Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-22 / 169. szám
4 A szerkesztőség postájából 1993. július 22., csütörtök „Én cicomázzam a körvonalazható jövőt?” A feltaláló nem szorul védelemre Levelek tucatja áll íróasztalomon, és egy injekciós fiola. A fiolában érzésem szerint az ezredvég biokémiai kutatásainak egyik világszenzációja. Miért az? Mert Hirosima, de Csernobil óta sem produkált az emberiség gyógyszert az atomrobbantások sugárzásártalmai ellen. Megdőlni látszott a törvényszerűség: A Föld népessége mindig ’’kiizzadta” azt a védekezőeszközt, ami történelme folyamán létét veszélyeztette. Most nem. Azaz mégis? Az injekciós fiola küldője dr. Törőcsik Mihály biokémikus, aki hónapokkal ezelőtt riportalanyom volt a Magyar Rádió Névjegy című műsorában. Most tisztelete jeléül küldte az injekcióban beadható gyógyszert a sugárzásártalmak kezelésére, a stroncium, cézium lekötésére és kilökésére. Mellette szokásosan beteges szerénysége jelei. Sorok. Hogy nem csak ő, de munkatársai is, és még a humánkísérletek elején tartanak, és ez nem az ő érdeme, hanem az országé ... A leveleket pedig a rádió- hallgatók és Törőcsik szűkebb pátriájának, Tószegnek lakosai írták, hogy véleményezzem, illetve védjem meg a biokémikust az intrikák, támadások ellen. Bevallom, hosszú negyedórák után írtam le az első szót, tűnődtem, keseregtem, s már dobtam is volna félre az egészet. Miért, hogy kikezdhetetlen következetességgel üldöz bennünket az átok, egymás marásának, intrikálásának lelki kényszere? S honnan a hiedelem, hogy egy rádiós újságíró gondolatai nagyobb védelmet jelentenek, mint egy életmű maga? Én cicomázzam a körvonalazható jövőt? Én mondjam, hogy ez a biokémiai találmány alapjaiban tépázza meg az atomháború lelkekbe ivódptt rémképének nimbuszát? Én mondjam, hogy a gyógyszer nélkül Csemobilok sorozata jöhet, vele pedig egy reális veszély reális leküzdésének aktuális penzumaivá „szűkül” az emberiség létét veszélyeztető rém? Én mondjam, hogy a Törő- csik-féle kutatások a környezeti ártalmak „békés” válfaja ellen is bedobható? Én eresszem el a fantáziámat, hogy a gyógyszer talán az AIDS-, a rákkutatásokban" is tényező lehet? Én töprengjek, hogy a gyógyszer hírére miért rohantak ide a brüsz- szeli, a szingapúri, a dzsakartai, delhi kutatók, én füstölögjek, hogy miért akar Japán „látatlanban” előszerződést kötni a gyógyszertalálmány értesítésére? De hisz világos: ezzel a gyógyszerrel minden kicsit más lehetne, s más lehetne a világ maga... Én idézzem a rádióműsor mondatait, ahol Törőcsik Mihály mindenekelőtt magyarnak, s mindenekfelett tószeginek vallotta magát? Idézzem magamat? Hiszen ma is csodálom azt az embert, aki dollármilliókról hajlandó lemondani, csak hogy találmánya innen, tőlünk, Magyarországról induljon! A rádióműsorban is „mertem” gyerekként ámulni, ma is kétkedő lélekkel rögzítem: van ilyen alkat, létezhet ilyen kutató! Nehéz korszakban élünk. A vértelen rendszerváltásért této- vaságokkal, késlekedésekkel, rövidlátással, személyes érdekek rövid távú diadalmenetével fizetünk. Országunk illetékesei a mai napig nem nyilatkoztak, hogy „levédik”-e ezt a korszakos találmányt. Ez a tétovaság a mérleg ugyanabba a kosarába kerül, ahol a tószegi illetékesek „falulejáratásnak” érzik a lépfenés trágya ügyének nyilvánosságra hozatalát. De könyörgöm: én mondjam, én magyarázzam, hogy ez egy megszállott kutató ugyanolyan elkötelezett tevékenysége, mint a sugárzás elleni szer kutatása? Dr. Törőcsik - sok példa nyomán - eposzt énekelhetne ’56-os tevékenységéről. Mellőle lőtték a Tiszába a várkonyi papot, négy cellatársa belehalt a kínzásokba. Nem tőle tudom. Egyórás portréműsorában nem ezt „ragozta”, hanem olyan „eretnek” gondolatokat ismételt, hogy az embertelenségek mellett, az ez idő tájt született értékek megmentésén kellene fáradoznunk. Hallgatói levelekből tudom, hogy kutatóélete mellett alapítványokat hoz létre, székely művészeket hív meg Tószegre, általa lett ismert Földi Bálint festőművész, és ő faragtatott kopjafákat az ’56-ban meggyilkolt társai tiszteletére; ő létesített varrodát a munkanélküliség leküzdésére, s nyomorék gyerekeket támogat! Vajon nem a korszerű vállalkozó, az elkötelezett kutató modell értékű figurájával van-e dolgunk? Irigyléséhez, fúrásához sokkal kevesebb energia kell, mint megértéséhez, elismeréséhez. Ez is örökségünk. Hogy az előbbi magatartás férkőzött közel hozzánk. Dr. Törőcsik Mihály nem szorul védelemre. Legkevésbé az enyémre. Én annyit „készültem belőle”, amennyi kötelező egy rádiós újságíró számára, ha „hős”-ét egy órán át faggathatja. Környezete „lakva ismeri”, s lehet, egyszer dicsekedve büszkélkedik, hogy kortársa, lakótársa, munkatársa lehetett. Én közéjük tartozom. Hegyi Imre a Magyar Rádió húszas stúdió szerk. riportere Köszönet A Karitasz Szeretetszolgálat szolnoki csoportja a közelmúltban két hétig vendégül látta a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző és Gyakorló Iskola tizennégy diákját. Szervezetünk a nyilvánosság előtt is szeretne köszönetét mondani azoknak, akik adományaikkal segítettek e program megvalósításában. Közreműködésükkel sikerült a vendégek számára széppé, emlékezetessé tenni a városunkban töltött napjaikat. Támogatóink közül elsőként említjük a szolnoki 633-as Számú Szakmunkásképző Intézet nevét. Sokat jelentett, hogy az iskola kollégiumában ingyen helyezhettük el a diákokat. Köszönet illeti még: a MÓL Rt. kutatási és termelési ágazatát, a Közúti Igazgatóságot, a Szolnok ABC-t, valamint Lő- kös József, Gömöri és Társai kiskereskedőket. * Artézi kút kellene Kolláth László olvasónk elmondta, amikor levelét személyesen behozta a - szerkesztőségbe, hogy 1950 óta előfizetője lapunknak, ragaszkodik is hozzá. Soraiból kitűnik: a megyeszékhelyen hol található artézi kút. Városrészükben, a „Pletykafaluban” viszont egyetlen sincs! Korábban volt a téglagyár területén (ott van most a lengyel piac), de régen elapadt, illetve lebetonozták. Fáj a szívük egy artézi kútra, amiből szívesebben innának, s ezt Fodor Tamás képviselő úrnak is elmondták vagy másfél hónapja. Tudják: kevés a pénz a város kasszájában. Várnak türelmesen, de szeretnék, ha hamarosan sorra kerülnének. Ha felteszi a barett sapkát! Azok figyelmébe ajánlom soraimat, akik nem ismerik az alakulatunkat, amelynek állomáshelye Szolnok, s melynek említése sok ember képzeletében mást és mást jelent. A Bercsényi László felderítő zászlóaljról van szó, ahova az idén vonultam be. És nem bántam meg, hogy ide jelentkeztem, mert a mai napig büszkeség tölt el, amikor magamra ölthetem az egyenruhám, s fejemen a barett sapka. Hazafelé utazásom során kíváncsi tekintetek fürkésznek, s az emberek összesúgnak mögöttem: „látod, egy ejtőernyős!”. Van valami azonban, ami elszomorít és bánt. Ez pedig nem más, mint amikor végigsétálok Szolnok utcáin, s azt tapasztalom, hogy a mellettem elhaladó emberek gúnyosan, rosszallóan tekintenek rám - olykor félelmet látok az arcukon; vagy amikor kényszeredetten szolgál ki a pincér; a vásárlásomat kutató szemek követik a boltban ... Nem tudom, mi váltja ki ezeket a jelenségeket. Bizonyára van előzménye, amit nem ismerek, de szeretném, ha most meghallgatnának. Az alakulatunknak nagy múltja van, és higgyék el, nem kis dolog az, amit itt a 18-20 éves srácok tesznek. Az ernyőzés komoly feladat. Nagy figyelmet, összpontosítást igényel, nem szólva a fizikai igénybevételről, s mindezek mozgató rugójáról, a bátorságról. Nem véletlen tartják a bátrak sportjának. Úgy érzem, előítélet, általánosítás alapján alkotnak rólunk véleményt. S ha egy katona fején barett sapka van, nem biztos, hogy az éppen egy kötekedő ejtőernyős! Talán nem sokan tudják, hogy nem csak mi hordunk barett sapkát, hanem más egységek is. De sokszor már a sapka viselésén is meglátszik, ki az igazi ejtőernyős! Mindenesetre szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ha egy barett sapkás okoz „galibát” valahol, ne gondoljanak mindjárt arra, hogy az ejtőernyős. Mert ha az volna, nem méltó a névre, s ha lehet, én le is tagadnám, hogy egy alakulatnál szolgálok vele, és megfosztanám a sapka viselésének jogától. De ha nem ejtőernyős az illető, mélyen bánt az azonosítás, az előítélet. Felvetődik bennem a gondolat: a becsületünk érdekében kellene a ruhánkra egy megkülönböztető jelzés! Bereczki István Tamás honvéd Szép indulás a művészi pályán Úgy látom, hogy a nem hivatásosok által képviselt képző- művészeti élet Szolnokon és környékén - a sokfelől érkező pesszimista vélemények ellenére - fejlődik. A Szolnoki Galéria Baráti Köre - Kukri Béla úr vezetésével - nagyszerűen látja el feladatát. Előadásaikra eddig nem jutottam el, de arról értesültem, hogy igen színvonalasak. A legutóbbi kiállítás megnyitóján szerencsémre ott voltam. Tudom, hogy a Tisza- püspökiből származó szolnoki festő, Szőke Tibor kiállítása egy a sorból, neki viszont ez az első! Nagyon szép indulásnak tartom, és bizony a mai helyzetben nem kis dolog művészi pályát választani - vállalva annak kisebb-nagyobb buktatóit. Remélem, hogy tehetsége, szorgalma, kitartó akarata átsegíti a nehézségeken, s „éretten” gazdagítja közvetlen és tágabb környezete szépre, , nemesre éhes világát. Sok sikert kívánok! T. F. Újszász Amikor leszerelték, elsirattuk A kis lámpa ismét az oszlop derekán Tavaly, év vége táján ezeken a hasábokon „Lámpasirató” címen búcsúztam el attól a kedves kis közlekedési lámpától, ami képünkön az oszlop derekán szerénykedik. Akkor elmondtam előnyeit, hogy komfortosabbá, biztonságosabbá teszi a szolnoki Tisza-hídra való kanyarodást a vártemplom felől érkezőknek; mégis eltávolították. Azóta sem tudom, miért, csak egy árva drót kunkorodott a helyén hónapokig. Szomorú látvány volt. Ahányszor arra jártam, mindig eszembe jutott, nem csak azért, mert a fenti lámpát nem láttam jól a kocsimból (Trabant), hanem azért is, mert egyszerűen hiányzott ez az aranyos kis lámpa. És lássunk csodát: egy hete visszarakták (talán ugyanazt?) oda, ahol volt. Ha csak lehet, útjaim során arra megyek, megnézem, és azon gondolkozom, hova kellene még Szolnokon ilyen kisegítő közlekedési lámpa. Kép és szöveg: I. L. A Műemlékvédelmi Felügyelőség engedélyével, ellenőrzésével... A „Nemzetinek” két utcafrontja van! Küldjön egy képet! Édesanyám 1913-ban, 17 évesen mint menyasszony, amikor a szolnoki nagytemplomban esküdtek. Sándor János Hozzászólás cikkünkhöz Az „Egykori elegancia és mai igénytelenség” című, július 7-én megjelent cikkben a szerző, S. B. a városvédő Pallas Athénét meghazudtoló módon tört lándzsát a volt Nemzeti Szálló épületének védelmében, s tört pálcát mindazok feje fölött, akiknek kötelességük lenne e szép ingatlan helyreállítása. Tisztelt S. B.! Az írása címében említett igénytelenség vádja pillanatnyilag már nem az „illetékesek” fejére hull vissza. Mint ahogy az igazság is - Janus után- kétarcú, a „Nemzetinek” is két utcafrontja van: a Szapáry és a Sütő utcák felől. Érdekes módon, Önnek nem tűnt fel, hogy hosszú évek után az épület földszintjét, a Szapáry út felőli oldalon - megközelítőleg az eredeti állapotában- helyreállították. Az épület jelenlegi legnagyobb tulajdonosa, a Kunság Élelmiszer- és Ve- gyiáru Kereskedelmi Vállalat tavaly vásárolta meg az ingatlan földszintjét, amelyet kb. fél év alatt - jelentős ráfordítással - kívül-belül felújított. Az építési munkák - a ház városképi jelentőségére is figyelemmel - mindmáig a Műemlékvédelmi Felügyelőség engedélyével és ellenőrzésével folytak, sőt, maga az adásvétel is e hatóság hozzájárulásával történt. A sűrűn erre járó szolnokiak- a koszos portálüvegeken keresztül - csak az omló vakolatot láthatták még, odabenn a kintinél is siralmasabb állapotok uralkodtak. Csak az összes érintett szerv és személy - tervező, kivitelező, polgármesteri hivatal, különböző szakhatóságok - összehangolt és gyors cselekvése folytán lehetett fél év alatt a patinás épület földszintjének nagyobbik részét helyreállítani. Szakmai részletekkel nem akarom terhelni, de még a kirakatüveg keretének színét is előírták. Biztosíthatom arról, hogy mindenki örömmel vette tudomásul a „Nemzeti” megújhodását, leginkább persze a kezelői jogot gyakorló vállalat, amely bízik abban, hogy ezzel a tetemes összeggel nemcsak szép, hanem a város, a vásárlók és a cég számára is hasznos épületet hozott létre. Ugyanis Várhegyi Attila úr, Szolnok polgármestere múlt hó 23-án a szóban forgó „Nemzeti” épület Szapáry úti oldalán létesített, igen színvonalas diszkontüzletünk megnyitóján elismeréssel méltatta vállalatunkat azért, hogy egy éven belül az épület első részét eredeti állapotába állítottuk vissza. A Kunság ÉVKV szerette volna az épületet egyszerre rendbe hozni, de a rövid időbe és a rendelkezésre álló pénzkeretbe nem fért bele. Az egész ház felújítása jóval több mint 100 millió forintba kerülne, ugyanis a több évtizede elhanyagolt vezetékek és a tetőszer- kezet teljes cseréjét meg kellene oldani. A cég egyébként elkészítette a Sütő utcai rész felújítási tervét is, az engedély jóváhagyását várjuk a műemlékvédelemtől. így biztosíthatom arról, kedves S. B., hogy a jelenlegi gazdákon nem múlik az igényesség, ami - a cikk megírása előtt - Öntől is elvárható lett volna. Mert ha akkor vállalatunk illetékeseitől információt kér, a válaszunkat személyesen vehette volna tudomásul. Nem tudom, hogy más területen tapasztalható-e városunkban a műemlék jellegű létesítmények megbecsülésének hiánya, de azt Önnek sikerült bizonyítania, hogy az egyoldalúság a felvetett témában jelen van. A véleménynyilvánítás és kritika szabadsága mellett a teljes körű igazság megismerése és megismertetése is alapvető fontosságú, mivel az épületeknek nemcsak hátsó frontja van! Reméljük, a gondolatoknak sem. Dr. Csikós Sándor a Kunság ÉVKV vezérigazgatója Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
