Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
r Kedves Olvasó! Nagy nehezen kikerülvén a somlói galuska vonzásából éppen két habroló társaságában vétkezem. Nem mintha ezek kevesebb kalóriát jelentenének - dorgálom magam, de azért villa- hegyre tűzöm az egyik gurigát.- Milyen sütemény ez, hölgyem? Meg tudná mondani? - hallom a kérdést, és valaki megkopogtatja a hátamat. Megfordulok. Egy hófehér hajú, kicsit hajlott hátú apóka néz rám vizenyőskék érdeklődő szemekkel, és a tányérjára mutogat. Gyümölcstorta, epres. - állapítom meg szakértelemmel, de nem érkezek válaszolni, mert megjelenik egy galambősz anyóka, reszketeg két kezében vigyázza a tálcát, s rajta a maga tortaszeletét.- Hagyd békén az asszonykát! - szól az öregúrra. - Nem mindegy az neked?! Kutyagumi habbal! - mondja mosolyogva, s a fejével játékosan megböködi a párja vállát. Összenevetnek, s huncut fények villannak a tekintetükben. Talán negyven vagy lehet ötven együtt töltött év örömtüzei. Megigézve nézem őket. Vajon ha majd az én hajkoronám is ilyen behavazott lesz, s dermedt kis kontyba tekert varkócsban viselem a tarkómon, lesz-e aki ennyi összetartozó szeretettel fogjon a tekintetébe? Gyanítom, nem. S úgy hiszem, legtöbbünknek nem. Valamit nem tudunk mi, amit az előző generációk ismertek. Fellobbannak és elhamvadnak tüzeink. Szavaink és fogadalmaink száraz virágszirmokként szétszóródnak a levegőben. Megmérettünk és könnyűnek találtattunk. Jártomban-keltemben nézem az öregeket. Megannyi ráncos arc, göbös-fájó kezek, hosz- szú-hosszú évtizedek súlya a görbült vállakon. Öreg néne, aki le-leül a régimódi barna székre, de aztán újra megragadja a me- szelőt, s húz egyet-kettőt vele a házfalon, hogy aztán ismét megpihenjen. Töpörödött bácsika, aki elszántan viaskodik Szabálytalan portré Julianna mama Nem illendő a szerkesztőnek az oldalon saját ügyeivel előhozakodni, de kérem engedjék meg nekem, hogy most, amikor a drága nagyik fotóit közli lapunk, én is megemlékezzem a nagymamámról. És ezzel mindazokról, akik már nem lehetnek közöttünk. * * * Tudod, Mama sok-sok év eltelt már azóta, de én ma is látlak, ahogy a petróleum- lámpa fölé hajolsz, meggyújtod a kanócot, és a fellobbanó láng fényében felfény- lik az arcod. Pár éves lurkó lehettem, a dunyha tolihullámai közül figyeltelek.- Mama, gyere már! - nyafogtam, s Te bebújtál mellém az ágyba. De jó volt puha meleg karodba vacko- lódni! Ahogy nőttem, úgy lett velem egyre több a bajod. Va- dóc voltam és makacs. A fiúkkal együtt rúgtam a labdát, köpködtem és verekedtem. Hiába mondtad: „Te lyány vagy. Nem vagy közibük való.” Es később, amikor nagy harcosan az „igazság bajnoka” lettem, és neked soroltam harsanó trombitaszóval „bajvívásaim” történeteit, csak mosolyogtál, és egyszer megjegyezted: „Ne viszálykoggyál! Legyél kedves az emberekkel! Ha nem szívből - színből.” Hogy mondhatsz ilyet?! - csattantam föl, s aztán napokig füstölögtem:- Kétszínűségre int az én nagyanyám?! Amikor amúgy is annyi a képmutatás a világban! Nem próbáltál meggyőzni. Ismertél - konok kobakomba nem férne be a tanítás. Mama! Ma már tudom a leckét. Tudom, hogy nem akkor tesszük