt­lenek, s nem döfjük a gyilkot sa­ját keblünkbe! Azelőtt olyasokkal volt dol­gunk, kik nem bírták felfogni vágyainkat; most egyedül saját viszálykodásunk okozhat bajt. Ámde, kérdem, nincs-e ke­zünkben a lehetőség ennek ele­jét venni? Én azt mondom: igen, ez tökéletesen a kezünk­ben van... Régi időkben ugyan saját magunk halálosb csorbákat ütöttünk vérünkön, mint legdü- hösb ellenségink. Mindegyik első akart lenni: parancsolni felette sok, engedelmeskedni igen kevés tudott; s elmésen mondá fajtánkról az esze által híressé lett lady Montaigu: ej, be lelkes nép, a legdicsőbbre emelkedhető, csak az a baja, hogy vezért, elsőt, fejdelmet bárhányat volna képes kiállítni A legenda úgy kezdődik, hogy a jó Isten az égben fönt ül elefántcsont székében. Körü­lötte a magyarok szentjei, Ár­pád apánktól Arany Jánosig. A főtrónálló kerubim Petőfi, szárnnyal a vállán, de karddal az oldalán, hanem gallérja itt sincs neki. Fölmentette a vise­lése alól Szent Mihály arkan­gyal, a mennyei hadak fő-főge- nerálisa, mikor elolvasta azt a versét, amelyiknek az a címe: Egy goromba tábornokhoz.- Nézz le már, Sándor fiam - mondja neki az Úristen -, mi új­ság minálunk, Nagy-Magyaror- szágon? Kitekint a kerubim egy aranyablakon, amikor vissza­fordul, sápadtabb az arca, mint az elefántcsont trón.- Nincs már Nagy-Magyaror- szág, csak Kis-Magyarország. Toportyán férgek négy oldalról szétragadozták. Csönd lesz a kristályoszlopos teremben, csak a magyar szen­tek halk zokogása hallik. Kis­vártatva megint megszólal az Úr.- Hát most mit látsz, Sándor?- Nagy tüzek égnek minden­soraiból, ámde alvezért, alattva­lót nem bír találni elég számban fiai közt. Már ha e régi hajlamunkat - mi egyébiránt magában nem bűn, sőt erény, mert nemritkán a legnemesb versengésnek kút­feje - nem bírjuk fékezni most, midőn a szeplőtelen polgári erény s kimerülhetetlen önmeg- tagadás a fő kellék: akkor oly bizonyosan indulunk vesztünk elébe, mint birkanyáj is okvet­len vesz égő akolban. De ugyan, kérdem, nincs-e bennünk elég hazafiság és ügy­szeretet alárendelni magunkat a közjónak, bárkire esett is vala a vezérség? - Én azt hiszem, a nagy szám úgy lelkesül, hogy veszni akarna inkább, mint személyeskedések vagy tulaj­don érdek és hiúság miatt ve­szélybe bonyolítni a szeretett hazát!... Meg van alapítva magyar fe­lelős kormány. A honnak mil­liói bevéve az alkotmány sán- czaiba s oly kedvezésekben ré­szesítve, mik meg kell nyerjék az égi hatalmak rokonszenvét magyar fej számára. Évenkinti országgyűlés Budapesten, a le­hető legtágabb alapra állítva. Sajtószabadság, s ekképp sza­bad vitatkozás, ami egyedüli biztos ellenszere minden felfor­gató hajlamnak. Kérdem, ki ne örülne ily ki­fejtésnek, s ki volna ily körül­mények közt elég kaján elfelej­teni azon kötelességet, mellyel minden ember, de kivált a ma­gyar tartozik honának; kivált mi, mondom, mert nekünk Ma­gyarországon kívül széles e vi­lágon nincs hazánk! Számtalant ugyan fájdalma­san érint az áldozatok tömege, melyet a haza oltárára vinni kénytelen volt. Ámde bízza magát, sorsát a háládatos nem­zet igazságszeretetére, s mun­káljon egyúttal azon is, hogy a A Petőfi-mítosz felé, nem látni az embereket, Uram. Türelmetlen az Úr, megint kinézett az ablakon.- A tűz már kialudt, Uram, de most meg már a füsttől nem látni. Megint eltelik egy perc, me­gint kinéz a kerubim, de szóta- lan fordul vissza az ablaktól. A szája csukott, de a szívén meg­nyílik a kozáklándzsa ütötte seb, és pereg belőle a vércsepp, mint a rubin.- No, Sándor, mit csinál az én népem? - Egymást marcangolja, Uram, és közös erővel pusztítja, ami még megmaradt.- Hát akkor pusztuljon el egé­szen, nem érdemel többet - mondja az Úr, s ahogy lehajtja szép fehér fejét a tenyerébe, vé­giggördül eg nehéz könnycsepp a szakállán. Most már senki se küldi a ke- rubimot az ablakhoz, mégis egyre ott áll reszkető szárnyak­kal. S egyszerre csak megfor­nemzet gyarapodásnak indul­hasson, mert a szegénység közt sínylődő ígérhet ugyan sokat, de még keveset se adhat. - És csak gyermeki velő gondolhatta azt egy pillanatig is, miszerint gyarmati állásbul nemzeti tétre minden nagyobb áldozat nélkül kibontakozni lehessen. Meg kell barátkoznunk vesz­teségeinkkel. Az ember nem csak kenyérrel él. A léleknek is megvannak örömei, és