Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

8 1994. február 26., szombat Kulturális panoráma A szolnoki várostörténeti kiállítás vendégkönyvét lapozgatva „Köszönöm, hogy idevarázsolták elődeink korát” Jellegzetes szolnoki viselet a századfordulón A névadó: Károli Gáspár Új szellemi vállalkozás: református egyetem „Nekem mint 18 éves, tős­gyökeres szolnokinak, gyö­nyörű ez a kiállítás; hihetetlen s egyben lenyűgöző; gyönyörű volt a régi Szolnok, szívesebben élnék abban az időben, mint most” - írja Joó Katalin, a szol­noki várostörténeti kiállítás vendégkönyvében, melynek ol­dalai egyre telnek, hisz naponta átlag kétszázan - főleg fiatalok - tekintik meg az immáron egy hónapja nyitva tartó Damjanich múzeumbeli tárlatot, azaz töb­bezer látogatója volt már eddig is. Önmagában e tekintélyes számok is mutathatják a régi Szolnokot dokumentáló tárlat népszerűségét, de érdemes bele­lapozni vendégkönyvébe is, amelyben a tetszéseknek írásos nyoma is vagyon. Korántsem az idők rendjében álljon itt kiragadva néhány vé­lemény. „Ez a kiállítás egy iga­zán nagy hiányt pótol! Talán indokolt lenne e tárgyakat ál­landóan megtekinthetővé tenni - hiszen a városhoz való kötő­dést, a múlttal való megismer­kedést csak erősítené” - jegyzi meg a Kádár-család két tagja, egy kicsit már a most látható, összegyűjtött anyag jövőjére is gondolva. Nos, mint megtud­tuk, a Hol élünk? fesztivál vé­geztével, február 26-án a kiállí­tás nem zárja be kapuit, látható lesz a tavaszi hónapokban to­vábbra is. Vannak természete­sen, akik némi nosztalgiával zárják a múltban tett barangolá­sukat. „Köszönjük a szervezők­nek és mindazoknak, akik elő­segítették a kiállítás létrehozá­sát” - áll az egyik lapon, egy-egy régi szolnoki család sarja aláírással. És bár a látoga­tók többsége a városból való, a budapesti I. Lánchíd Kör és a budapesti Márton Áron Kollé­gium tagjai is eljöttek, hogy megtekintsék s hálásak az él­ményekért. „A kiállítás meg- rehdezése lehetőséget adott rie- künk arra, hogy bepillantást nyerhessünk egy magyar város életébe, hétköznapjaiba, ünnep­napjaiba” - írják a vendégek könyvébe. Dr. Vezsenyi Kor- nélné ugyanezt a gondolatot egyetlen tömör mondatban fo­galmazza meg: „Köszönöm, hogy idevarázsolták elődeink korát.” A gazdag anyag lehető­séget nyújt, hogy ki-ki érdeklő­dése szerint merüljön el benne, Boros Zsoltnak például a bélye­gek tetszenek nagyon, mint írja, egy másik ifjú látogató figyel­mét a divat, a hajdani kötötte le „Nagyon tetszett, főleg a ruhák” - így a beírás. Szentedrei An­géla verseghysta diák, aki osz­tálytársaival böngészget csütör­tök délelőtt a tárlaton, a szín­házi plakátokat betűzgeti szor­galmasan, (színiiskolába ké­szül) s csodálkozva látja egy 1926-ból való falragaszon, hogy a város színházában Zer- kovitz operettjét, a Csókos asz- szonyt játsszák, főbb szerepek­ben Honthy Hanna, Kabos Gyula, Somogyi Nusi, Hegedűs Gyula. A tárlat érdekességére mi sem jellemzőbb, mint a Pe­tőfi nevét viselő szolnoki szak­munkásképző tanulóinak véle­ménye; akik egy délelőtti láto­gatás után azt írják: „Itt jártunk - még visszajövünk!” Sok iskoláscsapat tekinti meg a tárlatot, s tanáraik a nevelés szempontjából is értékesnek tartják megtekintését. „A tanu­lóknak élmény volt látni váro­suk régi emlékeit” - summázza az egyik általános iskola tanár­nője. „Még a kis elsősök is él­vezték ezt a szép kiállítást” - egy másik vélemény. Ugyanezt erősíti meg Vidra Brigitta: „Na­gyon szép, érdekes, sokrétű a kiállítás és hasznos nekünk, fia­taloknak” is. S hogy milyen mély érzéseket vált ki, túl a lát­vány érdekességén a tárlat, áll­jon itt Mészáros Katalin néhány mondata: „Szívmelengető lát­vány tárul elénk; úgy érzem ezentúl én is felelősséggel tar­tozom Szolnok értékeiért.” Meglepő, elégedetlenségre utaló bejegyzés egy sem akad, azazhogy mégis, van aki szelí­den szóvá teszi bővebben eliga­zító írások hiányát. Talán ezért is jelent meg épp a napokban egy csinos kis füzet, mely segíti a látogatót a tájékozódásban. Végül álljon itt Molnár Fe- rencné a kiállítás filozófiáját is kifejező megállapítása, aki a múltban tett képzeletbeli sétát követően az alábbiakat írta a vendégkönyv egyik lapjára: „Ki a múltat nem becsüli, a jelent az meg nem érti, a jövőt meg nem érdemli.” (V. M.) A kétmillió tagot számláló, négy egyházkerületben működő magyarországi Református Egyház működése során mindig fontosnak tartotta az oktatást, az iskolaügyet, mint az egyház jö­vőjét is meghatározó intéz­ményt. Nem véletlen tehát, hogy egy régi terv és szándék megvalósításaképpen ettől a tanévtől új egyetemet avattak, Károli Gáspár Református Egyetem néven.- Mennyiben új ez az egye­tem, és mennyiben jelenti a meglévő és működő, egyetemi fokú Budapesti Református Teo­lógiai Akadémia átalakítását? - kérdeztük Barátossy Jenőtől, a magyar Református Egyház Dunamelléki Egyházkerületé­nek elnöki tanácsadójától.- A Károli Gáspár Reformá­tus Egyetem felállításának terve és szükségessége igen régi, de megvalósítása csak a múlt év­ben kerülhetett napirendre, amikor megjelent a 30/1990-es törvény, amely szerint egyes egyházi intézmények egyetemi, főiskolai rangját elismerte a kormány, majd az 1993/LXXX. számú, új felsőoktatási törvény melléklete ezt alátámasztotta. Mindezek alapján a Magyaror­szági Református Egyházi Zsi­nat 1993. február 24-én kelt ha­tározata alapján nyújtották be a kormányhoz a Károli Gáspár Református Egyetem tervét. Az egyetem négy karral működne: a budapesti teológiai és böl­csészkarral, a nagykőrösi taní­tóképzővel és a kecskeméti jog­akadémiával.- Helyileg hol van az egye­tem?- A budapesti Ráday utcában, a Dunamelléki Egyházkerület tulajdonában lévő épületben, ahol a Budapesti Református Teológiai Akadémia bővítésé­vel jött létre az új egyetem. A zsinati tanács a Dunamel­léki Egyházkerületet bízta meg a szervezési teendőkkel. A ter­vek szerint négy szakon kezdő­dött meg az oktatás. Magyar nyelv és irodalom, történettu­domány, angol nyelv és iroda­lom, valamint vallástanári sza­kon. A zsinat elnöke és a szervező egyházkerület püspöke, dr. He­gedűs Lóránt az egyetem szer­vezésére, egyévi időtartamra rektornak dr. Benda Kálmán akadémikust bízta meg, a böl­csészettudományi kar szevezé- sére pedig dr. Szilágyi Ferenc kandidátust, irodalomtörténészt kérte fel. Az egyetem szervező­inek elképzelése szerint a to­vábbiakban holland nyelv és irodalommal, valamint német nyelv és irodalommal bővül az egyetemi szakok választéka.- Milyen erkölcsi és anyagi támogatást kapott a most létre­hozott egyetem?- A szervezési munkákhoz az USA-beli Grand Rapids-i Kál­vin College adott igen nagy se­gítséget, többek között egy nagy tapasztalatokkal rendel­kező professzor-házaspárt is el­küldött személyes tanácsadó­nak.- Miként állnak most, az egyetem beindítása után?- Októberben kezdtünk, száz fiatal jelentkezett akik más egyetemen sikeres felvételi vizsgát tettek, de helyhiány mi­att nem kerülhettek be. Mi egy szóbeli felvételi beszélgetés alapján döntöttünk felvételük­ről, felekezeti különbségek nél­kül, csak tudás és a keresztyéni életvitel, szellemiség dönt alap­vető szempontként. A képzés ötéves , és valamennyi hallga­tónknak két szakot kellett vá­lasztania.- A tárgyi és anyagi feltétele­ken túl a személyi feltételek biz­tosítottak?- A legteljesebb mértékben, hiszen hatvan kiváló oktató je­lentette be szándékát, hogy itt szeretne tanítani, neves szak­emberek, sokan közülük kül­földről jönnének haza, hogy részt vegyenek e fontos misszi­óban.- Összefoglalva: végül is mi a célja ennek az új egyetemnek?- Az elmúlt három év alatt, ötven református oktatási in­tézmény kezdhette meg munká­ját, sokan szeretnének ezekben tanulni, az igények meg is ha­ladják a lehetőségeket. Igen nagy a hiány református szel­lemiségű tanárokból. 1993-ban a Kárpátmedencében huszonkét református gimnázium nyílt meg, ez önmagában is szüksé­gessé teszi a keresztyén szelle­miségű tanárutánpótlást. Egyetemünk nyitott, az egész kárpát-medencei és kelet-euró­pai helyzet javításában kíván segíteni, és egyfajta híd szere­pét kívánja betölteni, igazi szel­lemi sziklavárat építve, mely­nek megtartó ereje a népnek egymás becsülésén, tiszteletén és a felebaráti szereteten alapul. Szobabútorok nagyanyáink korából L. Gy. Az ötödik amerikai változatban Filmvásznon A három testőr Ha fügét mutatnak valakinek... Nem csak nyelvükben élnek a nemzetek Nagyon sok gesztus azonos Európában és a világ számos országában, ugyanakkor eltéré­sek is megfigyelhetők. Közis­mert például, hogy a bolgárok éppen a megszokottól eltérő fejmozdulatokkal fejezik ki be­leegyezésüket, vagy éppen el­lenvetésüket. A gesztusok néha többet mondanak, mint a sza­vak. De könnyen félreérthetők. A csókra csücsörített, ajkak­hoz emelt összezárult ujjak je­lentése: fantasztikus, csodás, nagyszerű, pompás, elragadó, csinos, szexi - attól függően, hogy kiről vagy miről van szó. A gesztus a középkori udvarok­ból ered, ahol tiszteletet fejeztek ki vele a rangban magasabban állónak. Az olaszoknál, a portu­gáloknál és a svédeknél ez a mozdulat nők köszöntésére vagy a tőlük való búcsúzásra szolgál. Ha tehát ezekben az or­szágokban valamelyik hölgy­nek egy férfi úgymond csókot dob, ráadásul egyszerre öt ujjal, ne vonjon le messzemenő kö­vetkeztetést... A jobb kéz hüvelyk- és muta­tóujját ovális rést képezve ösz- szezárjuk, a többi ujj felfelé mu­tat. Nyugat-Európa nagy részén így fejezik ki az egyetértést (oké, rendben van). Angol nyelvterületen azt jelzik vele, hogy valami nagyon jó. Belgi­umban és Franciaországban az értéktelennek a sértő kifejezése, mivel az így összezárt ujjak nulla képzeletét keltik. Ha az állunkat három ujjal simogatjuk, általában azt je­lenti, hogy gondolkodunk a dolgon. így jelezhetik azt is, ha valaki vagy valami sovány. Gö­rögországban ezzel a jellel mu­tatják, ha valakit igen vonzónak találnak. Spanyolországban azonban nem illendő ily módon udvarolni, mert ez a mozdulat ott durvaságot, szemtelenséget jelent. Ha nálunk fityiszt (vagy fü­gét) mutatnak valakinek akkor az elutasítást jelent (hogy is ne!). Németországban, Hollan­diában és Dániában e durva gesztussal durva gusztust fejez­nek ki: közösülésre szólítanak fel. Franciaország egy részén és Belgiumban ezzel a mozdulattal távozásra hívnak fel. Ezzel szemben a portugál paraszt így búcsúzik, vagyis jókívánságait fejezi ki. Mindenféle durvaság nélkül. A „V”-t (vö. angolul „vic­tory”) a győzelem jelét Winston Churcill tette népszerűvé a má­sodik világháború idején. Ma igen elterjedt, elsősorban a sportban, de tüntetések, sztráj­kok esetén is így fejezik ki op­timizmusukat a résztvevők. Szokás még a kettes számot így jelölni. Nagy-Brittaniában nem mindegy, hogy a kéz melyik ré­sze van kifelé. Ha a kézhát van kifelé, csúnya sértés (Menj a fe­nébe!). Ha a kéz tenyér felőli oldala van kifelé a mutató és a középső ujjal, csak akkor jelent győzelmet. Ha az arc vagy a halánték mellett a mutatóujjal köröző mozdulatot végzünk, tréfásan vagy komolyan azt fejezzük ki, hogy valaki bolond, buggyant. Aki az arca mellett köröző ujjal üdvözöl egy olasz sofőrt, az ká­romkodás és dühkitörés helyett brátságos mosolyt kap. Ott ugyanis ez a jelentés egyenesen bóknak számít, mert jelentése: jó, sőt bölcs. Vigyázzunk azon­ban, mert Spanyolországban ugyanaz a mozdulat az affektált, az ideges vagy a homoszexuális jelzők helyett használatos. S. A. A romantika nem halt meg, racionális korunkban sem, mert az emberi természethez szoro­san hozzátartozik - vágyódás a regényeshez, az érdekeshez. Nem véletlen tehát, hogy ame­rikai filmesek újra filmre vitték a Dumas-regény hőseinek histó­riáját, ismét láthatóak lesznek D’Artagnan-ék a mozikban, a közeljövőben bemutatják ná­lunk is A három testőr című al­kotást. A francia regényíró munkája alighanem a legmaradandóbb, legkedveltebb kalandregények egyike, 1844 óta bármely nem­zedék számára lebilincselő ol­vasmány. Többször megfilmesí­tették már jónéhány országban; azóta, hogy Douglas Fairbanks az 1921 -es némafilmben D’Ar- tagnan-t játszotta. A mostani változat Stephen Herek filmje, már az ötödik amerikai verzió. Természetesen a testőrök ezút­tal is derekasan helytállnak, be­bizonyítják, hogy ők minden idők legnagyszerűbb hősei. Ami mégis eltérő érdekessége e mostani filmnek, különbsége az elődeitől, az az a tulajdonsága, hogy az első alkalom, amikor a D’Artagnan-t és a testőröket játszó színészek kora megköze­líti Dumas regényalakjainak életkorát. Különös gondot fordí­tottak a látványra is, hogy a néző a XVII. századi Franciaor­szágban érezze magát. A törté­net elég modem ahhoz - vélik az alkotók, hogy a mai közön­séghez is szóljon. „Át akarjuk hidalni a szakadékot fiatal és öreg között” - mondja a film rendezője. Ez a verzió szerinte sokkal inkább hű a könyvhöz, mint bármelyik korábbi filmvál­tozat. Az itteni figurák az igazi testőröket tükrözik. És a legfon­tosabbnak tartják az alkotók: visszarepíteni mindenkit az időben. Az alkotógárda jeles művé­szekből áll: a látványtervező Wolf Kroeger nemrég részesült elismerésben a XVIII. századi francia-indián háború rekonst­rukciójáért, Az utolsó mohikán című filmért. A jelmezeket az a John Mollo tervezte, aki koráb­ban Oscar-díjat kapott a Csilla­gok háborúja és a Gandhi film­ben nyújtott teljesítményéért, elismert szaktekintély a külön­böző korok katonai viseletét és fegyverzetét illetően. Ugyan­csak Oscar-díjas az operatőr Dean Semler, aki a Farkasokkal táncoló felvételeiért kapta az el­ismerést. Csak megemlítendő: a hamisítatlan XVII. századi Pá­rizst és az akkori Franciaorszá­got sok-sok keresés után - Prága, London - Ausztria dús vidékein, hangulatos városkái­ban, nagyszerű kastélyaiban ta­lálták meg. A film nagy részét a híres bécsi belvárosban forgat­ták, a Hofburg pedig a Louvre helyett nyújtott hátteret a végső, látványos csatajelenethez. Az utolsó hetek munkálatait viszont a forgatócsoport az ang­liai Comvall-ban végezte; a francia kikötővárosban, Ca- lais-ban játszódó jeleneteket Charlestoen kikötőjében vették fel. A régi kereskedelmi kikötő a mai napig megőrizte arculatát. Az áruszállítás - még mindig nagyrészt kínai porcelánnal ke­reskednek - máig a századokkal ezelőtti módon zajlik. A felvéte­lek idején nagy vitorláshajó horgonyzott a kikötőben, ame­lyet külön erre a célra hajóztak ide Bristolból, hogy a forgató- könyvben szereplő francia ha­jót, a Pelsephone-t jelenítse meg. „A vitorlást 1848-ban épí­tették, viszont az alkalomra XVII. századi hajót varázsoltak belőle.” Minden helyszín való­ságos, egyetlen jelenetet sem forgattak stúdióban, ami a ren­dező Herek szerint ártott volna a film hangulatának, szépségé­nek. A felvételekhez több mint ezer osztrák statisztára, szí­nészre és kaszkadőrre volt szükség, mind kosztümben, ami jellemzi a vállalkozás monu­mentalitását. D’Artagnan-t Chris O’Donnel, Aramist Char­lie Seehn, Athost Kiefer Suther­land, Porthost Oliver Platt játsz- sza, képünkön ők láthatók.

Next

/
Oldalképek
Tartalom