a legtöbbet, ha vélt vagy valós igazunkat mindig a másik szemébe vágjuk. Ha megfizetünk minden sérelemért, sokszor talán nem is annak, akitől kaptuk. Egy vagyunk - a sok közül - kik itt tolongnak, hogy betöltsék a sorsuk. Mivel adunk többet annak a másiknak - akinek ugyanúgy nem könnyű -, egy mosollyal, ami talán eleinte nem igazán szívből fakadó, vagy ha taszítunk rajta egy nagyot - lássa, nem akárkivel van dolga...? Milyen bölcs voltál! Sosem ütöttél meg, sosem aláztál meg, csak rakosgattad az útravalót a tarisznyámba, legyen mit előszedegetnem, ha már Te nem leszel. Bocsáss meg! Én nem akartam ... Nem akartam, hogy fájjon neked ... Nagy barna szomorú szemekkel mindennap nézted^ az ajtót, mikor jövök meg. És én nem jöttem. Gyáva voltam. Tudtam, a kaszás már ott suhogtatja a szerszámát körülötted. Nem mertem találkozni vele. És nem megyek ki hozzád a temetőbe se, mert nem tudom elfogadni, hogy ott vagy. Mama! Nagyon szeretlek! Jogijo-jó az ásóval, s a gyakori munkaszünetekben támasztékként használja a szerszám nyelét. Az édesanyám, aki nagy keservesen leegyensúlyoz a lépcsőkön - hiszen alig lát szegény - és hozza hasát süttető gyermekének a frissítőt, aggódva elég lesz-e az idő a felkészülésre a vizsgákhoz. Szégyenkezem. Felfordult világ ez! Nem az volna-e rendjén, hogy mi meszeljük ki a házakat, ássunk fel minden kertet és hordozzunk titeket tenyerünkön, amíg ezt megtehetjük?! Ti, akik átéltetek két világégést, megszenvedtétek a „felszabadulást”, gyötrődtetek a forradalomért, hittetek és becsaptak, cselekedtetek és kijátszottak és mégis ... Adtok újra és újra, teszitek, amit erőtök enged. Értünk - a jövőért. És mi elfogadunk újra és újra, csak elfogadunk, mert nekünk már hitünk sincs, sem bizodalmunk önmagunkban. Csak marcangol bennünket a kétség és az önvád, minden olyan bizonytalan, képlékeny, tovatűnő. Mi egy olyan nemzedék vagyunk, amely sem szüleinek biztonságos öregkort, sem gyermekeinek biztató jövőt nem tud adni. Jogászunk mai válaszában Cs.J-né olvasónk problémájára adja meg a választ. Cs.J-né leírta, hogy férjétől 9 éve elvált, aki ezután nem látogatta gyermekeit, nem segítette őket. Jó kapcsolata a testvéreivel volt, akik ez évben bekövetkezett halálakor gyermekeit értesítették, hogy intézkedjenek a temetésről. Olvasónk arra szeretne választ kapni, hogy ilyen körülmények között valóban a gyermekek kötelessége-e a temetéssel járó terhek viselése? Az olvasói levélből kitűnően az örökhagyónak halála pillanatában vagyona nem volt. A temetési költségek megfizetése viszont hagyatéki teherként jelentkezik, és mivel az örökhagyónak két leszármazója maradt, törvény szerint a temette- tés költségei őket terhelik. Ebben állást foglal a Polgári Törvénykönyv 677. paragrafus (1.) bekezdésének a.) pontja, mely akként rendelkezik, hogy a hagyatéki tartozások közé sorolandók az örökhagyó eltemetésének költségei. Nagyon is érthető az olvasói levél azon része, miszerint a temetéssel felmerülő jelentős költségeket a két gyermek anyagi helyzetük miatt vállalni nem tudja. Sajnos az örökhagyó testvéreit kötelezni arra nem lehet, hogy ennek legalább egy részét átvállalják, ez csupán megegyezés tárgyát képezheti. A fentiek miatt azt tudom tanácsolni, forduljanak a polgár- mesteri hivatalhoz annak érdekében, hogy a temetési költségeket az önkormányzat rendezze, vagy ahhoz hozzájáruljon. Dr. Mosonyi Csaba Mondja hát el mindenkinek... „Amit adsz, azt kapod vissza!” Ma ebben a rovatban for- mabontóan egy könyvre szeretnénk felhívni a figyelmet. Egy olyan alkotásra, amely méltó rá, hogy elolvassuk. Segítségével közelebb jutunk önmagunkhoz, s ezt az utat bejárva megtanuljuk megérteni és elfogadni a többi embert. * * * Nagyon boldog gyermekkorom volt. Ez a kincsem még most is, felnőttkoromban. Azt mindig éreztem, hogy szeretettel neveltek szüleim, de azt, hogy okosan is, csak Luise L. Hay: Az erő benned van című könyvének elolvasása után értettem meg. Mindig biztattak, ha elkeseredtem, vagy elfáradtam, vigasztaltak, ha mások megbántottak, és szerettek minden körülmények között. A szerző szerint, ha azt akarjuk, hogy gyermekeink kiegyensúlyozott, önmagukért felelős, egészséges felnőttek legyenek, nekünk is így kell élnünk. Ezzel szemben? Haragszunk önmagunkra, szorongunk, bűntudatot érzünk, szégyenkezünk: mert nem keresünk elég pénzt, mert fáradtak vagyunk és nincs időnk a gyermekeinkre, szüléinkre, mert már megint elmulyáskodtunk valamit - és sorolhatnám még. Pedig ezek csak a múltunkból átvett korlátok. Amit gyermekkorunkból hozunk, abból építjük fel a felnőttkor korlátáit is. A gyermekkorban ötéves korig kialakul a világról és önmagunkról alkotott képünk, ez erősödik meg kamaszkorban. Átvesszük szüléink elképzeléseit, és ha azok negatívak, szűklátókörűségben éljük le életünket. Nem is kell ezek után érzékeltetnem, mit jelenthet a kamaszfiunknak odavetett: „Már megint mit idétlen- kedsz!”-megjegyzés, hogy rombolja le önbizalmát. Ä gyermek elfogadja amit neki tiltanak, vagy róla mondanak és olyanná is válik. Rengeteg a tiltás, a „Ne! Semmi értelme, te ezt úgysem tudod!” - és csodálkozunk, ha tényleg nem tudja. Képtelenség, amit elhiszünk magunkról, mert szüléink normái szerint akarunk élni:- Ehhez már öreg vagyok.- Még túl fiatal vagyok.- Nem vagyok elég erős.- Ehhez férfinak (nőnek) kellett volna születnem.- Én ehhez buta vagyok. Ezekkel a kijelentésekkel a bennünk rejlő erőt szorítjuk vissza. Sokszor olcsó kifogásokat keresünk! De ha nem találunk, hirtelen megteszi ez is: - Nem tudom! Valahányszor így szól az ember: nem tudom, becsukja az ajtót belső bölcsessége előtt! Mint ahogy szekrényrendezéskor kidobáljuk a régi kacatokat, az elménkből is ki kell üríteni az elavult nézeteket. Évekkel ezelőtt egy új munkahelyen kezdtem el dolgozni. Rengeteg elképzeléssel, lelkesedéssel. Mielőbb meg akartam ismemi a követelményeket, lehetőségeket. Megkérdeztem munkatársaimtól, hogy ezt, vagy azt, miért úgy csinálják. - Mert így szoktuk! - jött a kioktató válasz. Sajnáltam, hogy nem is érdekelte őket a „miért”, megelégedtek a megszokással, ami rányomta bélyegét munkájukra. A könyv szerint ez csak jó kifogás, felment a cselekvés és a felelősség alól. Ha azt hallod: - Ezt így még senki sem csinálta! „Na és?” - legyen a válaszod. Mindenki találja meg a neki legmegfelelőbb módszert. Csak a munkáját szerető ember képes a maximumot kihozni magából. Akik jól érzik magukat a „bőrükben”, vonzóak. Lényüket valamilyen varázs lengi körül. Az író rámutat, hogy gondolkodásunk befolyásolja a kialakult helyzetet. Csak szeretettel tudunk győzni, ami a szívünkben kezdődik és először mindig önmagunk felé kell irányulnia. Alakítsuk ki belső békénket, fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha nem vagy kész szeretni önmagad ma, holnap sem fog sikerülni, mert bármilyen kifogást is találsz ma, holnap ugyanerre fogsz hivatkozni. Aki önmagát nem szereti, senkit sem tud igazán szeretni, csak szeretet után sóvárogni és szemrehányást tenni, ha azt mégsem kapja meg. Szabó Irén Hihetetlen történet Cicusok - macskák - „mocskák” Az egyik kezemben egy kosár, benne csirke, darált hús, konzervek, tej ilyesmi, körülbelül tíz kilogrammnyi, a másikban két cekker, duplasúlyban. Neveletlen gyermekeim, a nagyszülők, s jómagam hét végi kosztjának alapanyagai. Férj nincs, ő már elpályázott, más asszonnyal kosztol. Körülnézek, tárgyilagosan megállapítom, hogy a cipeke- dők többsége hozzám hasonlóan felmálházott nő. A piac területe valahogyan a szoknyások birodalma, nadrágost inkább csak az eladók soraiban látni. A „gyengébb nem” valószínűleg elvinné a pálmát még a szenesemberek elől is, ha az egy-egy hét végén megmozgatott áruk tonnáit vennénk alapul. Hiába, macskatermészetek vagyunk - mondják. Vajon mit értenek ez alatt? Kedvességet? Kecsességet? Teherbírást? Ahogy idáig jutok gondolatban, hirtelen megállók, és mindent leteszek a földre.- Hogy is van ez? Először is vannak a cicusok: nem túl régen születtek, gyönyörű testük van, ügyesen dörgölőznek és enniva- lóan tudnak nyávogni. Aztán vannak az (anya)macskák: egy-két-három csemetét vonszolnak maguk után, kissé lom- posak, gyakran morognak. Megemlítendők még a „mocskák” (főnév, új szóalkotás): itt-ott kihullott a szőrük, olyan girbe-gurbaformák, és rettentő szívósak. Igen, igen. Ezeket a stációkat mind végig kell járni, sőt naponta átcsapnak egymásba, kivéve a „cicus” korszakot, mert az igen rövid idő alatt leáldozik, sőt talán meg sem élhető.- Segíthetek? - zendül mellettem egy mély hang. Felnézek:- Jesszusom! Egy férfi! És micsoda férfi! És segíteni akar! Csípjen meg valaki! Két erős karjába kapja a mo- tyót, és már rohan is.- Mutassa asszonyom az utat! - mondja, és én reszketeg lábakkal elindulok. Fülemben felharsan a nászinduló és látom magam hosszú uszályos szerelésben, ahogy az oltár elé vonulok. Milyen színű legyen a ruha? Fehér? Nem. Az azért mégsem. Talán halványzöld vagy lila. Kis raffolással a derekán, az jól állna nekem. Megérkeztünk. Itt állunk az ajtóban. Most mit csináljak? Behívjam? Mit szólnak a papa, mama meg a gyerekek? Állok tétován.- Kétszáz forint lesz hölgyem. - hallom.- Tessék?- Kétszáz forintot kérek a szállításért. - mondja kísérőm.- Dübörögve omlanak rám képzeletem templomtornyai és oltárkapui miséstől, papostól, mindenestől. Előkotorászom a bukszából a pénzt, és a gyászinduló zengzetes akkordjaira betámolygok a konyhába, lerogyok a hokedlire.
