Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-06 / 182. szám

1993. augusztus 6., péntek Riport----utazás 9 A hogyan elkezdődött Horthy Miklós tengernagy és a D u na-tenger haj ózás Jegyzőkönyv. Készült a Magyar Tengerészek Egyesülete 1990. decem­ber 20-i közgyűlésén. A közgyűlés kinyilvánítja, hogy Horthy Miklós tenger­nagy, mint kormányzó segítette elő a magyar Duna-ten- gerhajózás létrehozását. Ezzel a tengertől elszakadt hazán­kat visszasegítette a tengeri kereskedelmi forgalomba, melynek jogutódjaként működik ma is tengerhajózásunk. E tevékenység emlékére a közgyűlés ellenszavazat és tar­tózkodás nélkül a következő határozatot hozta: Az egyesület minden politikai irányzattól elhatárolva magát, kezdeményezi Horthy Miklós tengernagy hamvai­nak hazahozatalát, továbbá annak lebonyolításában tevé­kenyen részt kíván venni. Egy hét Horvátországban Az Adriai-tenger andalító varázsa A nyilatkozat egyik aláíróját, Dávidházy András hosszújáratú tengerészkapitányt kértük, be­széljen a Duna-tengerhajózásról és Horthy Miklós szerepéről.- Egy anekdotával kezdem. Zalai Scholz András folyamőr törzskapitány volt a kormányzó úr szárnysegédje. Ő mondta neki egyszer: „Főméltóságú uram! Nem volna szép, ha reg­gel kinézne a vár ablakán, és egy tengeri hajó úszna el a sze­mei előtt?” A kormányzó úrnak sem kellett több... •Na, ez csak mese. Ami a va­lóság az az, hogy a magyar Duna-tengeri hajózást jórészt a tengernagy úr volt beosztottjai és bajtársai, egykori cs. és kir. haditengerésztisztek csinálták, az ő erőteljes bábáskodása mel­lett. A vesztes háború elvágta Magyarországot a tengertől, sok kitűnően képzett volt haditenge­résztiszt pedig szárazra került. Legtöbbjük fuvarozási és ke­reskedelmi vállalatoknál he­lyezkedett el, s mikor lassan, úgy 1930 táján, rendeződni kezdett a helyzet, olyan beosz­tást kaptak, ami legjobban meg­felelt szaktudásuknak. Bornemisza Félix, aki a ve­zérszerepet vitte a későbbiek­ben, a csepeli szabadkikötő igazgatói posztjára került, amit nagyon szépen felvirágoztatott; Wulff Olaf, a folyamőrség fő- parancsnoka, a Hajózási és Ki­kötői Tanács elnöke lett. Véle­ményét szakkérdésekben a mi­nisztériumok mindig kikérték. A Tengerészeti Hivatal élére Nagy Gábor került. Ő 1950-ben lett öngyilkos Pakisztánban, oda vetette a sorsa. A tervező Mladiata egykori cs. és kir. ka­pitány lett. Meg kell még emlí­tenem Rajka Iván, Mór Károly kapitányokat, ők voltak még fő korifeusok, vagy ide sorolhat­juk Kőnek Emil tengernagyot, az adriai cirkáló flotta egykori törzsfőnökét. Hosszú a lista. Egy jól kép­zett, lelkes gárda volt, szív­ügyükké lett az, hogy Magyar- országot újra kijuttassák a ten­gerre. Vettek egy sekély merü­lésű holland tengerjáró hajót, ez volt az Apollinaris. A vele vég­zett kísérletek alapján megren­delték az első hajót a Ganz Ha­jógyártól. Itt kezdődött a kormányzó úr szerepe. Ennek a hajónak az építési költsége 500 ezer pengő volt, csak állami segítséggel le­hetett előteremteni. Ő bízott az emberekben és az ügyben, nyomására a kormány a keres­kedelmi minisztérium útján kiu­talta az összeget. A szerződést aláírták a Ganz Hajógyárral 1934. január 14-én, és a Budapest elkezdte próbaút- ját ugyanannak az évnek októ­berében. Ma egy uszályt sem tudunk ennyi idő alatt csinálni. A Budapest diesel elektromos meghajtásával, anyagának új­szerű ötvözetével világszenzá­ció volt a maga idejében. A vártnál sokkal jobban, fan­tasztikusan teljesített. Az árát két év alatt visszafizette, és hozzájárult egy új hajó megépí­tésének költségeihez is. 1936-ban a Lloyd Osztályozó Intézet havilapja majdnem egy teljes füzetet szentelt neki és testvérhajójának. Jellemző do­log, hogy ma Pozsonyban, a szlovákoknál iskola- és múze­umhajóként egy magyar gyárt­mányú és sokáig magyar lobogó alatt közlekedő hajó van ki­kötve. Nálunk pedig azt a hajót, amivel a Duna-tengeri hajózás érdemben elindult, egy úr - An­gyal Adám - szétvágatta a ’60-as években ócskavasnak. Csak a horgonya maradt meg emlékbe. ’34-től a háborúig sorban épültek a hajók. Voltak olyan esztendők, hogy évente egy. A kormányzó úr megkülönbözte­tett figyelmet szentelt a továb­biakban is nekik. Szinte minden új hajó próba- útján részt vett, személyesen ismerte a kapitányokat, kormá­nyosokat. Fia, ifjabb Horthy Miklós Páti László alexandriai követtel megalakította a Ma­gyar-Egyiptomi Kereskedelmi Rt.-t, amely képviselte a DE- TERT-et is. Amit a fiú tudott, azt az apja is. Szomorú epizódja a Horthy-család és a dunai ha­józás történetének, hogy amikor ifjabb Horthy Miklóst a néme­tek a háború vége felé elfogták, Bornemisza Félix hajózási iro­dáját használták csapdának. A tűzhárc során megsebesült Horthy Miklóst innen hurcolták Bornemiszával együtt Mautha- usenbe. Visszatérve a hajókra, jártak megállás nélkül, színültig meg­rakva, annyira, hogy sokszor az édesvíz és a tengervíz közti faj- súlykülönbséget is ki kellett használnunk, ki ne derüljön, hogy túl vannak a hajók ter­helve, annyi volt az áru. Itt meg kell emlékeznem egy emberről, aki a lelke, motorja volt a Duna-tengeri kereskede­lemnek: Rődiger Miklósról van szó, aki a DETERT kereske­delmi igazgatója volt. ő volt az, aki a vállalatot naggyá tette. Ez az ember nem hagyta el az or­szágot a háború után. 1950 de­cemberében letartóztatták, 1951 januárjában kémkedés vádjával halálra ítélték és kivégezték. Valójában ezzel szűnt meg a magyar Duna-tengeri hajózás. Mert ilyen kapacitású embert nem tudtak többet találni. Jellemző: 1934-ben a csepeli kikötőben volt hat daru, a po­zsonyiban kettő. Ma a csepeli­ben ugyanannyi van, Pozsony­ban 34. Amikor a Duna-tengeri hajózást magyarok fejlesztették ki, mi építettük az első használ­ható hajót, akkor megtörténik az a szégyen, hogy mindenki­nek van ilyen, csak nekünk nincs! Alig van már magyar hajó, a világviszonylatban is ki­tűnő magyar tengerészek idegen lobogó alatt szolgálnak. Azt mondják, nem gazdaságos. Ak­kor miért tud egy kis linzi vál­lalkozó Ciprus és Linz között két hajót járatni? Nem hiszem, hogy a németek annyira ostobák lennének, hogy veszteségesen járassanak két hajót három éven keresztül? - Azt mondta nekem egy magas állású úr, neve ma­radjon homályban: kérem ami a németnek jó, nem biztos, hogy nekünk is jó. Ez két éve történt! Itt a hiba a kereskedelmi ve­zetésben. Hajózni tudtunk! Ha­jót építeni tudtunk! Mindkettőt bizonyítottuk. Ma is tudnánk hajózni! De nincs mivel. Ide ju­tottunk. Szathmáry István Volt, aki - mikor megtudta, hogy hova megyünk nyaralni - azt mondta, hogy oda semmi pénzért nem menne el, volt, aki azt mondta, nincs abban semmi, maga is oda megy. Igaz, ami igaz, eleinte mi is aggódtunk, meghánytuk-vetettük az ötletet. De a gyerekek mindenképpen a tengerre akartak menni. És a pénztárcánknak ez az elképzelés azért határt szabott. Nem ma­radt más hátra, mint Horvátor­szág. Igen, az az ország, ame­lyiknek nagy részén harcok folynak. Viszont az IBUSZ aján­latában a legolcsóbb út. És ten­ger és napfény. Hát akkor, mire várunk? Előzmények Az IBUSZ szolnoki fiókjá­ban több ajánlatot is elébünk tettek. Időpont szempontjából azonban csak egy tengerparti hely, Növi Vinodolski volt megfelelő. A Hotel Lisanj új le­hetőség a programfüzetben. Próbáljuk meg - mondta ki a család egyöntetűen. Az IBUSZ a saját keretéből adott elegendő valutát, amit német márkára váltottunk be. A készülődés csak csekély izgalmat váltott ki belőlünk, bár még egyikünk sem járt azon a vidéken. Köz­vetlen előttünk Horvátország­ban jártaktól megtudtuk, hogy minden nagyon jó odakint, a tenger tele vízzel, a nap egész nap süt, semmi probléma, nyu­godtan mehetünk. Letenye felé érdemes elhagyni az országot, az út fél nap. Jobb autóval. De mennyi lehet a mienkkel, egy Trabanttal, ami hetvenes tem­pónál úgy csörög, mint egy vekkeróra? Kétszer annyi? Többször annyi? Mennyi? Van-e benzinkút, és persze ben­zin, mert a Trabant olyan mint a kiskutya, csak fordítva: minden fánál csurgatni kell bele egy ki­csit. Végül úgy döntöttünk, hogy az éj leple alatt hagyjuk el hőn (35 fokon) szeretett váro­sunkat. Irány Tószeg! A magyar út Olyan kevés csomagnak lát­szott, mégse akart beleférni a Trabantba! A nagy akarás azért meghozta a kívánt eredményt. A kocsi orra még nem áll égnek, tehát minden O.k. Most már tényleg irány az országhatár, irány Növi - ahogy csak mi ne­veztük. Éjjel fél egy, sehol senki az úton. Kecskemétet el­hagyva Dunaföldvár, majd Dombóvár, Kaposvár, Nagyka­nizsa következett. Már hajnal volt, mi pedig eléggé kábák, amikor hat órakor Letenyéhez érkeztünk. A határátkelés ma­gyar részről egy tisztelgés volt. Horvát oldalon ez annyival egé­szült ki, hogy megkérdezték, hova megyünk. A horvát út Az egyből gyanús volt, hogy eltévedtünk-e vagy sem. A főút egészen más volt, mint idehaza. Még a színe is más. A térkép vi­szont azt mutatta, jófelé me­gyünk. Akkor nyomjuk a gázt, mert úgy látszik, itt ez a szokás. Mint az ágyúgolyó, úgy süvítet­tek el mellettünk az autók. Hajmeresztő, ahogy hajtanak. Rengeteg az új Skoda, a Favo­rit, meg a nyugati autó, de sok a Zasztava is. Meglepően sok a rendőr. Szinte egészen más tá­jék ez. Igaz, ugyanolyan sík a vidék, de a kukoricák magasab­bak, és rengeteg kis parcellán zöldellnek. A falvakban régi és új házak felváltva. Ez utóbbia­kat inkább palotának nevezhet­ném. A kerítést nem ismerik, és mindenhol gondosan ápoltak a kertek. Az erkélyek, az ablakok virágládáiból „folyik” a virág. Gyönyörű! Az első jele annak, hogy há­borús országba értünk, Csák­tornyán volt, ahol az út melletti vasútállomás egyik külső vágá­nyán lakókocsikban menekül­tek laktak. Kiteregetett ruháik a reggeli napon száradtak. Varas- don, az első nagyobb városban akkor kezdődött a munka, ami­kor áthaladunk rajta. Mintha mindenki „lábbusszal” közle­kedne, apnyi a gyalogos, busz nincs. Elhagyva Varasdot, a legközelebbi nagy város Zág­rábnak ígérkezett. Méghogy ígérkezett! A főváros maga a pokol volt. A térkép szerint ki is kerülhettük volna, de az útjelző táblák egyszerűen bevezettek a városba. Es ott nem volt mese. Bent is „tépetni” kellett a Tra- bival. Ráadásul a reggeli csúcs­ban érkeztünk, minden utca merő autófolyam volt. Tábla, hogy merre kell Károlyváros felé menni? Helyenként. Egy szónak is száz a vége, a mai na­pig sem tudjuk, hogyan keve­redtünk ki Zágrábból, abból az iszonyatos forgalomból, a ne­künk káosznak tűnő, és jelző­táblákkal alig jelzett úthálózat­ból. De egyszer csak sikerült! Károlyvároson túljutva éles ka­nyar balra, és Duga Resa után megkezdődött a hegyi etap. Éle­temben nem láttam annyi kato­nát, mint azon a részen. Renge­tegen voltak: vagy ültek kint egy-egy kávézó teraszán és bá­multák csodálkozva kocsinkat, vagy éppen teherkocsin zúgtak el mellettünk. Az első lebombá­zott házat Josipdolnál pillantot­tuk meg. Aztán az út vége felé, amikor már az ember alig látott a fáradtságtól, és meleg volt, és elege az útból, akkor Senj, e már tengerparti város előtt egész egyszerűen eltűnt az út. Felszedték. Helyette zúzottkő­ből - mert minden kőből épül, mint a Frédi és Béniben - volt valami. Vagyis útépítés kellős közepébe csöppentünk. A tempó a Trabanthoz illőhöz, 10 kilométeresre váltott, döcög­tünk, nem tudva, hogy mikor lesz ennek vége. És akkor végre megpillantottuk a tengert! Maga a csoda. Mármint hogy ez be­következhetett. Senjből kiérve „végigámokfutottunk” a ten­gerparton, és egyszercsak élénktárult Növi Vinodolski. A tenger varázsa De hol a szálloda? Jó szokás szerint az irányt jelző tábla alatt kérdezősködtünk, merre is kell menni. De hát ki látott már ak­kor a fáradtságtól? A közvetlen a parton levő szálloda elé érve már csak par­kolóhelyet kellett keresni, ami nem kis feladat volt. Azért ez is sikerült, és egyedüli trabantos- ként befészkelődtünk a zömmel német és helyi rendszámú óriási Mercédeszek, BMW-k, Opelek, Mitsubishik közé. A szállóban óriási volt a forgalom. A Hotel Lisanj két részből áll: egy régi­ből egy egy vakítóan fehér új­ból. Mi a régi szárnyban kap­tunk helyet. Lecígölés és több­száz kilométernyi, Trabanttal egyhuzamban megtett út, 12 és fél óra talpon, pontosabban far­csonton ülés után azért csak le­vánszorogtunk a partra, amelyet szépen kiépítettek, és fürödtünk egyet az Adriában. Ami sokkal sósabb volt a mi csapvizünknél, akár paradicsomot vagy túrós­tésztát is lehetett volna hozzá enni. Ebédet nem kértünk, a fél­panzió csak estére „szólított” minket asztalhoz. Az esti étke­zéseket egy katonás pincér irá­nyította, el is neveztük Őrnagy­nak. Fennhatósága alatt minden flottul ment. Őrnagy - úgy vet­tük észre - több nyelvet beszélt, mint mi magyarok összesen ... Hogy nem kértünk főétke­zést, sokkal szabadabban mo­zoghattunk. Első nap beváltot­tunk 100 német márkát, amiért 210 ezer dinárt kaptunk. Át­számítva - ha jól tévedek - ez a forint-dinár viszonylatban kö­rülbelül l:37-es arányt jelentett. Első nap elmentünk Baskába, mint ismerőseink elmondták, itt nem olyan sziklás a part, apró kavicsok borítják a „fövenyt”. Baska a szembeni Krk sziget legvégén található. Krkre pedig 25 kilométeres autózás után le­het bejutni egy hídon keresztül. Az átkelésért 100 forintnak megfelelő összeget kellett fi­zetni. Krk csodálatos, Baska pedig tényleg príma hely, félkör alakú karéj a tengerpart. Baskából visszaérve azért arra jutottunk, hogy jó nekünk Noviban is, nem kell mindig el- császkálni. A nap ugyanúgy süt, mint ott, a tenger itt is remek, a gyerekek egy piciny szikla tö­vében még rákokat és kis hala­kat is megfigyelhettek a hely­ben vett búvárszemüvegen ke­resztül. Az idő kellemes, nem olyan, mint az alföldi tikkasztó meleg. Bár itt is erősen süt a nap, de nincs fullasztó hőség. Apropó, helyben vett. Már Baskában, egy kis újságosbó­déban is észrevettük, hogy kap­ható magyar újság. A Kurír, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap között lehetett válasz­tani. Mondhatni frissek, kétna­posak voltak. Ugyanez volt a helyzet a szállodában is, ahol megtudtuk: áruk megdöbbentő. 7600 dinárt kértek értük, annyit, mint mondjuk egy Frankfurter Allgemeine Zeitungért! Mindez 200 forintot jelentett átszá­molva. Maradtam egy helyi új­ságnál, ami 900-ba került, igaz, alig értettem belőle valamit. A tenger varázsához hozzá­tartozik a vihar is. Az utolsó na­pokban elromlott az idő, hatal­mas eső, dörgés, villámlás volt tőlünk délre. Nálunk ez csak szélben nyilvánult meg, ami szép kis hullámokat korbácsolt a tengeren, amelyek a partnak ütközve óriásiakat fröccsentek. Nem is volt sok fürdőző, csak két bátor fiatalember merészke­dett a vízbe, élvezték, ahogy hányták-vetették őket a hullá­mok. Érdekes, hogy nem volt sehol úszómester, aki riadtan kisípolta volna őket a vízből. .. Növi Vinodolski A hőmérséklet és a napsütés egyszerűen nem engedte, hogy elhagyjuk a tengerpartot. Á nagy leégés miatt azonban szü­netet is kellett tartani. Ezért bementünk a városba (Vagy fa­luba? Persze ez a fogalom nem a magyarországinak felel meg.) Növi Vinodolski egy régi és egy új részből áll. Az 1200-as évek­ben már megvolt a település. A régi rész borzasztóan szűk ut­cácskákból áll. Az épületek erődszerűek, falaik legalább egy méteresek. A jó időben az ajtók, ablakok nyitva, a házak mélyéről áramlott ki a hideg, dohos levegő. Némelyik ház eléggé ósdi, de sok a szépen felújított is. Szemét egész egy­szerűen nincs, ahogy tátongó kukák sincsenek! Van azért Novinak egy másik oldala is. Itt már modern, új há­zak épültek. Szélesek az utcák, a szép, teraszos házak néme­lyike előtt német rendszámú autó áll. Növi főutcája nem hosszú, alig pár száz méter. Sok a kis bolt, többükben sok szép gyümölcsöt árulnak. A maxi marketben tombol a drágaság. A polcokon magyar árut is fel­fedeztünk. Balatonboglári do­bozos üdítők, sertészsír kelletik magukat. Érdekesség az egy­más mellett levő két ékszerbolt. Sőt, az utca másik oldalán, ve­lük szemben ugyancsak két egymás melletti ékszerbolt kí­nálja portékáit. De ez még min­dig nem elég, e ház túlsó, egy térre néző részén szintén van egy ékszerbolt. Magyarul egy száz méteres körzetben öt ék­szerbolt található. A kicsiny, félszobányi boltokban hatalmas a készlet. Az aranynak nincs ára. Mármint ráírva. Ebből talán az következik, hogy alkudni is lehet. Vagy az eladó már ráné­zésre tudja, hogy mit kell mon­dani? Lehet. A fagyizó műfüves teraszán órák hosszat lehet ücsörögni, és remek fagylalt- kelyheket nyalogatni - meglehe­tősen borsos áron. A tulaj min­dent tisztán tart, sehol egy paca, csikk. Az eladók, de bárhol máshol a helyiek, a németet jobban be­szélik, mint az angolt. Nemhi­ába, a németekre építettek itt mindent. Van egy kis kikötő a faluban, ahol szinte csak ők ver­tek tanyát, hajóikat húzkodták hatalmas utánfutókon. Mi magyarok is elég szép számmal fordultunk elő. Össze is futottunk egy zalaegerszegi házaspárral a hotelben, akiktől megtudtuk, hogy indulásunk hajnalán a szerbek lőtték Ká- rolyvárost, más településekkel egyetemben. Mi ebből semmit nem észleltünk, de elhatároztuk, hogy Szlovénia felé megyünk inkább haza. Hazafelé Szép volt, szép volt, de ha­mar eltelt. Ahogy elterveztük, Ljubjana felé vettük az irányt. Délben indultunk, a szlovén ha­tárt hamar elértük. A vámosok semmit sem néztek meg, de hát mi ehhez is szoktunk már, csoda lett volna, ha nem így tesznek. Gyönyörű helyre ér­keztünk. Csodálatos, lankás tá­jak, szebbnél szebb házak. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol majd hanyattestünk a cso­dálkozástól. Éolyékony szap­pan, fotocellás csap, tiszta kagyló és kövezet, törlőkendő és papír. Még el sem fogy, már cserélik, töltik, pótolják, mos­sák. Ha ilyen Magyarországon lehet valahol, az csak a buda­pesti nagyszállókban lehet, ta­lán még ott sem. A benzinkuta­sok fiatalok, úgy beszélnek an­golul, mintha Angliában len­nénk. Segítőkészek, kedvesek. Az olajat a kétüteműbe precízen kimérik. Horvátországban azért nem ez volt. Persze nem vár­ható el tőlük, hogy értsenek hozzá, hiszen egyetlen két­ütemű sincs, így keverék sem kapható egyik kútnál se. A visszaúton egy kis darabon át kellett jönni ismét Horvátor­szágba. Vám semmi, magyarul mondják, hogy menjünk. Aztán ismét a határ. Sem horvát, sem magyar részről nem fordítanak ránk egy csepp figyelmet sem. Újra itthon vagyunk. Felsej­lik előttünk Szolnok képe. A tenger és az ég kékjét azonban a hazatérés sem homályosította el bennünk. Tóth András Fotó: Pintér Ákos Növi Vinodolski óvárosi része

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom