Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-19 / 42. szám

8 Évforduló 1994. február 19., szombat Most újra Munkácsyra gondolunk 1994. január elsejével Mun- kácsy-évbe léptünk. Február 20-án lesz ugyanis 150 éve, hogy Munkács városában megszületett Lieb Leó Mi­hály kincstári sótiszt és Reök Cecília - Mihály nevű gye- meke. A korai árvaság vélet­lenül Békéscsabára sodorja, az 1848 utáni évek érekes, ta­lányos személyiségéhez, Reök István uramhoz, aki bi­zony nehezen, majdnem ké­sőn ismeri fel a kamaszgye­rek tehetségét. Ennél azonban sokkal fontosabbak az ifjú Lieb Miska felismerései, amelyeket ezeken az utcákon, ezekben a házakban és lel­kekben, s a városi települést körbehullámzó vidéken szer­zett, s amelyek alapvetően meghatározzák a majdan Munkácsy Mihályként visz- sza-visszatérő festőfejedelem jellemét, művészi céljait. Sejtjeiben merőben más tá­jak, korok, emberképek em­lékével érkezett a hét-nyol- cesztendős gyermek a ma­gyar Alföld legkeletibb tar­tományába. Békésbe. Mégis, a Békéscsabához és Aradhoz fűződő, keserves gyermek- és kamaszévek tehemyomatékát legyőzve (vagy éppen ettől szabadultán nyerve tál­tos-erőt) a hírnévhez vezető út első állomását az a fény ra­gyogta be, amely e sárból és porból gyúrt paraszti létből sugárzott feléje. S amelyet gyertyák, mécsesek, petróle­umlámpák imbolygó félho­mályából éppen ő volt hiva­tott előhívni, s a világ művé­szeti fővárosának, Párizsnak a falára rávetíteni. Békéstáji népéletképeivel Munkácsy egyszerre és elő­ször fedezte, fedeztette el a múlt századi Európa egyik legkiszolgáltatottabb, de nyomorúságában szinte érinthetetlen emberi-erköl- csi-szellemi értékek ígéreté­vel terhes társadalmi elemét, a magyar parasztságot, s egy­ben azt az alkotó erőt, amely mindebből a nemzet, tehát önnön arcának megrajzolá­sára képes. Mintha csak az ő szenvedélyes, drámai hangü­tése nyomán keltek volna életre Izsó Miklós terrakotta szobrai, a Táncoló hajdúk, majd a Liszt és Erkel hang­zásteréből újra a Siralomház, a Tépéscsinálók és a Köpül'ó asszony hőseinek a legősibb dalaihoz visszaforduló Bar­tók Béla és Kodály Zoltán zenei forradalma, s az a népi irodalom, amely Petőfitől és Aranytól Móricz Zsigmon- don át Illyés Gyuláig a Mun- kácsy-modellek örököseinek az igazáért vívta örök perét a történelem ismétlődéseinek a bugyraiban. A festő innen merítette pá­lyája termőtalaját; cserébe vi­szont olyan olyan példát emelt, hogy stílusát, témáit, tanulságait vagy éppen szel­lemét el/meg nem kerülhette magyar és nem magyar mű­vész, aki errefelé látta meg a napvilágot. A ami a legszem­betűnőbb: Munkácsy békés­csabai inasévei óta folyama­tos és egyre emelkedő vonalú a művészet és a művészeti élet íve a mai Békés megyé­ben. Ezt a gazdag színképű fo­lyamatosságot kívánja az év­fordulón a Békés megyei mú­zeum két kiállításával látha­tóvá avatni. A Munkácsy Mihály és Bé­kés megye művészete című művészettörténeti visszapil­lantásban az alapító és a helyi kortársak, illetve a ma már nem élő utódok műveinek az egybe-láttatása (mely egyben a leendő városi képtár oly régi, de mindmáig be nem tel­jesült álmát vetíti előre): a festői célok, szándékok, szemléletmódok számbavéte­lét szolgálja a változó időben, majdnem napjainkig. A ti­zenhat Munkácsy-festmé- nyen s a múzeum tulajdoná­ban levő rendkívül értékes re­likviákon (például festőállvá­nya, palettája, ecsetei, szemé­lyes tárgyai, műtermi fotók, írásos dokumentumok, stb.) kívül nagyon rég vagy soha­sem látott művekkel talál­kozhat a közönség Orlai Pet- rich Soma, Haan Antal, Sza- mossy Elek (Munkácsy első mestere, felfedezője), Jankó János, Vidovszky Béla, Perl- rott Csaba Vilmos, Kohán György, Papp Gyula, Gabu- rek Károly, és más, főleg a régió művészeti múltja szem- ponjából jelentős festők Ha­gyatékából. A Munkácsy iránti tisztelet, a pályájára emlékezés jegyében hirdették meg a XXVIII. Alföldi Tárla­tot (amelyet az évforduló okán hoztak át az esedékes nyári időpontról 1994-re), s amely ezúttal meghívásos alapon szerveződött. Munkácsyt életének és művészetének a magyaror­szági helyszínei közül Békés­csabához és környékéhez fűz­ték a legmeghatározóbb és legtartósabb szálak. Híven tükrözi ezt a tényt a jubileumi műsor alakulása is: a Mun- kácsy-év első eseménye a bé­késcsabai Munkácsi Mihály Múzeumban február 18-án délután 15 órakor, dr. Vég­vári Lajos bevezetőjével megnyíló kettős kiállítás; zá­rómomentum pedig május 15-én, az ugyancsak Békés­csabán felavatásra kerülő Munkácsy Emlékház átadása, ahol a Magyar Nemzeti Galé­riából kölcsönzött műveken kívül gyermek- és ifjúkora legfelhőtlenebb óráinak a környezetét, a hajdani Stei- ner-kúria belső terét, nagy­nénje otthonát rekonstruálják a korabeli bútorok és beren­dezési tárgyak felhasználásá­val. B. Z. Százötven éve született Munkácsy Mihály A magyar festészet üstököse Festészetünk világhírű üstököse, Mun­kácsy Mihály 150 éve, 1894. február 20-án született, kétszáz év alatt elmagyarosodott bajor családból. Élete és művészete a leg­nagyobb nyomorból a világhírig, majd a tragikus halálig a zseni kitörése a kor és a körülmények fojtogató hatalmából. Örök példa és remény a sorsukon változtatni akaróknak. A nyolcéves korában teljes árvaságra jutó gyermeket nagy­bátyja, Reök István fogadta be békéscsabai házába. Az érzé­keny lelkű, vézna fiút szellemi munkára alkalmatlannak találta, és asztalosinasnak adta. Gyer­mekkori szenvedései, megalázó élményei a hazai céhélet nagy­hatalmú mesterei mellett, akik­nek inasai teljesen kiszolgálta­tottak voltak felszabadulásukig, mélyen bevésődtek leikébe. Se­gédlevele megszerése után Ara­don dolgozott, majd a gyalupa- dot otthagyva, festőinasnak szegődött el egy vándorpiktor, Szamosy Elek mellé. Mohón iparkodott tőle a festés titkait el­lesni, egyben hiányos művelt­ségét foltozgatni. Az ország fő­városába, Pestre igyekezett, ahova 1863-ban sikerült eljut­nia. A festők szívesen fogadják, kezdetleges rajzain felismerik a tehetséget. Ligety Antal pártfo­gásába veszi, irányítja és segít­séget szerez neki. így eljuthat Bécsbe, Münchenbe, ahol a fes­tészeti akadémián Wagner Sán­dor tanítványa volt, de Kaul- bach történeti képei hatottak in­kább rá. München ekkor a kö­zép-európai festészet központja volt, ahol sok magyar művész is tanult. Hallatlan szorgalommal képezte magát. Düsseldorfba utazott, a német életkép akkori legnagyobb mesteréhez, L. Knaushoz. Itt indult meg művé­szi kibontakozása, bár ifjúkori zsengéi Pesten már sikert arat­tak. 1869-ben festette Ásító inas című művét, mely drámai hangvételével, festői kvalitásai­val meghozta számára a sikert; gazdag lélekrajzával, a sötét háttérből kivilágító fehér foltja­ival előrevetítik későbbi stílu­sát. A pszichológiai megjelenítés megdöbbentő ereje, a sötét-vi­lágos színek ellentéte, a drámai téma jellemzi Siralomház című művét, mely egyszerre a világ­siker csúcsára lendítette. 1870-ben elnyete vele a Párizsi Szalon aranyérmét. A sokalakos kompozíció a halálraítélt betyár utolsó óráig jeleníti meg a falusiak körében. A váratlan siker kissé megza­varta. Hazautazott Magyaror­szágra, hogy tervezett képeihez tanulmányokat készítsen. Kép­zeletét a levert szabadságharc hagyományai, a hazai szegény­ség, a falu nyomorúságos élete foglalkoztatták leginkább; gyermekkori élményei is ehhez kapcsolódtak. Főművek egész során tette halhatatlanná a ma­gyar múltat. Festői egyénisége kialakult, valójában őstehetség volt, mindig maga útján járt, csak annyit vett át mestereitől, amennyi gyorsan felszikrázó tehetségéhez illett. Művészete a régi, nagy fes^ tők hagyományát követte, főleg Rembrandtét, Tizianét. Gyors, sommázó ecsetkezelése Frans Halséra emlékeztet. A műveiből kiragyogó eleven életérzés ké­pei minden kis részletét ma is csodálatossá teszi. Mély pszi­chológiai érzéke és elragadó színvilága remekművekké avatja azokat a képeket is, me­lyeket akkor kevéssé becsültek. Kora és környezete a nagy­méretű kompozíciókat kívánta tőle, ezek láthatók a világ nagy gyűjteményeiben, kevés Ma­gyarországon is -, mint az 1871-ben festett egyik főműve, a Tépéscsinálók. 1871-ben nagyot fordult élete. Párizsi barátai, a De ma- raches házaspár meghívta há­zába. A világhír melléje szegő­dött, s vele a gazdagság, a fény­űzés. Feleségül vette De Ma- raches báró özvegyét, s a nagy- ratörő asszony egyfelől, másfe­lől amerikaias ízű reklámkam­pányt folytató műkereskedői, embertelen hajszára fogták. Két kézzel szórta a pénzt. Legendás hírű palotát építtetett magának. Estélyein egész Párizs megje­lent, a szellem és rang kiválósá­gai adták egymás kezébe a ki­lincset. Kezdetben még hazai, gyermekkori élményanyagából merített. Az éjjeli csavargók (1873), A falu hőse halkabb Ásító inas (1869) A fárasztó hajszában Mun­kácsy kimerült. Fiatal korában szerzett szörnyű betegsége kiú­jult, lelki feszültsége állandóan fokozódott. Örömét nem lelte már a fényűzésben, a borzalmas vég előérzetétől űzve menekült a nagy bibliai kompozíciókba. A Krisztus Pilátus előttnek sem elődje, sem utódja nincs a ma­gyar vallásos festészetben. A dráma a lélekábrázolás remeke. A kompozíció Krisztus fensé­ges nyugalmával szilaj ellentét­ben álló, hevesen gesztikuláló tömeggel, középen Pilátus alak­jával legszuggesztívebb alkotá­sai közé tartozik. Nem mond­ható ez el a sorozat másik két darabjáról, az 1884-ben estett Golgotáról és az Ecce homoról (1895). A romantikus realizmus ös­vényéről letérve, kórral és becsvágyával versenyt futva megfestette még a bécsi Kunst­historisches Museum óriási mennyezetképét, a világos szí­neivel Munkácsyra egyáltalán nem jellemző alkotást. Élete utolsó éveiben a halállal vias­kodott csupán. Elméje elborult, az endenichi szanatóriumban 1900. május elsején a halál már csak egy élőhalottat váltott meg szenvedéseitől. A legnagyobb magyar festőt gyakran méltánytalanul kezeli a hálátlan utókor, pedig az a nagy szenvedély, mely életében fű­tötte, a laikus számára észreve­hetetlen hibáin keresztül is fe­ledhetetlenné teszi alkotásait, melyeken az égő kolorit aratja diadalát. Falu hőse (1874) vagy hangosabb történelmi je­lenetek élőképszerű beállított­sággal, ami Párizsban egzoti­kumként hatott. Hogy vezető pozícióját megtarthassa, új té­mák után kellett néznie. Gyer­mekkori emlékei is halványod­tak, a világ akkori fővárosának elkényeztetett közönsége pedig a századvégi kapitalizmus nagy konjuktúrájában saját életének megörökítését várta el a festő­től. így keletkeztek szalonképei, melyek hihetetlen mennyiség­ben keltek el, mesés összege­kért. Nyitányuk a Műteremben (1876), melyen saját magát örökítette meg feleségével egy­ütt a festőállvány előtt. Szinte rubensi gazdagság árad a kép­ből, a pompás környezetben a nemes anyagok között dúskáló festő életöröme. A szalonképek sorozata előkelő párizsi lakó­szobákban játszódik, velencei tükrök, legyezőpálmák, a kor divatja szerint agyonzsúfolt be­rendezések között. Elegáns, fia­tal nők, ápolt gyermekek napi elfoglaltságait ábrázolja. Festő- iségük ma is eleven, akad köz­tük néhány gyöngyszem is. Ma a legnépszerűbb alkotásai ki­sebb zsánerképei, melyekben festői előadásának zsenialitása tisztán érvényesül, mint a Kö- pülő asszonyban (1873), vagy a Rőzsehordón (1873). Más tárgyú vásznai közül képmáséiról, tájképeiről és kisszámú csendéletéről sem fe­ledkezhetünk meg, mert ezek nemcsak a magyar, hanem az egyetemes európai művészet remekei. Képmásainak egy ré­sze barátságból készült, mint Liszt Ferencé, Haynald érseké, vagy Paál Lászlóé. A kor azonban nem ilyene­ket, hanem méretben és igény­ben óriási alkotásokat kívánt tőle. így születtek meg a nyolc­vanas évektől kezdve monu­mentális vallásos képei. A Krisztus trilógia első darabja, Krisztus Pilátus előtt (1881) mégegyszer és utoljára a világ­siker csúcsára emelte a festőt. Ecce homo (1895-96) Brestyánszky Ilona

Next

/
Oldalképek
Tartalom