Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
Kedves Olvasó! Évek hosszú során át jártam errefelé. Figyeltem a robogó^ vonat ablakából a tájat. Láttam hótakaróban az elnyúló szántóföldeket, aztán kizöldülve a szép tavaszon, szárbaszök- kenni rajta a gabonát, és a sárga, ringatózó kalászost az új kenyér ünnepe előtt. Most olyan szomorú a kép. Már a nyár derekán jár a nap, és gnóm törpeként néhány arasz csak a növények szára, sápadt, satnya termést rezget, s lám, a természet vissza akarja venni elhódított birodalmát, végig a táblán harsányan zöldül benne a nád. Különös, úgy tűnik, kitikkadt melegben a vetés, pedig a vízi növény lápos területet sejtet. Gondos gazda, talán ember sem jár erre, mintha feladta volna a harcot az életért. Megsajdul a szív a gondolatra, hogy szép hazánk, amely akár Európa éléstára is lehetne, lassan a szomszédra szorul, ha őrölni való gabonát akar, s hovatovább banánból több van a piacon, mint szabolcsi almából. Hová lettek a régiek, akik nem tanfolyamon sajátították el a föld, az állat ismeretét, hanem belenőttek a tudásba, akik a szél fordulásából tudták, hoz-e esőt, műszer nélkül, csak színét szemrevételezve, a termőföld összetételét. Hová lettek ők?... Kit már a koporsó ölel, ki botjára támaszkodva szomorodik a pusztuláson, de nincs erő, s a mostaniakban talán hit sem, hogy megbirkóznak a feladattal. Csalfa, kedves a természet, érteni kell hozzá, hogy megkeze- sedjen, s ki merne cicázni vele, ha nem biztos a dolgában? Százezres hiteleket vegyen föl, fedezetként ajánlja feje fölül a házat, vállalja a büntetésszámba menő kamatot, s mi van, ha rajtaveszt? Ki istápolja akkor, ha takarója az ég, derékalja a puszta föld lesz? Kockázat nélkül nincs üzlet - igaz. De nem kell ahhoz a köz- gazdasági tudományok doktorának lenni, hogy belássa valaki - addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. Attól, kérem, még nem jön meg a kedv a vállalkozásra, ha újra és újra csavarintanak egyet a présen, nyomát kutatják az eltitkolt jövedelmeknek, pedig mi a buszon, piacon, utcán azt taglaljuk hétről-hétre, van-e jövedelmünk egyáltalán, nemhogy titkaink. Azaz, bocsánat. Egyet azért mégis be kell vallanunk. Titkon álmodozunk néha. Álmodunk egy olyan világról, ahol csak fél lábon ugrál az infláció, csupán ezrekben mérhető a munkanélküliség, és a szép új pénzek többet, nem kevesebbet érnek a régieknél. Tessék mondani, álmodni még szabad? Mondja el hát mindenkinek... Tiborc panasza Jogi jo-jó István a Balaton-parton egy kisebb üdülő építését tervezte a nagyanyjától örökölt telken. Szülei: Józsi bácsi és Irma néni mindenféle szerződéskötés nélkül, ajándéknak szánva, százezer forinttal járultak hozzá az anyagbeszerzés, a mesteremberek munkabérének költségeihez. Kérésük mindössze az volt, hogy időnként ők is pihénhes- senek néhány napot a házban. István örömmel fogadta a pénzt és megnyugtatta szüleit, bármikor időzhetnek a nyaralóban, sőt az építkezés során figyelembe vette igényeiket is, ezzel is elősegítve jövőbeni kikapcsolódásukat. Úgy tűnt, a családtagok között mindenben nagy az egyetértés, míg hogy-hogy nem, röviddel az épület elkészülte után, a felek között teljesen megromlott a kapcsolat. István nem hajlandó Józsi bácsi és Irma néni rendelkezésére bocsátani az ingatlant, a két öreg pedig már nagyon bánja, hogy pénzt adott. Mi a véleménye, Kedves Olvasó? lehetővé teszi-e a jog, hogy a szülők visszaköveteljék gyermeküktől a százezeer forintot? Tiborc, a vén paraszt, egy dü- ledező öreg tanyán él, odalátszanak a tízemeletesek magasba nyúló Bábel-tomyai. Legyek járta konyhájában a kihűlt spar- helt mellett szalonnázik, egy-egy darab bőrkét dobva hozzádörzsölődő fekete macskájának. Az udvaron egy puli őrzi a baromfiudvart, ahol három tyúk kapirgál a kakas mellett, az ólban meg egy kismalac várja vomyíkolva reggelijét. Tiborc kimegy az udvarra, és a puli körülszaglássza csizmáját.- Gyere Juhász, etessük meg a jószágokat, szét ne szedjék az ólat, az istállót! De mit is beszélek, mán nincs is állat, ami kárt tegyen. Azt a kismalacot majdcsak felneveljük a maradékon - bár mán az is alig akad -, a tyúkok meg keressenek maguknak valamit. Legalább tojnak. Öregek, rágós a húsuk. Másképp mán ezek se lennének. Tudod, kiskutyám, mán én se keltenék. Nyócvany- nyóc évesen minek él mán az ember? A nyugdíjbul bizony nem megyek én mán semmire, csak a házam rám ne dűjjön, az bírja, amíg étek. Látod, a fiaim se gyünnek felém se, megvan azoknak is a maguk baja, nemhogy az én kínomat nézzék. Segíteni meg úgyse tudnak. Azt hittem, hogy én már nem étem meg még egyszer, ami ’33-ban vót. Amikor táblát akasztottak a nyakunkba, hogy ki vesz meg engem? Vót itt mán rossz világ elég, az a baj, hogy jóbul vót kevés. Most meg gyütt a kárpótlás, ez oszt az! Ugyan mit kezdjek vele? A Jancsi fiam, tudod, megígérte, hogy ű bizony kiveszi a fődet, de mán abbul se tesz semmi. Minek is? A szomszéd nagy dérrel-dúrral, csak úgy, kapával felszerelkezve bevetette a visz- szakapott fődjit tengerivel. Csuda megdógozott, de annyi ott a termés, mintha bukfencet vetett vóna. Elintézte az aszály. Ca, ca! Gyere, egyél, amíg ez is van! Te mán komám tápot nem látsz, mer az mán nekünk drága, arra mán nem telik! Egyedül vagy? Én is úgy gon- dótam, hogy majd malacozok, oszt a nyugdíjat meg félreteszem tüzelőre. No, abba mán reménykedhetek! Te teszel mán énnékem az utóssó jószágom. De gyűjtögettem ám sok fájjin ágat, valameddig csak kitart. A segélyükkel meg csinájjanak, amit akarnak. Nem mentem én ezelőtt se, amikor hat gyereket neveltünk az asszonnyal, meg most se, kunyeráni! Dógoztam én világ életemben, ha nem érdemiem meg, hogy elég nyugdíjat kapjak, akkor más nekem nem kell! Hű a jómindenit, igencsak hasogat megint a derekam! Mondaná Anyjuk, ha élne, hogy menjek az orvoshó. Minek? Ä gyógyszer drága, meg be se szedném. Szeggye, aki kitalálta! Majd meggyógyít a „Szenmi- hálylova”! Gyere Juhász! Beszégessünk, más úgy se hallgat mán meg! Bizony, nem bánnám mán, ha nem látnám többet ezt a háborúit eget! Annyi rendszerváltást megéltem mán, oszt mindig csak keservesen dógozni keltett. Ezek az urak is ippen úgy Ígérgetnek, mint a többi. Nem is az a baj, hanem az, hogy először elhisszük, utána gondókodunk! Fordítva kéne, ügyi Juhász? Sz. I. Hihetetlen történet Pillanatkép Az állomásépület előtt egymás mögött szép sorjában állnak a sárga buszok. A kisvárosból a környező falvakba szállítják az ingázókat, s az olykor erre tévedő látogatót. Szélfútta, didergetők itt a telek, melegek és porosak a nyarak, cserzett bőrűek az emberek, szikárak és hallgatagok. A lány tétován áll a járdán, néhány perce tudta meg, hogy lekéste a buszt, ami elvitte volna oda, ahova igyekszik, s ez a járat legközelebb már csak holnap indul. Tény, itt kell töltenie valahol az éjszakát, itt, ahol senkit nem ismer, s nagy, komor sötétség tehet errefelé, ha leszáll az este, különös, imbolygó árnyakkal a bozótosban. Ä lány szeme riadtan rebben, már most érzi a terjengő félelmet a zsigereiben, ami majd előjön, ha lassan lemegy a nap, és átadja helyét a nyújtózkodó homálynak. Hirtelen megmozdul, és gyors léptekkel az egyik busz nyitott ajtajához siet. A sofőr éppen estebédjét fogyasztja, csak úgy, az ölébe szétterített papírosból, kenyeret, sült húst, paprikát.- Jó napot! - köszön rá.- Magának is - mondja a másik, teli szájjal -, mi járatban?- Azt mondták nekem, talán tíz perce sincs, hogy elment a buszom. Csak holnap jön másik. Nem tudom, hol aludjak. Utói tehetne érni, ha sietnénk. Elvinne? A sofőr kezében megáll a kés, amivel a húst darabolja, furcsállkodó pillantással felnéz:- Hogy gondolja?- Ahogy mondtam - mosolyog a lány, és fellép az alsó lépcsőre.- Nem bánom - szólal meg rövid töprengés után a vezető -, - ugorjon fel! Felberreg a motor, meglódul a hatalmas jármű.- Csapj a lovak közé! - nevetgél az a néhány férfi, akik az üléseken terpeszkednek. - Nehogy cserbenhagyd a kislyányt! A kerekek alatt fogynak a kilométerek. Jó, hogy nem járnak errefelé a rend őrei, igencsak rossz szemmel néznék a száguldást. A távolban feltűnik a másik busz hátuljának sárga négyszöge.- Dudálj mán! - osztja az okos tanácsot egy kibic. Felharsan a kürt, láthatóan lassít az „üldözött”, majd megáll. Utasai izgatottan nézelődnek, megütközve figyelik, ahogy csikorgó fékekkel blokkol mellettük az „üldöző”, nyílik az ajtaja, és egy lány kászálódik ki belőle.- No, Isten! Isten! - kiált ki a sofőr az ablakon, mondandóját pilótájuknak címezve: - Ha már én elhoztam, te elvigyed! Aztán megtekeri a kormányt, fordul, indul, egy pillanatig látni, intésre lendül a keze. A fenyőfák csúcsai között már dereng a hold, foltos, kerek arcán cinkos mosoly suhan át. Szabálytalan portré Kalandos élet Dr. Szabó Lukács, az új világba szakadt hazánkfia Az első feleségétől úgy választották el, hogy ő akkor éppen Franciaországban lakott, az asz- szony meg Magyaror-' szágon. A második asz- szonya az USA-ban az autójával felborult, fának zuhant és szörnyethalt. Ötvennégy éves, amikor a harmadik neje egy kisfiúval ajándékozza meg. Élete legelső gyerekével! Ki ez az ember? Kié ez a regényes életút? * * *r Most már dr. Szabó Lukácsnak hívják, és a hatvankilencediket tapossa. Kisújszálláson született, ott is érettségizett 1943-ban. 1951-ben kapta meg orvosi diplomáját, majd Kazincbarcikán, illetve Budán dolgozott. 1953-ban nősült. A forradalom leverése után, 1957 januárjának egyik ködös hajnalán nekivágott a jugoszláv határnak. Előtte úgy döntöttek, hogy a párja elad egy házat, majd utánajön. Mivel vezetője is akadt, szerencsésen átcsúsztak a déli vasfüggönyön. Nem részletezem, sok kaland, viszontagság, dögunalmas lágerélet után Franciaországban találta magát. Itt a diplomáját nem fogadták el, ezért röntgentechnikusként dolgozott. A baj nem jár egyedül, mivel közben megerősítették, ismét lezárták a határokat, ezért a párja nem jöhetett. Ő pedig 1959-ben már nem mert és akart hazatérni, így távválással szétválasztották őket. Hihetetlen, de olyan simán ment, mint a karikacsapás, hiszen az itteniek szemében ő egy disszidens volt, ami akkor bűnnek számított. Hiába éltek egymástól ezer kilométerre, megtörtént a teljes szakítás. Volt egy barátja, és ő ajánlotta a korlátlan lehetőségek hazáját, az Amerikai Egyesült Államokat. Mehetett, így ment. Esztendő teltével vizsgát kellett tennie, és ismét orvosként dolgozhatott Ohió állam fővárosában, Colom- bóban. Először a kórházban kapott egy szobát. Megismerkedett egy csodálatos nővel, egy magyar, menekült zenetanárral. Összeházasodtak, majd két, boldog évet éltek. Kocsit vásárolt neki, és az asszony elrobogott vele az egyik barátnőjéhez. Erdőn keresztül vezetett az útja, és soha nem tért haza. Visszafelé jövet, állítólag, mókus ugorhatott a jármű elé. Az asszony elránthatta a kormányt, a kerék megpördült, felborult a jármű, és egy hatalmas fának csapódott. A benn ülő azonnal szörnyethalt. Ő pedig úgy érezte, rászakadt a világ, és ezt már nem bírja ki. Honfitársai, a magyar disszidensek tartották benne a lelket, tragédiájára ez volt a legjobb gyógyszer. 1964 óta amerikai állampolgár, majd harmadszor is nősült. Amerikai nőt vett el, és már 54 esztendős volt, amikor 1978-ban élete párja fiúval ajándékozta meg. Megszületett végre a kisfia, a hatodik Szabó Lukács. Ugyanis ő volt az ötödik, matuzsálemi korú apja a negyedik. Későn jött ez a legény, de jól jött, mondta. Azon a péntek estén - mert csak nálunk volt szombat hajnal, ott még pénteket írtak - éppen televíziót nézett, amikor csörgött a telefon. Érkezett a hír: 101 éves korában, Kisújon meghalt az édesapja. Három átszállással két napig utazott a repülőn. Amikor megérkezett a nagykun városba, első útja édesanyja sírjához vezetett. Mire a cikk megjelenik, ő már újra az új világban lesz. Sajnos, a fia nem beszéli a nyelvünket, ő viszont remekül, akcentus nélkül társalog magyarul is. A nyugdíjas doktor úr új hobbit talált. Mivel hatvan év felett ott ingyenes az egyetemi oktatás, bejár az órákra, mert meg akar tanulni franciául. Arra a kis időre, mondhatja valaki? Miért kis időre? Az apja 101 esztendőt élt, és a halála előtti napon még megebédelt. Ha neki is ennyi, vagy majdnem ennyi jut akkor, már megérte. Nem beszélve arról, hogy nem hiába orvos, vigyáz magára. így azután a doktorokat eddig még semmilyen saját nyavalyával nem háborgatta. így lehet, hogy a francia után újabb idegen nyelv következik? D.Sz.M
