Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24 / 171. szám

8 1993. július 24., szombat Kulturális panoráma Lengyel László olvasása közben Értelmiségi tépelődés Még nincs továbbjutó a megyéből „Csak” vastaps volt a tudás jutalma KI hitte volna ezelőtt 15 év­vel, hogy egyszer a tiszafüredi néptáncosok majd a televízió nyilvánossága előtt szerepel­hetnek. Ám ezek a fiúk és lányok na­gyon is komolyan gondolták ezt. Többéves szívós munkával eljutottak a Madách Színházba, ahol a ’93-as Ki mit tud? elő­döntői zajlanak. Van közöttük biztosítási ügynök, tanító, tanár, titkárnő, de többségük még ta­nul, középiskolás, főiskolás és egyetemista. Átlagos életkoruk - ezt Antal Imre műsorvezető is kiemelte - 16 év körül van. Életük egyik nagy napja volt július 22-e, és ez érződött az öl­tözőjükben is. Feszültségleve­zetésként a vasaló az utolsó ráncokat simította ki a ruhákon, a zenekar „stimmolta” a már több éve unos-untalan gyako­rolt, precíz biztonsággal tudott hangokat. Volt, aki idegesen le- s fel járkált, uram bocsá’, előke­rült egy-egy üveg sör, kicsit gyorsabban változott hamuvá a cigaretta. Még egyszer átgon­dolták, hogy MIT is adnak elő? Erről Ba­konyi István koreográfus gon­doskodott, Tápé környékéről gyűjtötte össze a táncmotívu­mokat, a zenét, a szokásokat. És elkészült a koreográfia Délal­földi táncok címmel. Ez hozta a sikert a mátyás­földi júniusi fellépésükön is. Itt, Budapesten keddtől csütörtökig még négyszer sulykolták be a tánc minden egyes mozzanatát. A tudás birtokában várták a csütörtök esti fellépést. TUD, aki sokat gyakorol, nem sajnálja a szabadidejét, hogy művészi szinten csinálja azt, amit szeret. Vásárhelyi Laci bácsi, az ország nagy tekintélyű koreográfusa is erről beszélt a 12 pár fergeteges sikert arató produkciója után. A legképzet­tebb, legkidolgozottabb, le- gösszeszokottabb produkciót szerinte a fürediektől láthattuk. És mégis! A cicát szorongató Millinkhoffer Rita és Gönczi Attila elszomorodott a zsűri döntése után, mert a majmok és a rókák most megelőzték őket. Végül a méhkerékiek örülhet­tek. A macska rúgja meg! Pedig a szakember döntése után én is szinte biztos voltam a sikerben. Nem jutott ezen az estén ví­gasztalás megyénknek. A szol­noki Tombor Zoltán, aki való­ban érett, igazán profi énekével a vokális zene kategóriában vas­tapsot csalt ki a nagyérdeműtől, szintén csak a telefonokban és a levelezőlapokban reményked­het. Ám egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat hal­lunk még erről a tehetséges fia­talemberről, ugyanúgy, mint a füredi táncosokról. P. M. Tudom, sokan nem szeretik Lengyel Lászlót, mert „ellen- drukkernek” tartják. Én viszont akkor is érdeklődéssel, kedvvel hallgatom, olvasom, ha nem ér­tek egyet vele. Sőt! Irigylem okosságáért, elegáns íráskész­ségéért. Egyik (irodalmi) lapunkban olvastam az értelmiség „írástu­datlanságáról”, „szellemi lúd- talpasságáról”. Mintha Kádár és Aczél György értelmiségelle- nessége köszönne vissza... Tény viszont, hogy az értelmiségünk - legalábbis az írástudó része - vagy sértetten hallgat, vagy va­dul belevetette magát a pártpoli­tizálásba. Úgy érzi, hogy csi­nálnia kell a történelmet, ha ed­dig nem tehette. Nem tudom, hogy melyik szemlélet, maga­tartás a helyes, az üdvözítő? Egy biztos: a felelősséget, akár hallgat, akár cselekszik nem há­ríthatja át másra. A történelem meg fog mérni minket is, s félő, hogy könnyűnek találtatunk, ki­esünk a rostán (az időén), ahogy Ady írta. Lengyel László írásai éppen azért állítják meg a szemet, mert noha egy percig sem rejte­geti politikai, emberi rokon- szenveit, véleményét, elfogult­ságait, felül, helyesebben kívül tud emelkedni a pillanatnyi pártpolitikán. Hitelét éppen az adja meg, hogy nem titkolja: már az előző rendszerben is el­kötelezett volt, „elvitte a bal­hét” (kizárták a pártból Bihari Mihályékkal). Ha úgy tetszik mai pejoratív terminológiával „reformkommunista” volt, de éppen az ő kizárásuk döbbentett rá sokakat, ha addig nem ismer­ték föl, hogy a „létező szocia­lizmus” megreformálhatatlan. Azért tartom fontosnak ezt a mozzanatot kiemelni, mert a mai politikai elitben sokan haj­lamosak arra, hogy letagadják az elmúlt 45 évet, mintha meg nem történtté lehetne tenni. Lengyel László viszont azt mondja, hogy a mai nyomorú­ságunk nem érthető, nem értel­mezhető, ha nem valljuk be ezt a múltat. A szakmája szerint (s jó) közgazdász író egyetértve a költővel (Csoóri) nem is any- nyira a gazdaságot látja tragi­kusnak (azt is), hanem az erköl­csi és szellemi lezüllést, amely­nek a mélységeit csak most kezdjük felismerni, felmérni. Tele vagyunk rossz görcsökkel, beidegzettségekkel, praekon- cepciókkal, ideológiatörmelé­kekkel, amelyek gátolják»a tisz­tánlátást. Holott, ha valamikor, akkor most ismét Ady fajtáját szerető, de gyarlóságait kegyet­lenül ostorozó tisztánlátására, iróniájára és öniróniájára van szükségünk! Nem visszalépést jelent ez, illetve, ha azt, akkor arról éppen a történelmünk te­het. A magyar fejlődésben az a tragikus (érvényes ez egész Kö­zép-Kelet Európára), hogy a fa­sizmus után rögtön a bolseviz- must kaptuk, s így két generáci­ónak semmiféle tapasztalata nincs a demokráciáról. Ezzel nem azt állítom, hogy (elméleti) ismeretei nincsenek, mert azok vannak. Ám a demokráciát csak cselekedve lehet elsajátítani. Egy atomizálódott, önbizalmá­ban, önismeretében megrogy- gyant társadalom, még ízlelgeti a pluralizmust, azt, hogy sók­féle érdek, érv, eszme jelentke­zik és ütközik meg, s ezt a más­ságot (a másikét) el kell viselni, tiszteletben kell tartani. Hirte­len, váratlanul szakadt ez ránk, noha vártuk, de nem reméltük, így van ezzel a szerző Lengyel László is. Attitűdjét polgárinak nevezném (a la Márai), aiaz szemlélődő, de nem résztvevő, mert finnyás. Fölénye (nem fö­lényeskedés!) a szellemé, amely szemügyre vesz, elemez, reflek­tál, kivár. Márai írja, hogy ami­kor megrótta rokonait, akik be­léptek a nyilas pártba, azzal vágtak vissza, hogy „Könnyű neked! Te tehetséges vagy!” Nos, Lengyel László, Benedek Elek unokája is tehetséges, aki az anyatejjel szívta magába, a gyerekszobából (volt neki) hozza az igényességet. Ismeri a mai pártok genezisét, hisz, mint ellenzéki ott volt a születésük­nél (például Monoron), s látta, hogy a kezdeti, idealista lelke­sedés hogyan laposodott el pártpolitikai acsarkodássá, ho­gyan jöttek elő azok a reflexek, amelyek ma már meghökkentik, sokszor meg is rémítik a szem­lélőt. Lengyel László azonban - talán éppen ezért - maradt „másképpen gondolkodó”, mert hiszen egy értelmiségi, ha ko­molyan veszi magát, nem is le­het más. Ez nem feltétlen „el­lenzékiség” a szó politikai ér­telmében, mindenesetre külö­nállás, függetlenség. Bírálja a kormányt, a kormánypártokat, de nincs jobb véleménye az el­lenzékről sem. így persze több ellenséget szerez, mint barátot, de mi: olvasók csak nyerünk vele. Arra késztet, hogy a szer­zővel együtt tépelődjünk. a pár­tokat, a politikai elitet pedig önvizsgálatra ösztönzi. Éppen ezért helyeslem, hogy a Ma­gyarország felfedezése sorozat­ban kaptak helyet ezek a Ma­gyar Hírlapban megjelent dol­gozatok Tépelődés címmel. Kordokumentumok ezek az írá­sok, s nem egy valóban felfede­zés értékű. H. S. Néhány másodperc múlva felzúgott a taps! Lázár Deák Térképészeti Alapítvány A Cartographia Kft. a nagy múltú magyar térképészeHégú4 tésére a napokban létrehozta a Lázár Deák Térképészeti Ala­pítványt, amelyet több jeles in­tézmény, így az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Magyar Földrajzi Társaság is támogat. Az alapítvány célja - mintj azt az alapítvány kuratóriumának titkára, Hőnyi Ede elmondta az MTI munkatársának - a magyar térképkultúra színvonalának emelése, a térképhasználat nép­szerűsítése, a térképolvasási, térképelemzési ismeretek ter­jesztése és a térképészképzés elősegítése. (MTI) Körmendi körmendisége Egy mondatban az egész világ A képernyőn Frici, a vállalkozó szellem Üzenet Zsögödről Száz éve született Nagy Imre festőművész A „boldog békeévekben”, 1893. július 25-én, száz éve szü­letett Csíkszeredán Nagy Imre festőművész. Tanítónak indult, majd részt vett az első világháborúban. 1917-20 között Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán Ol- gyai Viktor tanítványa volt. Rövid ideig Nagybányán ta­nult, s 1920-tól két éven át a kecskeméti művésztelep ösz­töndíjasa volt, ki is állított ott. 1922-ben Zürichben mutatta be vízfestményeit. 1924-ben véglegesen letele­pedett Zsögödön. 1925-től kezdve tevékenyen részt vett a romániai magyar képzőművé­szeti életben, tárlatai voltak Ko­lozsváron, Marosvásárhelyen, Brassóban, Aradon, 1929-ben a bukaresti Hivatalos Szalonban. Tanulmányutakat tett Olasz­országban, Németországban, Ausztriában, kiállított Nüm- bergben. 1931-ben Budapesten is. Meghívást kapott Londonba, mint írja „Zsögöd színeit, hava­sait, erdeit kellett volna rendre kilopkodnom a rotschildi vi­lágba”. Nem maradhatott, visz- szament inkább Zsögödre. „Megrebbentem ... csillagaim lebaktatnak az égről, a fellegek a lovaimmal cserélnek helyet, s a fegyverek díszlépésben vo­nulnak elém, velük jönnek a medvék, pisztrángos patakok, borostás arcú lakóikkal a házak és az égnek szárnyas madarai. Mindaz, aminek őrizetét ez a föld rám bízta. Homlokát azért senki se ráncolja, nem tekintem magam varázslónak. Amit kap­tam, azt adom csak vissza sor­som részeseinek.” A kolozsvári Képzőművé­szeti Intézet tanáraként az ötve­nes években is folytatta kiállítá­sait szerte Erdélyben, 1957-ben Moszkvában és Leningrádban szerepelt, a Román Népköztár­saság Érdemes mestere lett. 1959-ben Marosvásárhelyt a Teleki Tékában megalakult a Nagy Imre Galéria, s 1973-ban Zsögödön megnyílt a Nagy Imre képtár. Gyűjteményes kiállítását Bu­dapesten, a Magyar Nemzeti Galériában még megérte. 1976. augusztus 22-én hunyt el Zsö­gödön. Olajfestményein kívül balla­dái tömörségű rézkarcokat, metszeteket is készített. A hazai magyar élethez a népi írók körén keresztül kap­csolódott. Az 1956-os forrada­lom idején éppen itt tartózko­dott. Együttérzett a forrada­lommal. A drámai napokban Illyés Gyulával^ Németh Lászlóval, Tamási Áronnal aggódott sor­sunkért, amelyet a forradalom leverése után Zsögödről kísért figyelemmel. Egy szimbolikus festményt is festett ekkor Vihar címmel. Sütő András a képet látva mondta neki, hogy több az egy viharnál. Ezt felelte rá: „Tudod, mi az igazi címe? 1956, csak meg ne tudják ezek a banditák!” B. I. Régen sugározták, legalább tíz éve, de ma is emlékszem arra a tv-műsorra. Huszti Péter - ak­kor már a Madách Színház első számú hősszínésze - elmondta, kezdő korában mennyit segített neki Körmendi. Talán valame­lyik főiskolai vizsgaelőadásáról volt szó, amelyben Husztinak néhány mondatos szerepe volt csupán, és ez csüggesztette. Nagyon pici a szerep! - panasz­kodott szomorúan idősebb pá­lyatársának. - Ez kis szerep? Bolond vagy te, édes fiam, hát hogy lenne ez kis szerep? - mondta neki Körmendi, és ami­kor Huszti azt válaszolta: hát csak bejövök, és elmondom ezt az mondatot, Körmendi mind­járt hozzákezdett az elemzés­hez. Bejössz? Mi az, hogy csak úgy bejössz? Hát az utcáról jössz be, és mi van odakinn? Zuhog az eső, tehát te nemcsak úgy bejössz, hanem ernyővel jössz be. Odabenn a színpadon pedig jól lerázod a persze látha­tatlan vizet az ernyődről, aztán összecsukod, de ez olyan pa- tentre ugráló ernyő, eltéveszted, belegabalyodsz, kiejted a ke­zedből, újra próbálkozol, végre sikerül, elégedetten teszed a fal mellé, boldogan mosolyogsz, lerázod az esőmaradványokat a kabátodról is, aztán hozzákez­desz ahhoz az egy mondathoz... És így tovább, Körmendi még ezer apró és mulatságos já­tékot talált ki a pályakezdő Husztinak ahhoz az egy (vagy kettő, netán három) mondathoz, amit el kellett mondania. Ezért volt Körmendi mindig is jelentős és első vonalbeli szí­nész. Főszerepet igen ritkán ka­pott, mondhatni: par excellence epizodista, de olyan epizodista, aki rövid szerepeiben is mindig teljes karaktert ábrázolt, szöve­gének néhány mondatába is egész világot tudott besűríteni. Emlékszem például egy Cse­hov produkcióra a Madách Színházban. Jeles rendező állí­totta színpadra, de ezúttal vala­hogy nem sikerült neki. Az egész előadás azt a hamis le­gendát látszott "igazolni, hogy Csehov unalmas szerző. (Pedig dehogy unalmas! Ha Shakespe­are a teremtés fele, ahogy Petőfi fogalmazta, akkor Csehovra bízvást mondhatjuk, hogy ő meg a másik fele. Csak tudni kell rendezni!) Szóval remény­telennek látszott az ügy, ha nincs Körmendi János. Epizód- szerepet játszott a darabban, s bár nem volt ő sem igazán cse- hovi, de legalább a maga jelene­teiben száműzte az unalmat. Nem csinált mást, mint a part­nerei hosszú szövegei közepette elszunnyadj és álmában lecsú­szott a székről, amin ült. Meg­lehet, picikét olcsó fogás, de legalább felébredt a nézőtéren csendesen szunyókáló közön­ség, legalább egyet:kettőt ne­vethetett a pénzéért. És ne feled­jük: Csehov annak idején leve­leiben azt panaszolta, hogy ő legjobb tudomása szerint vígjá­tékokat írt . . . Vígjáték vagy tragédia, zenés játék vagy prózai, Körmendinek mindegy. Halálosan imádja a foglalkozását (mit foglalkozás! hiszen ha valakinél, nála ez iga­zán hivatás!), halálosan imádja a közönséget. Játssza Rettegi Fridolint, A szabin nők elrab­lása hősét, a hajdani vidéki dali­társulat ripacs igazgatóját és mindenes színészét elsöprő si­kerrel. Egy kicsit ő maga Ret­tegi Fridolin: az ember, akinek mindene a közönség, és min­dene a színház. Két év híján negyven eszten­dőt töltött el a Madách Színház­ban, majd „ráhúzott” még kettőt a Mikroszkóp Színpadon, és azután onnan ment nyugdíjba. Persze ezt az utóbbi dolgot azért ne tessék egészen komolyan venni. Pedig közben - jó évtizede már ennek is - volt egy-két sú­lyos betegsége. Operáció meg minden. Ám akkor sem tudott nyugodni, akkor is a pályája, meg a közönsége járt a fejében, és - sok szabad ideje volt a kór­házban - felcsapott írónak. Könyvet írt addigi színházi ta­pasztalatairól, vidámat, szelle­meset, epéset, gunyorosat, kör­mendiset. S minthogy az írás egyszer már bevált, folytatta. Csaknem négy évtized után nagy reményekkel és elhatáro­zásokkal ment át a Mikrosz­kópba, nemcsak színésznek, rendezőnek is. Aránylag rövid idő után nem szégyellte - fel­adni. Kiderült, hogy mindenki mással szemben ugyanolyan igényes, de mondhatom így is: ugyanolyan maximalista, mint önmagával szemben. A legki­sebb fegyelmezetlenség, a leg­csekélyebb értetlenség szinte fi­zikai fájdalmat okozott neki, tü­relmetlen lett és ideges, ha nem pontosan úgy ment minden, ahogy elképzelte. Szerencsére az igazi körmen- diséget, az Isten áldotta tehet­séggel feltöltött színészetet nem hagyta abba. Most a televízió vállalkozásról szóló sorozatá­ban láthatjuk őt hétről hétre, a huncut, ravasz szellem, Frici szerepében. B. T.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom