Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
4 Interjú----jegyzet 1993. december 24., péntek Egy csésze kávé mellett Rolla Jánossal, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetőjével Akkor is jelen akarunk lenni, ha éppen nem vagyunk jelen A Liszt Ferenc Kamarazenekar 1963-ban lépett először a nyilvánosság elé. Az együttes Párizsban három alkalommal nyerte el az Académie de Disque nagydíját, Magyarországon több felvétele megkapta az év hanglemeze címet, több mint kétszáz hangfelvételt készített. Rendszeresen hangversenyez Európa szinte minden országában. A tengerentúlra először 1975-ben utazott, az első fellépés kiemelkedő sikerét követően az Államok 260 városában szerepelt. Koncertjein és lemezein a kiváló magyar szólisták mellett olyan partnerei voltak, mint M. André, M. Argerich, J. P. Ranepal, M. Rosztropovics, Isaac Stern. Rolla János, a zenekar művészeti vezetője a világ koncerttermeiben elsősorban mint kamaramuzsikus vált híressé, a magyar zenei kultúra hazai és külföldi megismertetésében szerzett érdemei elismeréseként 1981-ben megkapta az érdemes művész címet, 1985-ben pedig a Kossuth-díjat. A francia kormány 1991-ben a művészetek lovagja címen becsületrenddel tüntette ki. Rolla Jánossal az Óbudai Társaskörben beszélgettünk, mely otthont ad a zenekarnak, mióta a magyar zenei életben változások következtek be, és az együttes levált az Országos Filmharmóniáról. Utazás a szüléimhez- Művész úr, Jean-Pierre Rámpái legutóbb a Stúdió ’93 műsorában úgy nyilatkozott, ő a világ legjobb kamarazenekarának tartja a Liszt Ferenc Kamarazenakart. Mire alapozhatta véleményét?- Azt hiszem, ennek megítélése abszolút szubjektív, és művésze válogatja. Jean-Pierre Rámpái általában szólistaként dolgozik a zenekarral, nyilvánvalóan úgy érzi, velünk a legtökéletesebb. Évente többször találkozunk, rengeteg lemezt adtunk ki együtt, talán ennek alapján gondolja, hogy a mi kamarazenekarunk a legjobb a világon, valószínűleg ez nem Rámpái egyéni véleménye, legalábbis remélem... Nagyon hízelgő számunkra, de ez az, amit nagyon nehéz eldönteni. 1963-ban alakultunk, nagyon hamar, már 1974-ben találkoztunk, azóta dolgozunk együtt.- A Stúdió ’93-ban Ön nem nyilatkozott, pedig gondolom, Várhegyi Attila és Rámpái mellett a művész urat is szívesen megkérdezte volna a műsorvezető.- Megmondom őszintén, én nem tartozom a hangos tiltakozók közé, nem írtam alá semmiféle moratóriumot, de meg kell, hogy mondjam, ami az utóbbi időben a rádióban és a televízióban zajlik - félretéve a politikai vitát, hiszen a művészet nem politika -. tapasztalataim azt sugallják nekem, valamilyen módon állást kell, hogy foglaljak. Különösen az háborít fel, amit Göncz Árpáddal próbálnak meg művelni.- Jól tudom, hogy a köztársasági elnök úr is az önök törzsközönségébe tartozik?- Igen. Az elnök űr már akkor is járt a koncertjeinkre, amikor még nem volt köztársasági elnök. Nagyon sok koncertünkön jelen volt, amikor még senki álmában nem gondolta, hogy Göncz Árpád ilyen magas posztra kerül. Ha valaki csak hivatalból jön el egy koncertre, mert kötelességének érzi, az egy más dolog, de Göncz Átpád szereti a zenét. Ennek nagyon örülünk, és mindig mint régi vendéget üdvözöljük.- A minisztérium indokolta valamivel, hogy megvonta a zenekartól az állami támogatást?- Nagyon kevés nyilatkozat hangzott el a másik fél részéről, ez persze megszokott dolog, hiszen általában az a módszer, ami jellemző a jelenlegi kultuszminisztériumra is, hogy a kérdésekre nem nagyon válaszolnak. A rendszerváltás elején mi és egy nagy művészcsoport, beleértve Kocsis Zoltánt is, százhúszan aláírtunk egy nyilatkozatot, miszerint nem értünk egyet a hanglemezgyár és a Filmharmónia olyan módon történő szétverésével. Mi is szét akartuk verni, csak valahogy úgy gondoltuk, hogy annyit számítunk a zenei életben, hogy kikérik legalább a véleményünket. Ez nem történt meg. Utána csupán annyi történt, hogy akik ezt nehezményezték, mindennemű politikai állásfoglalás nélkül, rögtön úgy vették, mint valami ellenségeskedést, és ez a művészcsoport azóta ellenzékiként van elkönyvelve.- Miért határozott úgy a zenekar, hogy egy vidéki várossal köt szerződést?- Egész életünkben, lehet mondani, hogy amióta ez a zenekar van, egészen különleges helyzetet teremtettünk magunk körül. Annak idején a zenekar vállalta, hogy felmondta a hivatalos állásait, és munkanélküli lett, ezt úgy nevezték, hogy közveszélyes munkakerülő. Ez elég nagy renitenskedésnek tűnt abban az időben. Pár év múlva, ’76-ban belátták, hogy erre a zenekarra szükség van, és adtak egy hivatalos állami státust, a Filmharmónián keresztül. Tulajdonképpen függetlenek maradtunk, mert elvállaltunk egy bizonyos koncertszámot, és megtartottuk... akkor úgy hívták, gebines... a mi munkánkba nem szólt bele senki, nem volt igazgatónk, tehát egy kicsit kilógtunk a sorból. A rendszerváltás elején pedig arra gondoltunk, itt az ideje a Nyugaton elterjedt invesztálási módszereket itthon alkalmazni. Tehát megpróbáltunk önállóan koncerteket szervezni, modellezni, hogy ezt így is lehet csinálni. Ezt egyszerűen nem akarták megérteni, ezért elvették a támogatást, és az egész ügybe belekeverték a politikát. Nem kívánatos személyekké váltunk. Két éven át alapítvány segítségével rendeztük a koncertjeinket, de mikor „kihúzták” alólunk a nyolcmillió forintot, ami a zenekar létét jelentette, arra lettünk ítélve, hogy hagyjuk abba.- A város is ennyit ad a zenekarnak?- Pontosan ezt az összeget adja, amelytől elestünk. Megmondom őszintén, nagyon sajnáljuk, hogy nem mi találtuk ki... mindig szerettük az újfajta megoldásokat, mert talán továbbvezető útja a kulturális fejlődésnek. Minden szempontból új, mert tudomásom szerint nem volt még rá példa, hogy visszafelé működött volna bármi is a főváros és a vidék viszonylatában. Nehezen mondom ki, de úttörő vállalkozás. Volt maga úttörő? - nevet. x- Igen, voltam - én is.- Ilyen értelemben kellene fejlődnie a magyar konstrukciónak. Sajnos, az a szokás, azt mondani, akkor befutott valaki, ha valamelyik fővárosi zenekarnál vagy színháznál dolgozik. A Budapest felé való „csábulás” mindig megtörtént, viszszafelé valahogy senki nem akart.- Jól érzem szavaiból, művész úr, hogy Önöknek fontos a magyar pódiumon való szereplés?- Hogy az ördögbe ne lenne fontos? Ha nem lenne az, megtehetnénk, hogy külföldre költözünk, és rengeteg pénzt keresünk. A zenekar mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a produkciók itthon hangozzanak el először, mindig úgy éreztük, az első számú pódium Magyarország, és ebbe beleértem a vidéket is. Az volt a legszomorúbb, hogy a támogatás megvonásával a zenekar joggal érezte azt, hogy itthon nincsen rá szükség. Kicsit mások a honoráriumok külföldön, de olyan belső kényszer az itthoni szereplés, amit nem tudunk félretenni. Nem anyagi megfontolásból maradtunk itthon, hiszen az a nyolcmillió forint az egész zenekart tekintve összesen a minimálbér és a működési költség, hanem ez volt az utolsó szál, hogy magunknak megmentsük a hazai pódiumot. Ha az ember csak a saját boldogulását nézi, akkor egy külföldi tűmén sokkal rövidebb idő alatt megkeresheti ezt a pénzt.- A szerződést már aláírták, Ön és Várhegyi Attila. Milyen tervei vannak a zenekarnak Szolnokra?- Nagyon szeretnénk nem csak arra korlátozni magunkat, hogy megjelenünk néhanapján a színházban, egy-egy világhírű szólistával, és akkor elkápráztatjuk a közönséget...- Bocsásson meg, Rosztropovics fel fog lépni a zenekarral?- Nem tudom, hogy titkot árulok-e el ezzel, december közepén lett volna a Rosztropovics-koncert, azért maradt el, mert a művész otthon maradt Oroszországban, mivel ott most zajlanak a választások, ezért aztán minden decemberi koncertjét lemondta. Nagyon szerettünk volna ilyen nyitányt, de ami késik, nem múlik, úgyhogy jövőre Rosztropovics valószínűleg meg fog jelenni Magyarországon. Mi nagyon jóban vagyunk vele. Mondta, ne vegyük ezt kitolásnak, hanem egész egyszerűen neki most ott a helye, a hazájában. Nagyon szívén viseli az orosz politikai fejleményeket, tudomásom szerint Jelcinnel majdhogynem barátok, próbál egy kicsit segíteni. De visszatérve... nem a koncertek az érdekesek, szeretnénk valami olyasmit adni a városnak, hogy akkor is érezze, hogy jelen vagyunk, ha éppen nem vagyunk jelen. Gondolok itt először is a zenei együttesekre, hosszasan beszélgettünk a szimfonikus zenekarról, amellyel szeretnénk felvenni a kapcsolatot, tájékozódni, hogy az együttes milyen állapotban van, hol igényli a segítséget, és hogyan tudunk közös munkába kezdeni. Tudomásom szerint két kórus is működik a városban, mivel én nem vagyok kórusszakember, és hát énekelni nem nagyon szoktam, de valamilyen módon szeretnénk velük is együttműködni, alkalmat adni folyamatos budapesti vendégszereplésre, olyan programokat kitalálni, amelyek egyszerűen közösen zajlanak. Nem beszéltem még a zeneiskoláról, ott is szeretnénk tájékozódni, hogyan, milyen színvonalon működik... Kialakulóban van mindez, semmiféle konkrétum nem szerepel a megállapodásban, nekünk kellene kitalálni, az az érzésem. hogy ki is fogjuk. Szeretnénk bebizonyítani... ha egy percig is az az érzése támad a szolnoki együtteseknek, hogy tőlük vesszük el a pénzt, szeretnénk bebizonyítani, hogy nem kölönc vagyunk a város nyakán. Ha reklámon, a megjelenésen túl tudunk valamit nyújtani a városnak és az együtteseknek, akkor azt hiszem, tökéletes lesz. Egyelőre nem tudunk semmi konkrétat mondani...- Bízom benne, hogy Önöknek ez a felfedezés öröme lesz.- Én is nagyon remélem. Az Óbudai Társaskörben, a próbatermünkben éppen most zajlott le egy úgynevezett kamarazenekari találkozó, amit már negyedik alkalommal rendeztünk meg, minden évben egyszer, ahol különböző vidéki és pesti zenekarokat tanított a zenekar, kurzusszerűen, pár napig együtt éltünk velük, és megpróbáltunk szakmailag adni nekik, amit mi már jobban tudunk. Ez a fajta munka egy kicsit áttevődik Szolnokra.- A sors úgy hozta, hogy Ön, művész úr a megyénkben, Kőtelken született.- Pontosan, ott születettem 1944-ben. Nagyon sokat voltam ott a nagyszüleimnél fiatal koromban, gyakorlatilag ott nevelkedtem, ott töltöttem a nyarakat. Utoljára tavasszal jártam arrafelé, amikor márciusban megrendezték az I. Szolnoki Zenei Fesztivált, akkor voltak azok a balhék is, és jött az ötlet, hogy kössünk szerződést a várossal.- A polgármester úr hívó szava, gondolom, jelentett valamit.- Én megismertem egypár polgármestert az idők folyamán, de el sem tudtam képzelni, hogy ki a polgármester Szolnokon, viszont hogy ő egy ilyen iszonyatosan fiatal és agilis ember, ez nekem rettenetesen tetszett. A szimpátia is hozzájárult a dologhoz... egy megbeszélés előzte meg a szerződést, amikor először találkoztunk, egész egyszerűen, hogy mondjam, mellbe vágott... Valahogy olyan felhőtlennek tűnt számomra, nem tudom, hogyan működik az önkormányzat, de remélem, hogy a polgármester úr meg jis marad ebben a funkciójában. Én nem hittem volna azt sem, ha most politikai oldalról nézem, hogy pont Szolnokon, fideszes polgármesterük van, ez jelent valamit. No és, amikor jött a felkérés tavasszal, hogy menjünk a zenei fesztiválra, meglepő volt, hiszen a magyarországi városok közül ott játszottunk a legkevesebbet, gondolom, nem volt igény rá, aztán a fesztivál bebizonyította az ellenkezőjét. Nagyon remélem, ez meg is marad.- Amikor az Olajbányász kosárlabadacsapata bajnok lett, hirtelen rettentő népszerű lett ez a sport, és állandóan tömve a stadion, s ha most idejön - mondta a polgármester - egy „világbajnok" zenekar...- ...akkor lehet, hogy mindenki hegedülni fog - nevet. - Ettől sajnos nem lesz gazdagabb a város, de mégis nagyon fontos kellék, óriási befektetés, a város ismertsége és kulturális szintje meg fog emelkedni, ebben én egészen bizonyos vagyok. A város pénzét, ne szépítsük, egy kicsit mi most elvesszük. Ha rajtunk múlik, be fogjuk bizonyítani, hogy nem elvettük, hanem úgy kamatoztatjuk, hogy ebből aztán a városnak kézzelfogható haszna legyen. Nehéz persze lemérni, mi az, hogy haszon, de biztos, hogy eljutunk egy olyan pontra, amikor a város polgárai büszkék lesznek, és azt mondják, milyen jó, ez a miénk. Blahó Gabriella Ilyentájt mindig meglátogatom a szüléimét Kunhegyesen. Mennem kell, mert tudom, érzem, nagyon vár a két drága jó öreg. Amikor feltűnik a kacskaringós Csokonai utca derekán a házunk, és anyu észrevesz, rohan, szalad elém. Átölel, belém kapaszkodik, megcsókol.- Jaj, de lestünk már, fiam! Ugye késett a busz? Feleletet sem vár, mellettem lépked, és mesél, mesél, mesél. Kisült a túrós lepény, de van fonott kalács is; az ünnepek után disznóvágás, mert nem eszik az ebadta; képzeld, hármasom lett a lottón, valakinek meg a múlt héten négyese, de nem árulja el a nevét - mondaná, mondaná tovább, de máris a kiskapuig jutottunk. Mint egy torony, peckesen ott áll édesapám. Á bejáratnál, tapodtat se kijjebb, se beljebb, úgy illik ez. Férfihoz nem méltó az eléberohanás, meg kell azt hagyni az asszonynépnek. De a kapu nyitva, hiszen megérkezett a várva várt egyetlen fiú. Amúgy csizmában, csizmanadrágban, ködmönben, téli sapkában köszönt.- Isten hozott nálunk, fiam! - mosolyog, és nyújtja kérges, meleg tenyerét. Arcon csókol, betessékel a folyosóra. Onnan a konyhába. Jó meleg fogad, a cirmos a heverő sarkán dorombol, de a gazda egyetlen siccel leparancsolja a kőre. Anyu körülöttem sündörög, elveszi a csomagokat, apu a nagyszobába lép. Hideg csap meg, ott nem fűtenek. Kezében literes üveg, a kályha mögül kerítette elő.- Húzd meg! Kisüsti, Pista bátyád hozta! Szilva.- Jaj, ne itasd már azt a gyereket - sopánkodik anyám.- Oda nem osztottam, kóstold csak, fiam, kicsi nem árt. Majd hozok bort is. Melyik hordóból vegyek? A pirosat vagy a rizlinget szereted? A piros savasabb, a másik édesebb.- Mindkettőből, apu, úgyis egy helyre megy. Közben anyu is megszólal:- Fát is kerítettem, nézd meg, idetettem a szobaasztalra! Kinyitja az ajtót, tényleg ott áll a méteres fenyő. Valami hever alatta a térítőn. Nézem őket, egymásra villan a szemük, nevetnek. Apám biztat.- Eridj hozzá! Nem esz meg! Anyád vette, legyen hová tenned a pénzed! A múltkor látta milyen rongyos a régi...- Én is hoztam mindkettőjüknek ajándékot. Hol is van a táskám? - tekingetek körbe. Hirtelen megbillenek. Fékez a busz, a szunyókálásomból felrebbentem. Nézem a vidéket: elhagytuk Bánhalmát, lassan szedelőzködnöm kell. Ezer szerencse, hogy felébredtem, mert elvitt volna a templomig, és kutyagolhatnék vissza. Pipagyújtásnyi idő után megérkeztünk. Leszállók a város szélén, és szaporázom a léptem a saras Csokonai utcában. Egymás után maradnak mögöttem a házak, az árokszéli villanypóznák. Elérem a porta elejét, a kaput. Nincs ott senki, üres a bejárat. Hogy is lehetne, elvégre lassan kilenc éve, hogy Az Ideál Miklós Kereskedelmi Kft. karácsonyra speciális kerékpárt ajándékozott egy törökszentmiklósi mozgáskorlátozott fiatalembernek. Az ötlet Kovács Imre kereskedelmi igazgatóhelyettestől származott.- A fiú édesapja keresett meg bennünket, hogy szeretnének készíttetni egy háromkerekű kerékpárt, mert a fiú nagyon szeret kerékpározni, és a régi már tönkrement. Kiderült, hogy több mint harmincezer forintba kerülne, amit a család nem tudott volna kifizetni. Akkor jött az ötlet, hogy kapják ajándékba. A hódmezővásárhelyi Varion cég ingyen rendelkezésünkre bocsátotta az alkatrészeket, a gyógyámás lakja a házat, miután jó apám kiköltözött a református temetőbe. Alig több mint egy hete anyu is követte. Sebesen szedem a bocskort, szűk fertályóra múltával kinn állok előttük a temetőben. Még frissek a koszorúk anyu sírhantján, jutott belőle apunak is. Mit mondhatnék nekik? Azt, hogy aput április 30-án hóviharban, anyut december elején zuhogó esőben temettük? Azt, hogy a sebesen ömlő égi csatornák ellenére mindenki eljött, akit tisztelt, szeretett, vagy aki tisztelte, szerette? Mondjam el nekik, hogy édesanya temetése előtt két nappal délután négykor megálltam a ravatalozónál, benn az udvaron. Megkondult a nagytemplom harangja, ez az egész világon csak neki szólt. Nyugovóra húzták, így mondják a kunok. Fekete felhők szárnyán úszott a bim-bam, ott hevert tőlem néhány méterre az anyám, és mégis távolabb, mintha a Föld túlsó felére vetette volna a sors. Egyoldalú ez a karácsony esti beszéd: én sorolom magamban, ők hallgatnak. Nem fáj már végre semmijük, panaszra nem nyílik a szájuk. Nem szédülnek, sajog a fejük, zakatol, szúr a szívük, elhagyta őket minden földi nyavalya. Átvillan az agyamon, milyen hírrel kedveskedhetnék még nekik? Azzal, hogy őrzöm az elárvult házat, sűrűn felkeresem, megnézem? A gyerekek lubickolnak a téli szünet örömeiben, megvettük az ajándékokat. Ők, ketten, először az életemben erre a karácsonyukra koszorút kaptak két gyertyával. Meggyújtom őket, az apró lángocskák ficánkolva küszködnek a széllel. Néptelen a temető, a városból kutyaugatást hoz a szél, a távolban lovas kocsi zörög. Egy hirtelen fuvallat eloltja a két kis lángot. Eszembe jut a sok-sok, lassanként ködfályolba vesző karácsony, amikor a húgomat a szomszédba vittem Répási Feri bácsiékhoz, mert ők közben a fát díszítették. Az órámra nézek: mennem kell, mert lekésem az utolsó, Szolnokra induló buszt, üzenem némán rájuk. Én tudom, ők biztosan megértik, lejárt az időm. Az alkonyban visszanézek feléjük. Kilenc év után ez az első közös karácsonyuk ismét. Ott, odalenn abban a másik világban. Apunak 87 jutott, anyunak is ez a két szám, csak éppen fordítva. Lám, lám, ebben is hasonlítottak egymásra. Arra is gondolok, vajon ilyentájt hány deres halántékú fiú, lány ballag ki elei sírjához? Megállni a hantok előtt, szólni vagy nem szólni, egyre megy. Hallgatás a válasz, és tudom, mindig így lesz, amíg élek. Már sietek, nem szeretném lekésni a fél ötöst. Hiszen ez a családom olyan, mint egy álomszép népmese: hol volt, hol nem volt. De szerencsére létezik egy másik, akik bizonyára már türelmetlenül várnak a bejárati csengő szavára. Elvégre ez a jele annak, hazajött apu, meg lehet gyújtani a gyertyákat... D. Szabó Miklós szati segédeszközök kisújszállási gyára pedig összeállította a kerékpárt. Soós Pál ügyvezető igazgató:- Szeretnénk ebből hagyományt teremteni. Vállaljuk, hogy a következő év karácsonyára is megajándékozunk egy rászorulót. Szeretnénk felhívni a megye vállalkozóit, cégeit, hogy csatlakozzanak hozzánk. Ilyenkor, karácsony táján egy kicsit érzelgősebb az ember, és jobban átérzi a másik ember gondjait. Akinek lehetősége van, hogy segítsen, tegye meg. Ha minden vállalkozó vagy cég csak egy rászorulót segítene karácsonyra, akkor gyertyagyújtáskor nagyon spk boldog ember lenne. P. É. Ilyenkor érzelgősebb az ember Ajándék a rászorulóknak
