Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-09 / 132. szám

1993. június 9., szerda Kultúra----riport 5 A tévé képernyője előtt Ma már közhelyszerű igaz­ság, hogy jövőt építeni a múlt ismerete nélkül nem lehet. De jelent sem! Éppen ezért értékes minden olyan televíziós prog­ram, amely azt hivatva születik meg, hogy tisztábban, igazab­ban láthassuk, ami az elmúlt időkben történt; program, amely jó irányban tereli az em­lékezetet, mely hajlamos „elté­vedni”. Ezért igen hasznos Sára Sándor többrészes doku­mentumfilmjének sugárzása is, amely a háború után elhurcolt asszonyok kálváriáját idézi fel, személyes vallomások tükré­ben láttatja mindazt a keserű­séget és fájdalmat, amit meg kellett élniük a Gulágon, kény­szermunkán, szovjet táborok­ban. Sára módszere a lehető legteljesebb tárgyilagosság, jó­formán csak szemlélője, hall­gatója az olykor könnyekre fa­kadó asszonyok vallomásának. Nem a döbbenet némasága ez részéről, hanem a figyelő em­ber tudatos szótlansága, tartóz­kodása. Hogy mégsem tétlen, hogy jelen van az alkotó ren­dező, az a vallomások rendjé­ben, a vállaltan monoton rit­mus megteremtésében mutat­kozik meg. Dokumentum­filmje, a benne feltáruló való­ság így válik szívszorongató élményünkké, olykor keserves pillanatokat átélve a készülé­kek előtt is - együttérzésből. A múltról - tárgyilagosan Sára filmje mellett az elmúlt héten egy, az övéhez hasonló tanúságtétel is látható volt, amely azonban módszerében túlment az egykori esemé­nyekre történő emlékezésen, s jóllehet itt is a Gulágról esett szó, Csalog Zsoltot, a forgató- könyv íróját egyéb is izgatta mint a tragikus idők megidé- zése: az emlékezés mechaniz­musa is foglalkoztatta; az, hogy miként is működik az ember emlékezete; mit őriz meg, mit dob ki magából, mi az, ami megszelídül belőle az évek múltán, s mi az, amit az író-szerző azzal a kifejezéssel jellemez, hogy „folklorizáló- dik”, tehát népmesévé válik, érdekes történetté lényegül. De ki is a főszereplője ennek az egyórás filmnek, melynek címe: ...rossz helyen, rossz időben. Egy tiszafüredi ember, Lajos bácsi, akire még a ’60-as években figyelt fel a Füred környékén ásatásokat végző régész, aki a munkások között szorgoskodó Lajos egykori há­borús történeteit titokban rak­tározta el magának, majd könyvecske alakjában meg is jelentette őket - az élő beszéd modorában, ahogyan a mesélő regélte őket, munka után, esti társaságban. Mert akkoriban vigyázni kellett, Lajos bácsi a könyvben sem szerepelhetett a nevével, így lett belőle egysze­rűen M. Lajos. Most azonban, több mint húsz év múltán nem­csak megszólalhatott, de meg is jelenhetett teljes valójában a képernyőn. így a film készítői­nek különös játékra nyílott le­hetőségük. Három idősíkban is gondolkodhattak, és külön­böző megvilágításba kerülve a részletek, nemcsak az vált szemléletessé, hogy az idők so­rán miként alakulnak, változ­nak, módosulhatnak az egykori események, hanem az is, hogy milyen viszonya alakulhat ki az embernek a saját múltjához is. Mert bizony ugyanaz a tör­ténet ma felidézve, ami régeb­ben elhangzott, sok esetben ma már nem ugyanúgy „történik”, mint amikor az ásatáskor is hallható volt; a történelem ütötte sebek mintha begyó­gyultak volna, az égető fájdal­mat bölcs rezignáltság váltotta fel. Lajos bácsi a túlélő ember csendes békéjével idézte már az egykori tragikus pillanato­kat. Azzal az egyszerű tanul­sággal szolgálva nekünk, hogy nincs abban semmi különös ami történt, ilyen az élet; aki­nek olyan a szerencséje, a leg­rosszabbat is megúszhatja, akinek pedig nem sikerül me­nedékre lelnie, hát az elpusz­tul. Mikluszkó Lajos (ez az eredeti neve) emlékezete így működik, a miénkét viszont így is felkavarja, mert bár sze­líd történetté simulnak ajkán a legvadabb események is, de hallgatván őket e népi mesélés mélyén mégis ott érezhetjük egy kegyetlenül meghurcolt ember minden keserűségét. Érdekes filmet tett a Fekete Doboz gárdája a képernyőre, többféle elemből gyúrták egybe, írói kommentár, könyv- részletek felolvasásban, Lajos bácsival készült beszélgetések stb. S aki mindezt tető alá hozta, azaz elrendezte: Dániel Ferenc. Csak nézünk... És még egy úgynevezett múltidéző program: egy soro­zat a kettesen, mely szerintem méltatlanul került a késő esti órákba, s melynek alcíme az ’50-es évek mozija. Egy-egy film a röviden csak Rá- kosi-korszaknak nevezett évekből, amikor történelmünk legsötétebb diktatúrája uralko­dott. Talán nem is annyira a film az izgalmas, amit látha­tunk, legutóbb a Tűzkeresztsé­get, Bán Frigyes munkáját, ha­nem az által, hogy a film tár­gyához kapcsolódva korabeli szemtanúk, résztvevők fejtik ki véleményüket, világítják meg a történések hátterét. A tárgy te­hát nem a művészet, hanem az adott kor valósága, méghozzá az igazságkeresés szándékával. Aki ugyanis csak azt láthatja az egykori filmhíradó felvéte­lein - miféle dokumentumok ezek! -, hogy milyen diadalmas menetben szolgáltatták be a parasztok és a téeszek az előírt búzamennyiséget és más egye­bet, dalos versenyben egymás­sal, azt bizony megtéveszthetik a filmbeli híradások, a hősiéi pátosz habos pillanatai. A szö­vetkezetek alakulásáról, életé­ről beszélő Tűzkeresztség is alaposan félrevezetheti a nézőt hamis idealizmusával. Éppen ezért okos megoldás a film előzeteseként szervezett be­szélgetés, amely a valóságot megfosztja azoktól a „cifra szűröktől”, amelyeket a histó­ria meghamisítói, megszépítői rája aggattak. De megtudhatjuk azt is, hogy egy-egy művészi alkotás miképpen született meg; hogy például a lelken­dező Tűzkeresztség volt az ára annak, hogy Urbán Ernő meg­írhatta e korszak legleleple- zőbb szatíráját is, az Uborka­fát. A megszólalók ezúttal a mezőgazdaság szocializálódá- sának ellentmondásait tárták fel, némelyikük, például He­gedűs András igen önkritiku­san. Nem részletezem: ezt a so­rozatot látni kell, és látni ér­demes. Mert belőle múltunkat ismerhetjük meg - tanulságo­san. Röviden Múltunk részei a különböző napok is; nincs olyan szakma, amelynek ne lett volna régeb­ben legalább egy nap ünnepe az esztendőben. Napok, me­lyek kötelező voltukban idővel kiüresedtek, puszta forma­sággá váltak. Érthető, hogy lassan nem is lehet mit kezdeni velük, kikopnak az életünkből. De nem a képernyőről. Lásd például a pedagógusok napja. A televízió mind az egyesen, mind a kettesen megemléke­zett róla. Az előbbin egy angol zenés filmmel, az utóbbin két apró portrét egybekötve. A ze­nés filmnek egy tanár a fősze­replője, a két portré kitüntetett nevelőkről készült. Az előbbi érzelmes történet, s alighanem az eszményi tanár képét nyúj­totta angol változatban, a port­réműsor - „A tanítónéni” - egy ormánsági tanítónő és egy fő­városi rajztanárt mutatott be. Mindez tizennégy percig tar­tott, s mégis óráknak érezhet­tük sablonos megoldásai miatt, a kötelező ünneplés nyűgének bélyegével. Mintha azt sugallta volna: a televízió se tud már mit kezdeni a tartalmában megkopott ünnepnappal. V. M. „Ha kijön Várkonyba, örökítse meg fényképen a partot, mert így többet sose látja” Eladó a Tisza-part! (Folytatás az 1. oldalról) A fenti mondatot - miszerint vigyek fényképezőgépet - egy tiszavárkonyi lakos szájából hallottam, amikor fölkeresett a hírrel, hogy eladják a Tisza-par- tot. A képviselő-testület dönté­sével nem mindenki ért egyet. Az eladást ellenzők vélemé­nyét Molnár Csaba foglalta össze: Maradjon a szegénység- A konfliktus a falu és az önkormányzat között akkor kezdődött, amikor ide akarták telepíteni a veszélyeshulla- dék-lerakót. De akkor azt mondtuk, hogy nem kell ide le­rakó, inkább maradjon a sze­génység. A községnek csodála­tos a Tisza-partja, sokan járnak ide nyáron a környező települé­sekről is. El kellett dönteni, hogy idegenforgalmat akarunk vagy hulladéklerakót. Annak idején, amikor válasz­tás volt a faluban, próbáltunk valami újat, hátha jobb lesz. De azóta már meg is mondtam a polgármesternek: „Törtem volna el a kezemet, amikor ma­gára szavaztam.” Korábban szó volt arról, hogy egy részvénytársaság vagy egy faluszövetkezet alakítsa ki a strandot, és üzemeltesse. Ma- kovecz-tervek alapján épült volna bungalóban öltöző, büfé stb. De azt mondták, hogy az nagyon sokba kerül, 40 milli­óba, annyi pénze nincs a falu­nak. Pedig szerintem annak lett volna jövője, mert akkor mindig tudtunk volna bevételt szedni a strandolóktól, de így, ha odaad­ják két millióért a partot, akkor abból több pénz nem jön be. Tavaly feltűnt nekem, hogy a Tisza-parton nagy takarítás van. Kérdeztem ott az embereket, azt mondták, hogy eladják majd ezt a részt. Nagyon meglepődtem, mert erről mi, a faluban semmit sem tudtunk. Két nap múlva a falugyűlésen fölvetettem, hogy mi van a parttal. Végül nem kaptam választ, többek között azért nem, mert a falugyűlésen elszabadultak az indulatok. Ké­sőbb kerestem a polgármestert a hivatalban háromszor is, hogy választ kapjak, de nem találtam bent. Akkor aláírásgyűjtésbe kezdtem. Nekem a módszer el­len van kifogásom: hogy már megint kirekesztenek bennün­ket a döntésből, mint negyven éven keresztül...- Hány aláírás gyűlt össze?- Kétszáztíz. (A község lakó­inak száma ezerhétszáz). Attól félünk, hogy fölépíte­nek ott egy „budivárost”, amely kezelhetetlen lesz. Mert mi az első, amikor megveszik a tel­ket? Hogy fölhúznak oda egy vécét. Tavasszal a víz mindig elönti ezt a területet, szépen ki­emeli majd a vécék tartalmát és nyáron leteríti a strandot a tru- tyi. Ráadásul mindez a lakosság háta mögött történt, mert a falu­ban az emberek nem tudnak ar­ról, hogy el akarják adni a Ti- sza-partot. Hiába lesz itt építési előírás, ha egyszer az enyém az a telek, és bekerítem, nem szólhatnak bele, hogy a budit hová teszem, mert annak a felhúzására nem kell építési engedély. Kit képviselnek a képviselők?- A képviselők egyöntetűen szavaztak igennel a partszakasz eladása mellett?- Még csak meg sem kérdez­ték, hogy van-e más megoldás.-És a 210 aláírás?- Azt már korábban odaadtuk a képviselő-testületnek. Az volt a válasz, hogy sajnálják, de nem tudják figyelembe venni, mert kell az a 2 millió forint, amelyet a telkek eladásáért kapunk. Pe­dig mondtam a képviselőknek: „A polgármester innen megpat­tanhat, de maguk itt maradnak, és magukat ezért még felelős­ségre fogják vonni a tiszavár- konyiak.” Úgy tudom, hogy már a vevők is megvannak a te­lekre. Kértem a névsort, mert szerintem abban egyetlen tisza­várkonyi sincs, de nem adják ide. Szóval én azt nem tudom elképzelni ebben az egészben: hogy van az, hogy én bizalmat szavaztam valakinek, és nem kérhetem számon rajta. A polgármesteri hivatal előtt találkozunk Telek Ferenc falu­gondnokkal, aki egyúttal ön- kormányzati képviselő is.- Én is igennel szavaztam arra, hogy adjuk el azt a részt - válaszolja kérdésünkre. - Van ellenkező lakossági vélemény is, de nem biztos, hogy ez az ál­talános. A Tisza-part rendezési terve (amelyen az eladásra szánt területet is feltüntették) ki volt függesztve az abc-ben, mellette egy láda, hogy abba tegyék be a véleményüket. Tiltakozhattak volna, de egyetlen észrevétel se volt a ládában.- És a 210 aláírás? Az nem véleménynyilvánítás?- Akinek igazán véleménye van, az beletette volna abba a ládába.- Akkor az a 210 nem számít? Kit képviselnek a képviselők?- Az a baj, hogy a község a választások után nem került nyugvópontra. Még mindig megvan az a szemlélet, hogy: „Ha segíteni nem tudunk, akkor legalább ártsunk.” A partra a jelenlegi formájában csak költ- hetjük a pénzt, mintha egy fe­neketlen zsákba dobnánk. Dr. Egressy Gáborné jegy­zőtől megtudjuk, hogy 11-12 telket alakítanak ki, de a telke­ket még ezután fogják meghir­detni, arról pedig szó sincs, hogy eladták volna már őket. Véleménye szerint a lakosság érdeklődését jelzi, hogy volt közmeghallgatás is ebben a té­mában és senki nem jött el. A testületi ülések nyilvánosak, oda sem járnak az emberek, olykor akad egy-két érdeklődő. Pedig a testületi ülésekről szóló értesítésért kifüggesztik a hiva­tal épületére. A közmeghallga­tásra invitáló plakátok egyikét pedig letépdesték, telefirkál­ták... A polgármester nem nyilatkozik A jegyző szerint úgy is végig lehetett volna gondolni a dol­got, hogy vagy eladják a telke­ket, vagy fölemelik a magán- személyek kommunális adóját évi 2 ezer forintról 4 ezerre. A faluszövetkezet formájában tör­tént vállalkozást azért nem tartja reálisnak, mert a Ti­sza-part rendezetlen, és rende­zetlen területen ugyan mire le­hetne vállalkozni? A kritikák ellenére az elmúlt három évben az önkormányzat azért „tett le valamit az asz­talra”: felújították az iskolát, tornatermet építettek, az idén crossbar telefon lesz a község­ben, európai színvonalú fogor­vosi rendelőt alakítottak ki. Amikor a tornaterem építé­sébe belekezdtek, olyan feltéte­lekkel tették, hogy 60 százalé­kos állami céltámogatásból és 40 százalék önerőből épül fel. Létrehoztak a községben egy alapítványt a tornaterem építé­sére. Körülbelül két és fél millió forintot vártak erre az alapít­ványra, azonban csak 100 ezer forintot fizettek be a lakosok. Az önkormányzat bevételei az idén csak a személyi jövede­lemadó miatt 2 és fél millióval csökkentek a tavalyihoz képest, míg a működési költségek - an­nak ellenére, hogy a hivatalban bérfejlesztés és jutalom nem volt - 7,5 millióval nőttek. Föl­vetődött tehát a kérdés, hogy be tudják-e fejezni a tornaterem építését, vagy félkész állapot­ban marad, és az állaga egyre romlik... Ezért a tornaterem be­fejezésére hitelt vettek föl. „Ha a két és fél millió bejött volna az alapítványra, sose ad­tuk volna el a Tisza-partot” - véli dr. Egressy Gábomé. Közben előkerül Csábi Fe­renc műszaki ügyintéző, aki elmondja, hogy nem kell tartani a belterületi ingatlannak minő­sülő telkek környezetszennye­zésétől, mert zárt szennyvíztá­rolót és kötelező ürítést írnak majd elő a beépítési előírásnál a telektulajdonosoknak. Hogyan vélekednek a tisza- várkonyiak? Megkérdeztünk néhány lakost. Volt, aki nem tudott róla, hogy eladják a Ti­sza-partot, volt, aki tudott, de nem értett vele egyet. Akadt olyan is, aki inkább nem mondta el, hogy mit gondol. Budai János így fogalma­zott: - Szerintem a döntés előtt kellett volna egy falugyűlést összehívni. Hiányolom a tájé­koztatást. Nem értek egyet a partrész eladásával, mert az volt az egyetlen szabad terület, ahol még játszhattak a gyerekek. Volt egy másik futballpálya is a faluban, de már azt is felparcel­lázták. Az eladásról természetesen a polgármester véleményét is sze­rettük volna megkérdezni. Bognár Ferenc azonban csak annyit mondott telefonban, hogy ő egy testület döntését képviseli. így hát Tiszavár- konyban járva csak a hatalmas festményt nézhettük meg, az irodája falán. A folyópartot áb­rázolja, naplementében. Paulina Éva Fotó: Korányi Éva Kő Pál szobrásztanítványaival Abonyban Utazik az operettszínház A Fővárosi Operettszínház 130 tagú együttese Szvjatoszlav Richter meghívására június 16-án Franciaországba indul, ahol Lehar: Cigányszerelem című operettjével részt vesznek a június 22-ig tartó Tours-i Fesztiválon. Amint azt az MTI munka­társa a színháztól megtudta, a világhírű zongoraművész, egy­szersmind a Tours-i Fesztivál művészeti vezetője, tavaly Münchenben ismerte meg a Fő­városi Operettszínház német nyelvű Cigányszerelem előadá­sát. Ennek eredményeként hívta meg a társulatot Toursba. (MTI) Az abonyi református temp­lom gyülekezeti termében ben­sőséges, magas művészi értéket képviselő kiállítás várja az ér­deklődőt. Kő Pál szobrászmű­vész, a Magyar Képzőművé­szeti Főiskola tanára először ál­lít ki tanítványai társaságában, s éppen Abonyban.- Kiállítani fontos és kény­szerű tett. Az alkotás öröme a műteremben érinti meg az em­bert, a második hullám akkor jön, ha munkáimat bemutatha­tom a közönségnek. Túl vagyok pályám derekán. Jó érzés átadni a stafétabotot, szeretem tanítvá­nyaimat, büszke vagyok rájuk - kezdi Kő Pál. Mint mondja, su­gárzó arccal csodálkozik egy-egy volt növendéke legú­jabb, általa ismeretlen alkotá­sára. A kiállításon elmélyedhe­tünk az abonyi Blaskó Sándor plasztikái és grafikái, a Palóc­földről érkezett Molnár Péter, a szegedi Takács Máté és a mag- lódi-zuglói Enes Nagy Sándor szürrealista, reneszánsz és klasszicista jegyeket magán hordozó alkotásain. Kő Pál szerint is egy kiváló kiállítási anyag jött össze Abonyban. A harmonikus, lírai alkotások mellett az elgondol­kodtatóak, meghökkentőek, de így is esztétikai élményt nyúj­tók, a tartalmas üzenetet hordo­zók mind-mind megszólítanak bennünket. A nívós kiállítás le­bonyolítója Blaskó Sándor. Ba­rátja, Barka Ferenc ajándékként tervezte a plakátot erre az alka­lomra. A nyomdai költségeket az abonyi önkormányzat vál­lalta magára, tárgyi segítséget a Falumúzeum adott. Blaskó Sándor tavaly két köztéri mun­kájával örvendeztette meg az abonyiakat - Szent János szobra a katolikus templom kertjében, a Szabó Sándorról készült dom­borműve a Zeneiskola falán lát­ható. Molnár Péter a lovak sze­relmese. Szűkebb hazájában, Nógrád megyében több helyen állított már ki. Tavaly elnyerte a Nógrád Megyei Mecénás Ala­pítvány ösztöndíját. A szegedi születésű Takács Máté jelenleg a Magyar Képzőművészeti Fő­iskola Kő Pál osztályának hete­déves hallgatója. Énes Nagy Sándor műveivel a stúdió éves kiállításain és köztéri szoborpá­lyázatokon szerepelt. B. Zs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom