Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-25 / 146. szám

1993. június 25., péntek Gazdaság 5 Nyitás a sajtó felé ÁVÜ-nézőben Az Állami Vagyonügynök­ség az a szervezet, mely talán a legtöbbet szerepel a sajtóban valamennyi gazdasági irányító közül, de nem mindig vezetői­nek örömére. A sajtóban az a vélemény alakult ki, hogy az ÁVÜ igazga­tótanácsa, néha pedig egyszerű munkatársai kezében túlságo­san nagy hatalom összponto­sult, sok ellenőrizhetetlen vagy vitatott privatizációs döntés szü­letett, s az intézmény munkája sokak számára követhetetlen. Az ÁVÜ szóvivője csak a múlt héten olyan nagy horde­rejű akciókról számolt be, mint a Kőbányai Sörgyár privatizá­ciója egy dél-afrikai cég által és a Nyírségi Dohány-fermentáló eladása egy multinacionális cég többségi tulajdonába. Ki képes megítélni az ÁVÜ szakemberein kívül, hogy a francia BGI vagy a dél-afrikai SAB alkalmasabb a legpatiná­sabb és legelhanyagoltabb álla­potban lévő sörgyár felvirágoz­tatására? De legyen szó a ma­gyar légiforgalomról, a nemzet­közi hírű Tungsramról vagy a kőbányai sörről, a gyanakvás mindig ott fészkel, különösen a kevés ismerettel rendelkező kí­vülállóban: biztos, hogy ezt a megoldást kívánják a hazai ipar, a hazai vállalkozók és az ott- dolgozók érdekei? Az ÁVÜ működésének sza­bályairól, felhatalmazásairól, munkarendjéről, felügyeleti rendjéről érdeklődött az Átlan- tic Sajtószolgálat munkatársa a vagyonügynökség sajtóosztá­lyán. Kézhez kapta az ÁVÜ-ről alkotott 1992. évi LIV. törvény szövegét és a belső szervezeti szabályozás néhány bekezdését, s néhány kérdésére is választ kapott Hollauer Tibortól, a saj­tóosztály munkatársától. Az ÁVÜ ezek szerint az ál­lam tulajdonosi jogait gyakorló költségvetési szerv, melyet Szabó Tamás, a kormány priva­tizációért felelős minisztere irá­nyít. Az ő javaslatára nevezi ki és menti fel a kormányfő az igazgatótanács tagjait. A vagyonügynökség műkö­désének irányelveit, a tulajdon- szerzés főbb szabályait persze az Országgyűlésnek kell meg­határoznia, bár erre eddig nem került sor, s talán ez az egyik oka, hogy az ÁVÜ működéséről a parlamentben is ellentmondá­sos véleményeket hallani. A másik bizonyára az, hogy az ÁVÜ felügyeli az Állami Va­gyonkezelő Rt.-t, az állami tu­lajdonban lévő-maradó nemzeti vagyonnak a gazdáját is. Munkatársunk történetesen azon a napon járt az ÁVÜ-nél, amikor Teleki Pál, a Vagyonke­zelő Rt. vezetője lemondott. Lemondásának okai, története nem szokványosak, de azért mutatják az állami vagyon és annak privatizálása körüli tisz­tázatlanságokat. Teleki Pál, amerikai üzletemberként vál­lalta ezt a tisztséget, mert úgy érezte, hogy a magyar közhiva­talnoki fizetésért nem vállal­hatja. Fizetését tehát az ameri­kai kormány egészítette ki évi százezer dollárral, s ez az el­lentmondás - a legnagyobb ha­talmú magyar kormányhivatai- nokok egyike egy külföldi kor­mánytól kapja fizetése javaré­szét - valóban megoldhatatlan volt. Tisztázatlanságok persze nemcsak itt vannak. Az ÁVÜ tevékenységét például az Ál­lami Számvevőszék, „a nem vállalkozói állami vagyon” fe­lett rendelkező Kincstári Va­gyonkezelő Szervezet tevé­kenységét a Központi Számve­vőségi Hivatal ellenőrzi. De mi­lyen viszonyban vannak ezek a szervezetek a bankokkal, mi­lyen társadalmi ellenőrzésnek vannak alávetve, mi biztosítja, hogy ezekben a szervezetekben ne ereszthessen gyökeret a kor­rupció, mely a maga „természe­tes” módján jelenik meg min­denütt, ahol sok a pénz és héza­gos az ellenőrzés? Az ÁVÜ illetékese a tör­vényre hivatkozik, mely az igazgatótanács elnökének és tagjainak tiltja, hogy állami va­gyont működtető más szerve­zetnek, például a Vagyonkezelő Rt.-nek tagjai legyenek, vagy közeli hozzátartozóik üzlet­részt, részvényt kapjanak gaz­dasági társaságokban. A műkö­dési szabályzatban azonban vannak kiskapuk is. Az ügyin­tézőknek például a szabályzat csak azt tiltja, hogy részt ve­gyenek olyan gazdálkodó szer­vezet ügyének elbírálásában, amelyben nekik vagy közeli hozzátartozójuknak érdekelt­sége van. Az ÁVÜ a legnagyobb tulaj­donos az országban, a privati­záció irányító szerve. Május végén 814 milliárd forint értékű vagyonnal rendelkezett. A fennállása óta eltelt három év­ben vagyonhozadék révén, ér­tékesítéssel, kárpótlási jegyek eladásával és hitelezéssel, fo­rintban és devizában 130 milli­árd forint bevételre tett szert. Felügyelő minisztere, Szabó Tamás szerint az ÁVÜ tevé­kenysége ugyanezen idő alatt 4 milliárd dollár értékű külföldi tőke bevonását tette lehetővé, s a szervezet eredményes munká­jának jelét látja abban is, hogy a privatizált vagyon növekvő ré­sze kerül hazai tulajdonba. Míg 1990-ben ez az arány 5 százalék volt, 1992-re 55 százalékra emelkedett. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Lehet, hogy a hazai tulajdonosok részvételé­nek növekedése a külföldi tőke érdeklődésének megcsappaná­sát jelenti, lehet, hogy egy egészséges gazdasági folyamat része. Az biztos, hogy az ÁVÜ-nek még évekig kulcspozíciója lesz a magyar gazdaság átalakításá­ban és modernizálásában. Ha tehát az ügynökség tevékenysé­gének szakmai értékelésére nem is vállalkozhatunk, azt örömmel tudatjuk, hogy a napokban az ÁVÜ igazgatótanácsa döntést hozott az ügynökség sajtókap­csolatainak javításáról. Ez pe­dig remélhetőleg közönségkap­csolatainak javulását is eredmé­nyezi majd. Ha valamiben nincs helye a titokzatosságnak, az a közvagyon kezelése és elosz­tása. Atlantik Press Hogyan privatizálnak a németek? (1. rész) A túléléshez: csendes likviditás Sok konfliktus forrása ha­zánkban a privatizáció. Hogyan csinálják Németországban, ahol már a folyamat vége felé jár­nak? Az állami vállalatok ma­gánkézbe adásának ottani ta­pasztalatairól lesz szó alább, és lapunk jövő heti számaiban. Legelőször az ottani vagyo­nügynökség egyik kommuniká­ciós munkatársát, Irene Liebaut szólaltajuk meg. Az ottani va­gyonügynökség - a Treuhands- talt - nevében benne van: „hű­séges kéz”, így adódott az első kérdés:- Kihez hűséges a Treuhand?- Nehéz ezt megmondani, hi­szen mindenki nagy várakozás­sal figyeli a munkánkat. Ennek aztán az a vége, hogy a lakosság minden rétegéből kritikus szemmel nézik a tevékenysé­günket, több a bírálat, mint a di­cséret.- Miféle kritikákkal illetik önöket?- Keleten azt kifogásolják, hogy megszűntetjük a munka­helyeket. Sajnos, sokan nem lát­ják, hogy a történelemben egy­szer lezajló gazdasági átalakító folyamatot próbáljuk levezé­nyelni. Nyugatról pedig azért ér bennünket kritika, mert mindez nagyon sokba kerül.- Önöknél több pénz fordít­ható e folyamatra, mint nálunk, mégis vannak feszültségek.- A privatizáció előtti időszak a legbizonytalanabb fázis, amíg eldől: mi lesz a gyárral? Azon­ban nálunk kidolgoztak egy olyan technikát, amely kevésbé teszi fájdalmassá a folyamatot, mint másutt.- Melyek ezek?- Az úgynevezett csendes likvidálásra gondolok. Míg a régi tartományokban csődeljá­rások vannak, keleten egy hosz- szabb folyamat végén szűntet­jük meg a gyárakat. Miután a tu­lajdonos, a vagyonügynökség, határozatot hoz arról, hogy lik­vidálni kell a vállalatot, több­lépcsős vizsgálatnak vetik azt alá, és ezután döntenek a csen­des likvidálásról. Kirendelnek egy likvidátort - kizárólag az erre bejegyzett ügvédek közül -, aki azt a feladatot kapja, hogy a gyár minél nagyobb részét mentse meg. Ez többnyire a munkahelyek harmadát jelenti. A folyamat két-három évig is eltart, pontosan azért, hogy a cég levegőhöz jusson, és bizo­nyíthassa, hogy életképes. Eközben a vagyonügynökség nemcsak szakmailag, anyagilag is támogatja. Úgy számolunk, hogy a privatizáció befejezéséig mintegy kétszázötven milliárd márkával támogatjuk a folya­matot. Az ilyen csendes likvidálás­nál rengeteg fantáziára van szükség. Nem egyszer fantasz­tikus az eredmény: a hűtőszek­rény-gyártásban például egy ilyen csendes likvidálás során került sor a környezetvédő gé­pek gyártásának beindítására.- A privatizáció során nagy pénzek forognak. A vagyonügy­nökség dolgozóit próbálják-e megkörnyékezni?- Valóban, ahol ilyen nagy összegekről van szó, ott a bűnö­zés is megjelenik, és ezért sok­fajta biztostékot kellett beépí­teni. Van egy jogi szakembe­rünk - korábban ügyészként dolgozott -, aki, ha felmerül a visszaélés gyanúja, vizsgálatot indít, és ha szükségesnek látja, átadja az anyagot az ügyészség­nek. Sajnos, egy friss példával is szolgálhatok, az egyik munka­társunkról tudták, hogy na­gyobb összeg átvételére készül, sikerült úgy rendezni a dolgot, hogy tetten érjék, amikor át­vette a pénzt. Szerencsére ez a fajta visszaélés nagyon ritka. A kollégáink, igaz, sokat is dol­goznak, de jól meg vannak fi­zetve.- Mint a médiákkal foglal­kozó szakember, hogy látja: egy hivatal hogyan tud jó képet kia­lakítani magáról?- Nem az a fontos, hogy te­kintélyünk legyen, hanem hogy megértessük a folyamatot. Nagy az információéhség, a gazdaságpolitikai kérdéseket kevesen értik meg, nekünk kell segítenünk, hogy megmagya­rázzuk az embereknek, miről is van szó. Szerintem a legfontosabb a nyitottság. Nem szabad ködösí­teni, ugyanakkor figyelembe kell venni kinek-kinek a gazda­sági érdekeit, illetve személyi­ségi jogait. - Hangyái ­Az oldalt szerkesztette: Laczi Zoltán Demokratikus választási törvényben bíznak Parlamenti képviseletet remélnek a vidéki vállalkozók Hivatalosan ugyan még nem kezdődött el a választási kam­pány, de mind több párt fogal­mazza meg véleményét: kell-e, és ha igen, miként kell módosí­tani a választójogi törvényt? Az elsősorban vidéki kis-, közép- vállalkozókat tömörítő Liberá­lis Polgári Szövetség is megfo­galmazta a témával kapcsolatos véleményét. Dr. Kupcsok La­jossal, az LPSZ Vállalkozók Pártjának általános alelnökével erről beszélgettünk.- A többpártrendszeren ala­puló parlamentáris demokrácia egyik lényeges ismérve az úgy­nevezett politikai váltógazdál­kodás. A jelenlegi törvény ér­telmében négyévenként dönthe­tünk arról, hogy mely pártokat juttatunk kormányzati pozíci­óba. Az első igazi, nyugati érte­lemben vett politikai váltógaz­dálkodásra nálunk a soron kö­vetkező választáson kerülhetne sor, de ahogyan közeledik a „váltás” ideje, mind jobban érezhető, hogy egyes pártokban erősödik a hatalom elvesztésé­től való félelem.- Ez a „félelem” miben nyil­vánul meg?- A pártok többsége szerve­zetileg még egyáltalán nem, vagy nem kellőképpen ágyazó­dott bele a politikai rendszerbe, a társadalom egészébe. Szava­zóbázisukat bizonytalannak és kiszámíthatatlannak érzik. Az időközi országgyűlési képvise­lői választások eredményei leg­alábbis ezt bizonyítják. Zsúfolt színpadon folytatódik a rend­szerváltás, de a nézőtér üres. Például a vállalkozók is hiá­nyoznak a széksorokból.- Mire alapozza ezt a vélemé­nyét?- Mintegy ötezer, elsősorban vidéki kis- és közép vállalkozót tömörítő szervezetünk szerint a rendszerváltás harmadik esz­tendejében a politikai, ideoló­giai változásokat még mindig nem követte a gazdasági rend­szerváltás. Ezt azonban nem­csak mi, hanem a hatalmon, vagy éppen ellenzékben lévő pártok egy része is így érzi. Ezért is kerül mind gyakrabban szóba a választójogi törvény módosítása. Az eddig megis­mert elképzelések azt erősítik meg, hogy a jelenlegi parla­menti erők növelni szeretnék szavazóbázisukat, és csökken­teni az úgynevezett kis pártok lehetőségeit.- A jövőben vállalkozók is részt kívánnak venni a törvény- hozás munkájában?- Egyértelműen. Ugyanakkor a jelenleg döntéshozatali pozí­cióban lévők egy része azt ál­lítja: ha hatnál több párt kerül a parlamentbe, úgy kormányoz- hatatlanná válik az ország. Akik ezt a véleményt képvise­lik, elfeledkeznek a magyar po­litikai térképen az utóbbi évek­ben végbement változásokról. A rendszerváltást megelőző helyzethez képest legalább egyharmadára csökkent a pár­tok száma, és a meglévők tag­ságának egy része is lemorzso­lódott.- A Vállalkozók Pártja szerint tehát nem kellene módosítani a választójogi törvényt?-Módosítani kell, de csak 1994-ben, a parlamenti képvi­selők megválasztása után! A korábbi változtatást mi értel­metlennek, ésszerűtlennek és főleg antidemokratikusnak tart­juk. A jelenleg ismertté vált módosítások ugyanis a most ha­talmon lévő parlamenti pártok „bebetonozására” irányulnak, ezzel pedig tovább torzulna az ország politikai tagozódása. Véleményünk szerint előbb új alkotmányra és a szakszerű­séget, érdekegyeztetést megte­remtő kétkamarás parlamentre, illetve önkormányzatokra volna szüksége az országnak. Ha ez megvalósult, lehet módosítani a választójogi törvényt. sz.m. (Ferenczy Europress) Az államtitkár is szkeptikus Az adók természetéről Hétfőn kiderült, ami addig sem volt kétséges: az ellenzék elutasítja az áfa emelését. A kormánynak arról az előter­jesztéséről van szó, mely kilá­tásba helyezi a 0 és a 6 száza­lékos adókulcs törlését, s egyes 6 százalékos adó alá eső termékek átirányítását a 25 százalékos kategóriába. A tervezetnek a gyógysze­rek áremelkedését eredmé­nyező hatását a koalíciós pár­tok egyike (KDNP) is tá­madta. De amint a pótköltségvetés esetében, az ahhoz szorosan kapcsolódó áfa-törvény vitá­jában is politikai megfontolá­sok döntenek. Ezek alapján pedig könnyen elképzelhető, hogy a kormány, esetleg bizo­nyos módosításokkal, meg­kapja a jóváhagyást a pénz­ügyminiszter terveihez. Á kia- líciós pártok, eltekintve a KDNP említett kifogásától, egyetértésükről biztosították a kormányt. A „fogyasztó” számára ez az egyetértés a terhek további növekedését jelenti. A vállal­kozók közül viszont, akik amúgyis igénybe veszik az adófizetés elkerülésének min­den lehetséges legális és nem legális eszközét, egy sem akadt, aki a társasági adó ter­vezett kétszázalékos csökke­nése kapcsán lelkesen védel­mébe vette volna a miniszteri tervezetet. Az MSZP az áfa-törvény módosításával kapcsolatban a szokásos érveit hangoztatja, amelyekben a szociális szem­pontok dominálnak. Az SZDSZ szakértői a javaslat furcsaságaira hívták fel a fi­gyelmet, például arra, hogy különféle átgondolatlan ma­nőverek miatt a bébiital és az ivólevek a megszüntetendő 6 százalékos áfa-kategóriából hirtelenében a 25 százalékos kategóriába kerülnének. A Fidesz azzal utasítja el a törvénymódosítást, hogy a kompenzációs javaslatok (há- rommiliárd forintot fordítana az idén kompenzációra a kor­mány) elégtelenek, s a jelen­legi helyzetben „senki nem várhat el indokolatlan áldo­zatvállalást a társadalomtól”. Nem támogatta a törvényja­vaslatot a kisgazdák 36-os frakciója és az újonnan létre­jött Magyar Igazság Párt sem. Ezek a pillanatnyi taktikai hadállások. Stratégiailag azonban más, sokkal inkább „filozófiai” kérdések kerülnek előtérbe. Mi a jobb a gazdaság élénkítése szempontjából, az adóemelés vagy az adócsök­kentés? A gazdaság érdeke a fontos, vagy a kormányzat pil­lanatnyi érdeke? Összhangba hozható-e a kettő? Szükség van-e a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) nevű washingtoni nemzetközi pénzintézet jóin­dulatára a magyar gazdaság „túléléséhez”, vagy ez a szempont csak egy régi meg- rögzöttség következtében uralkodik a hazai pénzügyi gondolkodásban? Utóbbi kér­désre Csurka István az új párt­jának programját megalapozó Magyar Fórum-beli dolgozat­ban májusban válaszolt, azt ál­lítván, hogy az IMF szerepét a magyar gazdaság vezetői szándékosan túlozzák el, hogy így jussanak pótbevételekhez. Lényegében ugyanezt állítja az ellenzék is. Jellemző, miként vélekedik a hazai adórendszerről és adómorálról maga az előter­jesztő minisztérium, melynek szakértői tisztán matematikai alapon kiszámították, mit kell begyűjteni. Az IMF 600 mil­lió dolláros készenléti hitelé­nek megszerzéséhez a valuta alap a költségvetési deficit 1,2 százalékos csökkentését köve­telte 18 hónap alatt. Ehhez a „faragáshoz” szük­ségesek a bevételnövelő in­tézkedések. Becker Pál pénz­ügyminisztériumi államtitkár egy múltheti előterjesztés al­kalmával (akkor még nem az áfáról, hanem az adóbehajtás szigorításáról volt szó, s ehhez kellett érveket sorolni) azt a különös elméletet fejtett ki, mely szerint Magyarországon ma csak háromféle vállalkozó létezik: „az egyik be sem je­lentkezik az adóhivatalnál, vannak, akik bejelentkeznek, aztán rövid időn belül eltűn­nek, s vannak olyanok, akik folyamatosan fizetnek adót, de kevesebbet, mint amennyit a szabályok szerint kellene.” Vajon kit minősít ez az adómorál? Elsősorban magát az adórendszert, mely a vál­lalkozó szempontjából se nem elég engedékeny, se nem elég szigorú. Tipikus véleménynek tekinthető az, amit az Apple Macintosh komputereket Ma­gyarországon forgalmazó Graphisoft Kft. vezetője, Bo­jár Gábor fogalmazott meg. E sikeres vállalkozó szerint rossz az az adórendszer, mely olyan mértékű adókat vet ki, amelyek ellehetetlenítik a vál­lalkozókat. Pozitív megközelí­tésben a vállalkozó vélemé­nye így hangzik: „Elviselhető terhek kellenek, kedvezmé­nyek nélkül”. A kedvezmé­nyek mellőzésének követel­ménye azzal függ össze, hogy minden rendszernek megvan­nak a aját kedvezményezett­jei, s ezek kiszolgálása súlyos torzulásokat okozhat a gazda­ságban. Hazai példa: a priva­tizáció, melyben sokszor nem az privatizál, aki a legtöbb pénzt ajánlja, vagy a legtöbb adóbevétellel kecsegtető pénzügyi tervet hozza, hanem mondjuk az, aki megőrzi a profilt, a munkahelyeket stb. Az adórendszer megalkotói valamikor az erősen szociali­zált svéd jóléti állam példájá­ból indultak ki, amikor elvo­náspárti adórendszerünket lét­rehozták. Utódaik ezt a rendszert tö­kéletesítették, de keményítet­ték is. A mostani próbálkozás a társasági adó csökkentésére az egyidejű szigorítás mellett, a gazdaság- élénkítés igényét tükrözi. Mivel azonban ez az igény sokkal kevésbé határo­zott, mint a restrikció, félő, hogy az áfa-törvény és a pót­költségvetés együttes hatása mégiscsak a gazdasági telje­sítmény további csökkenése lesz. Ez pedig az ipari terme­lés tavalyi 13 százalékos és a nemzeti össztermék 3 száza­lékos csökkenése után nem jó kilátás. Bokor Pál (Atlantic)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom