Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-28 / 200. szám

Lassan lohad a nap fáklyája. Becsukják ka­puikat a strandok, és nyitnak az iskolák. Megíratódnak az első fogalmazások valami ilyesféle címmel: „Egy nyári élményem”. Ér­demes lenne végigjárni a sulikat, vajon milyen emlékképek éjnek a kisdiákok kobakjaiban. Vajon hányán írnák, hogy elmentünk a szülé­inkkel ide és ide, és há­nyán azt, hogy a mama, én meg a testvérem vagy éppen a papa, én meg a testvérem itt és itt üdültünk. Hányán ára­doznának a nagymamá­ról, akivel sok-sok hét csodálatosan telt el, csak kár, hogy anyut és aput nem lehetett látni. S a gyerekek, akik az egész szünidőt a napkö­zis táborban töltötték, vajon milyen emlékeze­tes eseményekről szá­molhatnának be. Bizto­san ‘sokat játszottak, pancsoltak. pingpon­goztak/' de" mégis... Ugyanazok a nevelők felügyeltek rájuk, ugyanazok a gyerekar­cok vették őket körül, ugyanúgy reggeltől késő délutánig távol voltak az otthontól, s este ugyanúgy nem volt senki, aki meghallgassa őket, mint ahogy az év többi részében sem volt. Elmagányosodnak a ki­csik, társaságuk mese­könyv híján a tévé és a video, előbb Tom és Jerry, majd Freddi az Elm utcából és nem tud­juk, ki mindenki más. Honnan is tudnánk. Ro­hanunk, idegeskedünk, hazaérve örülünk, ha békén hagynak, leülnek a vili ódzó képernyő elé, és nincs gondunk rájuk. Úgy cseperednek föl, hogy észre sem vesz- szük, s megnyúlt ka­masz korukban már idegenkedve szemléljük őket, döbbenten állunk gesztusaik, szavaik, tet­teik előtt, hiszen nem tudunk róluk jóformán semmit. Véreink, de nem ismerjük őket. Az első lépések - a bölcső­déi gondozónő vette észre. Az egyre szapo­rodó mondatok - az óvónő hallgatta, ha a másik harminc mellett volt rá“ ideje. Gondolatai a világról - a tanítónő fedezte föl, ha volt lá­tása rá, nekünk marad­tak a gyors vacsorák, sürgető fürdetések. Hamar aludni, csönd le­gyen végre. S lám, most itt vannak, már nagyok - idegenek. Nekünk ők, s valószínűleg mi is ne­kik. Azok a régi nyarak, amikor ha nem adjuk táborba őket, együtt tölthettük volna velük a napokat. Akkor még... fik Hurrá, nyaraltunk!!! Néhány hete felcihelődtünk a családdal, be a kocsiba, fel vonatra, repülőre! Irány a távol, a messzeség! Elhagytuk megszokott papucsun­kat, tévéműsorunkat, vacsoránkat, felcseréltük nyikorgó, kényelmetlen ágyakkal, sokszor za­jos szomszédokkal, sebtében bekapott ham­burgerekkel, palacsintákkal, és mindezt a sok szemet gyönyörködtető látnivalóért? Megérte? Igen. Bizonyosan. Gazdagabbak lettünk élmé­nyekben, s talán még önismeretben is. Köze­lebb kerültünk családtagjainkhoz, és végre pi­hentünk, pihentünk, pihentünk, s lehet, hogy a szabadság utolsó napjaiban már vágytunk vissza jól ismert közegünkbe, hiányoltuk a munkánkat. Vagy éppen nem? Inkább úgy éreztük, nehéz lesz visszarázódni mindennap­jaink taposómalmába? Megszoktuk már a küz­delmet. Megbirkózunk ezzel is. És ha majd visszavonhatatlanul vége a nyár­nak, sárgán peregnek a fák levelei, és később nagy pelyhekben hull a hó, elő lehet venni a fényképeket, amelyeken még minden verőfé­nyes, kék az ég, és fagyihegyek tornyosulnak a tölcsérekben. De szép is volt! Tepsi lesen Szabálytalan portré * Pörköltkirály Teofilnak kijár ez a titulus. Neki. aki az anyakönyvi kivonat szerint Gulyás Lászlónak neveztetik, de a névnapot köszöntők leginkább Teo fil-napon kopogtatnak be hozzá. Régi história ez, vagy huszonöt éve egy őrsi előadáson ragasztották rá ezt a nevet szerepe után, s azóta igencsak összenőttek egymással. Riportalanyom szép, derék em­ber, mondaná egy régies kifejezé­seket kedvelő polgár, én csak amúgy maiasan annyit: látszik rajta, hogy szereti a hasát.- Vajon mennyit mutatna a mázsa, ha vállalkozna a meg­mérettetésre? Egyáltalán kér­dezhetek ilyet?- Nincsen abban semmi titok. Néhány napja méretkeztem. 134 kg vagyok.- Nem semmi.- Hát nem, de én már megszoktam. Ez a figurám. Ehetek akármennyit, plusz-mínusz 1-2 kilogrammal tartom a súlyomat, és ez egy kellemes álla­pot. Az étkezés az élet egyik örömfor­rása, és én szívesen gyakorlom. Szere­tek főzni is. A barátaim csak „pör­költkirályként” emlegetnek. Az ilyen étkek készítésében csúcsokat a döntö­getek. Egyébként szerintem minden igazi, ízletes pörköltnek egy titka van: magyar ember készítse. Tavaly Por­tugáliában jártam, egy este ez volt a vacsora. Biztos beletettek minden be­levalót a házigazdák, de valami igen fontos hiányzott belőle, valamiféle magyar szív, magyar virtus. Olyan ízetlen volt a szerencsétlen, alig bír­tam lenyomni, pedig nálam ez nagy szó.- Melyiket tartja minden pör­költök királyának?- A pacalt. Elkészítéséhez három fontos dolog kell: idő, türelem és pacal. Tegyük fel. megvan mind a há­rom. Lássunk munkához! Pacalpörkölt A pacalt egy nappal a főzés előtt vegyük meg. Egy nagy faze­kat töltsünk meg vízzel, tegyünk bele egy késhegynyi sót, néhány gerezd fokhagymát, és ebbe he­lyezzük a belsőséget. Másnap készítsünk abálőlevet: a vízbe majoránnát, szemes bor­sot szórjunk, s ebben rotyogtas- suk a pacalt, egészen addig, ami után már 1-2 óra alatt készre főzhető. A hús tisztítására, szeletelésére ezután kerítsünk sort. Szedjük le a felületéről a bolyhos részt, majd ízlésünknek megfelelő szélesebb vagy egészen vékony csíkokra vagdaljuk. Ezt követően készítsük el a 1 pörkölt alapját: sok hagymát da­raboljunk fel, zsírban futtassuk meg, majd szórjuk meg piros- paprikával, piros arannyal, gu­lyáskrémmel ízesítsük, tegyük bele a pacalt, annyi vízzel öntsük fel, hogy ellepje, ízlés szerint sóz­zuk, s lassú tűzön puhára főzzük. Sós burgonyával, tarhonyával vagy nokedlival tálaljuk, de Teo- 111 külön ajánlása, hogy ha nem kell az etikettre ügyelni, kenyér­rel és kanalazva a legjobb. Sorstársaink a társaink Eszter soha nem nevetheti ki, mert nem látja a busz számát. Hinni kell, más nő se nevetné ki, de egy idő után kiütközne a különbség. - Hasonszőrűek tár­saságába szeretünk járni - mondja Varga Tivadar. - Vak vagyok - szögezi le, de a követ­kező gondolatban már máshol vagyunk. Félreértett, már-már sértő, tapintatból árnyalt fogalmak születnek egészségükben csor­bult társainkról.- Sok lány azért hagyott ott - folytatja -, mert nem láttam jól. Nem azt nézték, mi van belül. Én nézném, mi van belül, de csak szeretnék olyan emberis­merővé válni, hogy egy-két óra után lássam, tudjam is, mi van belül. Csak sejtéseim lehetnek. Főként azután, mikor a labda­rúgópályán töltött éveiről me­sél. Két lábon járó lexikonnak nevezték, A MÁV 1976-os csa­patának -összeállítása például még most is a fejében van, em­lékszik a MÁV-MTE szép éve­ire is. Pedig régen volt.- A többiekkel üvöltöttem a lelátón, pedig akkor már éppen- hogy csak láttam a színeket, s azt, hogy merre futnak. - Hon­nan tudod, mi történik lenn - kérdezték. - Nem látom ponto­san, de érzem, mert meleg a helyzet - válaszoltam. - Nagy rutinom volt, mozgásukról is­mertem fel a játékosokat. A rosszul látó érzékeny a jel­legzetes mozdulatokra, a gyúró behunyt szemmel is meg­mondja, milyen alkatot tornász- tat. Varga Tivadar a hetvenes években nagyon rosszul látó jó gyúró volt. Keze alatt rengeteg ismert sportoló fordult meg. Zömében focisták, atléták. Al­kalmazták a Cukorgyárnál is. A rendelőintézetben, a fizikoterá­pián kezdett, most a szociális otthonban kapott munkát. — 1982-ben kerültem padlóra' - azt hiszem, így szokták mon­dani. Depressziós lettem. - Ak­kor veszítettem el teljesen a lá­tásomat. Feleségem adta vissza életkedvemet. Sajnos neki meg szürkehályogja van. Az életkedv visszaszerzésé­ben párjának kétségtelen, nagy szerepe lehetett. Az ebédlőszo­bák megszokott fáradt fényű lámpája alatt a borongós múlt felelevenítésére számítottam, ám a feleség pergő szavai ma­gukkal sodornak. A búskomor­ságnak semmi nyoma. Épp el­lenkezőig- Felszabadult a han­gulat. Nfmtha csak ezt monda­nák: ez van. Koccintásnál a vendég keresi a házigazda po­harát. ,, A Széchenyi-lakótelepi la­kást - ahogy mondják - „vako- san" rendezték be. Tizenhárom éve házasok, kislányuk iskolás. Úasonlő látászavarral küszkö­dik, mint anyukája. A bútorok között körbejárhatok a szobák. Minden a helyén. E világtalan világban rendnek kell lennie. Az asztal alatt Petruska, az öreg a vakvezető kutya emberi lép­tékkel már 56 évesnek számít. Szerencsére jön a másik. Gréti.- Huszonhét éves koromig láttam - mondja Varga Tivadar. - Rögzült bennem Szolnok tér­képe, bárhová el tudnék menni. A kutyáijak csak annyit kell mondani, hogy balra a zebrához s tpár n*együnk is. Bár a kutyára van bízva az ember élete, nem ő vezet, hanem fordítva.- Társaság?- Ahogy megszületett a kis­lány, meglazultak külső kapcso­lataink. Igazi barát nincs. Sors­társaink p mi igazi társaságunk. Bánatunkat, félelmeinket mind­egyikünknek le kell győznie. Áí- Sz. Z. Jogi jo-jó Klára és Antal házasságát a bíróság három évvel ezelőtt jogerősen felbontotta. Közös, kiskorú gyermeküket, Sanyi- kát az édesanyánál helyezte el. A bíróság szabályozta Antal kapcsolattartását a kisfiúval úgy, hogy minden páros hét­végén elvihette. A szülők kö­zött a láthatáson nem volt ezen eddig semmi vita, de most kü­lönös helyzet állt elő. Klára megismerkedett egy német férfival, akivel házasságot kí­ván kötni, és közös németor­szági otthonukba Sanyikát is vinni szeretné magával. Kér­jük Olvasóinkat, írják meg, va­jon megteheti-e ezt az édesa­nya, vagy szükséges hozzá az édesapa beleegyezése is? Kedves Olvasó!

Next

/
Oldalképek
Tartalom