Új Néplap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-02 / 230. szám
8 Kultúra 1993. október 2., szombat „Négyszemközt” Serge Delaveau-vel A Tisza-parton is szép a naplemente Valamikor, így október táján vagy talán szeptember havában Ferihegyről elindult gépkocsival Szolnok felé egy szépen őszülő úriember, oldalán meghívó festő barátjával, Bárányé Sándorral. S ahogy haladtak végig az úton, közben megragadta őt a napbamította parasztok, a ló vontatta szekér, a sárgálló falusi templomok látványa, úgy érezte, mindez ismerősen kedves. És oly erős, eleven benyomás ez, hogy most, amikor 25 év múltán ismét felidézi, ma is átforrósodik tőle Serge Delaveau hangja. Mert ő az, akit megfogott az őszi kép. Alkotásai között, a Helyőrségi Művelődési Otthon kamaratárlatán idézi Magyarországra érkezésének első pillanatait, felvillantva tartós rokonszenvének mélyebb tartalmát is. - Mintha gyermekkorom élményei köszöntöttek volna rám, ismerős világ, hisz a vidéken élő nagyszüleimnél töltött időket hozták vissza, a falusi gazdaságot, lovakkal, tehenekkel és szamarakkal is, őket különösen kedveltem. - Mostani látogatása - ki tudja, hányadik már Szolnokon - némileg számvetés számára, a tárlat, az itt született munkáinak gyűjteményes kiállítása is visszapillantásra ösztönöz. - íme az első képem, melyet itt festettem - mutat rá Tabánt megörökítő vásznára. De ott sorakoznak a teremben rajzai is, melyek az öreg városrészről beszélnek, köztük az is, amely épp egy házacska romba hullását örökíti meg. - Ez már história - jegyzi meg a rajzokat újra látván - a régi, festői Tabán nincs már, nem létezik, pedig festőember számára mily becses volt! - Bevallja, eltűnését sajnálja, de hozzáteszi, ez a sajnálkozás kissé önző, művészi nosztalgia. - Persze régi formájában, abban is válhatott volna belőle idegencsalogató látványosság! De ott szerepel képein a Tisza is, a folyó, a kedves, a természet áldott darabja, s a képről szinte süt, hogy alkotója milyen szoros szálakkal kötődik a natú- rához; érezhető, hogy művészi szülőhazája, az impresszionisták világa, Manet, Monet és a többiek. Ám ahogy egyik kritikusa írja (a találkozóra magával hozott albumban olvasható), sajátosan bensőséges harmónia az, melyet a természettel kialakít, ahogyan benne személyisége feloldódik, és mindig meglepő képein az ihlet frissessége. De megkapó a színek, formák dinamikája is, ezt már én teszem hozzá. - Szeretem a muzsikát, főleg a komoly zenét, de a cigánymuzsika is kedves nekem, sőt egy kicsit magam is zenélek, hegedűn játszom. Talán megérződik hatása képeim ritmusán - mondja, ahogy a művészetek egymásra hatására terelődik a szó az oldott társalgásban. Ahol ülünk, velünk szemben a falon nagyméretű tabló, ünneplő feketében vonuló asszonyok, fejükön ékes dísszel, mozdulatukban méltóság és áhítat, vonzó elmélyültség. - Egy emlékezetes vasárnap ajándéka, amikor misére menvén pillantottam meg őket, párom (Lujza asszonyról van szó) szülőfalujában, ugyanis ő magyar származású. Szívesen ábrázolok embereket, embercsoportokat, odahaza Gargilesben is (ahol George Sand szerint legszebb a naplemente), mindig elfog a gyönyörűség, amikor például az év ünnepén, művészek sokadalma lepi el az utcákat s körülöttük nyüzsgő emberek csoportjait látom - ilyenkor elfog a munkaláz, ecsetet fogok. Természetesen megemlíti tárlatait, az ittenieket, a hazaiakat, franciákat és más külföldi bemutatkozásait, számosat, s közben szerényen fellapozza albumát, és egy kínai szöveget mutat: lap a modem művészet kínai szótárából. A róla szóló cikkszóban vastag betűkkel, kiemelten ott áll Szolnok neve is. Ezért is mutatja meg, korántsem hivalkodásból. Szolnok neve, mely immáron összenőtt az övével a világ művészi közvéleményében; Szolnoké, amely életének elidegeníthetetlenül darabja már. - Igazi szerelem ez, nem futó kaland, boldogan sorolja gyümölcs-tényeit, hogy született belőle például az alföldi festők párizsi bemutatkozása. S mert ittjártakor nemcsak fest, kezébe kamerát is vesz, filmet készít a szolnoki művésztelepről, mely neki is otthont adott, s a filmet odahaza terjeszti, így valósággal az alföldi művészet diplomatája. Boldogan teszi, mert mint mondja, mindig mélyen meghatotta a szolnokiak, vendéglátó magyar barátainak galantériája. Tán ezért is szánja rá magát, hogy magyarul tanuljon, hogy valamicskét nyelvünkön is tudjon: - Ugye nem volt borzasztó - kérdi a kiállítás megnyitójára célozván, amikor magyarul köszönte meg - igazi meglepetés! - a neki tett szívességet. - A kiejtés, az a nagyon nehéz - s kérésemre, amikor újraolvassa a szóban forgó szöveget, ismét csak nehezen boldogul az önkormányzattal. Háromszor is nekifog, míg végre sikerül kiejtenie. Nem titok, Serge Delaveau túl van már a nyolcvanon. Ám aki korát nem ismeri, jóval fia- talabbnak vélheti. Mozgása, szavainak elevensége azt mutatja: életenergiája kifogyhatatlan. Már-már irigyelhetném őt, de helyette inkább fiatalságának titkairól faggatom. - Titkok? - kérdez vissza kissé bizonytalanul. Majd határozottabban: - Semmi különös. Élek normálisan. Ez minden. Talán a festészet... A festők ugyanis általában hosszú életűek (lám, a művészet nemcsak hosszabb az életnél - l’art est long, la vie est courte - meg is hosszabbíthatja az életet!) - Majd hozzáteszi azért még: - Nem iszom, csak módjával (bár szülőhelye Eper- ney csábíthatná, hisz a pezsgő birodalma), nem dohányzom s igaz, sportoltam is egy keveset. De talán családi örökség is, hisz őseim között többen is túlhaladták a ’90-et. Kívánságairól kérdezem végül, álmairól, mi lenne a három legkedvesebb, mint a mesében? Mintha megzavarná kissé a kérdés, hisz ahogy az előzőekben elmesélte, életében mindig a küzdelem jutott sorsrészül, a maga erejéből, kenyérkereset közepette verekedte fel magát munkáscsaládjából művészi sorba - volt nyomdai dolgozó, rajzoló üzemben -, s álmai, melyeket végül is megfogalmaz, nem is röppennek mesés magasságba. - Az első: maradjon meg mellettem mindhalálig életem párja, a másik: szeretném jól befejezni festőként, amit elkezdtem s a harmadik: az anyagiakból annyit, hogy évenként utazásra is teljék. - Nyilván arra is gondol akkor, hogy újra visz- szatér majd, ismét közénk - fűzöm az elhangzottakhoz. - A vágyam az, hogy igen, mert az alkony, a naplemente nemcsak Gargilesben, a Tiszánál is csodálatos. Valkó Mihály „A meglepetés”: Serge Delaveau magyarul köszöni meg a házigazdák szívességét Videopiaci változások Hótehénke meg az Egerek és emberek Amikor 1985 decemberében megnyílt az első, hivatalos magyar videokölcsönző Budapesten, a pletykák szerint az első hetekben rendőrök kóvályogtak a környéken, sőt a nyomozók a boltba is betértek, hogy elkérjék a köl- csözők lakáscímeit. így akarták ugyanis lebuktatni a vám nélkül behozott videolejátszókat. A kazettákkal nem volt semmi gond, hiszen azokat az akkor egyedüli forgalmazó, a Mokép dobta piacra. Nem tudni, mennyire volt igaz a hír a nyomozók érdeklődéséről, de az biztos: már akkor érdemesebb lett volna más helyen kutakodni, hiszen ez idő tájt már nagy jövedelmeket hozó üzletág volt az illegális kazettabehozatal és -kölcsönzés. Akkoriban - mint egy havilap videorovatának vezetője - magam is összejöttem egy ügynökkel, aki a titoktartás fejében elmonta, mi is az ő dolga. Figyelni a világ mozikínálatát - a világ elsősorban Nyugat-Németországot és Ausztriát jelentette -, és ha remény vein a sikerre, akkor kimegy Bécsbe, megrendeli a kazettákat, és egy hét múlva kamionosok már be is csempészik az országba, ő pedig végigjárja vele állandó kuncsaftjait. Hol van már a tavalyi hó, és hol vannak a nyolc évvel ezelőtti állapotok? Ez a nosztalgiázásként is felfogható sóhaj éppen úgy lehet az öröm, mint a bosszúság kifejezése. Hiszen ma már alig van nagyobb áruház, amelyikben ne lehetne műsoros kazettát is kölcsönözni, s talán nincs annyi éjjel-nappal nyitva tartó kis élelmiszerbolt, mint ahány videokölcsönző vasárnap is szolgálatára áll a tisztelt érdeklődőknek. A kazettákat se feltétlenül Bécsből hozzák már, hiszen a közelmúltig - mondhatni - európai szintű másolóműhelyek szaporodtak el az illegalitásban. Előfordult, hogy a hazai mozikból lopták ki a sikeres forgalmazás esélyeivel rendelkező filmeket. A legújabb büntetőtörvények kicsit kockázatosabbá teszik az illegális másolást, de - vélhetően - az igazi veszélyt az jelenti a fe- kete-videopiac számára, hogy több mint féltucatnyi legális forgalmazó-kölcsönző cég egyre frissebb termékekkel szolgál az érdeklődők számára. Az augusztusi kínálatban például már szerepelt az Egy becsületbeli ügy, amelynek egyik főszerepéért idén márciusban Os- car-díjra jelölték Jack Nickol- sont. (Más kérdés, hogy végül nem ő kapta a kis szobrocskát.) S ez a film a világ mozijaiban - így Budapesten is - alig néhány hónapja látható. Hasonlóan friss a kis gyereksztárral, McCalister- rel készült Reszkessetek betörők 2. vagy a scifi-horror, a Fűnyíró, mint ahogy fél év sem telt el a hazai mozibemutató óta, s máris kikölcsönözhető kazettán Steinbeck klasszikusának, az Egerek és embereknek a filmváltozata. A hazai piac változatos kínálatát mutatja, hogy már magyar gyártmányú pornókazetták is forgalomban vannak, olyan sokatmondó címekkel, mint például a Dugibuli vagy a Hótehénke. A bőség és viszonylagos frissesség feletti örömnek gátat vet, ha ezt a választékot hónapról hónapra, teljességében áttekintjük. Mert mi derül ki, ha a havonta megjelenő 35-40 kazetta címjegyzékét átböngésszük? Az, hogy meglehetősen egyoldalú ez a kínálat. Most nem beszélve a pornókról - az érdeklődés az újdonság múltával egyre csökkent iránta -, csupa vér, erőszak, pszichikai véglet, agresszivitás, borzalom látható a kazetták túlnyomó többségén. Már az is örömnek számít, ha egy - filmnek nem különleges - valódi irodalmi, esztétikai értékeket hordozó mű, mint az Egerek és emberek a piacra kerül. (Júliusban az egyetlen ilyen valamirevaló film Az utolsó mozielőadás volt.) A filmművészet valódi értékeit szinte soha nem hozzák be az új kölcsönzők. Talán a Mokép őrzi még a kezdetekben összegyűjtött klasszikus filmrepertoár egy részét, s természetesen - mint jogtulajdonos - itt található szinte valamennyi 1945 után készült magyar film is a kazettákon. Mint ahogy a háború előtti magyar filmek tulajdonjoga alapján a Filmarchívum is forgalomba hozott néhány kazettát. Ilyen hát a videopiac. Körülbelül most érte el a telítettségnek azt a fokát, amelynél sokkal több kölcsönzőt nem érdemes nyitni, és sokkal több kazettát sem érdemes behozni. Csak reménykedni lehet, hogy ebben a helyzetben jobban odafigyelnek a filmművészet barátainak, létszámban kétségtelenül nem olyan nagy, de közvélemény-formáló hatásában azonban jelentős táborára.-B. L.OKTÓBERI MOZIÚJDONSÁG: ÖSSZEOMLÁS. A filmet Joel Schumacher rendezte, a főszerepekben Michael Douglas (képünkön) és Robert Duvall. Az Összeomlás egyesíti a pszichológiai üldözés borzalmát napjaink kultúrájának szatirikus elemzésével és az egész társadalmat sújtó frusztrációval, ami a városi élet mindennapjaiban gyökerezik. „Úgy gondoltam, hogy a forgatókönyv friss hangot ütött meg, eredeti hangot, aminek valóban van naprakész mondanivalója” - mondja a rendező'. A film a szórakoztatás és megrendítő megoldás eszközeivel él. Új arc a Szigligeti Színházban Igazi, értékes feladatokra vágyom Lux Ádám Budapesten született 1964-ben. Huszonkilenc éves, nőtlen. Budapesti érettségi után első próbálkozásra felvették a Színművészeti Főiskolára, ahol Horvai István és a nemrég elhunyt Kapás Dezső osztályába járt. Szabó István fdmrendező, Mon- tágh Imre beszédtechnika-tanár, Bálint András, Iglódi István nevei fémjelzik tanárai sorát. Pedagógus szüleinek négy fiúgyermeke született. Egyik közgazdász, másik orvos, harmadik történelemtanár, Ádám pedig színész lett. Kék kockás flanelingben, fesztelen mosollyal érkezett a színház első emeleti társalgójába, ahol beszélgettünk.- Nem semmi, ha az embert elsőre felveszik a főiskolára. Pályája később is ilyen simán alakult?- Két évig Debrecenben játszottam - válaszol tűnődve, hogy mi is az a sima pályakezdés és hogy van-e egyáltalán ilyen. - Debrecenben akkor indult be a színháznak egy zenés musical ága, de voltak komolyabb darabok is. Én tulajdonképpen nem mondhatom, hogy ez volt az a színház, amire igazán vágytam. Két év után a budapesti József Attila Színházhoz szerződtem. Ez tulajdonképpen egy polgári, szórakoztató színház. Szerepeket nem nagyon kaptam, illetve nem olyanokat, amik igazán kedvemre valók voltak. Kellett, hogy elégedetlen legyek, és ez az elégedetlenség vitt tovább, ide Szolnokra, 4 év után.- Régen fel sem merült, hogy ha egyszer egy pesti színházban valaki úgymond megvetette a lábát, utána vidékre menjen. Ma, azt hiszem, kicsit más a helyzet. Miért éppen Szolnokot választotta?- Egyrészt Szolnok évek óta nem az a tipikus vidéki színház, ahol az ember beleszürkülhet a belterjes kapcsolatokba, másrészt Spirót mint drámaírót ismertem, ő is látott engem játszani még egy főiskolai előadáson, amiről tudtam, hogy tetszett neki. Jelentkeztem nála, igent mondott.- Milyen darabokban látjuk ebben az évadban Szolnokon?- Az első félév szereposztását ismerjük egyelőre. Minden darabban benne vagyok. Ahogy most Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonban című drámáját próbáljuk, éppen megdöbbenve látjuk, menynyire aktuális. Szóról szóra az játszódik le benne, mint ami most Moszkvában. Ebben a darabban a főminisztert játszom, aki az állandósult államhatalom megtestesítője. Ezzel egy időben a Szobaszínházban próbáljuk Goethe Clavigo című darabját. Ebben nagyon jónak kell lenni, hogy nagy érzelmeket tudjunk átélni, mert itt nagy érzelmeket kell átadni, egy nagyon nehéz nyelvezetű műben. A következő darab is nagy kihívás lesz. Weöres Sándor A kétfejű fenevad című drámáját izgatottan várom.- Szerepálmai, színészideálja?- Egyik sincs. Szerzőket szeretek. Például Csehovot játszani, az valami fantasztikus dolog. Színészek közül is sokakat szeretek, talán mint egyik számomra legkedvesebbet említhetem Donald Sutherlandet.- Tévéfilmekből ismerjük az ön nevét, arcát. Mit kedvel jobban, filmet vagy színházat?- Komoly, művészi filmet még nem forgattam. Amit a filmről tudni kell, azt mi Szabó Istvántól tanultuk, tőle tudjuk, milyennek kell lennie a jó filmnek. Amik a tévében futószalagon készülnek, ezek nem igazán komoly szakmai produkciók, mégis ez az, ahol megismerik az embert. Ettől már sztár, és ettől már a közvélemény kikiáltja nagyszerű színésznek, holott ez távolról sem így van. Zseniális színészek vannak vidéki színházakban a legteljesebb ismeretlenségben, igazi, komoly értékeket képviselve, és a kutya se veszi őket észre. Sajnos. A művészek ilyen módon kicsit ki vannak szolgáltatva a televízió sztárcsináló „konyhájának”, holott ezek a legtöbbször nem képviselnek komoly értéket. Kátai Szilvia
