Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-12 / 36. szám

8 Kulturális panoráma 1994. február 12., szombat Bessenyei Ferenc születésnapján Gálával ért véget a szemle mnmammrnmmmmmmm Mi lesz veled, magyar film? lasz - jAennyivel nem szolgálha­tunk, pedig több mint 8 ezer da­rabból áll a ruhatárunk - jegyzi meg Szabó úr, akit Szőrösnek is neveznek, merthogy szakálla va­gyon, és tanár úrnak is szólítanak, mióta Kern András játékosan ezt a nevet adta neki a Koldusopera ide­jén. Talán, mert oly tanárosan pe­dáns. Nagy izgalomban az egyik sa­rokban próbál három legény. Hon­véd szakközépiskolások, ők szalag­avatóra készülnek, s mert a nyitó­tánc bécsi keringő, stílusosan és elegánsan, frakkba akarják vágni magukat. jAMég mindig ez a leg­jobb megoldás, és számunkra a legolcsóbb is - mondják. A köl­csönzés tarifáját már a jelmeztár vezetőjétől tudjuk meg, aki szor­galmasan könyvel, merthogy ez itt a szigorú rend. Egy teljes öltözék díja pedig tetőtől talpig néhány napra mindössze 500 forint, no meg rá az áfa, a 25 százalék, így 625 fo­rintot kell a kölcsönzésért fizetni. Ugyanez másutt, például a Fővárosi Jelmezkölcsönzőben jóval többe kerülne. Két pedagógusnő is előke­rül a ruhatár mélyéből, ők ott ba­rangoltak a ruhák erdejében, míg végül egyikük talált a Varázsfuvo­lából az éjkirálynő pompás jelme­A jelmeztárban „áll a bál” Fényeket gyújtani jött hetvenöt évvel ezelőtt Hódmezővásárhe­lyen a világra, fölvilágosítani az elméket, átforrósítani a lelkeket, hajlítani a szépre, jóra az álmél- kodó, figyelő tekinteteket a szín­padról elhangzó szóval. Természete olyan nagy szemé­lyiségek és szellemek belső feszí­tőerőin formálódott, akiknek a színpadra és a filmre születéséhez ő adta oda a lelke kirobbanó ener­giáit. Hegyeket mozdítani velük talán nem lehet, de a levegőt, a gondolkodást, az érzéseket fölka- vami maga körül igen. Lehet-e vé­letlen, hogy őrá bízták nemzeti történelmünk legnagyobb ható­erejű alakítóinak megszemélyesí­tését? Dózsa, Széchenyi, Kossuth, Görgey őbenne testesült meg a leghívebben. A küzdő, vívódó, vi­tázó, nagy tettekre hivatott hősök általa keltek a közönséget ellen­állhatatlanul magukkal ragadó életre. Hamlet, Othello, Bánk bán, Galilei - csak kiragadott óriásai a drámairodalomnak, akik Besse­nyei Ferenc emberi és művészi lé­nyével egybeforrva érvényesíthet­ték költői életük teljességét. Bes­senyei küldetéses színész. Meg­született, hogy általa ilyen óriások születhessenek meg. Mostani jubi­leumi születésnapjának is ez adja meg igazán az értékét, rangját, szépségét és fényét. Ám azt is tudja mindenki, aki látta, hallotta, ismeri: nem ércből öntött vagy márványból faragott emlékműveket emelt az alakítása­ival, hanem szíve melegéből, gyöngéd vonásaiból s nem utolsó­sorban jellegzetesen egyéni hu­morából is bőven tellett, hogy minden szerepét az annak legmeg­felelőbb élettel telítse. Amióta a pályán van, soha sem távolodott el a színházról vallott nézetétől, amely szerint az emberi szellem legmagasabb igényei közé tartozik, az emberi tisztesség és méltóság otthona. Születésnapját azonban édesítse meg közönsége és kollégái jókí­vánságainak áradata. S. Gy. Többórás gálával, melyet a televízió is egyenesben közvetí­tett, szerda este véget ért az öt­napos, hagyományos magyar filmszemle; ha nem is eufórikus hangulatban, de mindenképp ünnepélyesen. Ami persze nem annyira a film jelenének szólt, mint inkább a múltjának, hisz a legszebb, legemelkedettebb pil­lanatait azok jelentették, amikor gazdag, értékes életművükért vették át díjukat a magyar film nagy öregei, mesterei, egykori úttörői - első alkalommal a szemle történetében. Tehát ez volt a 25., a jubileumi, így ez a históriainak is nevezhető vissza­tekintés érthetően időszerű és ildomos. Szőts István, Illés György, Törőcsik Mari, Ne- meskürthy István, Makk Ká­roly, Jancsó Miklós és Fábry Zoltán részesült a díjban nemes szavak, elismerő dicséretek kí­séretében (olykor már úgy tűn­hetett, mintha valami nekroló­got hallanánk). Mindehhez ké­pekben és kísérő-összekötő szövegben a műsorvezető kettős szolgáltatott hátteret, felidézvén a magyar film jeles pillanatait. Személyes melegséggel - Vere­bes István, színes gazdagsággal - Udvaros Dorottya; hogy e közben a rögtönzés közepette kisebb-nagyobb zavarok is elő­fordultak, hogy helyenként kó­cosra sikerült a gála műsora, mit sem tesz: a televízió mond­hatni ezzel együtt megtette a magáét, láthatóan nem kímélve sem pénzt, sem paripát az ün­nepre. Az emlékezés fényében azon­ban kevesebb fénysugár esett a magyar film mai termésére; a dí­játatás is kissé árnyékba került, rangját a semmitmondó zsűriel­nöki értékelések sem emelték. Szőts Géza méltatása, Kopátsi Sándor hevenyészett mondatai mintha csak azt sugallták volna, hogy a filmek megmérettettek ugyan, de többségben könnyűnek találtattak. A nagy mennyiség - több mint húsz játékfilm és 130 dokumentumalkotás nem hozta meg a kiugró minőséget. A játék­filmek közül a fődíjat és a leg­több elismerést egyébként Szász János filmje kapta - még a leg­jobb férfialakítás díja is ide jutott, a Szolnokon is jól ismert Kovács Lajos színésznek -, egy valójában irodalmi alapanyagból született film, Büchner drámáját, a Woy- zecket filmesítette meg a ren­dező, méghozzá szokatlanul fe­kete-fehérben a színes filmek ide­jén; ami korántsem pénzhiányra utal, inkább művészi meggondo­lás eredménye: Szász így pró­bálja a történet drámaiságát hangsúlyozni, kifejezni. Az eredmény ismeretében: sikere­sen. A dokumentumfilmek közül a zsűri véleménye szerint is kie­melkedett Zoínay Pál munkája, aki kétrészes riportfilmet készí­tett napjaink egyik izgalmas ese­ményéről, a falvak, a vidék vilá­gát megmozgató, nemegyszer drámai feszültségekkel járó árve­résről. Külön érdekessége szá­munkra, hogy a felvételek a Nagykunságban, egészen ponto­san Kisújszálláson készültek. Ezt a dokumentumfilmet egyébként már bemutatta a televízió, de - kérdezhetjük - vajon mi lesz a többivel, hiszen több mint száz, most a fesztivál után újra szépen dobozba kerül, hisz aligha várják tárt karokkal őket filmszínháza­ink, melyek még a magyar játék­filmek bemutatására is nehezen vállalkoznak mostanában. Talán joggal, hisz ezúttal egyetlen díjat nem tudtak odaítélni, ez pedig a népszerűség díja, azaz a mezőny­ben egyetlen olyan film nem akadt, amelynek a moziban lenne igazán a helye, mert a néző szá­mára is jól fogyasztható, élvez­hető termék. Továbbra is kísért tehát - a szemle tanulsága is lehet - a művészi igényesség és a nép­szerűség egymást kizáró volta. Más kérdés a dokumentumfilmek sorsa. A valóságismeretre össz­pontosító munkáknak a képernyő lehet, lehetne az otthonuk, ott je­lenhetnének meg sorjában. De vajon megvan-e a készség a tele­vízióban, hogy tárt karokkal várja és fogadja be őket? Úgy tűnik, ez is nehezen megy. Legalábbis a kívánatosnál nehezebben. Pedig az alkotás, legyen az akár a film, csak akkor ér vala­mit, ha be is fogadják, akár a mo­ziban, akár a képernyők előtt. A gálára készült dal - Kulka János adta elő -, az is ezt a gondolatot hangsúlyozta, a művek széles körű befogadásának szükséges­ségét, hol ironikusan, hol fájdal­masan, hol megszállottan. A ref­rénbe tömörítve a lényeget: „a jegyszedőt becsapni nem lehet”, így a dal, azaz az lehet a film igazi ünnepe, a magyaré, ha nem­csak a szemle idejére telik meg a Kongresszusi Központ óriási színházterme, hanem a mozik né­zőtere sem kong, amikor magyar filmes alkotása látható a vásznon. Ez lenne az igazi ünnep. Valkó Mihály József Attila tiszteletére Országos verseny elődöntője a megyeszékhelyen Országos József Attila-versenyt hirdet a tatabányai Közművelődés Háza - amelynek érdekessége, hogy nem szűkül le csupán versmondásra, hanem lehetőséget kínál megzenésí­tett költemények előadására, sőt pró­zamondással is nevezni lehet a ver­senybe. Az azonban szigorúan köte­lező, hogy a választott versek vagy magától a költőtől vétessenek, vagy az ő költészetének gondolatvilágát tükrözzék, illetve hordozzák. Termé­szetesen a tatabányai döntőt helyi és megyei válogatók előzik meg, melye­ket saját döntés alapján a művelődési intézmények maguk szervezik meg. Minden egyes megyéből két továbbju­tóra számítanak a döntő házigazdái, a fővárosból pedig hatan juthatnak to­vább Tatabányára. A rendező szervek biztosítják a versenyzők teljes ellátá­sát, a szállást és az étkezést is. A döntő időpontja: április *7ien kezdődik és április 10-én ér véget ünnepélyes eredményhirdetéssel - előnapján a magyar költészet napjának, ami, mint köztudott, egyben József Attila szüle­tésének évfordulója is. A verseny te­hát egyszerre tisztelgés a magyar lírá­nak és a XX. századi magyar költészet nagy alakjának. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei indulók jelentkezési szándékukat a megyeszékhely Városi Művelődési Központjába és a Megyei Művelődési Szolgálathoz juttathatják el, pontos címe: Szolnok, Hild tér 1.A megyei, illetve megyei jogú városi döntőt 1994. március 6-án délelőtt 10 órakor rendezik. A jelentkezési lapon fel kell tüntetni a nevet, életkort, lakcímet, az esetleges küldő intézmény nevét, to­vábbá mivel, milyen verssel, prózá­val, megzenésített költeménnyel kí­ván részt venni a József Attila-orszá- gos versenyben. Kérésre a fentebb jelzett intézményektől jelentkezési la­pok igényelhetők. Az országos döntő nevezési díja 500 forint, ezt az össze­get a küldő szervek is átvállalhatják. A rendező szervek szeretettel hív­nak és várnak minden versenyzőt - e nemes szándékkal szeretnék a szerve­zők a közvélemény figyelmét a költé­szet felé fordítani - a versek felé -, amelyeknek népszerűsége igen meg­csappant az utóbbi időben. Azaz a kölcsönzés csúcsra jár, szinte egymásnak adják a jelmeztár kilincsét diákok, felnőttek, időseb­bek; azok, akik valamiféle jelmezt szeretnének, merthogy itt a farsang, s mindenfelé maszkabál. Ilyenkor szívesen ölt ki-ki más alakot, rak álarcot, ölt díszes ruhát. A jelmez­tár vezetője, aki immáron több mint két évtizede a ruhák gazdája, őre a Szigligeti Színháznál, alig tud ele­get tenni az igényeknek. Amikor ott jártunk, szerda délelőtt is egyre többen, többféle csoportban válo­gattak, kerestek, természetesen a tárvezető segítségével. Homoki Sándomé karján már ott volt a zöld színű, aranysujtásos díszmagyar. jAGyermekemnek vá­lasztottam, merthogy ő lesz majd a farsangi bál hercege az iskolában - mondja büszkén és boldogan -, jAméghozzá II. Rákóczi Ferencként, mivel az általános névadója is a kurucok vezére. Homoki Roland negyedik osztályos tanuló ma délután már ott feszít Rákócziként társai körében. Köz­ben megcsördül a telefon is, a vá­rosból ezúttal valaki hosszú szárú kesztyűket kér, méghozzá 9 párat egyszerre. jASajnos - hangzik a vá­Szabó úr: - Ez illik az egyéniségéhez! Több mint 8 ezer jelmez zére, mely évekkel ezelőtt szerepelt a színház Szikora János rendezte Mozart-előadásában. Kéri, nevét nehogy eláruljuk, meglepetést sze­retne, csak annyit enged, hogy megnevezzük az iskolát, mindket­ten a Kodályból vannak. Társa még nem tudott dönteni, ő valami rózsa­színű ruhát szeretne, édeset, kedve­sei. igazán nőieset. Ruhaerdő, könnyen eltévedhet benne az idegen, pedig Szabó Ist­ván szerint rendben sorakoznak itt a más-más korból származó ruhák. Mert van itt a reneszánsz viseletből bőséggel, vannak rokokó, romanti­Gyöngyöket szólott, és csiszolt drágaköveket hullatott Móricz Zsigmond - Móra Ferencről A napokban volt hatvan esztendeje, hogy elhunyt legédesebb humorú, legszebb szavú magyar írónk, Móra Ferenc. Az a „sze­gedi” író, aki szorosan kötődött az Alföld világához, népéhez, aki úgy tudott a nyelvén megszólalni, hogy mindig hiteles is tu­dott maradni. Az évforduló alkalmából Móricz Zsigmond do­kumentum értékű írásának közlésével emlékezünk és emlékez­tetünk rá, az Aranykoporsó, az Ének a búzamezőkről alkotó­jára; akit méltatlanul az irodalom kis mesterei közé soroltak életében és halála után, s csak a legnagyobbak ismerték fel iro­dalmi jelentőségét. Móricz meghatóan szép írással búcsúzott tőle a Magyarország című lap hasábjain 1934-ben. Olyan szép fehér hajat sose láttam. Oly fehér volt a haja, mint a tiszta fehér selyem. Egyetlen fekete szál sem ékte­lenkedett benne. Fehér volt, szép hosszú szálú, finom, vé­kony, sima, sárgára érett fehér; valami aranyos leheletet is ka­pott, a kedélye aranylott a feje felett mint glória visszfénye. És ez a kedvelt fehér keret, amit rendben is tartott, megbe­csült, gondozott, s néha elsimí­tott, de puhán, fénylőén viselt, ez egy olyan piros arcot kerete­zett, amilyent szintén ritkán le­hetett látni. Oly piros és egész­séges volt az arca, már szinte mintha állandóan egy kis vér­nyomása lenne a sok fejmunká­tól. Ezen az arcon a legjellem­zőbb volt egy állandóan a száj sarkában huncutkodó mosoly. Fojtott mosoly, ami mindig ott vibrált a szája csücskében, kü­lönösen, ha megszólalt és jó, al­földi kedves szók közt bujkálva meglepő és jóízű történetet bu- gyogtatott ki azon a nagyon szí­nes és mégis végtelenül termé­szetes egyszerű magyar nyel­ven, amit csak a szögedi ember tud. Ez más, mint a debreceni hetykeség, ebben nincs semmi gőg, hanem filozófia van benne. Ez az a saját humor, amely nyelvi játékban születik. Ezt már Mikszáth felfedezte. Tö­mörkény tökéletesre csiszolta, és Móra Ferenc élt vele, mint az aranypénzzel. Mikor beszélt, az egész arca együtt játszott ennek a remek mosolynak a muzsikájában. Je­lentékeny gömbölyeg orra, vas­tag szemöldökei s nagy mesélő szemei. A szemei nem voltak szúrók és vizslatok, nem voltak detektívszemek, hanem ártatlan bárányok, akik ott legelésztek az adoma rétjén, és tükröződött bennük a tiszta szív ege. Testének többi dolga sem szökött előtérbe rajta. Gondo­lom, nem is törődött vele. Az az írótípus volt, amelyet csak fej­szém szerint kell számítani. Ahogy az embervásáron a mun­kást kapa-, kasza- vagy fejsze­szám szerint számolják, ezeket a szellemi munkásokat fej­kus, század végi, sőt mai ruhák is garmadával. A kölcsönző „civilek”, a férfiak főleg a huszárjelmezt ked­velik, s igen kapós a három bátor testőr öltözéke, a nők a parádés, hosszú, terbélyes, csipkés rokokót részesítik előnyben, jegyzi meg a jelmeztár vezetője, amikor „ügyfe­leinek” ízléséről tudakozódom. jAAmi gond: sok a gyermek, akik hozzánk fordulnak, s kevés a nekik való jelmezünk. Újabb vendég, különös igénnyel érkezik, egy kedves hölgy rafiaszoknyára vár, jAvalami különlegessel aka­rom meglepni környezetemet - és hamarosan az is meglesz, előke­rül. Hányán fordulhatnak meg egyetlen délelőtt? jANem számo­lom, de sokan - feleli a jelmeztár tanáros vezetője, akinek az is gondja természetesen, hogy minden színházi előadás alkalmával a szük­séges jelmezek már két órával a kezdés előtt ott álljanak a helyükön, a színészek öltözőjében. Több mint húsz év, névtelen munkásaként Tháliának, hisz Szabó István neve sohasem kerül rá a színlapra. Nem fárasztó és nem unalmas? - szegez­zük neki a kicsit kellemetlenkedő kérdést.jA - Egyáltalán nem - mondja gondolkodás nélkül, csil­számra kell vásárolni. Ez egy jó fej volt. De már termetére nézve nem akart tolakodni. Hiszem, hogy sohasem sportolt életében, ebben régi vágású ember volt, mint például Rákosi Jenő, akit egyszer kérdeztem, hogy spor- tolt-e valaha. Azt mondta: ő soha. Egyetlen gyaloglása het­ven év alatt, hogy a szerkesztő­ségi asztaltól a kapu előtt a ko­csiig gyalogolt. Hát Móra Fe­renc már ennél többet csinált, mert szegedi embernek nem kell kocsi, ő maga lábán ment haza a Kultúrpalotából a laká­sára. Meg aztán ásató ember volt, s olyankor is kellett né­hány lépést tenni. Nem kényez­tette el a testét, de hogy edzette volna, erre nincs adalékom. Mérsékelten evett, ivott, és mér­téktelenül szivarozott. Ez az egy volt, amit talán túlzásba vitt. Alighanem a bajuszát is azért beretváltatta le az utóbbi években, hogy ne zavarja a szi­varozásban. Sose láttam félszi­var nélkül. És sose láttam humor nélkül. Ez volt az ő nagy tartalma szóban és írásban, a humor. És­pedig az magyar humor, ami az alföldi magyar ember legsajá- tabb tulajdona. Humorának titka az volt, hogy legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tá­lalta ki: az életben való elbúvás és az élettől való megszelídült- ség, ez volt az ő humora. Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mé­lyén. Hiszen neki is jutott még török iga. Mint mindenkinek, akiben lélek van és ambíció és bátorság. Angyali dolgokat tu­dott mondani hivatalából s poli­tikai, társadalmi és emberi bán- talmainak mélységéből. Gyön­gyöket szólott, és csiszolt drá­gaköveket hullatott. Volt egy adománya, ami ke­vés embernek jutott osztályré­szül; ha a száját megnyitotta, már mindenki nevetett, aki kö­zelébe került. Elment, és vele eltűnt a magyar irodalomból egy eredeti, sajátla- gos, meghatóan őszinte s megille- tően ragyogó magyar szín. lógó tekintettel. jA- Ez az én vilá­gom. Itt én valójában kipihenem magam, nagyon szeretek a szí­nészek között lenni és a ruhák között is, hisz egy-egy jelmez láttán nekem az is megjelenik menten, aki viselte, hordta, akire ráadtam: a színész. V. M. (Fotó: Korányi Éva) Frakkok a szalagavatóra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom