Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
8 1994. január 29., szombat Kulturális panoráma Oláh István: Miről álmodik a huncut Laci betyár? Magyar táj, háromcsillagos Ez a táj háromcsillagos. A csillag nem valami nemzeti jelzés, nem valami ideológia fétise, a csillag: minőség a konyakcímkén, komfort a szállodán. Nem csúnya ez a három- csillagos táj, mondom a közhelyes szentenciát. Nincs annyira berendezve, mint az ötcsillagos Nyu- gat-Európa, de fölényesen jobb, mint a két- vagy egycsillagos vidékek, ahol 1989 decemberében csil- lagtalanítottak, ha igaz. Nálunk Erdélyben az örökös havazásokra készítik fel a házakat. Olyan irdatlan hó hull arrafelé, hogy szinte függőlegesek a tetők. A szász polgárházak tört barokkja is arra való, hogy felezze a súlyt, ha már nem térhetünk ki előle. Alóla. Mert a súly súly marad, még ha hófehér is, még ha mennyei tonnák ropogtatják is a tető bordázatát. - A súly, persze, ott egye meg a ráksúly - szól ki nagyapám a hámló, zöld utazóládából. Ez az ő, a Tejút összes csillagaival fölkomfor- tozott örökös szállása. - Mit mind nyávogtok, sose volt jó nálunk. Akkor meg ki-ki végezze dolgát, semmi se számít azon túl. Egyszer majd mélyelemzem az öreg kiszólását: igazán népünk leikéből jön-e, és igazán ez minden befelé fordulásunk, minden férfimunkánk finom (és a bevallottan nagy súlyok alatt egyre feszesebb) rugója? A paraszti észjárás, amiben nem az a fontos, hogy paraszti, inkább hogy lemondó. A háromcsillagos táj, igen. De hisz ez már nem falu a nagy magyar pusztán, és a puszta sem igazán puszta. A mai falusi polgár, az agrárpolgár élete egyben-másban a minden korábbi idők budai polgárainak életéhez hasonlít. Városi, de kenyere paraszti, szőlőmíves, nem pedig poroszló vagy kézműves. Úgyhogy az is természetes, ha áthallások vannak mondjuk Mátyás korából. Egy falu, amely néhány hónapja városnak mondja magát, bort folyatott a főtéri szökőkútból. Koronázási virtus! A mi erdélyi magyarunk ájul- dozva jön haza a háromcsillagos vidékről: barátom, hogy mi minden van bezsúfolva csak a konyhába! Akkor tehát megálljunk, mert itt van már a Kánaán? Mindenképpen, ha a Kánaán egy, szinte megszólalásig egyforma, bajoros házak halmaza. A vakítóan fehér homlokzaton sötétlik magasföldszintes ajtó, a kis- és nagyablakok aszimmetriája. Nem bajor, inkább burgenlandi - helyesbít a hely lakója -, mi ezt is, azt is odajárunk tanulni. Nemhogy lehet, de kell a Nyugattól tanulni, s hogy mi mindent, azt is jól tudjuk. Aztán majd ha túl vagyunk az alapfokún, akár a nemzeti iskolákban is gondolkodhatunk. Volt valamikor egy magyar szecesszió? Legyünk lechneriánu- sok! Nem Ödön volt Lechner, hanem Lechner Ödön hívei. A pfalzi, a malmöi, toweri, Golden Gate-i iskolák után tessék egy - akkor már ötcsillagos - magyar népfőiskolára beiratkozni! Áhá-áhá, nem a földrajzi, hanem a politikai nyugatot centizgeti uraságod, így csúszott fel északra meg a kontinens nyugati partjairól az Újvilágba. Majd ha egyszer időm lesz, és még bogarasabb leszek, burgenlandi háztetőm fölé egy árbockosarat ácsoltatok. Minden hajnalban fölmegyek, végignézek a nagy magyar tájon. Bemérem az irányt, a haladás sebességét. Néha belebődü- lök a szélbe: tarts mindig nyugatnak! És én leszek az első, aki örökre törli nagy hajóskönyvből annak az elsőtisztnek, az utolsó közmatróznak a nevét, aki másfelé csavarja a kormánykereket. Vége, kilátogattuk magunk. A kutya, a tánc és a düh fekete acsar- gatása, hatalmas színjátékot rendez. Ugat, hogy megvesz belé. Dánul, mint egy dog? Hamburgi, esetleg bécsi németséggel? Annyira nem ismerem a dialektusokat. A holocaustra emlékezve Megkezdődött a holocaust-emlékév. Sok és sokféle programmal, rendezvénnyel emlékezik a magyarországi zsidóság a fél évszázad előtti szégyenletes s gyászos eseményekre, ami nem feledhető borzalomként él köztudatban, történelemben. Beer Ivánt, a Magyarországi Holocaust Emlékbizottság elnökét kérdeztük a soron következő rendezvényekről.- E megemlékezésekben a Budapesti Zsidó Hitközség valamint a Zsidó Hitközségek Szövetsége és valamennyi zsidó szervezet részt vesz, így a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettől kezdve, a Nemzeti Szövetségen keresztül a Cionista Egyesületig, a nálunk működő, de nem magyar Emmanuelle Alapítványig sokan csatlakoztak. Viszont szavazati joggal csak a magyarországi zsidók vesznek részt. Az emlékezéssorozat nyitott valamennyi antifasiszta szervezet számára. Mi azt vállaltuk, hogy az 50. évforduló rendezvényeit létrehozzuk és koordináljuk.- Hallhatnánk részletesebben, mi mindenre készülnek?- Az emlékév január 18-án kezdődött, a budapesti gettó fel- szabadulásának 49. évfordulóján, és egy esztendő múlva 1995. január 18-án fejeződik be, az 50. évforduló napján. A leglényegesebb központi rendezvények a következők: március 2-án a Fesztivál Zenekar estje lesz a Goldmark Teremben Weiner Leó műveiből. Március 5-én megemlékezést tartunk, és ugyancsak márciusban történészkongresszus is lesz. A zsidó hitközség javaslatára nagy, központi megemlékezés dátuma április 17-e. A zsinagó- giai naptár szerint 50 évvel ezelőtt indultak el Északke- let-Magyarországról az első deportálóvonatok. Ezen az egyház által kezdeményezett visszaemlékezésen Göncz Árpád magyar és Esel Weitzman izraeli államfő is részt vesz. Sor kerül különféle kongresszusokra, a cionista ellenállók, a MCSZ például háromnapos kongresszust tervez, és sok vidéki, helyi rendelvénnyel is bővülhetnek a központi programok. Május 29-30-án lesz a hagyományos Yad Vasem emlékülés, július 3-án pedig az Emmanuelle Alapítvány ugyancsak hagyományos megemlékezése a Dohány utcai templom udvarán lévő mártírok fájánál. Erre az alkalomra meghívták a jeruzsálemi főrabbit és hazánk jeles fiát, Teller Edét is. A magyarországi zsidó diaszpóra összességének a megemlékezései lesznek ezek az alkalmak. A Várban, a Történeti Múzeumban nyitják meg a magyar állam menedzselésével készülő holocaust-emlékkiállítást. Augusztus 28-án a Kozma utcai zsidó temetőben tartunk hagyományos megemlékezést, és május utolsó vasárnapjától augusztus első vasárnapjáig a vidéki hitközségek is bekapcsolódnak a rendezvénysorozatba, kaptunk már jelzéseket többek között Pécsről, Békéscsabáról, Veszprémből különféle kulturális eseményekről. Örvendetesnek tartjuk, hogy több budapesti színház is műsorára tűzött az évfordulóval kapcsolatos, a megemlékezéshez méltó darabot, így például Radnóti, a Pesti Színház, valamint a Játékszín. Október 16-a a nyilas hatalomátvétel napja, erre együtt emlékezünk majd az embermentő diplomatákról elnevezett szervezetekkel, gondolok itt példul Wallenbergre, Lutzra, a követségek is velünk tartanak ezen az alkalmon, és három helyen lesz megemlékező koszorúzás. Az egyéves eseménysorozat 1995. január 18-án, a gettó felszabadításnak napján fejeződik be, amikor a felszabadítók részvételével ünnepi fogadást adunk.- Méltó főhajtás, megemlékezés lesz ez a halálba vezényelt 600 ezer magyarországi zsidó tiszteletére.- Mi is úgy gondoljuk, és meggyőződésünk, hogy mindezt meg kell tennünk, bár valóban jó lenne felejteni a sok borzalmat, de lehetetlen meg nem történtté tenni, ami itt megesett, és bár a tiszteletadás, a megemlékezéssorozat a múltnak szól, figyelmeztetés a jelennek és a jövőnek is. Még valamit: terveink szerint egy nagyszabású protokollvetí- tésen - melyre meghívjuk majd az állami élet vezetőit is - bemutatják Steve Spielbergnek nemrégiben elkészült filmjét, a Schidler-listát, melyben a világhírű amerikai rendező 1200 megmentett zsidó történetét dolgozta fel. L. Gy. A hit világa „Hogy Isten megszabadítson a torokbajtól.. Az utolsó nagy keresztényüldözések idején, úgy 300 körül a Római Birodalom keleti szegletén, az örményországi Sze- baszte városában élt a jámborságáról híres püspök, Blasius, akit a mi nyelvünkön Balázsnak nevezünk. Hívei nagyon szerették, ezért kérték, hogy Licinius császári helytartó keretényül- dözése elől rejtőzzön egy barlangba. A zaklatások csillapod- tával visszatért hívei közé. A keresztények üldözése hamarosan újból fellángolt, s Agricola, Kappadocia és Kis-Arménia helytartója elfogatta, börtönbe vetette a püspököt. Kínzásokkal igyekezett rábírni a pogány istenek és a császár imádására. Közben egy keresztény gyermeket is börtönbe zártak, aki- ek torkán megakadt egy halálka. A gyermek már-már gfulladt. Balázs püspök ’ó imájára azonban egyszer megszabadult a halszálká- a haldokló visszanyerte gét. Kevéssel ezután, a római helytartó lefe- alázst. A vértanú püs- ■ február 3-án van. A gyermek megmentésének emlékére rendelte el a katolikus egyház a Balázs-áldásnak vagy balázsolásnak nevezett szertartást. Szent Balázs püspököt ugyanis már vértanúságának idejétől a torokbajok gyógyítójaként tisztelték. Ünnepén általános szokás volt, hogy tiszteletére és pártfogást kérve gyertyát ajánlottak fel a templomnak. Valószínűleg ebből fejlődött ki a Balázs-áldás, amely eleinte csak abból állt, hogy a hívek fogadalmi gyertyáikat álluk alá tartották, s úgy kérték Szent Balázs oltalmát. Mai formája a XVI. században fejlődött ki: a két keresztbe fektetett gyertyát pap tartja a hívek álla alá, s közben a következő imát mondja: „Szent Balázs püspök a vértanú közbenjárására Isten szabadítson meg téged a torokbajtól és minden más rossztól.” A nép helyenként „torko- lásnak” is nevezi a balázsolást. A Balázs-áldáshoz tartozik a balázsjárás népszokása, ami lényegében egy Balázs napján tartott adománygyűjtő és köszöntő szokás. Hazánkban a XVII. századtól a tanító javadalmának felsorolásánál találkozunk az e napi „koledával” vagy „kantádéval”. Egy galgagutai jegyzőkönyv például elmondja, hogy február 3-án a kántornak énekkel kell körüljárnia a faluban. Másutt a tanító cselekedte ugyanezt a tanítványai kíséretében. Idővel már csak a gyermekek jártak házról házra énekelve, s a kapott ajándékot átadták tanítónak, ami általában szalonna, kolbász, bab, liszt és más élelmiszer volt. Sümegen a balázs- járók hatan voltak, akik beöltöztek püspöknek, generálisnak, kapitánynak, mesternek, diáknak és parasztnak, amihez elegendő volt a papírból készített püspöksüveg, katonai csákó, fakard stb. és természetesen az elmaradhatatlan kosár az ajándékoknak. A balázsjáráskor mondott ének legrégibb szövege 1650 tájáról való, amelyet a gyöngyösi Ferenc-rendi kolostor könyvtára egyik fóliánsának tábla melletti védőlapján fedeztek fel. Cs. K. Farsang Erzsi Boldogság-szigete A kápolnásnyéki mesélő festőasszony Boldogság-szigetét mély szakadék választja el a vágyakozóktól. A tündéri táj alig karnyújtásnyira van tőlük, mégis elérhetetlen. A képzelet pallóin viszont bármikor átsétálhatunk és benépesíthetjük a szigetet vágyainkkal. Orisekné szigetén biztosan lenne egy gyűjteményes tárlatra való csinos múzeum, amelyben az ő teremtményei mesélnének Pázmándról, a Dohány utcai szolgálóévekről, hűségesen morgó társáról, Orisek Jánosról, a tehetséget felfedező Bőd Lászlóról, a kiállításokról, a díjakról. De szólnának a mesék Görögországról és Hollandiáról is, mert a huszadik századvég naiv művésze nem tudatlan, járatlan ember, hanem világot látott festő, akinek nemcsak szürrealista álmai vannak szegényeket megörvendeztető, ruhát termő csodafácskákról, hanem valóságos élményei is isztambuli medvetáncoltatókról, holland városkákról, assisi utcákról. Művei arról is regélnek, hogy már 36 önálló és 105 kollektív tárlata volt, Indiától Berlinen át Amerikáig meg Ausztráliáig jutottak el festményei. 1962 óta fest, és már a háromszázhoz közelítenek képei. Vajha eszébe jut-e valakinek a szűkebb és tágabb hazában, hogy immár három évtizede mesél, dalol ez az asszony?! Vagy előbb esik meg az isteni csoda, legényeső, amit megfestett, mint a képmesélő műveinek zápora egy életműtárlaton? Szokásokat megelevenítő, mítoszokat teremtő, daloló képei, amelyeket nézve népdalok kelnek útra bennünk. Ki tanyája ez a nyárfás, Édesanyám, kössön kendőt, Ablakomba besütött a holdvilág, Piros pünkösd napján imátkoztam érted, Befordultam konyhára - ha egyszer, nemcsak a mesében és nem az Óperencián túl, hanem itten lenne egy számvető, mérlegkészítő bemutatkozás, aranytorkú énekest is szívesen látnék, aki elénekelné Farsang Erzsi képeit. Az ő boldogsága szigetén nem lenne rendszerváltás. Számára nem jókor történt. Sokkal előbb kellett volna, vagy esetleg később - mondja őszinte sajnálkozással, mert mire ismét a figyelem körébe kerül a naiv művészet, bizony eltelik jó néhány év, és nem mindenkinek van ideje kivárni. Mi tagadás, most a naiv politizálás ideje vagyon, a művészet, legyen bár profi és iskolázott vagy ösztönös, nem élvez kellő tiszteletet és áhítatot. Ha hősünk életművész lenne, dörzsölt a tollasodásban, mértéktelen a mohóságban, a kerítése kolbászból lehetne. De ő még a keményvalutás vevővel is mostohán bánik, csak nem képzeli, hogy mindig letör egy darabot a szívéből!? A kisbíró, a pázmándi lakodalmas gyülekezet, a húsvéti sibá- lók, a boszorkánymesét hallgató tollfosztók, farsangolók, a pinceszerzők, pásztorok, a falu bolondja, huncut Laci betyár meg Csipkerózsika, Jancsi és Juliska, de még az éjféli harangszó is arról álmodik: lesz egyszer egy mesés kiállítás, ahol mind együtt örülnek. Akkor az lesz, ott lesz a boldogság szigete! Z. E. Havonta jelenik meg a Liget Az év fordulójának legjelesebb változása kulturális folyóirataink körében a Liget átalakulása. Az eddig negyedéves kiadvány havi folyóirattá alakult át, továbbra is irodalmi és ökológiai célkitűzéssel, Le- vendel Júlia és Horgas Béla szerkesztésében, Lányi András főmunkatársi közreműködésével. Az ökológiai szemlélettel élőnek mostanában nincs túl sok derűre oka, s ezt mindjárt illusztrálja is szám két nyitó közleménye: Horgas Béla szép verse, A vak változtató s Lányi András esszéje, a Világvég-e? már címükkel is utalnak arra, hogy nem csupán 1994, de az egész ezredvég gondterhelt marad. Az Életünk összevont 11-12. számában többek közt az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1993 évi kaposvári tanulmányi napjainak előadásaiból olvashatunk. Számomra a legérdekesebb szociológus-politológus Kende Péter tanulmánya volt ’56 világjelentőségéről. Az 1957 óta Franciaországban élő szerző nagy anyagismeretre vallóan adja elő azt a számunkra örömteli tézisét, hogy 1956-nak valóban világjelentősége volt, s helyét Európa nagy forradalmai között jelölték ki. 1956-tal vette kezdetét a kommunista eszmékből való kijózanodás megállíthatatlan folyamata, s egyre kevésbé tekintették Szovjetuniót valóban szocialista országnak, olyannak, amely képes lehet reformokra. Számunkra az sem mellékes, hogy „1956 lévette a magyarságról a Hitler utolsó csatlósa bélyegét, s ismét beiktatta őt a példamutató, sőt úttörő nemzetek közé. Ha Mgyaror- szágnak ’56 után lett volna külföldre szakadt új Kossuthja, azt a nyugati világ ugyanolyan tomboló lelkesedéssel fogadja, mint egy évszázaddal korábban Kossuthot”. E méltatáshoz annyi azonban mindenképpen hozzá kívánkozik, hogy a magyarság viszont nemegyszer jobban örülne annak, ha kevesebb lenne a tomboló lelkesedés, s több a kézzelfogható segítség. A lelkesedés hamar le szokott lohadni, mi meg maradunk magunkra bajainkban, s „meg kell értenünk”, hogy a Nyugatnak is van millió egyéb dolga, mintsem hogy velünk törődjön. Ugyanez az Életünk-szám közli Ágh István Eljárulás István királyhoz című oratóriumát. S szöveget a vogul nép- költészet és a középkori latin énekek fordításaival is dúsította a költő, a vendégszövegek a pogány és a keresztény szemlélet egymásutánját, az oratórium egészében pedig megszüntethetetlenül együttlé- tezővé változását is érzékeltetik. Az oratórium erőteljes köl- tőisége és zeneisége önmagában is teljes élményt ad, ugyanakkor szinte kiált egy avatott zeneszerző után, aki a mű tömörítésével másfajta művészi szépségeket is kibonthatna, s újabb változatait szemlélhetnénk István legendájának és mítoszának. A Hitel is évzáró számmal kezte az új évet, s az élen Cso- óri Sándor öt új versét olvashatjuk. Az elégikus számvetés őszinte darabjai ezek, kifosz- tottságélmény, világvégi fáradtság és rezignált remény hullámzik szemléletükben: „Csupa barbár remény és csodaváró óra /ketyeg mögöttem újra, mint fának rohant /autó sértetlenül maradt órája. De hol /keresek most magam helyett egy látható /istent, egy kivihogtató ősbolondot, aki /tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét, /a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket /s néha még örülni is tudna, hogy kifosztott, /novemberi arca a kialvatlan, novemberi éghez hasonlít?” V. G.