ezek a tartósabbak, mik közt a tudat: szabad s virulásnak induló nemzet tagja lenni - nem utolsó, sőt tán minden férfiúi örömök­nek legfőbbike! Sokan azt mondják: koczka- játéknak köszönhetjük leg­utóbbi alkotmányos kifejtésün­ket. Ezt én nem vizsgálom, de arra figyelek: a nyert kincset va­jon miképp lehet úgy rendezni, hogy az igen nagy közöröm és a szinte váratlan meglepetés kö­zepette ne csak mi, magyarok, de szomszédaink se jöjjenek bármily zavarba. A régi rendet elhagyván, va­lóban kigázolhatatlan zavarba keveredünk, ha hovahamarább nem alakulunk új rendbe. En­nek eléréséhez mindenekelőtt az szükséges, hogy mindenki legfőképp magára vigyázzon. Mert ha mindenki, vagy csak a nagyobb szám is maga esze sze­rint akarja a dolgokat rendezni, akkor oly bizonyos a zavar, mint ha szántszándékkal bon- tatnék meg a rend! Okvetlen elsüllyedés a vég­eredmény, ha több egyed irá­nyoz, mikor a gálya sziklák és zátonyok közt küzd a viharok­kal. Mi, magyarok körülbelül e helyzetben vagyunk, e tekintet­ben ne csaljuk magunkat. Szá­zadokig mozdultalan pangásban sínylettünk. Most felkap ben­nünket egy kedvező szélvész, s már-már mutatkozik előttünk a dúl, kigyulladt arccal, és odainti Arany Jánost.- Gyere csak, János, ezért mégis érdemes volt meghalni! Mire Arany János odatopog öreg lábaival, akkorára mind ott vannak magyar szentek, és egy- szere eláll a könnyük folyása at­tól, amit látnak. Ezer meg ezer ünnepi mécses gyúl ki a magyar éjszakában, pirosak, fehérek, zöldek, olyan az egész kis or­szág, mint egy kivilágított oltár, és csitt csak, hallani is, ahogy imádkoznak az emberek:- Petőfi Sándor, Petőfi Sán­dor...- Ejnye, szólni kellene az Úr­nak - mondja Deák Ferenc tű­nődve Kossuth Lajosnak, de ahogy megfordulnak, már akkor ott áll az Úristen maga is, és mosolyogva simogatja meg a kerubim meghajtott fejét:- Nem veszendő nép az, fiam, amelyik így tud ünnepelni egy költőt. Megkegyelmezek a ma­gyaroknak temiattad, Petőfi Sándor! Részlet Móra Ferenc 1923-ban, a költő jubileumára írt cikkéből. közszabadsági kikötő. Istenért! tartsunk rendet, azaz: tanuljunk engedelmeskedni, magunkat alávetni, mert másképp a part szélén szenvedünk hajótörést a legotrombábbul, mikor már minden meg volna nyerve... Én bálványozom a szabadsá­got, és nem mint sok más, aki csak a saját maga számára - de minden embertársamnak. A szabadságot azonban sok - és kivált olyas, ki ahhoz még nem szokott - abban keresi, hogy mindenki vagy legalább saját maga azt tehesse, mi neki tetszik, mire éppen kedve csosszan. Én éppen megfordítva: rend másképpen nem keletkezhetik, csak úgy, ha felelős ministe- rium szavára hallgat most e honban mindenki. Most igazi baj csak azáltal keletkezhetik, ha a fennálló mi- nisterium szava hiába hangzik el. Új rendnek kell keletkezni. Sok érdek meg van sértve. Számtalan egyed hely és kenyér nélkül teng. Mindezt rendezni, minderről előre gondoskodni kell. Ugyde ehhez idő szüksé­ges, s mindenekfölött egybe­hangzó, koncenrikus működés. Ki-ki tehát állja saját helyét becsületesen és önmegtagadás­sal. Ne adjon minden criticának hitelt, de inkább gondolja magát belé azon roppant nehézsé­gekbe, melyeket legyőzni kell. - Én minden jót remélek, s csak azon egyet sajnálom, hogy en­gem is ministemek neveztek, mert emiatt sok azt fogja mon­dani: házi ciceróként könnyű nekem beszélni. Holott én in­kább például szerettem volna arra szolgálni - bár ennek is szaporán megjöhet ideje -, hogy közlegénysorban állni és kitün­tetés nélkül gyakorlani a polgári erényt: néha szintoly magasztos állás és szintoly szent köteles­ség, mint állni a dolgok étén! „Más, szabályosabb sorsú nemzeteket nagy fiaik ál­mukból rázzák fel. A mi nemzeti felrázóink létre ráztak bennünket. Volt már vajon kellő gondolat tárgya, s mit szólhatnak ehhez a fölrázottak? Hisz a mi fogalmazásunk sze­rint a fölrázattatás nélkül nem is lett volna létünk. Nem volnánk nemzet. Magyarok nem volnának, se mi, se mások.” (Illyés Gyula) Feslő fák erejére Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz eget, földet, folyót. Kikeleti ág-ablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a feslő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! (Utassy József verse)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom