Új Néplap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-11 / 289. szám

6 Irodalom művészet 1993. december 11., szombat A fal mellett hatalmas lyu­kak tátongtak, orrfa­csaró bűzzel árasztva el a helyiséget, ahol a kimosatlan tejesedény szagosodon, és a kü­lönféle zöldség, gyümölcs illa­tával elvegyült.- Ott bámul ki az egyik! - ki­áltotta el magát János. - Leg­alább egy gázsprém lenne, igencsak az orrába üríteném.- Ürítettem én már annak mindent. Még a betont is felváj­ják. A legundorítóbb ragadozó, akit csak ismertem! - magya­rázkodott a begyűjtő.- Az bizony! - helyeselt Gyula is, miközben tekintete a begyűjtő krémarcát figyelte, a fátyolfehér, rezzenéstelen, tü­dőbajos arcot. Hitelen tört fel belőle: - Mennyi patkány, és milyen aljasok!? A krémarcú feje megmoz­dult, köhintett egyet-egyet:- Adok magának ezerkétszáz forintot!- Mennyit?- Nézze uram, nekem is el kell adnom. Maga csak ide­hozta, és nincs vele tovább gondja. De én... - tekintete olyan volt, mint egy szivacs, mely egyre csak fogad magába. A türelem végtelen gyűjtői­­szákja, amíg megtelik, aztán ki­buggyan a sok-sok egyveleg.- Legközeleb kidobálom a tyúkoknak - legyintett egyet Gyula. Megvakarta a fülét, és menni készült.- Azt ugyan nem jól cselek­­szi. Ez egy biztos pénz, de pró­bálja meg kivinni, a tűző napon elég az agya az árujával együtt.- Ki is viszem! - gyürkölte zsebébe a pénzt. Újra a lyukakra bámult, ahol patkányok voltak. „Mennyire hasolítotok egy­másra!” - gondolta, és berúgta a berregő motorját. A fülsiketítő, csettegő lárma közepette látja, hogy a kamion éppen most for­dul be. Külföldi, nagy hűtőtér­rel. A sorban állók próbálnak lehúzódni egészen a fal mellé, hogy helyet adjanak a bádog­burkolatú járműnek. A krémarcú begyűjtő már az ajtóban áll, fogadva a megbízot­tat. Gyula leállította a csettegőt. Ha már kimenni nem tud, leg­alább ne fogyassza feleslegesen a benzint. Cigarettára gyújtott. Végtére is van ideje mindenre. Munka nem várja jó ideje már. Németül beszéltek. Az ide­gen végignézett a soron. Elcsi­gázott arcok, fénytelen, kiüre­sedett tekintetek mindenünnen. És persze a gyümölcs. Ki hogy tudja ideszállítani. Egy lány a babakocsi alvázát rakta tele re­keszekkel. Van aki talicskán. Némelyiknek valahol messzebb áll az autója, csak a sort állja. Türelem, és kínos csend minde­nütt. A kamionos bemenni ké­szül a házba. A krémarcú inte­get Gyulának:- Hé, maga ott! Jöjjön ide! Gyula eldobja a csikket, és elindul. János most rakja föl a mérlegre a rekeszeket. A málna illata egészen belecsap az ar­cába, mintegy elűzve a korábbi ocsmány kotyvalékszagot.- Segít ugye felrakodni? - hallja a krémarcú hangját. - Megfizetem.- Úgy mint a gyümölcsöt? Az idegen néz egyikre, néz a másikra. Majd mond valamit. Hátul a sorban megszólal egy szemüveges úr:- Sürgős neki a fuvar. Már indulnia kellene! A krémarcú felrezzen: „No lám, itt németül is tudnak? Mégsem olyan bugrisok ezek, mint hittem!” Megvakarta ko­paszodó fejét, és az arc egyetlen rándulásával sem tudatta, hogy valami történik. A német megint mondott va­lamit, és az óráját nézte. A szemüveges alkalmi tolmács fordított:- Egy órán belül úton kell lennie. János befejezte közben a ra­kodást. Szinte embermagasra tornyozta fel rekeszeket.- Segítek rakodni! - szólalt meg Gyula. - A bérem majd a végén, de az árumért kérek még két kilót! Különben elviszem a tyúkoknak. Síri csend lett. A krémarcú fejéből végleg eltűnt a vér, a szája tátva maradt, és su­nyi szemmel pislogott hol az idegenre, hol pedig a sorbanál­­lókra. Az idegen nem értette a hely­zetet, s a pillanatnyi csendet arra használta fel, hogy elment a fal felé a lyukakat nézni. Szinte látszott az arcán a borzongás, ahogy végigfut. Gyula indult, hogy visszave­szi a rekeszeit. És ekkor János komótosan odaballagott a mér­leghez, és párosával szedegetni kezdte a rekeszeket, vissza­rakva a talyigára. A krémarcú ritka hajába túrt, és egy pillanatra lehajtotta a fe­jét, ogy új fénnyel a szemében nézzen rájuk ismét, ha felemel­kedik.- Nyugalom emberek! Ne ve­szítsük el a fejünket! - próbálta nyugtatni a nagy csendből hirte­len zsibongássá váló tömeget. - Értsünk szót! Nekem kell a gyümölcsük!- Nekünk meg kell a pén­zünk! - vetette oda János, és mint aki nem törődik a fejlemé­nyekkel, komótosan rakosgatta vissza a rekeszeket. Az idegen otthagyta a patkánylyukat, visz­­szajött, és mondott megint va­lamit, amelyre a krémarcú pár szót odavetett. Valamennyi arc hátrafordult, lesve, hogy mit mond a szemüveges.- Emberek! Ha én nem ve­szem meg, kidobhatják a sze­métbe. Maguk is veszítenek, meg én is! - próbálta menteni a helyzetet a krémarcú. De az el­adók a szemüvegest lesték, aki köszörült egyet a torkán:- Ha nem rakodunk, átmegy egy másik faluba. Neki poko­lian sürgős! Az idegen tüntetőén odament az egyik már átvett rekeszhez, és néhány szemet bedobott a szájába. Elismerően csettintett a nyelvével. A krémarcú most először zavarba jött: „A franc essen beléjük, még belerondíta­nak az üzletembe!” - és valamit mondott a németnek. Törő István: Patkányok Horváth Arany: Pásztorok bánata kisér Ángyom így búcsúztat szü­lőfalumban: „idegent ne végy fel a kocsiba, ne­hogy bajod essék.” Szót fogadok. Nagy ritkán, ha útszélen integet valamely asszo­nyember, mégis megállók. A fér­fiak hiába jeleznek, hiába állnak az út közepére stoppolni. Most mégis megállottám a Bu­­csinról lefelé jövet. Szép lassan eregéltem alább, a hajtűkanyarnál pontosan betartottam a szabályo­kat. Az út jobb oldalán eltűnt egy férfi, feltartott kézzel állott moz­dulatlan. Arca nem volt barátsá­gos, első pillantásra. Lefékeztem. Kinéztem ázott kalapjára, göndörödő hajára. Be­szálló«, s mellém ülve akkorát sóhajtott, hogy attól bepárásodha­tott a szélvédő.- Nagy baj van, erősen sietek. A juhoktól jövök, itt fenn a hava­son pásztorkodom. Ha nem mondaná, akkor is rá­jönnék az orda- és juhszag keve­rékből.- A reggeli fejés vége felé kiál­tott egy legényke, hogy jöjjek be, mert haláleset van a családban. A testvérem, kisebbik öcsém el­akasztotta magát. Elfátyolosodik a férfi hangja. Én mereven nézem az utat, és eresztem a kocsit, hogy menjen.- Tudtam én, hogy valami nincs jól a háznál. Az a fiatal­ember úgy szerette a feleségét, s úgy féltette, mintha az Isten ege alatt más fehémép nem lenne. Az ilyen ne menjen pásztornak, mert az állatoktól nem futhat haza asz­­szonymelegíteni. S ha az asszony olyan, akkor mással hál... Ejsze ez történhetett. Rajta kaphatta Erzsit, mert végig se gondolta tet­tét. Elhamarkodta az akasztást. Tegnap délben mondta volt, hogy egy kicsit hazafut, tiszta gúnyát hoz. Reggelre visszajön a fejés­­hez. Már csak a híre jött fel a hegyre... A csűrben találták meg. Pedig ügyes volt, jó dolgú, gyer­mekkorától. Csak az a nagy sze­relem ne lett volna benne. Ki tudja, mi derült ki az éjszaka? Most eltemetjük fiatalon, s azzal mit ért? Parajd határába mondja, hogy lassítsak, a falun kívül száll le. Nem merem megkérdezni hova­­valósi. Inge zsebében pénz után kotorász. Elhárítom. Már csuk­nám utána az ajtót, amikor szinte könyörgőre fogja hangját. - Ve­gye el, no; nagy jót cselekedett vélem. Hogy nem ijedt meg tő­lem az erdő között, asszony lé­tére, s elhozott. Ha még erre jár, jöjjön ki az esztenára, adok sajtot, édes ordát, csak ne érezzem adósnak magam. Mert látja-e, mennyit ér az élet? Egy szerel­mes éjszakát, s annyi... A Moszkvics lassan elgördül a pásztor előtt. Szememben szivár­­ványozik a fény. * Csíkkozmás fölött nagyimrés fények-homályok váltakoznak. Ezt a tájat örökké az ő szemével próbálom látni. Pászma eső után belefutok a napfénybe, s ezt játssza velem a reggeli idő Csík­­szentkirályig. Terűvel, mind a két keze elfoglalva, integetni sem tud, csak kiáll az útközépre egy asszony. Még jóformán meg se állok, ő már mondikál, hálálko­dik. - Mit tudjak csinálni, se vo­nat, se busz ebben az órában, az uram a kórházban. Tetszik-e tudni, leégtünk az esztenán. Mert mi mindenestől kint voltunk a havason: gyermekek, majorság, állatok körülöttünk. A druzsba­­fűrészgép bent volt az esztenán, néha fát kellett vágni vele. Hogy az kapptt-e tüzet? Lángolt az esz­­tena. Én a gyermekekre ügyel­tem, elfutottunk, de a pénzünk, az egész nyári keresetünk bent ma­radatott a táskámban. Az uram nem törődött, csak ment neki a lángnak, hogy szabadítsa ki a pénzt. Nagyját kihozta, de már abból is égett el elég. Az embe­rem teste erősen megégett. A keze! Az orvosok szerint meg kell operálni. Itt vagyunk most a semmivel, kenyérkereső nélkül, a gyermekekkel. Pásztor nélkül nincs nyáj. Mi tud vélünk lenni, csak az Isten a megmondhatója. Jaj de jó, hogy hamar beértünk a városba, ott a kórház felé vezető úton tegyen le. A leves ki sem hűlt még, jó melegen megeheti szegény uram.- Olyan boldog, ha meglátoga­tom. Mondja: „semmit se törődj, jó hogy te s a gyermekek egész­ségesek vagytok”. Nem jajgat, nem panaszkodik egy szóval sem. Olyan jó ember, ha sebre te­szem, meggyógyul... Csíkszeredában kinyitom a kocsi ajtaját, nehogy kiloccsan­jon a leves. Látom az asszony markában a százasokat, és hogy elkerüljem a kifizetést, hirtelen átölelem a vállát. Mivel terűvel tele, a kezével nem tud vissza­ölelni, belebújik a karomba, mint egy kicsi madár. És ketten bele­zokogunk a teljesen befeketedett felleges időbe. Hálálkodásával megy tovább, vissza-visszanéz. Nekivágok a Hargitának. Ami oly ritkán történik meg velem, nem a tájat nézem, nem gyönyörködöm a fenyvesben. Ellepett a bánat. Szolzsenyicin 75 éves /“"f ok szakember borong ^ manapság: mi történt a kJ huszadik századi vi­lágirodalommal? Mennyi nagynak tartott miiről, élet­pályáról hámlott le a dicső­ség a múló évtizedek során, mennyiről derült ki, hogy csak egy a sok közül. Való igaz, viszonylag kicsi az olyan alkotások száma, ame­lyek az utókor szemében is ugyanannyira - vagy még in­kább - jelentősnek mutatkoz­nak, mint amilyennek a meg­jelenés korában tartották. Mindazonáltal folytonosan vannak ilyenek. Bizonyára e szerzők közé tartozik Alek­­szandr Szolzsenyicin is, aki 1918. december 11-én szüle­tett egy eredetileg módos pa­rasztcsaládban. Viszonylag későn jelent­kezhetett íróként: éppen 44 éves, amikor 1962 novembe­rében a Novij Mir című folyó­irat közli az Ivan Gyenyiszo­­vics egy napja című kisre­gényt. Ha hozzáteszem, hogy ehhez Hruscsov személyes engedélyére volt szükség, már is érzékelhetjük hogy a mű s az alkotó életútja egyként zaklatott volt már addig is, amíg idáig eljutott. A fiata­lember matematika-fizika szakos tanár lett, de bölcsé­szeti tanulmányokat is folyta­tott. 1941-ben katona lett, a fronton tüzérségi ütegpa­rancsnokként szolgált. De még a háború befejezése előtt letartóztatták, s nyolc évi munkatáborra ítélték. „Sza­badulása” után Kazahsztán­ban jelölték ki kényszerlakhe­lyét, 1956-ban rehabilitálták, a következő évtől ismét tanít­hatott. Már diákkorában írt, s a kazahsztáni éveket már an­nak szentelte, hogy megírja tapasztalatait, kimondja az igazságot. Ennek volt első megjelent s meghatározó je­lentőségű és hatású méiföld­­köve az emlíett kisregény. Tanúsíthatom, hogy ami­kor 30 éve Gyenyiszovics sor­sának ismerőivé válhattunk, a politikai és az esztétikai igaz­ság egyszerre hatott ránk döbbenetes erővel. E mű meg­jelenéséig tiltott témának számított a törvénytelenségek embertelen világának meg­örökítése, s így a társada­lomnak nem is igen lehetett tudomása ezek elképesztő mértékéről sem az érintettek számát, sem az embertelenség fokát illetően. Ugyanakkor Szolzsenyicin műve - és más munkái is - arra világítanak rá, hogy az emberben van ké­pesség arra, hogy az emberte­lenség tombolásában is em­ber tudjon maradni. Még ak­kor is, ha nem válhat sza­baddá, ha belepusztul sor­­sáak ridegségébe. Szomorú ajándéka a magyar iroda­lomnak, hogy hasonló szelle­miségű művekkel mi is ren­delkezünk. Szolzsenyicin mü­vének megjelenése nyitott utat Lengyel József lágertör­téneteinek hazai megjelente­tése előtt - ha nem is teljeskö­­rüen. Szolzsenyicin máról hol­napra világhírűvé vált. Sorra készültek újabb munkái, s ezek egyre kevésbé voltak kö­­zölhetőek a szigorodó szovjet viszonyok között. 1970-ben a Nobel-díjat sem vehette át. Végül 1974-ben kiutasították az országból. Zürichi tartóz­kodás után az USA-ban tele­pedett le az író. Sorra jelen­tek meg müvei: a Rákosztály, A pokol tornácán, A GULAG szigetcsoport és az R-17 re­gényfolyam eddig megírt kö­tetei. A bolsevik gyakorlat pokoli bugyrainak megta­­pasztalója elméletileg is szembeszállt már korai muká­­iban is ezzel az ideológiával, s visszatért az ortodox keresz­tény hithez. Újabb munkái erősen ideológiai töltésüek, s a maga szempontjából igaza volt a szovjethatalomnak: Szolzsenyicin műve az iroda­lom eszközeivel e rossz rend megszüntetésére szólították fel. A klasszikus orosz iroda­lom és humanizmus általános és nemes hagyományainak szellemében. V. G. Művészet a kisgalériában Szkukálek Lajos grafikája- Le akar minket szerelni! - kiabált a szemüveges. - Juhász­kutyák azért mégsem vagyunk, hogy örüljünk az odavetett koncnak. Mennyit gürcöltünk, hogy keressünk valamit, ő meg csak bagót akar lökni! Most már egy emberként morgott a sor. Az idegen újra patkánylyu­kakhoz ment. Kivett a zsebéből egy kis flakont, és mindegyikbe belefújt, majd gyors léptekkel odament a mérleghez, és mon­dani kezdett valamit. A krémarcú feje hirtelen vér­rel kezdett megtelni, és már in­kább hasonlított egy borgőzös, céklafejű részeghez, mint az iménti felvásárlóhoz. A sor szinte megfordult. Va­lamennyien a szemüvegest bá­multák:- Azt mondja, áveszi ő a mál­nát, és húsz százalékkal többet ad mindenkinek, ha időben el­indulhat.- Adjuk neki! - kiabáltak a sorbanállók. A krémarcú most már min­dent bevetett:- Emberek! Maguknak velem van szerződésük! Törvény elé viszem magukat. Megint csend lett. És ebben a csendben, mintha csak a pokol szabadult volna el, előjöttek a patkányok. A gázspré megtette hatását. Szinte vakon nyoma­­kodtak kifelé a lyukon. Iszonya­tos látvány! A nők visítoztak, a férfiak pedig ütlegekre kaptak, és agyonverték sorba őket. Pár perc alatt el volt intézve min­den. A kamionos egy darabig un­dorodva nézte, majd egyre job­ban sütött az arcán valami mo­solyféle. Tekintete lassan a krémarcú felé fordult.- Jól van, emberek! Meg­adom, amit a kamionos ígért. De segítenek felrakni, ugye? Egyetlen hangyabollyá vál­tozott a sor, és mire a kamionos észretért, már tele is volt a járgánya. Elsétált újra a patkánylyukak felé, bele­fújt a kis flakonból, majd a krémarcú asztalára tette, bele­kacsintott a szemüveges alkalmi tolmács szemébe, és már tola­kodott is kifelé. Járok körbe a Hidegkúti Galéria egyetlen termében, nézelődöm, meglepődöm és sajnálkozom. Az indulatokat a képek, Szkukálek La­jos cseh-komáromi festőművész művei váltják ki belőlem, a sajnál­kozást pedig az, hogy hiába vette észre az izgalmas, gazdag mondan­­dójú festőt egy kisgaléria jószemű vezetője, az alapítványból támoga­tott kiállítás aligha indíthat el ná­lunk egy festőt a hímév felé. Harmincöt éves a festő, de képei az emberi és a művészi érettség je­gyeit viselik. A hangvétel groteszk, de a történetben - mert szinte apró novellák ezek az olajképek - ott az érzelem is. „A képek színeit is mintha egy másik világból hozta volna magával festő: talán az álom­ból, talán egy várkastély görbe tük­reiből, a gyerekként bámult kalei­doszkópok valamelyikéből, egy színes üvegcserépgyűjteményből” - írja a katalógusban Oláh János. S a színek valóban melegebbé, varázs­latosabbá teszik a valóság sivársá­gát, kegyetlen küzdelmeit, melyek Szkukálek képeiről „ránk kiabál­nak”. Majdnem szó szerint, hiszen a festő nem csak vizuális eszközei­vel szólít meg, hanem címeivel is. „Mi olyan nevetséges?” - kérdezi, vagy : „Ez a kép nem létezik”. „Előttünk az élet” - ironizál, vagy így forgatja ki Gulácsy képének címét: „Nagyonxipank”. Amikor Übü király vigyorog ránk a falról, egészen biztosan érezzük, hogy a festő hazatalál: Jarry gonosz-groteszk királyát nagyon ismerheti, akár „udvari festője” is lehetett volna. Igaz, bizonyára felakasztották volna néhányszor az Übü-udvarban, de ezt a két kelet-közép-európai or­szág határán nevelkedett, a mű­vészet felső régióit, gyári mun­kában roncsolt kezekkel ostromló fiatalember fel sem vette volna. Önéletrajzában a festő nagyapja cipészműhelyét, nagyanyja szil­valekvárját, tájképekkel házalását idézi, mint „művészi” ráhatáso­kat. Izgalmas elegy ez, mely vé­gül is kitermelte ezt a nekünk szóló festészetet. Hidegkút lakosait-vendégeit csak irigyelni lehet, hogy Szku­kálek Lajos műveinek látványá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom