Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-31 / 25. szám
1994. január 31., hétfő Riport------útleírás 5 T ársadalmi gondozók: egyik szegény segít a másikon Szereti, hajói érzik magukat a tanítványai Mindennapi ebédjüket add meg nekik holnap is Naponta ismétlődött a jelenet dél körül. A kerékpáros fiatalember egy hosszút csengetett, majd biciklijét a családi ház ablaka alatt falhoz támasztva egy akrobatikus mozdulattal már fenn is állt járgánya vázán, jobb kezében a teli ételhordóval. Eközben kinyílt az ablak, s a teli edény be, az odakészített üres ki. A nagyon idős Sz. bácsi lakásommal átellenesen egyedül lakott. Addig-addig halogattam a vele való beszélgetés idejét, míg egy napon örökre elszenderedett. Ahogy elment, az ételhordós fiú elmaradt. Az utcakép is szegényebb lett egyik napról a másikra. Hogy mennyire felértékelődött napjainkra egy kétfogásos ebéd, alkalmanként süteménynyel, gyümölccsel kiegészítve - ha másban nem is, fogyasztói áraiban látványosan meglóduló piacgazdaságunkban -, nem kell bizonygatni. Időskori magányossággal társuló elesettség, egészségkárosodás következményeként kapott nyugi-nyugdíj (így nevezte egy ismerősöm az önmaga előtt is arcpirítóan alacsony rokkantnyugdíját, mert kézhezvételekor háromszor ismétli magában: nyugalom!) bármelyikünket odataszíthatja a szociális háló egyik csombék- jára, s ha megtanultunk rajta himbálózni és önérzetünket nem sérti, még társadalmi gondoskodásban is részesülhetünk. Ipacs Piroska: Egyre többen igénylik a szociális ebédeltetést Az intézményesített társadalmi gondoskodás legtöbbször még ma is abban merül ki, hogy egyik szegény segít a másikon. A Szolnok Városi Egyesített Szociális Intézmény Területi Gondozó Szolgálatának vezető gondozónője, Ipacs Piroska mondja:- A tiszteletdíjas társadalmi gondozó munkára naponta akad 6-8 új jelentkező, akiket egy külön füzetbe írunk. Közülük válogatjuk ki a leginkább rászorult, legszegényebb embereket, hogy ezzel a kereseti lehetőséggel is segítsük őket. Jelenleg 117 gondozót alkalmazunk.- És mennyi a fizetség? - kérdezem e nagy érdeklődés hallatán.- Háromezer forintot fizetünk havonta, ennyit lehet maximum, ami rendeletben van meghatározva. A gondozók ezért a pénzért napi rendszerességgel kiviszik 2-3 otthon élő idős ember számára az ebédet, s bár nem kötelező előírás számukra, de általában „úgy alakul”, hogy ha szükséges, elmennek gyógyszertárba, lebonyolítanak kisebb bevásárlásokat, orvoshoz kísérik az idő teltével hozzájuk nőtt öregeket, ezen túlmenően esetleg tesznek-vesznek a ház körül. Szolnokon pillanatnyilag 314-en részesülnek - számuk évről évre 30-40-el gyarapszik - szociális ebédeltetésben. Közülük néhányan, a magukat jobban bírók, mindennap elballagnak az ebédkiosztó helyekre, az idősek klubjaihoz, de nagy többségüknek a társadalmi gondozók viszik házhoz a mindennapi főtt ételt. Déli fél tizenkettő. Az Eötvös téri szociális otthon épületének, a téli nap nyarat idéző, egyik megvilágította szegletében gyülekeznek ebédkihordásra a gondozók, akik nagy része idősebb korú nő. Az első megszólított, Szakái Irén, szívesen elegyedik szóba velem. Elmondja, hogy gyalogosan hordja ki az ebédeket a belvárosban lakó idősekhez. Négy éve végzi ezt a munkát, mindössze 8 ezer forint a nyugdíja, ezért jól jön az így kapott tiszteletdíj. Igazán akkor lepődöm meg, amikor kérdésemre, hogy mivel foglalkozott a nyugdíj előtt, közli: könyvtáros volt 36 évig. Ételhordóhoz vezető értelmiségi sors? - nem sokáig tűnődhetem, mert megérkezik a Kaán Károly úti konyháról ebédet szállító, csillogóan fehér Volkswagen kisbusz, s lepakol. Vágó Jenő gépkocsivezető, aki nyolc éve az intézmény alkalmazottja, szemlátomást igyekszik, hiszen hat idősek klubjába és a Fiúméi úti központba viszi a meleg ételt. A szociális étkeztetésért felelős Kocsis Lászlóné szervező gondozónővel és Szakái Irén társadalmi gondozóval ezúttal hárman visszük az ebédet a közeli, Bihari Sándor utcában lakó Bózóki Lászlónéhoz. Szép, derűs arcú, fehér hajú néni nyitja az utcai kaput. Nem veszi rossz néven, hogy a fotó kedvéért megkérjük, újra nyisson ajtót. Bózóki néni 84 éves, 11 éve él egyedül, és kilenc éve ebédel ily módon. Azon túl, hogy a lába fáj, érszűkületes, jól bírja magát. A nyugdíja 8400 forint. Élnek ugyan testvérei. Szolnokon, de mái ők is idősek, nem tudják vállalni ellátását, i- Elégedett-e az ebéd minőségével? - kérdem tőle.- Meg vagyok elégedve mindennel, bár van, amit nem szeretek. A sárgaborsó- meg a sárgarépa-főzeléket - teszi hozzá halkan, szinte súgva.- Válogatós tetszik lenni?- Nagyon. Az voltam egész életemben. A krumplit se szerettem sose.- Gyümölcsféle szokott lenni?- Hogyne. Egy héten van hogy kétszer is.- Mennyit kell fizetni ezért?- 1700 forintot. Hárman hajolunk kíváncsian az ételhordó fölé, megnézni a napi menüt.- Tetszik látni? Itt a gyümölcs - vidámodik fel Bózóki néni a felül pirosodó szép szem alma láttán. Majd gyengéden Csüllög Gábor: Alacsony az étkezési norma csecsemőjét bontogathatta így fiatalasszony korában - szedi szét az edényeket. Zöldborsóleves, rakott krumpli. Ebből jut még vacsorára is, nem panasz- kodhatom - teszi hozzá. A Kaán Károly úti, volt munkásőrbázison két és fél éve létesített központi konyhán Csüllög Gábor élelmezésvezetővel beszélgetek. Napi 630-700 adag ebéd készül itt, az idősek klubjaiba is innen szállítanak. A 19 személyes kollektívába beletartoznak az Eötvös téri konyhások és az adminisztráció is. Jól összeszokott gárda ez, keményen dolgoznak, sokszor szabadnap nélkül, ahol mindenkinek mindent kell csinálni.- Hétről hétre változnak az árak, nagyon nagy az infláció, ezt mi érezzük leginkább - kezdi kérdés nélkül is a vezető. ,.~,M.ennyi az étkezési.norma,. s mire elegendő?-üeti SiZáztiizenöt forint, napi .bár,. romszori étkezésre, amiből a három szelet kenyér elvisz 10,80-at. Az ételek élettani értékét és az egészséges táplálkozást a mostani árak mellett 170-180 forinttal lehetne biztosítani. Nagyon nagy a drágaság. Lassan ott tartunk, hogy ki kell venni a hagymát a levesből, hogy eltegyük másnapra. A mindennapi főtt étel megléte bizony nagyon nagy kincs. Különösen értékelhető az a tény, hogy a 61 forintért kapott meleg ebéd a hónap minden napján (ha igénylik, szombaton és vasárnap is) a lakásukhoz kötött, már alig vagy nehezen mozgó idős emberek asztalára kerül. Ez év január 1-től, akinek 6800 forint alatt van a havi jövedelme, nem kell fizetnie térítést az ebédért. Szomorú, de városunkban és a környékbeli tanyákon többen is élnek mindenféle jövedelem nélkül, akikhez - ha felderítik őket - az intézmény költségén juttatják el a gyomorgyógyító főtt eleséget. Tessék csak figyelmesen hallgatni a gondoskodó hivatal vezetőjét, ahogyan a havi 3 ezer forinttal kifizetett társadalmi gondozók munkáját értékeli:- Csupán emberi humánumból, szerétéiből, az idős emberekhez való ragaszkodásból is elmennek hozzájuk, mert aggódnak értük, milyen az egészségi állapotuk, és észrevételeiket eljuttatják hozzánk. Nem kell ugye kérdezni: mi lenne öregjeinkkel, nélkülük... Kép-szöveg: Simon Cs. József Szakái Irén társadalmi gondozó (a képen balról) négy éve viszi az ebédet az időseknek. Amikor összeérnek a mutatók, Bózóki Lászlónéhez is becsönget a hónap minden napján. A havi 8400 forintos nyugdíjból 1700-at visz el a főtt étel, de olykor-olykor vacsorára is marad belőle. Társadalmi gondozók: ételt (életet) visznek minden délben Ha az ember hallja ezt a szót, hogy matematikatanár, akkor sokszor szúrós szem, vastag szemüveg és akkora szigorúság jut az eszébe, amely sokszor alig fér a terembe. A szolnoki Fiumei Úti Általános Iskolában tanító Sulák Istvánná Piroskára a fentebb leírtakból az égvilágon semmi sem illik. Tanyasi iskolában kezdte koptatni az osztálypadokat. Alig másodikos, amikor már az elsősöknek segít. Talán ekkor érezte először: de jó dolog valakit valamire megtanítani, amit nem tud. Pedig széles e rokonságban mindössze egy pedagógus akadt, az egyik unokatestvére, akinek a lánya Endrei Judit tévébemondó. Szolnokon fejezte be a nyolcadik osztályt, majd szerfölött mozgalmasnak bizonyultak a gimnáziumi évei, hiszen járt a Vargába, a Tisza- partiba, ámbár Törökszentmik- lóson érettségizett, a pedagógiai osztályban. Három csodaszép esztendőt Mezőhéken tanított, majd felvették Nyíregyházára matematika-műszaki ismeretek szakra. Két évet nappalin végzett, a másik kettő levelező tagozatosra módosult. Egyéves szajoli kitérő után a Ságvári, a mai nevén Fiumei úti iskola következett. Ennek hovatovább huszonkét éve. Két gyermeke született, már mindkettő nagykorú. A Fiumeiben jól érzi magát, mert az ötleteit elfogadják, hagyják, hogy kísérletezzen, szárnyaljon. A tanítványai technikai ismeretekből többszörös országos első helyezettek. Szereti, kedveli a video használatát: szaktárgyi foglalkozásokon éppúgy, mint osztályfőnöki órákon. Arra törekszik, hangulatos, vidám órái legyenek: olyasfélék, amelyeken felszabadultaknak érzik magukat a gyerekek. Imád táborozni, mert vallja: az óráktól teljesen eltérő, más körülmények között lehet istenigazából megismerni a gyerekeket. Eddig több matematikai szaktábort szervezett, de az erdei iskola sem áll tőle távol. A tollat is elismerésre méltóan forgatja: jó néhány városi, megyei, országos jellegű pályázatot írt már, amelyekért háromszor támogatást is kapott. Nyolc kerek évig szakfelügyelő, szaktanácsadó volt. Most a pedagógiai intézet szakértője, a technikatanárok országos egyesületének a tagja. Szívügyének tekinti, hogy az iskolájában - ahol két éve igazgató-helyettes - a diákság művészeti jellegű ismereteinek, jártasságainak, készségeinek a kibontakoztatását segítse, támogassa. Lett légyen szó író-, újságíró-, festő-, rajzoló-, fotós-, filmes-, videóspalántákról. Sőt azt is tervezik, hogy az 1995-96-os tanévben a hatodiktól kezdve algimnáziumi osztályt indítanak. Örül, ha sikeresek a gyerekei, hiszen a képesség annyira sokrétű lehet, hogy nem mindig fér a tantárgyak közé. A kultúra napján igazi meglepetés érte, hiszen a fővárosban Mádl Ferenc minisztertől Apáczai Csere János-díjat vehetett át. Valahogyan két árulkodó könnycsepp jelent meg a szemében, mert eszébe jutott: hány ember érdemelne ebből a rangos díjból legalább egy szeletet. Először az édesanyja meg az édesapja, akik nevelték, taníttatták, hóban, fagyban, sárban kikísérték a buszmegállóba, amikor a messzibe utazott. Azután a kartársai, akik vele örültek, vele szomorkodtak, hiszen nélkülük aligha kapta volna meg ezt a díjat. Adna a családjának: a férjének, gyerekeinek, nyújtana belőle kedves tanító nénijének, tanárainak, akik ábécére, számtanra, matematikára, műszaki ismeretekre oktatták. Hogy akkor nem maradna neki belőle semmi? Ugyan, kérem, dehogynem! A sok-sok gyerek szeretete, ragaszkodása, csillogva kérdező szeme: vajon ezen az órán milyen érdekességet tanulunk Piroska nénitől ? D. Szabó Miklós Diákszemmel Dél-Afrikáról (6.) mummimmmmmmmm ■■■■■■■■■fl Namíbia „gyémántja” A namíb sivatag déli területein található gyémántlelőhelyek a maguk nemében egyedülállóak. A gyémántkristályokat az óceánpart felszíni, mindössze néhány méter vastagságú kavicsos rétege rejti, A gyémántok a kontinens belsejében keletkeztek, de a lepusztult, úgynevezett kimberlit- kürtők anyagát a folyók az óceánpartra sodorták. A kíméletlenül korbácsoló hullámok a hordalékot felaprították és elhordták, így a gyémánt feldúsult. Erre a rétegre később homokot hordott a szél. A namíbiai gyémánt kitermelése így egészen egyszerű. A namíbiai gyémántok szokatlanul nagy hányada ékszergyémánt. Az ipari gyémántokat ugyanis az erős hullámzás lassan elkoptatta, a kemény ékszergyémánt viszont ellenállt. Ez utóbbi egyetlen hátránya, hogy értékesítése bizonytalan: nagy világpiaci kínálat esetén bányászata nem kifizetődő, és ilyenkor leállnak a kitermelésével. A namíbiai lelőhelyek egy részét is ezért zárták be, de az értékes területeket a gyémántrendőrség vigyázó szemére bízták. Végre Namíbiában! Régóta várok erre a pillanatra. Nagy könnyebbség, hogy útvonalamat nem magamnak kell összeállítanom, helyettem megtették ezt azok, akik ezt a hatalmas területet (Európa FÁK nélküli területének egy hetede) jól ismerik. Számomra így nem marad más, mint, hogy fülem és szemem tágra nyissam. Napi zötykölődésünket nem sok minden zavarja meg. Naponta csak egy-egy autó előz meg bennünket, és szemből se sokkal többel futunk össze. A sofőrök a ritka találkozások örömét kézfeltartással jelzik egymásnak. A Namíbiát behálózó utaknak csak egy kis hányada aszfaltozott, autópályát is egy helyen, a főváros közelében építettek. A többi út homokos, poros földút, felszínüket talán felesleges is lenne aszfalttal borítani. Alig van azonban olyan út, amely mellett ne futna drótkerítés: így tartják távol a vadon állatait. Egész nap utazunk, sok időt töltünk a kocsiban. Ennek ellenére sohasem unatkozunk, ez az idő éppen elegendő arra, hogy előző napi élményeinket feldolgozzuk, és minél több mindent „szívjunk magunkba” a következő állomásunkról. Ehhez nagy segítséget nyújt „házi könyvtárunk”, ami egy vászon- táskányi könyvből áll. Reggel még sötétben érünk a Hal folyó kanyonjához. A felemelkedő nap sugarai egyre mélyebben sütnek be a közel ötszáz méter mély völgybe, és igen különleges, aranysárga színen tárják a szemük elé. Alján a Hal folyó kis érként tűnik fel. Munkáját ma legalább olyan kitartóan végzi, mint ötvenmillió évvel ezelőtt. Vizével pedig Namíbia déli határfolyóját, az Orange folyót táplálja. A völgy méretei lenyűgöznek bennünket: szélessége egyes helyeken a harminc kilométert is eléri, számunkra végeláthatatlan hossza pedig a valóságban 161 kilométer. A föld második legnagyobb kanyonja. Nyugatra fordulunk, az Atlanti-óceán partján fekvő Lüde- ritz felé. A város előtt, az útról is jól látszódó Kolmanskopba látogatunk el. Ebben a városban egy lélek sem lakik. Egyike Namíbia szellemvárosainak. A gyémánt szülte, és az is pusztította el. A közeli Lüderitzbe vezető vasutat építették, mikor 1908-ban a homokos talajban gyémántot talált az egyik munkás. Kitört a gyémántláz. Előkelő házak épültek, lakóik megteremtették a szórakozási, sportolási lehetőségeket is. Legnagyobb problémájuk, az ivóvíz hiánya is megoldódott: Fokvárosból hordókban érkezett a szomszédos kikötőig, ahonnan két öszvér cipelte a „gyémántot” érő vizet. A terület azonban lassan kimerült, és 1950-ben minden gyémántbányászattal felhagytak. Azóta a természet törvényei uralkodnak rajta. Félelmetes látni, hogy veszi vissza magához a föld az egykori lakóházakat, a kaszinót, a tornatermet. Mindent. A kitört i ablakokon, kiesett ajtókon át negyven éve hordja a szél a homokot. Némelyiket már majdnem teljesen eltemette, csak hétrét görnyedve lehet szétnézni bennük. A nagyobb termek még jól élvezhetők, bennük a szellemváros kezelői gyakran rendeznek emlékesteket, estélyeket. Igen hideg szél fúj Lüderitz- ben. Vezetőnk előre figyelmeztet bennünket, hogy jó melegen öltözzünk fel, így ez nem ér meglepetésként. Árra azonban nem számítok, hogy reggeli óceáni vitorlázásunk pontosan a programfüzet szerint zajlik majd le. E fakultatív pogramot úgy reklámozzák, hogy a kétórás kiruccanáson „játékos delfinek lesznek a túravezetőink”. Mikor ezt a hajóskapitányon „számon akarjuk kérni”, ő csak nyugodtan elfüttyenti magát. Néhány percen belül legalább egy tucat delfin áll hajónk elé. Leesik az állunk. Az öreg tengerész világosít fel bennünket, hogy ezek Benguela (ejtsd: bengvela) delfinek, és természetes körülmények között csak itt, a Namíbia partjai előtt elvonuló hideg Benguela-áramlás mentén fordulnak elő. Mindannyian meg akarjuk örökíteni őket. Pedig - ahogy én is tapasztalom - nem is olyan könnyű a hullámos vízen haladó vitorlásról azt a pillanatot elkapni, mikor levegőért jönnek a felszínre. Nagy nehezen aztán nekem is sikerül, és most már egyáltalán nem bánom, hogy utam elején, Port Elizabethben elmulasztottam a delfináriumot. Ez valami teljesen más élményt nyújt számomra. (Folytatjuk) Sulyok Attila Úton Namíbiában
