Új Néplap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-12 / 36. szám

Útelágazások Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, aki csöndesen éldegélt egy eldu­gott kis falucskában a hegyek között. Egy nap úgy érezte, el kell indulnia a világba szeren­csét próbálni. Vonzotta a messzeség, a távolban meg­sejtett városok, talán a tenger s a nagy vízen a hajók. Fénye­sen sütött a nap, amikor útra kelt, s alkonytájban elérkezett egy hármas útelágazáshoz. Leült a fűbe, és csak nézte a messzeségben elenyésző uta­kat. Melyiket válassza? Vajon hova vezetnek? Jó vár reá ott vagy rossz? Már pirkadt, mi­kor feltápászkodott, vállára kanyarította a tarisznyáját, s lassú léptekkel elindult visz- szafelé. Azóta is ott él a hűvös or­mok között a kicsi házban. Haja hófehér, cserzett arcát sűrű barázdák szántják, vala­hogy nincs nyugovása, min­den hajnalon arra készül, hogy újra elindul... Ez a mese - ami talán nem is az - arról jutott eszembe, hogy mosta­nában egyre többektől hallani olyan történeteket, amikor va­laki előtt felcsillan egy lehe­tőség valami másra, valami újra, s nem meri elfogadni a kihívást. Ragaszkodik a meg­szokotthoz, a biztoshoz, mert fél a kudarctól, fél a megpró­báltatásoktól, az ismeretlen­től. Milyen furcsa ez! Mintha talán az életünk egy valóságos diadalmenet volna. Mintha nem tartoznának szükségsze­rűen hozzá a veszteségek, a megtorpanások, az elbizony­talanodások. Mintha vitatha­tatlanul boldogságot teremne, ha lecövekeljük magunkat va­lahol, s az események csak úgy elhömpölyögnek mellet­tünk. Mi meg sem rezdülünk, s magunk sem vesszük észre, hogy szép lassan kővé mere­vedünk. Kőember kőarccal, kőszívvel, kőkoponyával. Ha megáll előttünk valaki, és be­kopog: - Kipp-kopp! Lakik ott valaki? - már nincs válasz. Egyszer, amikor délidőben elmentem a kisfiámért az óvodába, az óvó nénit furcsa pózban találtam. A balettban talán azt mondják rá, hogy pi­ruett. Fantasztikus látvány volt az alvó apróságok között égnek lendülő karokkal, ke­csesnek szánt, groteszk moz­dulatban. Később megtudtam, fiatalon balettozni tanult, s ígéretes tehetségnek tartották. Egy neves együttes hívta sora­iba, de szülei riogatására és a maga félelmei miatt lemon­dott róla. Maradt számára az álmodozás és az önvigasztaló mese arról, hogy ő milyen nagy balerina lehetett volna. S tudom, akkor ott, abban a szürrealista jelenetben, tüll- szoknyát álmodott magára. Eleink azt tartják, minden ember saját szerencséjének kovácsa. S vajon mi a szeren­cse? A döntések és választá­sok bátor felvállalása, a megmártózás a valóságban, ami se nem jó, se nem rossz, olyan, amilyen. Hisz minden nézőpont kérdése. Szabálytalan portré / Útlevéllel jár iskolába- Hallottam rólad, a szanda- szőlősi Géczy Brigittáról, hogy ugyancsak érdekes egyéniség­nek számítasz.- Szerintem aligha. Hacsak- nem arról van szó, hogy útlevél szükséges ahhoz, hogy iskolába mehessek. Már csak azért is, mert Magyarországon élek, és naponta vonatozom Ausztriába.-Nem értem: innen, Szolnok­ról?- Á, az hosszú lenne! Sop­ronból.- Valami dereng. Mielőtt magyaráznád, hallhatnánk ró­lad többet?- Tizenkilenc leszek, és ta­valy érettségiztem a Vargában. Anyukámnak van egy munka­társa, aki Sopronban dolgozik a hirdetőben. Ö mesélt neki erről az iskoláról.- Mi is ez tulajdonképpen?- Bécsújhelyen található, a neve ruhakészítő és divatter­vező szakiskola.-Hű, ha ezt olvassák, siste­reg a telefon nálunk, annyi lány szeretne bejutni! Melyek a felté­telek? Gondolom, németül tudni kell.- Alkalmassági vizsga vár az ide iparkodókra, és ez írásbelit jelent. Feladatmegoldásokat, tesztet, és nézik a logikai kész­séget is. Mindezt német nyel­ven.- Te tavaly nyáron tudtál?- Nyöszörögve. Július 3-án volt a felvételim Bécsújhelyen. Nem szaporítom a szót, sikerült. Azonban ott lakni egy va­gyonba kerül. Ezért elutaztunk Sopronba, kerestünk egy albér­letet. Találtunk is, havi teljes el­látással együtt tízezerbe kerül.- Most, február közepén mit keresel Szolnokon?- A téli szünet után megint kaptunk egy kis vakációt.- Mesélj a napirendedről!- Reggel 3/4 6- kor kelek, harapok vala­mit, és roha­nok az állo­másra. Fél 7- kor indul a vonat. A vám- meg útlevél- vizsgálat for­mális, és fél 8 előtt vagyok Bécsújhelyen. A suli az állomástól három perc. Az iskola négyéves, és az osztá­lyunkba huszonhármán járunk. Van két fiú is, és bizony kivéte­leznek velük.- Ne irigykedj! Inkább mesélj tovább!- A tanítás nyelve német, de vannak angolórák is. Az éves tandíj kétezer schilling, ami húszezer forint. Az órák 50 percesek; a legjobb jegy az egyes, a legrosszabb az ötös. Hétfőtől csütörtökig napi 10 órát tartanak, pénteken meg szombaton négyet.- Lazább a suli, mint mond­juk a Varga vagy a Verseghy?- Sokkal, és ez nekem nem mindig tetszik. Egyébként a mi osztályunkban kilencen magya­rok vagyunk. A diákok egy ré­sze - én is - érettségi után irat­kozott be, de akadnak olyanok is, akik az általános iskolát vé­gezték csak el, hiszen ez egy szakközépiskola speciális tár­gyakkal, mint divatrajz, terve­zés, szabás-varrás foglalkozá­sok. Fürdő- meg munkakö­penyt, blúzt már én is varrtam, most a szoknya következik.- Ha végzet?- Nyári munkalehetőség már most is vár rám több üzletben.- Mikor esedékes a jelentke­zés?- Tavasszal és nyáron lesz a felvételi.- Beszéled a németet?- A tanáraimat megértem, bár azért olykor a biológia és a földrajz szaknyelve gondot okoz. Ezekre azután rendszerint hét végén készülök, amikor több az időm. Elvégre este hat óra körül jár az idő, mikorra ha­zaérek az albérletbe ... D. Sz. M. (Fotó: N. Zs.) Mondja hát el mindenkinek Gyermekekkel egyedül Nem osztom P. S.-né véle­ményét, amikor arról beszél, hogy ő már a maga számára nem vár semmit az élettől, a lá­nyainak él, az ő sorsukat igaz­gatja. Miért? Nem hiszem,' hogy nagyon idős lenne. A 13, 15 éves gyerekei mellett talán 40 ha lehet, de szerintem még any- nyi sem. Ugyan miért kellene a maga örömeiről lemondania? Gon­dolja, a gyerekei majd meghá­lálják ezt?! Néhány év múlva, ha majd maguk is társra lelnek, ne higgye P. S.-né, hogy majd gyakran rányitják az ajtót. Eset­leg, ha segítség kell. Pénz, vagy vigyázni az unokákra, vagy ilyesmi. Egyébként majd élik a maguk életét, sőt lehet, vissza- utasítóak lesznek, ha netán ké­retlenül egy-egy jó tanáccsal szolgálna valamely ügyükben. Orvosszemmel István és Sarolta közel hat éve várta a gyermekál­dást - hiába. Sarolta menst­ruációs ciklusa rendben működött. Nőgyógyászati vizsgálatok egészségesnek, fogamzóképesnek találták. István korábban rövidebb ideig urológiai kezelés alatt állott, de betegségét „kihe­verte”, s a frissen elvégzett vizsgálatok biológiai érte­lemben nemzőképesnek ta­lálták. Önbizalmuk fogytán volt, ezért kérték a segítsé­get. Mind a tudományos, mind az általános közvéle­ményt napjainkban egyre inkább foglalkoztatja a mesterséges megterméke­nyítés és az in vitro fertili- záció (testen kívüli meg­termékenyítés). Meglehetősen szélsősé­ges vélemények olvashatók e fontos témáról. Sokan vi­tatják létjogosultságát, álta­lános emberi és szakmai el­fogadhatóságát, alkalmazá­sának javallatait és külön­böző módszereit. Élesen ve­tődik fel ezen beavatkozá­sokat követően fogant gyermekek jogi helyzetének kérdése is. Jóllehet, ezek az utóbbi évtizedekben kiala­kult tudományos alapokon nyugvó beavatkozások, amelyek szexuális aktus nélkül is lehetővé teszik emberi életek születését, így ma már emberek (gyerme­kek) ezrei élnek ilyen fo­gantatásból, mégis egyes vallási és jogrendszerek szerint ezek „bűnösök, ter­mészetellenesek, emberhez méltatlanok, etikátlanok”. Ennek ellenére az idegen ondósejteknek vagy a szer­vezeten kívül megterméke­nyített petesejteknek a méhűrbe juttatása a meddő házasságok kezelésében szerte a világon tért hódí­tott, s ezen módszerek a ge­netikai betegségek megelő­zésében is szerepet kaptak. A magas vetélési arány azonban azt sugallja a szak­embereknek, hogy ezen módszerek sok tekintetben további finomításra szorul­nak. Hazánkban csak rész­ben vannak jogilag ren­dezve, ennek a kidolgozása az elkövetkező évek felada­tai közé tartozik, hisz az er­kölcsi kérdések igen szoros kapcsolatban vannak a jogi szabályozással. István és Sarolta fél éve boldog szülei egy egészsé­ges kislánynak, akit orvosi segítséggel ugyan, de végre sajátjuknak tudhatnak. Dr. Mosonyi Attila Köztudott, a gyerekek hálátla­nok, s az is, hogy mindenkinek egy élete van. Ugyan miért ál­dozná fel értük magát?! Én 8 éve váltam el, és két éve létesítettem élettársi kapcsola­tot. Nagyon nehéz volt egyedül az a 6 év. Örökös pénzügyi zűr­ben, örökös munkával, fáradtan, idegesen, magányosan. Most már valamivel könnyebb, abban feltétlenül, hogy a páromat ma­gam mellett tudhatom. Egyi­kőnk sem keres sokat, ráadásul ő két gyerek után elkötelezett, de mégis könnyebben élünk. Csak a gyerekekkel van baj. Főleg a nagyobbik fiammal ne­héz kijönni. Végzett autósze­relő, egy éve felszabadult, de munkája nincs. Úgy látom, nem is nagyon izgatja magát, szíve­sebben magnózik, vagy a have­rokkal csatangol a városban. Hogy a kettő között adódik bizonyos összefüggés, arra még visszatérünk. Addig is inkább arról, ha valaki ránéz a felvé­telre, rögtön láthatja, ezt az em­bert aligha fújják el a közelgő tavaszi szelek. Ugyanis 188 centijéhez 136 kiló társul. Ha valaki azt hinné, hogy végigeszi az étlapot, az nagyon téved. Szó se róla, betermeli az adagját, de semmi túlzás. A katonaság után kezdett rakodni, és ma már úgy van vele: így kerek a világ, meg ő is. A felesége a Stop ABC-ben dolgozik, két fiút nevelnek. Laci víz- és gázszerelő, ides­tova huszonegy éve. Ebből jó tizennyolcat lehúzott az ÁÉV-nél, de nem tették lapátra, korábban behúzta maga mögött az ajtót. Most egy bt.-nél végzi a szakmáját, és hál’ istennek panaszra oka egy deka sem, hi­szen temérdek a dolga. Ráadá­sul egyéniség, jópofa ember. Szeretik, mert dolgozzon bár­hol, mindenkihez van valami­lyen sajátos szava. Ha gyerek az illető, és ott lábatlankodik, megsimogatja a fejét, és így csendesíti: nyugodt legyél, mint a kotló, amelyiknek varrják a szemét. Ha felnőttel társalog, és befejezte a munkát, sokszor imigyen véleményezi az elvég­zetteket: ha vigyáznak rá, kézit csókolom, örök lesz, mint a nyomorúság. De kedvenc szó­lása az is, különösen ha valami­lyen csetepatét mesél: meg­ütötte a tagot, mint köd a barac­kot. Többet nem idézek, mert kevés a hely, csak még néhány Meg is mondtam neki, fel is út - le is út. Felnőtt már, nem va­gyunk kötelesek eltartani. Az­óta nem láttam, azt sem tudom, merre jár. Fáj érte a szívem, de mit tehetnék? Most már ő fe­lelős az életéért. Remélem, a kisebbik fiúra, ha elvégzi a technikumot, megszerzi a szá­mítógépes végzettségét, jobban szükség lesz, akad majd neki munka, nem siklik ki így az élete. Én, amit tudok, megte­szek érte is, de úgy érzem, ne­kem is jogom van egy kis örömhöz, egy kis szórakozás­hoz, hogy ne temessenek be a mindennapi gondok. L. V.-né Kedves olvasóink! To­vábbra is várjuk véleményü­ket, hozzászólásukat a témá­hoz. Kérjük, a borítékra írják rá: „Gyermekekkel egyedül”. dolog róla. Kedves időtöltése az ulti, természetesen csak filléres alapon. No meg a horgászás. A pecások többségével ellentét­ben ő még nem fogott óriási ha­lat, hiszen a legsúlyosabbnak egy 4 kg 20 dekás csuka bizo­nyult. Tehát még vár a nagy ka­pásra, és ahogyan állítja: meg­elégszik a kisebbekkel is, mert azok az ízletesebbek. Telke is van, legutóbb dudva termett benne széles változatban, vala­hogy nem maradt rá ideje. Arra azonban igen, hogy nekünk most egy speciális finomságot, a rác csirke készítésének a mód­ját adja közre. Rác csirke Vegyünk egy kilós vagy an­nál valamivel nagyobb, ko- pasztott csirkét. Daraboljuk fel, sózzuk, fűszerezzük fű­szerkeverékkel, vegetával. Tisztítsunk két fej vörös­hagymát, és vágjuk karikára. Megfelelő mennyiségű krumplit is vágjunk kockára. A tepsibe tegyünk felszele­telve egy kocka margarint, rá a hagymát, a burgonyát és középre a felszeletelt csirkét. Fóliával letakarva közepes tű­zön puhára pároljuk. Majd a fóliát eltávolítva pirosra süt­jük a burgonyát meg a csirkét is. Ha szeretjük, másfél pohár tejföllel meglocsolhatjuk, és lehet tálalni. Négy személynek elegendő. D.Szabó Hihetetlen történet Kutyakönnyek Számtalan tudományosan nem magyarázható jelenséggel, történéssel találkozhatunk. Ezek közé tartozik az is, ami itt, Szolnokon esett meg, a város központjától úgy három kilomé­terre! Itt élt egy idős házaspár egy kis házban. Egyszerű körülmé­nyek között, csöndesen teltek napjaik, gyermekük nem lévén a másokét ajnározták. Az asz- szony gyakran sütött finom sü­teményeket, és megvendégelte az utcabeli apróságokat. Szíve­sen jártak hozzájuk a lurkók, mert az édességek mellett az udvaron őgyelgő sokféle állat is vonzotta őket. Ott játszottak ve­lük naphosszat. Voltak galam­bok, fehér egerek, sündisznók, macskák és egy fekete szőrű, meleg barna szemű kutyus is. Egészen addig tartott a vigas­ság, míg egy szép tavaszi napon meghalt a ház asszonya, s ezzel egy csapásra megváltozott min­den. A férfi inni kezdett, elha­nyagolta a házat, kertet, jószá­gokat, mindent. Elszoktak mellőle a gyere­kek, elhullottak az állatok, csak kutyája figyelte aggódva, hogy romlik gazdája állapota napról napra a sok ital miatt. Nem is bírta sokáig az idős szervezet, súlyos betegségben rövidesen kórházba került a bácsi. Négylábú barátja minden este fájdalmas vonítással bánkódott utána. Egy napon, úgy délután fél 3 felé arra lettek figyelmesek a szomszédok, hogy a kutya éles, artikulálatlan hangokat hallat: nyüszít, nyöszörög, szinte zo­kog. Először azt hitték, idegen ólálkodik a kerítés közelében, de nem láttak senkit. Másnap derült ki, hogy 14 óra 20 perc­kor meghalt az öreg. S a hűsé­ges eb, magányos hónapjainak egyetlen társa, megérezte azt. Elsiratta. Tepsilesen Török Laci meg a rác csirke V Sózzuk, fűszerezzük Orsós Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom