Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-19 / 141. szám

Kulturális panoráma 1993. június 19., szombat Látogatás Szabó Lászlónál Hatvanhat éves lettem én Hogy érzi magát - köszöntöt­tem Szabó Lászlóra műhelyé­nek áhítatos csendjében egy hétközbeni napsütéses délután. Mire ő a nélkül, hogy szavak­ban válaszolt volna, a mi taga­dás szokványosnak tűnő kérdésre, odapattant egy ma­gasból aláereszkedő gyűrű alá ­kérdem, hogy ez alkalmi mérleg nyelvét arrafelé billentsem. A Felszabadulási emlékműre gondolsz? - kérdez vissza, hom­lokát összeráncolva. Például. Megszületése sem volt már fáj­dalommentes, s Szabó László elmondja, hogy eredetileg két gondolatot, elképzelést ajánlott A műteremben, szobrok között csak akkor vettem észre a szob­rok „tengerében” -, majd már csak azt láthattam, hogy ott leng a magasban, a „gyűrűk fészké­ben”. Aztán amikor újra földet ért, halkan jegyezte meg: Azért a Krisztust már nem tudnám megcsinálni, de a mérleg köny- nyen megy. Mint később el­árulja, neki minden reggel a gyűrűvel kezdődik a nap, kar­bantartó gyakorlatokkal. Az erővel, a fizikaival tehát semmi gond, nyugtázzuk közösen, már-már annyira - teszi még hozzá -, hogy olykor attól tart, hogy nevetségessé válik, meny­nyire nem érzi, mennyire nem veszi tudomásul az évtizedeket. És lelkileg? - bár a kettő, a test és a lélek egészsége általában e- gyütt jár. Most éppen tele va­gyok örömmel - mondja - 50 év után meglátogatott váratlanul a repülőoktatóm, aki hajdan vi­torlázni tanított. Vendéglátóm szíves szavakkal ecseteli a régi időket, amikor még a levegő yra akart lenni, vadászrepülő, a ’40-es évek elején, s a repülés azóta is, ma is meghatározó él­ményei között szerepel. Nem egy szobor is tanúskodik róla az ateliében, spirálisan magasba törő plasztika például, amiben a szárnyalás vágya testesül meg. De a műhely polcán ott álldogál Don Quijote is, gondterhelten, gubbasztva lován. Don Quijote én vagyok, a nyugtalan ember, aki kilóg a sorból, és akinek va­lahogy semmi se sikerül. Most, hogy végiggondolom, hány szobrom sorvadt le, hány ra­gyogó gondolatom vetélt el, s mennyi belső harc, fájdalmas küzdelem, birkózás magammal, birkózás az anyaggal... Miköz­ben művészi lelkiismeretének tájaira téved, önkritikusan, a Haláltánc drámai kompozíció­ján akad meg tekintetem. Dehát a sikerek, a megoldott feladatok - vetem mindezek ellenében. Igen, büszke vagyok, hogy nem egy alkotásom került a Nemzeti Galériába, hogy immár vissza­térő vendégként tartanak szá­mon Ravennában, a Dante-pá- lyázatokon, ahol díjat is nyer­tem. Lám, úgy látszik, idegen­ben jobban becsülnek, mint... - tette hozzá halk rezignációval. És a köztéren álló szobrok? ­fel, az egyik egy karcsú női alak lett volna, magasba nyúló, a szabadság és szépség megteste­sítője. A zsűri azonban a másik mellett döntött. Vállalom ezt is - s hangja kissé megkeményedik - én benne emberi felszabadulá­som jelképét is érzem, hisz ha ’45-ben nem történik meg az, ami a háborúval megtörtént, hogy vége lett, lehet, hogy repü­lősként vesztettem volna el mert azt ígérték, az új bank épü­letének belső udvarában kap he­lyet, vagy valahol abban a tér­ségben. Ügy látszik - jegyzi meg szelíden -, nemcsak életem, szobraimnak sorsa is hányatott. Bár ahogy bevallja, indulatos ember, s ami nem mindig hasz­nos, érzékeny is, ami nem egy­szer nem kívánt konfliktusokkal is járt, illetve jár. Szívesen ve­szem a nyílt, tiszta szándékú kri­tikát, de az alattomosságot nem bírom elviselni, se életben, se művészetben. Művek és élmé­nyek, hosszan beszél a szemé­lyes élmények nagy szerepéről. A világháborús pályázatba be­küldött mostani tervén, az em­lékmű női alakjában is egy tra­gikusan elpusztított lány drámai élménye munkál, még a háború idejéből. Nagy reményeket fűz pályamunkájához, láthatóan minden izgalma, várakozása rá­irányul. Es ha mégsem sike­rülne? - kockáztatom meg. A gondolat akkor sem vész el - vá­laszolja mert az erő, amely benne rejlik, előbb-utóbb kitel­jesedik, legfeljebb azt nem tudni pontosan, milyen formában. Mondják, nincs pénz, ne csinál­jak nagy szobrokat. De mit tehe­tek? Ha meglátok egy többton­nás követ, akkor mindjárt meg- mámorosodom. Túlfűtött moz­dony vagyok, aki be van fé­kezve, s csak arra a pillanatra vár, hogy kitörhessen, bensőm forr, jóllehet külsőm nem sokat árul el belőle. A látszat, a feltű­nően csendes, nyugalmas Szabó László tehát csak csalóka fel­szín. Tizenkét éve már - derül ki a beszélgetésben - nem kapott megrendelést nagyobb szo­borra, de ő azt vallja mesteré­vel, Pátzay Pállal egyetemben: a szobrász az, aki akkor is dol­gozik, ha nem fizetnek érte. Amikor véget ér beszélgeté­sünk, búcsúzóul újra felteszem a kérdést: végül is, milyen a kö­zérzete? Ha öröm ér, mint nem oly rég a rendőrkapitányság meghívása, hogy munkáimat ál­lítsam ki náluk az aulában, amire azelőtt évtizedekig soha nem volt példa, akkor jó; ha vi­szont valaki emberségemben sért meg igaztalanul, akkor rossz, nagyon rossz. Erre is van A Don Quijote benne életemet, Ezért is szere­tem, még ha vannak is, akik másként látják, s másként ítélik meg értékeit vagy fejezik ki íz­lésbeli fenntartásaikat. Ha eltá­volítanák, nagyon mérges len­nék. Nekem történelem ’45, fel- szabadulás nyomasztó gyer­mekkoromtól is. Megmintáz­hatta a bányászokat is - fűztem tovább a dialógust -, mely a vá­ros központjába került, ahol most épp építkezés folyik. Re­mélem, szobrom nem kerül majd raktárba, annál is inkább, eset, sajnos. Sokszor azonban arra is gondolok ilyenkor, nem én vagyok-e túl érzékeny való­jában? - tűnődik el, szinte ma­gában. Valkó Mihály szerkesztői megjegyzés: idő­közben a beszélgetés óta, idő­közben a pályázat sorsa eldőlt, az első helyre ugyan nem ke­rült, de a szerkesztőséghez be­érkezett vélemények több mint kétharmada az ő munkáját tar­totta a legrokonszenvesebbnek. Korszerű technika a színházakban Táncoló fények, pompás hangzatok A televízió díszlet- és jelmezkiállítása Csütörtöki lapszámunkban hírt adtunk arról - fotót is mel­lékelve az eseményről -, hogy Szolnokon három napon át a színháztechnika kérdéseiről rendeznek fórumot - gyakorlati bemutatókkal karöltve. A szín­házak életét a művészeti tevé­kenységet érzékenyen érintő, technikával kapcsolatos kérdé­sek napjainkban annál is ége­tőbben vetődnek el, minthogy megváltoztak a piaci viszonyok, de általában is nagy országos változások zajlanak a társada­lomban, és a művészet, a szín­házi is egyre szorosabban kötő­dik a modem technikához, ha újabb, bonyolult, összetettebb hatásokat kíván elérni. Ezért is érdemes néhány mondatot szen­telni a tegnap zárult, háromna­pos eseménynek, amely érdekes volt nemcsak a szakmabeliek­nek, de azoknak is, akik csak élvezői annak, amit a külön­böző technikai eszközök szol­gálnak, az előadásoknak. Mert már a görög színház is ismerte és igényelte a technikát; külön szerkezet működött például a deus ex machina megvalósítá­sára (gépezet emelte a színre az égből érkező istent, aki elren­dezte végül is a dolgokat), ma pedig épp a világítás, a hangzás kifejező tökéletessége követel meg mind többet és többet a technikától. Nem helytálló az, hogy a technika csak akkor jutna szerephez, ha a művészet, maga a színészi játék halvá­nyabb volna, tehát afféle művé­szetpótlékként kellene elfo­gadni. Igen is alkotórésze a mai előadásoknak. De a díszletek, jelmezek készítése is e tárgy­körbe tartozik, összekapcsoló­dik a különböző technikai eljá­rásokkal. A korhűség igénye, a teljes illúzió keltésének köve­telménye megkívánja a pontos­ságot, legyen az mondjuk egy barokk királyi udvar a maga méltóságaival, vagy akár harco­saival, de akár a színpadon megjelenő vadállatok „előte­remtése” is hasonló feladat. A Magyar Televízió központi mű­helye épp azt mutatta be szem­léletesen ezen a fórumon - ké­pünk is ezt ábrázolja -, milyen a korhű jelmez, sőt a színpadi oroszlán, amely nemcsak bun­dájával hű az igazihoz, de még ordítani is tud, távirányítással tágra nyitva a száját. Mellesleg szólván, a múltban két farkast szállítottak ők a Szigligetinek, ugyanis rendszeresen dolgoz­nak megrendelésre vidéki szín­házaknak, de bárkinek, aki ha­sonló igénnyel keresi meg őket. A Szigligeti színpadán felállí­tott tárlat, mely kedves lehetett, és egyben kellemes az egyszerű nézgelődőnek is. Mindez - mármint a díszlet - nem olcsó mulatság egy plasztikból ké­szült harci öltözet, úgynevezett páncélruha előállítása 40-50 ezerbe, sőt többe is belekerül. De parádés bemutató zajlott a szobaszínházban is, ahol a fé­nyek valóságos táncot jártak a felcsendülő muzsika ritmusára. Igazi fény-show, kápráztató, a színházi varázslat eszközei kel­lették magukat az emeleti helyi­ségben, ahol szívesen látták élő koncerten is a látogatókat. S mindez számítógépes progra­mozással, a szerkezetek önál­lóan működnek, programok alapján természetesen. Egyéb­ként a színháztechnikában is, miként az élet más területein, most az igazi újdonság: a kom- puterizált technika. Hangban, világításban egyebütt. Akár a mozgószínpad működtetésében is. Az egyik cég már olyan technikát mutatott be, amely nemcsak körben tudja moz­gatni, de függőleges irányban is el tudja mozdítani, ferdén a színpadot. Az a cég, amely a Szigligeti sikeres korszerűsíté­sében is részt vett. Sikeres, hisz most a Vígszínház felújítását is az a Homolya László irányítja, aki még műszaki vezetőjeként a Szigligetinek, az itteni átalakí­tás munkálatait is dirigálta. A modem technika bemutatója nem véletlenül esett a korszerű eszközökkel felszerelt színhá­zunkra. Akinek futotta idejéből, érdemes volt elsétálnia a lám­pák, a hangosítók világába, (v) Tűz, tűz, tűz... Népszokásaink: Szent Iván napja Szent Iván (június) havának 24. napjára esik a hónap néva­dójának, Keresztelő Szent Já­nosnak a születésnapja, egyben a nyári napforduló, melyet Eu- rópa-szerte megünnepelnek, és nálunk is jeles .napként tartanak számon. E napon a nyár, az öröm, a féktelenség, a szerelem ünnepén szertartásos tűzgyúj­tással ünnepelnek, mert az ősi hit szerint a tűznek tisztító, gyógyító, termékenyítő, szere­lemvarázsló hatalma van. Az égő vagy hamvadó tűz át- ugrálása elsősorban szerelem­varázsló praktika, bár számtalan más magyarázatát is adták. Egy vallási eredetű hit szerint azért kell a tüzet háromszor átugrani, mert Keresztelő Szent János há­romszor mozdult meg anyja méhében, „ugrált örömében”, amikor Mária fekereste Erzsé­betet. Más hagyomány szerint a tűz átugrása szerencsét hoz, vagy azért kell átugrani, hogy a betegség elhamvadjon, mint a tűz. Sok helyen lányok ugorják át a tüzet, ebből következtetni lehet a férjhezmenésre. Ilyenkor a jövendő anyós vagy férj előtt vizsgáztak ügyességből, ke­csességből. Baranya, Tolna, Somogy falvaiban egyértel­műbb formát öltött a tűzugrálás. A lányokat legények vitték át a tűzön, miközben mondogatták: „mátka, mátka, mátkázzunk. Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk.” A cél, hogy megtisztuljanak, ter­mékenyek legyenek, és gyer­mekeket nemzzenek. A naphoz néhány idő- és termésjósló hie­delem és szokás is fűződik: a tűz elhajtja jégesőt, a menny­dörgést és villámlást; bármilyen is az időjárás, 13 nap múlva a búza megérik; ez a nap a retek vetőnapja; káposztát csak eddig érdemes kipalátálni; ha esik az eső, sok dió és mogyoró lesz. L. K. A hagyományos Szent Iván napi tüzugrás felelevenítése Galgamácsán

Next

/
Oldalképek
Tartalom