Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-18 / 295. szám
6 Irodalom 1993. december 18., szombat Tamási Áron: Abel a rengetegben „Ezek a mozgalmas esztendők és hónapok ('30-as évek elején - a szerk. mejegyzése) megzsendítették bennem a lelki tavaszt. A munkára való kedvemet és a bennem szendergő irodalmi törekvést megmozgatták. De megmozgatták Bódikát és Ferkét; a zsenge madarászokat, a szippantó Mihályt, s akikben a legényfa éppen kivirágzott. S főleg megmozgatták az én gyermekkori és cseperedő ifjúkorom erdei-mezei emlékeit. S úgy éreztem, mintha mindezek egybeverődtek volna, és Ábel címen egyek akartak volna lenni, hogy ezen a helytelen világon, mely címen éppen akkortájban jelent meg egy új novellás könyvem, valamit jó irányba billentsenek. Ebből a tömörülésből olyanformán éreztem, hogy lehetséges egy ifjú alakot rajzolnom, aki a székelység talpraesett értelmét, kedvét, szomorúságát egyaránt magában hordja. így született meg az Ábel című regényem gondolata, s azért Abel címen, mert az efféle bibliai csengésű neveket a székelységre vonatkozólag jellegzetesnek tartottam.” (Részlet a Vadrózsa ága című emlékezésből.) A regénytrilógia - Abel a rengetegben, Abel az országban, Ábel Amerikában - 1932-től 1934-ig jelent meg. Most tévéfilm készült belőle, melyet karácsonyi műsorában sugároz a televízió. Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett. Apám, aki Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk. Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk. Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szerda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő. Egy kicsi csúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita előli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, hogy azon a friss levegő jöhessen befelé bátran. Aztán ház közepébe gyűjtöttem a törökbúza csöveket egy rakásba, melléje egy üres vékát helyeztem a földre, s magam egy rostával béültem ügyesen a kettő közé: a rostát vettem az ölömbe, s dologhoz láttam. Volt egy jóféle nagylombos kutyánk, akit Hegyesnek hívtak, s volt egy hóka macskánk is, amelyiket ugyanvalóst erősen szerettem. Ä kutya lefeküdt velem szembe a földre, s egész idő alatt onnét nézte csodálkozó szemekkel, hogy milyen ügyesen morzsolom belé a rostába a törökbúzát. Később a macska is hozzánk pártolt, mégpedig olyanformán, hogy feljött a jobbik vállamra, ahonnét váltakozva hol macska-nótát húzott a fülembe, hol pedig az arcúját mosta. Hamar és jól telt az idő ebben a munkában s a társaságban. Amikor a nap már-már a földig húzta volna bé az eget, mint valami nagy-nagy piros alma, egyszerre mozgást hallottam odakünn. Egy percre abbahagytam a dolgot, s a csendben úgy tetszett, mintha valaki jött volna felfelé a négy kőgaridácson. De mire ezt kigondoltam volna, a jövés már az ereszbe is érkezett. Egy hopp s hát macska leszökött a vállamról, de abban a pillanatban az ajtó is nyílani kezdett. Erre hegyes is vakkantott egyet, de mindjárt láttam, hogy elsiette a dolgot, mert édesapám lépett bé az ajtón.- Dugd bé, Hegyes! - intettem le a kutyát. - Nem látod, hogy az édesapám? Nem hozott apám egyebet, csak az üres borztarisnyát a nyakában, s jobb kezében azt a nagyfejű botot, amelyikkel örökké járni szokott volt, s amelyik hosszúságban nemcsak verte őt, hanem még szagot is árasztott, mintha zsírtermő fáról vágta volna. Nem szólott apám semmit, hanem a tarisnyát felakasztotta a szegre, a nagy dögverő botot pedig odatámasztotta az ajtó mögé. Egyazon ültömben én is tovább dolgoztam, lássa igyekezetemet, legyen jókedvvel, ha hazajött.- Hát van-é sok bükk-makk az erdőn? - kérdeztem.- Ott van elég - felelte.- Hát disznyó hozzá?- Azok mind itthon laknak a faluban - mondta apám; s odaállott mellém, és álltából nézni kezdte, hogy miképpen is fejtem a törökbúzát. Láttam, hogy nincs valami erős jókedvében, s ezért még ügyesebben kezdtem egy nagy csövön jártatni a kezemet, de feltettem magamban, hogy én sem szökdösöm az örömtől, hanem tartom magam, ahogy egy munkásemberhez talál.- Hát hogy fejlik a törökbúza? - kérdezte tőlem.- Ez jól, ha jól fejti valaki - feleltem én is. Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres.- Hát te nem fejted valami jól - szólalt is meg. No, erre felnéztem reá, s mosolyoghattam is egy kicsit. Ezt dicséretképpen mondá-e? - kérdeztem.- Nem éppen.- Kár pedig, met a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta. Erre a válaszra letette apám a sapkáját is, mert nagy báránybőr sapkája volt neki, amolyan tornyosán felálló, s azt lehetőség szerint örökké a fején tartotta.- Erősen sokat tudsz, pedig milyen kicsi vagy! - mondta.- Én kicsi, mert ülök.- Lám, állj fel! Felálltam, mellemet kivetettem, s így szóltam:- No, most nézzen meg! Apám odaszállatván reárri egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal tőtöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magasabb, mint én.- No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza - ismerte mégis el.- Mennyit?- Kilenc napot. Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.- Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt - feleltem neki.- Én sem, az igaz - mondta; s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: - De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e, vagy nem ihatnék-e valamit?? Ereztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt; s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:- Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk. Apám egy kicsi kerek széket vett elé, s arra kuporodott, hogy folytassa a munkát, amit én abbahagytam.- Hát a szárazság is olyan nagy volt? - kérdezte. Ebből megértettem, hogy a szomjúságról is kell vala szólanom.- A kútban elég van jó víz - feleltem.- No, ha van, akkor eredj s hozzál! Fel is vettem egy üres kártyát, de akkor jutott eszembe, hogy nekem is van sérelmem, ha neki van. Azelőtt két héttel ugyanis beleléptem volt egy szegbe, s a lábam a kötés alatt még most is kornyadozott. Léptem hát kettőt, de akkor egyszerre megszisszentem, s álltomból nézni kezdettem a jobbik lábamot, amelyiknek a feje rongyokba volt kövéren tekeve. Tüntetőleg még fel-fel is emeltem, mint a kutya szokta; majd visszanéztem apámra, s kedves hunyorítással jegyeztem meg:- Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel? Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.- Tán nem fáj attólfogva örökké? - kérdezte általában.- Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna - feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: - De mivel sohasem sír, azt „Ábel művésze a képmutatásnak, de célja közvetlen, gyakorlati, s ha elérte, lemossa egy mosollyal a hazugságot, s nem hazudik magának tovább... Minden remek csalása után kifényesedik lelke, mint az Odüsszeuszé. Neki nem kell tízparancsolat, megtermi ő azí belülről az ösztönei felől, s üdébbek az ő erényei minden oltott erénynél. Ha Toldi a természeti erő hőse, Ábel a természetes nemességé. ” (Németh László) kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között. Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is eget, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszere valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös az a valami, de a másik pillanatban már láttam, hoy egy nyúl. S nem is akármilen, hanem nagy és kövér. Az első s a hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit? Hm... Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hogy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázi apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé.- Szépen esteledik - léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki; még egy kannába vizet is merítettem és odavittem, hogy igyék erre a nagy gondolom-bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte.- Látni tudtál azért - mondta.- Én igen, még többet, mint máskor - feleltem.- Mér többet, mint máskor?- Én azért, mert most az eget is megnéztem.- Hát a földet?- Azt nemigen ügyeltem.- S mért nem?- Azért, mert az ember a földet úgy is látja, ha nem nézi. Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.- Mért sóhajta akkorát - kérdeztem -, mintha elfutó nyulat látott volna?- Hát én hol láttam volna nyulat? - fogta meg apám a szalmaszálat.- Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég?- Ott szemnek elég van.- Pedig a hasnak kéne - játszottam tovább.- Ha kéne, fogj! - mondta apám is hegyesen.- Ha erdőn volnék, fognék is. - Hát itthon nem tudsz?- Itthon bajos.- Hát fogj bajosan! Úgy tettem, mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.- A parancs: parancs! - mondtam, és kifelé indultam.- Hová mész? - kérdezte apám.- Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.- Tán nem ment el az eszed?- Nekem lehet, hogy el - feleltem -, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza! Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme; aztán dagadó mellel, mint egy hős. kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, s nézegettem a csillagokat, hogy teljék az idő, mint ahogy nyúllesés idején szokott telni. Majd úgy tíz perc múlva szépen előhúztam rejtekéből a nyulat, s úgy libegtem bé véle a házba, mintha oroszlánt fogtam volna.- Hát ez mi? - emeltem apám elé a jó kövér állatot.- Ez nyúl! - felelte ngy örömmel apám.- Nyúl, ugye?- Ez az bizonisten. Igen jól játszott apám is, mert nagyobb bizonyság okáért még meg is tapogatta a tapsifülest.- Hol tudád fogni? - kérdezte nagy csodálkozással. Erre a kérdésre úgy éreztem. hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem.- Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem - mondottam -, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mégis mintha azt súgta volna, hogy: „Eredj Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!” - „Előbb rendelje ki, s aztán hiszem” - pogánykodtam még magamban, s garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszere az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a társaitól. Kérdik a társai tőle: „Hát te hova mész?” - feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunk felőli útra. No de, én is megszököm erre magamot, már ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre Kitöréseihez mindig, úgyszólván minden könyvével más-más kaput választott. Harci fegyvereit nem változtatta, s a szegények zászlaját sem. De bölcseleti hajlama szerint a „nagy motívumok” hófödte csúcsai közül mindig azt választotta, amelyhez kitaposott ösvény nem vezetett. A pisztráng természete élt benne: ár ellen úszva kereste a mindennapok tiszta vizeit, s mindig a forrás közelében... Igaz, hogy kortársai közül legtöbbet merített a tájnyelv és a szóbeli népköltés kútjából. De mindez az utolsó cseppig fölszívódott és minőségileg átalakult egyéni alkatának „ érrendszerében (Sütő András) szolgál. De alig nézem egy félmiatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Eleibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat, mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem s béhozám... Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eressze nekem a dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy:- Hát ez a spárga is rajta volt?- Rajta hát! - mondtam. - S talán éppen azért jött. hogy oldjuk le róla.- Hát nem azért, hogy megegyük??- Azt spárga nélkül is meg lehet enni! Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat.- Igazi szép kövér állat! - dicsérte, hogy kívántassa velem; s így folytatta: - De azért mégse együk meg, én azt mondom. Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván:- Hát egyebet mi a kutyalikát tudnánk csinálni véle?- Szent nyúlnak tekintjük - mondta apám -, s valahova felakasztjuk, mint az ájtatos képet.- Szent nyúlnak?! S miért szent nyúlnak?- Azért, mert csodás jelek vették körül a jövetelét. Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam:- Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek közöt fogtam: nagy vétek volna hát csakugyan, ha megennők. Erre apám szorult a falnak, mert ijedten kérdezte meg:- Hát akkor?- Úgy csináljuk, hogy nem megesszük, hanem magunkhoz vesszük.- Hát az nem mindegy?- Nem bizony - feleltem -, példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de a szent ostyát magához veszi. Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak; s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni.- Akkor eredj, s fend meg a kést! - adta ki parancsot. Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, s elkiáltottam kétszer is:- Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!- Hát már nem fáj a lábad? - fogott meg apám.- Fáj, de most hirtelen gyógyulásnak indult - feleltem, s azzal kimentem hamar egy késsel, hogy megfenjem. A legfelső kőlépcső jobbik peremét szoktuk volt fenésre használni, oda lekuporodtam hát, és fenéshez láttam. Éppen javában dolgoztam, amikor édesanyám egy fél zsák pityókával a hátán megérkezett.- Hát te mit csinálsz ott? - kérdezte.- Én muzsikálok a nyúlnak.- Miféle nyúlnak?- Fogék egyet az előbb.- Hol van?- Odabent a házban, apám most tanítja futni. Anyám mindjárt letette örömében a hátáról a zsákot.- Hát apád itthon van? - kérdezte.- Még a nap fenn volt, s ő már itthon volt. Erre béindult a házba, de apám is jött már kifelé, s éppen az ajtó között találkoztak össze.- Hát kend hazajőve? - kérdezte anyám.- Én haza; s hát te pityókaásni voltál?- Én oda, mert nem gondoltam, hogy kend hír nélkül hazajő.- Elegen mondtam az egyik somjai barátnak - mókázott apám -, jöjjön előre a hírrel, de azt felelte, hogy egy hét óta nem jár asszonyokhoz. A fülemet hegyeztem, hátha a nyúlról s rólam is ejtenének valami szót; de elhallgattak, s apám már ki is lépett az ereszből mellém.- Megfenéd-e? - kérdezte.- Jól vág - feleltem.- No, hajói vág, akkor gyere! Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettünk keresztül, s arra apám ráfektette hanyatág a nyulat. Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva nagy hasznát fogom venni. Akkor még nem is gyanítottam, hogy ezt miért mondja nekem, hanem csak azt figyeltem, hogy milyen mester a nyúzásban. Áz első cselekedete az volt, hog egy-egy nyisszentéssel levágta bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.- Hát én evvel mit csináljak?- kérdeztem.- Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak - mondta.- Az jó, csak legyek előbb szakállas.- Hát te már szakállas vagy! Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkotytyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.- No-no -mondtam - ilyenformán csakugyan Szakállas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.- Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előtt az élet - felelte apám, miközben nyúzni kezdte a nyúl lábait. Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnk kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek.
