Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
1994. január 29., szombat Képriport — útleírás 7 Sörmúzeum A söripari emléktárat 1979-ben alapították a Kőbányai Sörgyár egykori kádárműhelyének helyén. Az eredeti kiállítást felújították, és jelenlegi formájában 1990 novembere óta látható. A kiállítás három teremből áll, az elsőben a söripar múltjának történeti emlékei, a másodikban a sörfogyasztáshoz kapcsolódó relikviák találhatók, míg a harmadikban a sörgyártás folyamatával ismerkedhetünk meg. Házigazdánk Kozákné Peczeki Ibolya előadóművész, a múzeum vezetője, aki szőkébb hazánkból, Kenderesről került fel Budapestre 1968-ban, majd ’73-tól visszakerült szülőfalujába, ahol tanított és a művelődési ház művészeti előadója volt évekig. 1983 óta a múzeum igazgatója. Ma is nagyon ragaszkodik Szolnok megyéhez, a gyár területén kiállítást rendezett Szegvári Károly Tószegről elszármazott festőművésznek, valamint a szolnoki Mikus Ferencnek. Rendszeresen jár a megyébe kiállítások megnyitására, főképp szavalataival. Mint megtudtuk Ibolya asszonytól, mikor a gyűjtemény darabjait összegyűjtötték, a gyűjtés helyét nem jelölték meg. Ettől függetlenül lehet, hogy sok értékes tárgy a megyénkből került az emléktár tulajdonába. Hiszen legyünk őszinték, a jó bor mellett a kunok és a jászok sem vetették, illetve vetik meg a jó söröket. Képeink a kiállítás egy-egy érdekes részét örökítik meg. (Fotó: Nagy Zsolt) Diákszemmel Dél-Afrikáról (5.) ■■■■■■■■■■■■■ Kruger elnök emlékháza Pretoriában Héthetes utam egyetlen „kötelező” programjaként két hetet töltök a Pretoria melletti onders- tepoorti állatorvosi fakultáson. A pretoriai egyetemen kívül még három nagy egyetem működik az országban. Az oktatás a fokvárosi, a stellenboschi és a johannesburgi egyetemen éppúgy, mint a pretoriain, angolul és afrikánszul folyik. Ez néha az én munkámat is megnehezíti: némely jegyzetet ugyanis csak afrikánszul nyomtatnak ki, és az előadók egy része is szívesebben használja a búrok nyelvét. Előadásaikat leginkább az én kedvemért tartják angolul. Tapasztalataim szerint a dél-afrikai állatorvosi munka magas színvonalú, eredményeiket azonban gazdasági-etnikai problémák miatt nem mindig tudják érvényesíteni. Szabad hétvégemen a szomszédos Pretoriába nézek. Merő ellentéte az alig 60 kilométerre fekvő Johannesburgnak. Mérete, zsúfoltsága mögötte marad, mégis rangosabb. Főváros, az ország adminisztratív központja: itt, az Unió-épületekben találjuk a köztársaság minisztériumait. A városba látogatókat nyaranként különleges látványosság fogadja: a nyíló jaca- randafák lila ruhába öltöztetik Pretoriát. Kár, hogy nem láthatom őket. Csakúgy, mint Transvaal tartomány legtöbb városát, Pretoriát is az új hazát kereső búrok alapították. E hányatott sorsú népnek volt az egyik legnagyobb elnöke Paul Kruger. Háza ma múzeum. Udvarán állították ki vasúti kocsiját, amely a maga nemében remekmű. Azt hiszem, igényes kivitelezését jól érzékelteti, hogy falát egy-egy Rembrandt-festmény díszítette. Sajnos az utókor számára nem maradtak fenn, mert az angol-búr háborúban súlyosan megrongálták a hátrahagyott elnöki kocsit. Egyre többet foglalkozom utam további folytatásával. Most örülök csak igazán, hogy megérkezésemet követően sikerült egy namíbiai körutazásra jelentkeznem. Előre megbeszélt helyen, Johannesburgban gyülekezünk. Itt ismerem meg utastársaimat és idegenvezetőnket, aki később bebizonyítja, hogy nemcsak Namíbia, hanem gyakorlatilag az egész szubkontinens is a „kisujjában” van. A bemutatkozás feszélyezett percei után, feladogatjuk csomagjainkat terepjárónkra, és nekivágunk a nagy útnak. Csaknem hatezer kilométer vár ránk. Első napi úti célunkig elegendő időnk van arra, hogy összerázódjunk. Ebben nagy szerepe van terepjárónknak is, hiszen a tizennégy személyes Nissant nem kényelmes városnéző túrákra, hanem sza- fárikra tervezték. Tetejéről nem hiányoznak a kémlelőnyílások sem, és elegendő hely marad csomagjainkon kívül a sátraknak, edényeknek és az élelmiszereknek is. Sok mindenre szükségünk van: tizenhat napos utunk alatt csak néhányszor tudjuk majd tartalékainkat kiegészíteni, illetve pótolni. Mielőtt elérnénk a namíb határt, számos látnivaló kínálkozik még a Dél-afrikai Köztársaság területén is, amely mellett kár megállás nélkül elhaladni. Első táborhelyünkként ezért választották utunk szervezői az Augrabies-vízesést. Mennydörgő hangját kempingünkből is jól hallani, így könnyen megtaláljuk a közelébe vezető utat. Óvatosan lépkedünk a szakadék széléig a hatalmas gránittömbökön, ahol a lemenő nap sugaraiban végre megpillantjuk az Orange folyót. (Nevének nem a narancs szó az eredete, hanem Orániai Vilmosról nevezték el, a folyó afrikánsz neve - Oranje - is rá utal.) A Dél-afrikai Köztársaság legnagyobb folyója Lesotho északi részén ered, és mintegy ezer kilométert tesz meg idáig. Az elé került gránitsziklákon energiát nyer, és 53 méterről, óriási robajjal zuhan alá a mélybe. Nyáron, csapadékos évszakokban a fő zuhatag mellett egy-egy kisebb, kisegítő ág is keletkezik rajta a hatalmas vízmennyiség elvezetésére. Egy darabig még követjük a lecsen- desült folyót, majd magára hagyjuk, hogy mintegy ötszáz kilométer megtétele után az Atlanti-óceán sós vizét édesítse. Egyes, igen száraz években előfordul, hogy a környező, vízre szomjas félsivatagi táj magába szívja. Medrén ilyenkor száraz lábbal is át lehet kelni. Kora reggel ébresztenek, még sötét van. Éjjel a tiszta idő miatt erősen lehűlt a levegő, jól is esik a tábori tűzön főzött, gőzölgő tea. Gyors reggelink után tábort bontunk; még alig hajnalodik, mikor elindulunk az úgynevezett sivatagi virágok földjére. Kis Namaqualanden virágmagok milliói várják az esőt, hogy agusztus-szeptember hónapban a sivár félsivatagi területet földi paradicsommá varázsolják. Utunk a virágtenger szélén vezet végig, innen lehetünk tanúi a színpompának. A lepusztult, lekoptatott gránitdombok lejtőit sárga, lila és fehér százszorszépek, rózsa- és mályvaszínű bojtvirágok és más, általam nem ismert virágok népesítik be. A színpompa csak néhány hétig tart. A virágok elhervadnak, elszáradnak, és csak néhány pozsgás növény éli túl a szárazságot. Rövid kitérőnk után északnak fordulunk, Namíbia felé. Az Orange folyón túl Namíbia vár ránk, hogy „felfedezzük”. Sulyok Attila (Folytatjuk) Transvaal, a búrok hazája Fokföld első hódítói, akik holland telepsek vagy búrok voltak, az új angol gyarmatosítók miatt kényszerültek elhagyni településeiket. Új hazájukat először az Indiai-óceán mentén keresték meg, majd miután a mai Port Elizabeth környékén a harcias bantu népekkel találták magukat szemben, északnak fordultak, a kontinens belseje felé. Előrenyomulásuk során sok vért vesztettek, nagy részük mégis túljutott a messzi Vaal folyón is. A búr bevándorlók itt, a Vaal folyón túl először miniállamokat hoztak létre, majd ezek 1853-ban egységes búr köztársasággá, a Transvaal állammá egyesültek. (A búrok másik köztársasága - a mai Orange Free State - egy évvel később jött létre.) Alig 30 évvel később angol telepesek érkeztek a búrok földjére, akik a mai Johannesburg környékén aranyat találtak. Az arany városa sokkal dinamikusabban fejlődött, mint a szomszédos, kisvárosias Pretoria. A két város ellentéte fegyveres ösz- szecsapáshoz vezetett: 1899-ben kitört az első angol-búr háború. Ez egy hét alatt a búrok nyereségével végződött. Az angolok 1900-ban újra támadást indítottak a búr köztársaságok ellen. Túlerejük alatt a búr csapatok összeroppantak, és a háborút elveszítették. Négy évvel a háborút lezáró vereenigingi béke- szerződés után Angliában politikai fordulat történt: az új kormány mindkét búr államnak részleges önkormányzatot adott.
