Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-17 / 13. szám
4 1994. január 17., hétfő ^ A szerkesztőség postájából ® „Úgy érzem, inkább köszönetét érdemeltünk volna” A segítségre váró idős emberekért A múlt hónapban olyan sérelem ért, amin a mai napig sem tudtam magam túltenni, ezért úgy döntöttem, nem is hallgatom el: Házigondozónő vagyok, s 1989 óta foglalkoztat a Kengyeli Polgármesteri Hivatal. Jelenleg nyolc gondozottam van, és emellett az ebédkihordás is a feladataim közé tartozik, ahogyan a bevásárlás, mosás, takarítás, begyújtás, vasalás, mosogatás, a tűzrevaló bekészítése, az olajkályha felöntése, kapcsolattartás a háziorvossal, gyógyszeríratás, kiváltás, a postai, a biztosítási és a számlákkal kapcsolatos ügyintézés. Tehát minden, ami egy háztartásban létezik, csak épp nem kell főznöm. A legidősebb gondozottam egy 92 éves néni, s a 87 éves István bácsi. István bácsinak nincs közvetlen családja, elhaltak, unokái nem látogatják. Az idős ember már nem tud begyújtani, kisalakolni. Az én családom: férjem és a fiam vág neki fát és munkszüneti napokon, amikor nem dolgozom, ők gyújtanak be nála. A nap hátralévő óráiban pedig két szomszédasz- szonya rak a fűzre. A lányom, aki külön *él tőlünk, szombat-vasárnap meleg ebédet visz neki. Mi ezért semmiféle ellenszolgáltatást nem várunk el a bácsitól, pedig már négy éve ellátjuk. A múlt hónapban, december 29-én hívattak a polgármesteri hiatalba, ahol - az idősek klubja vezetőjével együtt - közölték velem, hogy amennyiben a férjem és a fiam is kimegy az idős emberhez, meg a lányom is visz neki ennivalót, elküldenek a munkahelyemről. Elbeszélgettem a bácsival, és felvetettem a szociális otthonba költözését, de ő hallani sem akar róla. Persze erővel senkit sem lehet elvinni. De kinek van lelke egy 87 éves embert hétvégeken, ünnepnapokon hidegben, ellátatlanul hagyni? Nagyon bánt, hogy az említett klub vezetője kijelentésében arra célzott, mintha nekem és a családomnak anyagi előnyünk származna abból, ha munkaszüneti nappn is gondoskodunk a bácsiról. És úgy érzem, ezzel a becsületembe gázoltak. Bárki kimehet a nyolc gondozottamhoz és megkérdezheti tőlük, mikor adnak nekem pénzt a munkám után. Nem vagyok pénzéhes, és egy idős ember pénze soha nem kellene. Azt hiszem, a bántó megjegyzés helyett inkább köszönettel tartozik nekünk a főnökasszony azért, ha a munkaszüneti napokon is törődünk a segítségre váró idős bácsival, vagy azzal a 92 éves, 40 kilóra fogyott nénivel, aki már képtelen az olajkályhát felönteni! Erdei Lászlóné Kengyel Játszótérre nyílik a kocsmaajtó Az utcában lakók sérelme Beviz Mihály zagyvarékasi olvasónk - négy utcabeli társa nevében is - többek között ezt írta: A lakásával szemben, a Május 1. utca 2. szám alatti ingatlan tulajdonosa tavaly - a melléképület átalakításával - ital- és termény boltot nyitott. Igen ám, de az italbolt bejárata - saroktelek lévén - nem a Május 1, hanem a Mártírok útra, ahol szemben a játszótér, a zöldövezet, nyílik, s ugyanitt a WC-be- járó is. Ez utóbbival kapcsolatos az a körülmény, ami a közelben lakók számára már szinte elviselhetetlen. A gyerekeket nem engedhetik a játszótérre, hiszen abból „kocsmatér”, valamint kutyafuttató lett; az ittas emberek nem az illemnek megfelelően közelítik, „célozzák” meg ezt a területet, s bár az italbolt hivatalosan este 8 óráig tart nyitva, bárki utánanézhet, hogy a valóságban nem minden van így. Megjegyzi, felesége az egészségügyben, ő a MÁV-nál dolgozik, mindketten három műszakban. Talán így jobban érthető, hogy nyugalomra, pihenésre lenne szükségük, ami az italbolt miatt lehetetlen. Panaszukra a helyi polgár- mesteri hivatalból többek között azt a választ kapták, hogy az üzlethelyiség és a melléklétesítményei, azok elhelyezése, megközelítési módja megfelel a jogszabályi előírásoknak, s ezt az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat véleménye, állásfoglalása is megerősítette. A nyitvatartási, a vendégek magatartását többször ellenőrizték, mely során szabálytalanságot nem tapasztaltak. Ennek ellenére felhívták a vállalkozó figyelmét, hogy vendégeit figyelmeztesse az illemszabályok betartására. És természetesen az ital- és terménybolt rendszeres ellenőrzése nem marad el. Olvasóink ezt kevésnek tartják, és a nyilvánosság előtt is kérik az önkormányzatot, legyenek rájuk tekintettel, s az italbolt bejárati ajtaját helyeztessék át a Május 1. útra. Megértésüket, intézkedésüket előre is köszönik. Nincs elég bajunk? Talán megnyugszom, ha az autóbuszon történteken a nyilvánosság elé tárom. Január 11-én lányommal a Mezőtúrról érkező és fél tizenegykor Törökszent- miklósra tartó Volán-busszal utaztunk. Amikor a megállóba ért, én mindjárt felléptem a hátsó ajtón azzal, hogy majd a lányom elől megveszi a jegyemet. Emiatt a vezető durván letámadott, úgy beszélt velem, mintha ingyen akarnék utazni. De a megaláztatásból nem volt elég, egy nyugdíjas néni is sorra került. Neki azt mondta, a férje nyugdíjas utazási szelvényével csak annak jelenlétében utazhat. Kérdem én: egy nehezen járó beteg ember miért legyen jelen a felesége utazásakor, s akkor tulajdonképpen miféle kedvezmény ez? Áz idős asszony hiába próbálta magyarázni, hogy már nem egyszer utazott a kezében tartott szelvénynyel, a kedvesnek cseppet sem nevezhető buszvezető letorkolta: „Nehogy már maga tudja jobban a rendeletet!”. Minden állampolgárnak ma van éppen elég baja anélkül is, ha az ilyen dolgokkal nem keserítik a napjaikat. K. I.-né rokkantnyugdíjas Kuncsorba * Végül is az utas jobban tudta! Az idős asszonynak és kedves olvasónknak van igaza, mert ha a házastársak (vagy élettársak) mindketten nyugdíjasok, utazási szelvényüket - 50 vagy 90 százalékos kedvezménnyel - vonaton, buszon megoszthatják egymással; nem feltétele a „kíséret”, a társ jelenléte! A hasonló esetek elkerülése végett a történteket ismertettük dr. Márton Ágostonnal, a Jászkun Volán Rt. üzletáigazgatójával, aki a buszvezető meghallgatása után intézkedik. (A szerk.) Versenyfelhívás - szépséghibákkal Nemrégiben levél érkezett a Magyar Rádió Zenei Közművelődési Szerkesztőségéből; kapták az általános és középiskolák, valamint a zeneiskolák. A „Játsz- szunk operát!” című vetélkedő felhívása azonban komoly szépséghibákkal ékeskedik, mégpedig: a levél egy nappal későbbi keltezésű a téli szünidő első napjánál (1993. december 20.). így szerencsés esetben csak a tanítás megkezdésekor, azaz január 3-án kaphatták azt kézhez az ének-zene tanárok. A csapatok kialakításához (két korcsoportban!), majd azok igényes felkészítéséhez szükséges idő enyhén szólva aránytalanul állapíttatott meg; az első megyei alapdöntő Tatabányán már január 9-én lezajlott(?). Áz ottani tanároknak és gyerekeknek tehát mindössze hat napjuk volt a felkészülésre. A megyénkbeli versenyzőkhöz viszonylag kegyesek voltak a szervezők, hiszen a szolnoki alapdöntő dátuma: II. 6. Tessék mondani, hogyan van az, hogy ugyanerre a feladatra a budapestiek nagy kényelmesen június 4-ig készülődhetnek? Nekem valahogyan elment a kedvem az effajta „egyenlő” feltételektől - és úgy döntöttem, hogy növendékeimet nem teszem ki az előre látható kudarcnak. Szathmáry Judit, a Szolnoki Bartók Béla Zeneiskola tanára- egy témára Két változat Városunkon Szolnokról a 442-es^záptú út ve^et át a 44-es számú útig. Az út bevezető szakaszában, 600 méteren belül két 90 fokos kanyar van. A második kis sugarú emelkedőnél, mely több súlyos baleset helyszíne volt éveken át, a sebesség - lassító jellel - 40 km/óra. A hely szűk, a burkolat szélétől a kerítés mindössze 140 cm-re van, míg a túloldalon, kissé feljebb, a járdáig 135 cm a távolság. Több tucat kamion halad el naponta, fekete füstbe borítva a szűk utcát, ahol már fuldokolnak a lakók. Van megoldás, kérdés, akarja-e a megye? 1. 12 km-nyi út megépítésével Martfűtől szinte végig lakott területen kívül menne az út a jelenlegi KPM- földúton; Szolnokhoz Kunszentmárton 10 km-rel „jönne” közelebb; az út Kungyalutól már portalanított, s majdnem 2x1 sáv. Ez a változat ’39-ben napirenden szerepelt, a háború miatt nem épült meg. 2. Rosszabb, olcsóbb megoldás: 2,5-2,7 km út építésével a főutca jórésze kiesne a forgalomból, és három 90 fokos kanyar is. Á jelenlegi utat a „bikakanyar” kiegyenesítésével tovább vihetnénk a Tisza-csurgó közelébe, majd enyhe ívvel a Lehel utcán át, a Faggyas-ka- nyarba, a jelenlegi nyomvonalba kötve. Ez utóbbi változat mindkét benzinkutat elkerülné, az első megoldással az út mellette haladna. (Szerintem kb. 30 éves terv.) A téma megértéséhez jó magyarázatot ad a megye térképe. Martfű-Tiszaföldvár vasúton 5 km, közúton 10 km, Tföld- vár-Kungyalu 8 km, Kun- gyalu-Kunszentmárton 8 km. A vasút mellett jelentős szinteltérés csak Tiszaföldvár előtt van, kb. 1,5-2 km-en át, a halastónál. Tiszaföldvár után, Homok előtt egy fénysorompó kellene. (Sehol sem kell hidat építeni.) A feltételek tehát ideálisnak mondhatók, és úgy tudom, az üzemanyag árának 80 százaléka adó, amiből pénz is lehetne rá! Erdős Lajos (Tiszaföldvár) Küldjön egy képet! Mint Jóska” gyerek - 1930 tavaszán A jászberényi Bercsényi utcai elemi iskola tanulói 1930 tavaszán egy Imre hercegről szóló színdarabot mutattak be, amelynek egyik szereplője - a Jóska gyerek - Mizsei Béla volt (jelenleg országgyűlési képviselő), 8 éves korában. Á kép jobb szélén látható, kereszttel jelölve. Köszönet a támogatásért A drasztikus könyvár-emelkedés méltatlan helyzetbe hozta a kistelepülések könyvtárait. A beszerzési keretünkből - a megjelenő lexikonok következő köteteinek és alapvető fontosságú kézikönyveknek a beszerzése után - minimális összeg marad a felnőtt és a gyermek szépirodalmi művek megvásárlására. Egy-egy kötelező olvasmányból, diákoknak szóló szakkönyvből sajnos csak elenyésző számban tudunk több példányt venni. Tehát biztosan haladunk azon az úton, hogy egyre kevesebb kölcsönözhető irodalmat vásárolunk, mert a pénzünket fölemészti a kézikönyv jellegű művek beszerzése. így történt a zagyvarékasi könyvtárban is, ^hol 1993. őszén már csak az ilyen jellegű művekre jutott, és nem tudtunk semmilyen szép- irodalmi alkotást adni az olvasóink kezébe. Ezek után nagy volt az örömünk, amikor levelet kaptunk a Magyar Könyvtárosok Egyesülete megyei szervezetétől, amelyben arról értesítettek bennünket, hogy tízezer forintot adtak könyvvásárlásra. Kovács Zsuzsanna könyvtárigazgató Expressz - ajánlva Minden „követ” megmozgattak Marfűhöz közel eső kis településről kereste meg soraival szerkesztőségünket az egyik édesanya (pontos névvel, címmel) katonaviselt „pályakezdő” fia elhelyezkedési gondjával, és néhány kérdésben válaszunkat várja. A fiatal autószerelő élethelyzete tipikus, sajnos hozzá hasonlóan ma nagyon sokan hiába kilincselnek munkáért. Nemcsak azért, mert kevés a munkahely, hanem azért is, mert a munkáltatók zömmel azok közül válogatnak szívesebben, akik megfelelő szakmai gyakorlattal rendlkeznek. Bár az Adj esélyt programmal a fiatalok alkalmazásához nyújtanak segítséget a munkaadóknak, a gyakorlat azt mutatja, így sem kapkodnak utánuk. De lássuk, mit ír, kérdez az édesanya. Leveléből: A fiam 1991 júniusában szakmunkásvizsgát tett, utána minden „követ" megmozgattunk, mégsem kapott a szakmájában munkát. Végül a megyeszékhelyen egy diszkontáruházban segédmunkásként dolgozott-1992. július elsejéig (összesen 10 hónapot). Augusztus 26-án bevonult katonának, ahonnan tavaly augusztusban szerelt le. Ekkor ismét kezdődött a munkahely keresése, ami azóta is tart. Nemrég a munkaügyi központ martfűi kirendeltségénél vették nyilvántartásba, de nem kaphat munkanélküli-járadékot, mert nincs egyéves munkviszonya, s a szakmunkásképző befejezésétől is több mint másfél év telt el. így a munkaügyi központ által szervezett átképző tanfolyamokon sem vehet részt... Miért büntetnek többszörösen egy olyan 19 éves embert, aki szakmunkás, 10 hónapot dolgozott, egy évig katona volt, tehát nem lazsált? A rájuk vonatkozó rendeletben miért nem veszik figyelembe körültekintőbben az életkorukat?! Kedves Olvasónk! Gyermeke s a család gondját őszintén megértjük. így utólag a következő tájékoztatással segíthetünk: az a pályakezdő, aki a tanulmányai befejezése után nem tud mindjárt elhelyezkedni, jelentkezzen a munkaügyi központ lakóhely szerint illetékes kirendeltségénél, de legkésőbb másfél éven belül. Ugyanis ha kicsúszik ebből az időből - miközben dolgozik is meg nem is -, már nem minősülhet pályakezdőnek, kizárja magát a segélyezésből. Ellenkező esetben fiának is járt volna a munkanélküli-járadék (időarányosan 180 napig, melynek összege a minimálbér 75 százaléka, naponta 225 forint), ami adott esetben a katonaidő alatt szünetel, majd leszerelés után feléled. (A tényleges katonaidő nyugdíjéveknek minősül, de a járadék folyósításakor, a munkában töltött napok számításánál ezt nem veszik figyelembe.) A pályakezdők nyilvántartásba vétele után 3 hónap a várakozási idő, addig nem kaphatnak járadékot. Ezzel a rendelkezéssel mi nem értünk egyet, hiszen ugyanannyiban állapították meg, mint az önhibájukból munkanélküli-listára kerülők várakozási idejét, akik maguk mondták fel a munkaviszonyukat. Egyébként azok is számíthatnak az átképzési, továbbképzési támogatásra, akik valamilyen ok miatt kiestek a pályakezdők segélyezéséből,-de a munkanélküliek között tartják nyilván. Azt tanácsoljuk, hogy fia a martfűi kirendeltségen kívül a megyei munkaügyi központot is keresse fel; kísérje figyelemmel az átképzési ajánlatot, és jelentkezzen az érdeklődésének leginkább megfelelő tanfolyamra. Őszintén reméljük, hogy a foglalkoztatási törvény módosítása után, ami a közeli napokban várható, a pályakezdők, az Ön fiához hasonló helyzetben lévő munkanélküliek számára kedvezőbb tájékoztatással szolgálhatunk. Bizalmát köszönjük, és kívánjuk, hogy fia mielőbb sikerrel járjon. A Partos-kápolnánál Az Új Néplap január 6-i számában „Óvjuk műemlékeinket - Régi új egyházközség” cím alatt olvastam a a Partos-kápolnáról szóló cikket, ami felkeltette az érdeklődésemet, és szívesen emlékeztem vissza a régmúlt időkre. Ötven-ötvenöt évvel ezelőtt, keresztjáró napokon én is búcsúba jártam, ami a cikkben felsorolt templomokban három napig tartott. A ne- nap (április 25-én) Szent Márk napján mentünk a Partos-kápolnához. Akkor még búzatábla vett körül a templomot, amit a pap megszentelt, majd jó termésért imádkoztunk, könyörögtünk. Ez volt a búzaszentelés. A velem egykorúak bizonyára még emlékeznek erre a kedves eseményre, amin a Constantin iskola tanulói (oda jártam) is részt vettek. I. L.-né A mindennapi kenyerünkről Nem eszünk több állami kenyeret cím alatt olvastam, hogy a szolnoki Sütőipari Vállalat a tavalyi évet mintegy 30 millió Ft-os nyereséggel zárta, ennek ellenére eladja az ÁVÜ, s hogy az állam kivonul a kenyérgyártásból. Ehhez a következőket fűzöm. Nem a privatizáción botránkoztam meg, hanem annak indokain: azon, hogy a vállalat a jelenlegi 30 milliós nyereségével szemben a magánvállalkozó elérhet 40-50 milliót is, hiszen nincs szüksége olyan adminisztrációs létszámra, mint az állami vállalatnak. Én más szemszögből nézném. Igaz, hogy „csak” 30 millió a nyereségük, de a jelenlegi létszámmal, és biztosra veszem, nincs tartozása sem az adót, sem a tb-t illetően. Sőt árleszállításra is képes volt, ami ma szenzációnak számít. Az új vállalkozóknál - tisztelet a kivételnek - nem tapasztalunk hasonló törekvést, inkább úgy tűnik, az áremelésben versenyeznek. Sokan nem képesek az adót, a tb-járulékot fizetni, és nem mindig a saját hibájukból. Az illetékesek helyében örülnék, hogy van olyan cég, amellyel semmi gond: teljesíti kötelezettségeit, amire a költségvetésnek igen nagy szüksége van; nem növeli a munkanélküliek számát; versenyben tud maradni a magánvállalkozókkal. Vagy éppen az utóbbi a probléma? Nekünk vásárlóknak nem, és szeretnénk olyan versenyt, melynek következtében az árak nem felfelé, hanem lefelé mennének. A kisjövedelműek, nyugdíjasok szívesen eszik az „állam” kenyerét, különösen ha az olcsóbb is. Remélem, a dolgozók megpályázzák és elnyerik a gyárat, és a létszámot - míg az elhelyezkedési lehetőség nem javul - nem csökkentik; megelégednek a szerényebb nyereséggel. Nem vagyok ellene a magánvállalkozásoknak, de a fenti esetben az állami vállalatra voksolok, hiszen a mindennapi kenyerünkről van szó. Schmidt Imre Tiszafüred Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné »
