Új Néplap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-17 / 13. szám

1994. január 17., hétfő Kultúra 5 Kölcsönös megbékélésre van szükség Beszélgetés Kiss Gy. Csabával KÉP A TABÁN FELŐL Kaid Nabil jemeni festőművész alkotása, mely a szolnoki re­pülőtér művelődési otthonában rendezett tárlaton szerepel. A kiállítás január 28-ig tekinthető meg. (Fotó: Imre Lajos) Emese álma Honismereti vetélkedő A közelmúltban két könyv is megjelent térségünk nemzeti, nemzetiségi kérdéseiről (Kö- zép-Európa - Nemzetek, ki­sebbségek és Magyarország itt marad). Mindkét könyv szer­zője Kiss Gy. Csaba, a Kö- zép-Európa Intézet igazgatója. Először arról kérdeztük a szer­zőt: véletlen-e a két könyv egy­idejű megjelenése?- Bizonyos értelemben vélet­len, hogy idén két tanulmánykö­tetem is megjelent, de abban az értelemben semmiképpen nem, hogy 1990 végén, amikor kilép­tem az aktív politikából, egy­fajta betakarítást határoztam el: összegyűjtöm az elmúlt másfél évtized tudományos munkájá­nak és publicisztikai tevékeny­ségemnek azokat produktumait, amelyek egymáshoz kapcso­lódnak, értékállóak és kö­zép-európai érdekűek. Három kötetbe rendeződött az anyag. Ebből kettő jelent meg most. Az egyik egy pozsonyi magyar ki­adónál, a Kaligrammnál. E kö­tetnek fő hangsúlyát a ma­gyar-szlovák kapcsolatok képe­zik a XIX. századtól máig, to­vábbá az 1988-90-es átmeneti időszaknak az előadásai és pub­licisztikái. A budapesti kötetben pedig inkább tanulmányok sze­repelnek ahhoz a három kérdés­körhöz kapcsolódva, amelyek a címben is szerepelnek.- Miért fordult érdeklődése a Közép-Európa-kutatások felé?- Eredetileg irodalomtörté­nész vagyok, szlavista, a len­gyel és szlovák irodalom kuta­tója, kapcsolataink vizsgálója, az irodalmon keresztül jutottam egyre közelebb történelmi és kapcsolattörténeti kérdésekhez. Tehát az irodalom tükrében próbáltam vizsgálni a ’80-as évek elején bizonyos társada­lomtörténeti folyamatokat, nemzeti mítoszokat, magatar­tásformákat. Ez a kutatási terü­let tulajdonképpen több tudo­mányágnak a módszereit igényli: az eszmetörténetét épp­úgy, mint a szűk értelemben vett irodalomtörténetet, de ide kapcsolódnak nyilvánvalóan a nemzettel kapcsolatos szocio­lógiai, politológiai és kultúrant- ropológiai kérdésfeltevések is. Határterületről van szó, és ha meg kellene jelölnöm, hogy mi a foglalkozásom, némi öniróni­ával azt mondanám: Közép-Eu- rópa-kutató vagyok.- Közép-Európában a törté­nelem során gyakran keresztez­ték egymást az itt élő népek ér­dekei. Könyveiből és publicisz­tikáiból úgy tűnik, hogy ön nem a különbözőségekre, az ellenté­tekre helyezi a hangsúlyt, in­kább a közös jellemzőkre, a megértést elősegítő mozzana­tokra. .- Az érdekek ütközése bizo­nyos mértékig természetes do­log. Amikor ebben a térségben élő népek kialakították képün­ket a nemzetről, megfogalmaz­ták a saját nemzeti vízióikat, nem volt független országuk, saját államuk. A nemzeti törek­vések részben egymás ellen irá­nyultak. Mert például, ha valaki a múlt században független, önálló horvát nemzetállamot akart, akkor sértette a magyar királyság integrációjának az ér­dekeit, de sértette az egész Habsburg-monarchiának az ér­dekviszonyait is. Ha ebbe a ter­vezett horvát államba a boszniai horvátokat is elképzelte, akkor ez nyilvánvalóan összeütkö­zésbe került a korabeli török bi­rodalom érdekeivel, de részben összeütközésbe került a törté­nelmi horvát tartományokban lakó szerbek törekvéseivel is. Ezt csak a példa kedvéért mond­tam, elmondható bármelyik nemzeti mozgalomról, hogy a célok és elképzelések eleve el­lentétesek voltak a szomszédok terveivel és elképzeléseivel. Ugyanakkor a logika, ahogyan felépültek ezek a nemzetépítő tervek, rendkívül hasonlítottak egymásra, nagyon sokat tanul­tak is egymástól. Nyilvánvaló, hogy az előbbre tartó magyar nemzeti mozgalom a múlt szá­zad elején sok konkrét példát, indítást, ösztönzést adott a ki­sebb szláv népeknek. Az is nyilvánvaló, hogy a szláv népek egymástól is sokat tanultak. S emellett azok az értelmiségiek, akik ezeket a nemzeteket ter­vezték, a nemzeti mítoszokat kialakították, megformálták a klasszikus irodalmi hősöket, sokszor egy országban, egymás mellett éltek. Sokan a reform­kori Pest-Budán, ahogy Sziklay László tanár úr fölkutatta ezek­nek a kapcsolatoknak a szálait. Például Ján Kollár, aki a szláv kölcsönösség gondolatának nagy hatású megalapítója volt, Pest-Budán harminc évig lel­készként működött. És termé­szetes volt, hogy elment Szé­chenyi Istvánhoz 1843 elején, hogy közvetítse azt a föliratot, amit az evangélikus egyházban a szlovák nyelvhasználat enge­délyezéséről készített. És so­káig lehetne sorolni a személyes és kulturális, politikai kapcsola­tokat, amelyeket az utókor azért felejtett el, mert mindenki megmaradt a saját maga nem­zeti világában, a tankönyvektől kezdve az érelmiség közgon­dolkodásáig. Én azért hangsú­lyozom a közös érdekeket, mert bár Európának - és ez már poli­tikai kérdés - ebben a középső térségében eddig nem jutott egyensúlyba sohasem a nemzet és az állam fogalma, de valami­képpen ezeknek az egymásba ékelődött kisebb népeknek meg kell találniuk a modus vivendit. Lehet, hogy nagy szavakat használok, de meggyőződésem, hogy valahol itt dől el most Eu­rópa jövője. Ha ez a térség ön­magában és egymás között nem rendezi a viszonyait, hallatlan mértékben megnehezíti az eu­rópai integrációt. Tehát ez alap­vető közös érdek. Bár a kon­szenzus megtalálása - látjuk az elmúlt egy-két év eseménye alapján - rendkívül nehéz.- Mint Közép-Európa iro­dalmának, történetének kuta­tója és alapos ismerője, miként vélekedik a térség jövőjéről?- Kevésbé optimistán, mint mondjuk három évvel ezelőtt, bár én már 1990 legelején írtam egy cikket a Hitel című folyó­iratba, és ez az írásom most megjelent a pozsonyi kötetem­ben, hogy vigyázzunk az eufó­riával, a nagy összeölelkezéssel - ez a román forradalom után volt -, mert ez általában nagyon rövid ideig szokott tartani. 1848-at idéztem fel, amikor március 15-e után szintén volt egy ilyen kölcsönös kapcsolat­keresés, egy testvériségretorika a politikai életben. A pest-budai március vívmá­nyait üdvözölték Zágrábtól Ma­rosvásárhelyig és a felföldi vá­rosokig, románok, horvátok és szerbek, ám az egymásra találás nem volt hosszú életű. Én is egy kicsit lejjebb csavartam az op­timizmusom lángját, hiszen lát­juk azóta, hogy milyen borzal­mas háború alakult ki itt, köz­vetlen a szomszédunkban. Amihez magyarázatul hozzá kell tenni, Jugoszlávia összetar­tásának mindig volt egy fontos külső eleme. Amikor ez a külső tényező megszűnt, hónapról hónapra nőtt a válság, a szét­tartó tényezők lettek meghatá­rozóbbak. Tehát ebben a dél­szláv tragédiában azt láthatjuk, hogy egyrészt a ki nem élt naci­onalizmusok nem jutottak nyugvópontra, nem alakult ki egyensúlyi helyzet sem az I., sem a II. világháború után. Másrészt a nyugati országok, különösen az egyetlen megma­radt szuperhatalom, az Egyesült Államok, értetlenséggel foglal­koznak a délszláv térséggel. Ez az értetlenség valamiképpen a jaltai képből ered, ami nagyon mélyen rögződött a nyugat-eu­rópai és az amerikai gondolko­dásban, nagyon nehezen tudnak megszabadulni tőle. A gondola­tok legmélyén ma is ott van az az elképzelés, hogy ezt a térsé­get akkor lehet stabilizálni, ha van ennek egy külső garantá­lója, adott esetben talán Orosz­ország, ha ezt nem is mondják ki ilyen élesen. Ez valóban el­lentmondást hordoz, hiszen azok az országok is, amelyek valamennyire előrehaladtak!; a polgári fejlődés útján, a piac- gazdaság megteremtésében, a jogállam kiépítésében - úgy tet­szik - hiába kopogtatnak a nyu­gati országok ajtaján bebocsát- tatást kérve. Ennek van egy olyan üzenete is, ami feszültsé­geket növeli. De lehetne olyan üzenete is - ezt már kívánság szintjén mondom -, hogy az új politikai elitek és kormányok - épp a jövőért érzett felelősségü­ket átérezve - próbálnának egymással jobban szót érteni. Az érdekellentéteket egy kicsit zárójelbe kéne tenni, és keresni kellene a közös fellépés módo­zatait.- Most visszavonult a politi­kától a tudomány sáncai mögé. Végleges-e ez a döntése?- Nem gondolom, hogy a di­rekt politikai szerep nekem való volna, én annál sokkal kételke- dőbb vagyok, nem nagyon tu­dok és nem szeretek igazodni. Emese álma - mítosz és tör­ténelem címmel történelmi ve­télkedőt szervez a Honismereti Szövetség és a tankerületi okta­tási központok, diákok és fel­nőttek számára - hangzott el a Honismereti Szövetség pénteki sajtótájékoztatóján. Barta Éva, a szövetség titkára hangsúlyozta: a vetélkedő célja, hogy gyarapodjon a fiatalok tör- télmi ismerete, erősödjön haza­szeretetük és magyarságtuda­tuk, ismeretekben és érzelmek­ben felkészüljenek a honfogla­lás 1100. évfordulójára. A ve­télkedő szervezését anyagilag Róna Viktornak, a Magyar Állami Operaház Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magántánco­sának, érdemes művésznek mű­vészi pályája elismeréseként a Nekünk is lesznek hát élet­műdíjasaink. Folynak a 25., ju­bileumi Magyar Filmszemle előkészületei. A február elején sorra kerülő vetítéssorozat és verseny hét életműdíjáról azon­ban már döntöttek. Fábri Zol­tán, Jancsó Miklós, Makk Ká­roly, Szőts István, az operatőr Illés György, Törőcsik Mari és Nemeskürty István kapják majd a - megérdemelt - elismerést. A 25-ös szám arra is ösztönözte a szervezőket, hogy a zárást, a díjkiosztást olyan látványosság közepette rendezzék meg, ame­lyik alkalmas lehet majd egy élő tévéshow bemutatására is. Ez­zel is szeretnék a magyar közvé­lemény figyelmét felhívni, hogy él még, egyáltalán van magyar filmgyártás. Sokan ugyanis haj­lamosak arra, hogy ezt a tényt kétségbe vonják. Mások szám­szerű létezését nem vitatják, csak azt kérdezik nemes egy­szerűséggel: minek ez az óriási erőfeszítés? Az emberek már az amerikai filmekhez sem járnak, nemhogy a magyarokhoz. Az élet - szerencsére - soha nem olyan egyszerű, hogy vég­letes megfogalmazásokkal le lehetne írni egyes jelenségeit. Mert igaz ugyan, hogy minden tíz amerikai filmből kilenc megbukik a mozikban, de mivel száznál is többet mutatnak be évente, az az évi 10-12 produk­ció tartja el a mozikat. Ha el­tartja egyáltalán. Amint hogy a magyar filmek nagy részének ugyancsak nincs sikere - még akkora sem, mint a „bukott amerikaiaknak”, de a Sose ha­lunk meg, nem egészen egy év alatt, több mint 200 ezer nézőt vonzott, és ez a mai mozistatisz­tikákban óriási szám. Amint hogy az sem elhanyagolható si­ker, amit a Meteo művel: több mint harmdik éve tudják még műsoron tartani, hol itt, hol ott. Mindezekkel a kivételeket ké­pező példákkal együtt azért két­támogatja többek között a Haza és Haladás, valamint a Lakite­lek Alapítvány. A vetélkedő három egymást követő iskolai tanév alatt dol­gozza fel a honfoglalás történe­tét és következményeit, egészen az Árpád-házi királyokig. Idén a középiskolások mérhetik ösz- sze tudásukat, jövőre az általá­nos iskolások és a felnőttek. Barta Éva elmondta: eddig már több mint 500 középiskolai csapat jelentkezett. A megyei döntőkre március 19-én, az or­szágos döntőre pedig április 22-én kerül sor. Magyar Köztársaság elnöke - a miniszterelnök előterjesztésére - a Magyar Köztársasági Ér­demrend középkeresztje kitün­tetést adományozta. ségtelen, hogy az emberek túl­nyomó többsége ma filmet nem a moziban, hanem televízióban néz. Mire hát a nagy felhajtás, pénzkidobás a fesztivállal? - kérdezgetik gyakran még azok is, akik amúgy nem ellenségei magyar filmnek. A „felhajtás” természetesen nem más, mint reklám - válaszolhatják az érin­tettek, akiknek egzisztenciális érdekei is fűződnek az ilyesfajta reklámhoz, márpedig nagysza­bású hírverés nélkül ebben a szakmában már rég nem lehet sikereket elérni. Fogadjuk el hát reklámnak a filmszemlét - amit csak óvatos­ságból nem kereszteltek annak idején fesztiválnak -, de akkor is meg kell kérdezni: mit propa­gál, mit kínál a mozijegyvásár­lónak ez a találkozó? Mert ré­gen még csak érteni lehetett, miket próbáltak üzengetni a filmesek. A maguk meséivel, képi vagy egyéb szimbólumai­val éppen a legjobbak arról be­széltek, hogy ők ezt a magyar valóságot (és történelmet) vala­hogy másképpen látják, mint azt hivatalosan elvárták tőlük. No de manapság? Még a par­lament padsoraiban is fél lehet állni, és ezt vagy azt a vétkét fe­jére olvasni akár egy miniszter­nek is. Mit akarnak ilyen hely­zetben közölni a filmesek, ami­kor mindenről nyíltan lehet szót váltani? Úgy tetszik, azért ma is van mit „üzengetni”, ha ehhez nem is kell bátorság, kockázat- vállalás. Itt van pélául a Kutya­baj, ami valósággal elbújt a mo­zikban, alig hallhatott róla a közvélemény, pedig az 1993-as év talán legszórakoztatóbb filmje a kutyává degradálódó ebadóbehajtó története, Bán Já­nos zseniális megformálásában. Vagy itt volt az Anna filmje, ami azt a tiszta, egyszerű kér­dést tette fel: vállalhat-e fe­lelősen negyedik gyereket egy Megyei kalendárium Ismét megjelent a Komá- rom-Esztergom Megyei Kalen­dárium. Hajdan Komárom vá­rosnak kalendáriumkiadási joga volt, s a hasznos tudnivalókat tartalmazó könyv nem hiányzott a legszegényebb famíliákban sem. Régen elsősorban haszná­lati tárgynak számított, amely­ben a jelentősebb családi és gazdasági eseményeket jegyez­ték be. Az egykori komáromi kalendárium történeteket, ver­seket, ráolvasást, valamint az időjárásra, a gazdaságra vonat­kozó tudnivalókat is közölt. Több mint fél évszázadon át azonban nem akadt a megyében vállalkozó a kalendárium kiadá­sára. A 255 oldalas könyv a megyei önkormányzat anyagi támogatásával jelent meg ismét, hajdani elődjéhez hasonlóan verseket, népszokásokat, törté­neteket, fejtörőket, praktikus gazdasági, konyhai és kerti is­mereteket tartalmaz. értelmiségi család? Ám ezt nagy művészi beleérző kész­séggel állította elénk Molnár György rendező és Ráczkevei Anna színésznő. Vagy itt egy másfajta üzenetével Sára Sán­dor a Vigyázókban. Ami az '50-es évek legkeményebb kor­szakában játszódik, a kérdés: ismerjük-e egymást akár bará­tok, családtagok, feltételez­hető-e rólunk is, hogy roppant gerincünk, torzult a lelkünk bármiféle nyomás alatt? - ezek nem korhoz kötött kérdések. Félreértés ne essék, nem egy­forma minőségű filmek ezek sem, a példák csak arra jók, hogy a kételkedők elhiggyék: ma is van magyar film. Jobb is, rosszabb is. Ám ha arra figye­lünk, mit láthatunk a televízi­ónkban, ahol ötvenszer, ötszáz- szőr több filmet nézünk már, mint a moziban, akkor mégis csak azt tapasztaljuk, hogy a magyar filmstúdiók még mindig a kísérlet műhelyei. Itt gyártják még mindig az egyedi munká­kat, itt próbálnak ki új anyago­kat, új összeszerelési módsze­reket - hogy már minden hason­latot az ipari termelés területé­ről kölcsönözzek. S ami itt ké­szül - ha nem is nézzük meg a mozikban -, előbb-utóbb elénk kerül a képernyőn. S hogy mi várható holnap a képernyőn, azt éppen ilyen filmszemléken le­het előre megismerni. S ha valahol azt mondják - társaságban vagy bárhol -, hogy Körhinta, Szegénylegények, Szerelem, Emberek a havason, akkor egy moziba nem járó em­ber is tudja, miről van szó. Mert ezek a művek - s még néhány hasonló - úgy beépültek a ma­gyar kultúra egészébe, mint Pe­tőfi Nemzeti dala, Arany Tol­dija, Bartók Kékszakállúja. S ezt elsősorban azoknak a művé­szeknek köszönhetjük, akikre most életműdíj vár. B.L. A. J. A mezőtúri szociális intézmények négy fő profilja a szociális otthon, a nappali klub, há­zigondozó szolgálat és a szociális étkeztetés. Kiegészítő, költségcsökkentő tevékeny­ség a növénytermesztés és az állattenyésztés. A szociális otthon létszáma 160 körül van. Felvételünk ebédkor készült. (Fotó: N. Zs.) Róna Viktor kitüntetése Jubileumi filmszemle februárban Életművek és díjak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom