Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
Kedves Olvasó! Debrecen felé autóztam a 4-es főúton. Az egyik község előtt egy táblára lettem figyelmes: Köszöntjük Rákóczifalván. Kérjük, vigyázzon gyermekeinkre! Szép és okos dolog - gondoltam. Ennek a településnek a lakói minden eszközzel védik a jövő nemzedékét. Milyen hivatalos ez így: „jövő nemzedéke”. Egy-egy családban Péter, Kati, Norbi, Kriszti, Elvira ők. Kettő-háromévesek, vagy már 14-18. A gyermekeink. Kis aprószentek, amikor világra jönnek, mindenük olyan kicsiny, hogy alig merünk hozzájuk nyúlni. Megtanuljuk érteni a sírásukat, mikor csak hüppögő panaszos, mert valami nincs rendjén a pelenka körül, és mikor harsogó követelőző, mert itt az evés ideje. Aztán az első mosoly és az első szavak, amivel végleg levesznek bennünket a lábunkról. Az első tétova lépések, amikor konok következetességgel botladoznak végig újra és újra a szobán: „Akajom, akajom”. Mi próbáljuk megóvni őket az eséstől, pedig ez lehetetlen, hisz annak, hogy megtanulnak járni, ez az ára. Nem, nem tudjuk elfogadni, hogy nekik is mindenért fizetni kell. Micsoda esztelen íratlan szabály ez! Majd mi megmutatjuk! Nekik szebb, könnyebb lesz az életük. Mi vagyunk ennek a letéteményesei. Majd mi féltőn eléjük tartjuk a kezünk, elintézünk mindent, kicsikarunk mindent a sorstól számukra. Diadalittas büszkeséggel nézünk kicsinyeinkre. Kicsinyeink? ... Lehet, ma már tíz-húsz centiméterrel magasabbak nálunk. Lányainkon meg-megakad a férfitekintet, és fiainknak is pelyhedzik már a bajusza. Istenem! Hogy repül az idő! És most, amikor a felvirágozott iskolakapun sorjáznak énekelve kifelé: „Ballag már a vén diák, tovább, tovább ...”, talán el kellene fogadni végre, hogy nem mi döntünk már velük kapcsolatban. Ők konok következetességgel róják a maguk útját, s csak abban segíthetünk, amiben megengedik. - Én így akarom — mondják, s mi nem tehetünk semmit, még ha sejtjük is, hogy meredek, göröngyös az ösvény, amelyre lépnek. Meg-megtorpannak majd, elkeserednek, csalódnak, bíznak, újra összetörnek, hogy aztán kezdjék élőiről. Ez az ára, hogy felnőnek. Ködbe veszett gyermekkor Mátyus Hajnalka már nagykorú, hiszen a papírok szerint 1975. február 16-án látta meg a napvilágot. Esetleg a holdvilágot, mivel meglehet, éjszaka érkezett, bár ezt ma sem tudja. Meg azt sem: hány kilóval, centivel született, sírós kisbaba volt-e, vagy nevetős, mikor bújt ki az első foga, milyen szót ejtett ki először a száján, vagy hány hónaposán tette meg az első bizonytalan lépéseket a járókában. Nem tudja, mit csinál az anyja meg az apja. Ködbe veszett a gyermekkora . . . Ha valaki most azt gondolná, hogy ez az ifjú hölgy csak papíron nagykorú, de a valóságban gyermek maradt, az nagyon téved. Nem erről van szó, hanem az az igazság, hogy Hajnit a születése után egyszerűen ott felejtették az egyik pesti kórházban. Innen csecsemőotthonba került, majd két és félévesen nevelőszülőkhöz. Családban nőtt fel, mégsem kapta meg úgy istenigazából, ami a legjobban hiányzott mindennapjaiból, az édesapát meg az édesanyát. Már ebben az évben történt, hogy egy jelentéktelen, apró veszekedés miatt kicsordult a pohár. Fogta néhány ruháját, a könyveit, és búcsút intett annak a háznak, ahol 15 évig lakott. Őszintén szólva, nem is marasztalták. Szombaton történt, és arra a hétvégére az egyik tanára adott neki szállást Újszászon. Ugyanis elfelejtettem mondani, hogy Hajni Újszászon, az ottani szakközépiskola gimnáziumi tagozatának a negyedikese. Azóta hétközben ott lakik a kollégiumban, hétvégeken pedig Szolnokon a GYIVI-ben. Jó tanuló volt, 4,5 körüli, de ezt a szakítást, a vele járó hercehurcát nagyon megsínylették a jegyei. Szereti a sportot, különösen a kosárlabdát, és a régi álma: egyetemre szeretne kerülni. Mégpedig Debrecenbe, programozó matematikusnak. Korábban évekig cselgáncsozott: erőt, kitartást adott neki ez a kemény sportág. Szüksége is lesz mindkettőre, hiszen ez a kifelé általában mosolygós, nevetős lány nem mindennapi gyerekkort hagyott maga mögött. Tudja, mit kapott az élettől, és azt is, ami talán a legjobban hiányzik: egy olyan közösség, mondjuk család, ahol ő a legfontosabb. Vagy az egyik legfontosabb. Ha majd valamikor férjhez megy, reméli, ezt az érzést az ő gyereke soha, de soha nem ismeri meg. És ha netalántán egyszer az ölébe kucorodik, és megkérdezi tőle a kislánya: anyuci, mondd már el nekem, én milyen kisbaba voltam? És akkor ő elkezdi: édes gyerekem... D. Szabó Miklós Tepsilesen Százas sprint a fakanálig Ismerősei között nemcsak sportoló múltjával, hanem főzési tudományával is ismertté vált Tóth Béla. Az ötvenes évek végén többször volt címeres mezben. Nem volt egy hosszú időszak, de eredményeire büszke. Atlétikában, 100 és 200 méteren, valamint a 4—szer 100-as váltóban vett részt. Egyik legjobb eredményét 1959-ben érte el, mikor a leggyorsabb volt az országban 100 méteren 10,4 másodperccel. A római olimpián sajnos nem vehetett részt, mivel a váltó nem hozta a kívánt eredményt: négy tizedmásodperc hiányzott a címeres mez felöltéséhez. De hogyan került ily közel 3 fakanálhoz? A Megyei Sporthivataltól ment nyugdíjba az elmúlt évben. Már ott ismertté vált főzési tudományával. Még dolgozó aktív korában járt levelező tagozatra a Testnevelési Főiskolára, és annyi tanulmányi szabadsága volt, hogy néha nem tudott vele mit kezdeni. Először csak egyszerűbb ételekkel kísérletezett, aztán egyre bonyolultabbak következtek. Sok szakácskönyvet vásárolt, abból tanulta meg az egyes ételek elkészítésének fortélyait, majd az ízeket alakította a legjobbra. A mostani lakóhelyén nemigen múlik el olyan hónap, hogy ne főzne. A lépcsőházban nagyon jó kollektíva alakult ki, és főzési tudományát igénybe is veszik. A garázsban - mert ilyen összejövetelekkor ez a konyha és étkezde - néha harmincán is összejönnek. A főztje oly jó, hogy még lakodalmakba is hívják. Amikor kértem, mondjon el egy receptet, nagy gondba esett. Ugyanis azt tudja, hogy ő mit és mennyit szokott tenni egy-egy ételbe, de a mennyiséget fakanálra lefordítani nem tudja. Végül úgy döntött, egy olyan receptet oszt meg velünk, melyet még senki nem rontott el, akinek elmesélte. Ez pedig egy Részeg csirke Egy egész csirke, vagy annak rántani való részei szükségesek. Olyan darabokra kell felszeletelni, mintha rántani szeretnénk. ízlés szerint besózzuk, majd lehet kedvenc fűszereinkkel ízesíteni, például majoránnával, borssal. Füstölt szalonnából késéi vastagságú szeleteket vágunk, és ezzel borítjuk az edény alját, mely akár lábas, akár jénai, akár tepsi is lehet. Ha ez megtörtént, jöhet rá a hús, majd a következő réteg szalonna. Ezt lehet ismételni, akár többször is, az edény nagyságától függően. Esetleg közben elhelyezett egy-két gerezd fokhagyma nem ront rajta, és egy zöldpaprika is ízesebbé teszi. Ha elkészültünk, fehér asztali borral 3/4 részig felöntjük, majd fedő alatt 20-25 percig pároljuk. Ellenőrizzük, megpuhult-e a hús. Ezt követően szintén 20-25 percig sütőbe tesszük, és teljesen lesütjük zsírjára. Köretként krumplipüré, vagy rizi-bizi a legjobb hozzá.- ez -Tóth Béla fakanálközelben Bakfitty Az erényöv kulcsa a lábtörlő alatt! * A mi kerti törpénk nagyobb, mint a tiétek! * Gondolkozz, mielőtt szólsz, és akkor nem fogsz szólni... * Bűneid elkövetését sose bízd másra! * A szenvedély csak akkor ér valamit, ha káros ... * A rosszlány élettörténete: „Minden este leste, kell-e teste”. * Ha eddig nem dolgoztál, most már ne szokj rá! Mátyus Hajni még a sulipadban, az érettségi előtt. Ha minden igaz, hamarosan már az egyetemi felvételre készülhet Hihetetlen történet Hogy hívnak?... Jogi jo-jó Milyen egyszerű volna az élet, ha társunktól csak az „ásó-kapa-nagyharang” választana el. Hatvan-hetven évvel ezelőtt ez még realitás volt, de ma, közeledvén az ezredfordulóhoz, utópia. Bomlanak a házasságok, egy, kettő, hét, tizenöt, húsz év után, és az esetek többségében nem békés megegyezéssel, hanem botrányok csinnadrattájával. Az egykor szeretők acsarkodó ellenséggé válnak, és a közös gyermek a hadakozás fontos eszközévé. De mi a helyzet, ha a még meg nem szüntetett házasságba a feleség más apától szül gyermeket? Mi lesz a kis jövevénnyel? Ki lesz hivatalosan az édesapja? Gizella és Károly szerelmi házasságot kötöttek. Ötévi együttélés után kapcsolatuk megromlott, és Gizella elköltözött a közös otthonból. A házasság felbontását egyikőjük sem kezdeményezte. Gizella néhány hónap után megismerkedett Lászlóval, és élettársi kapcsolatra lépett vele. Rövidesen megszületett közös gyermekük, akit legnagyobb megdöbbenésükre Károly családi nevére anyakönyveztek. A szülők szeretnék, ha gyermekük a vér szerinti apa nevét viselné, és Károlynak is kellemetlen ez a helyzet. Mi a véleménye, kedves Olvasó? Mit kell tenniük, hogy a gyermek családi jogállása rendeződjön? UG7E GOW3A LESZ RA, HOG7 GONDOLJON A GOWUZOREPl Szokásos hétköznapi reggel volt. A tízemeletes betonházak közé szorított utcákban emberek siettek dolgukat intézni, ki a bolt felé igyekezett, ki a buszmegállóba. Én is megszaporáztam lépteimet, nehogy lemaradjak a buszról. Mióta bevezették, hogy csak az első ajtónál lehet felszállni, kész közelharc feljutni a lépcsőkön. Ahogy befordultam a sarkon, hirtelen beleütköztem valamibe ..., valakibe. Egy kisfiú ácsorgott előttem, olyan három-négyéves forma, pizsamában, mezítláb.- Hát te? - guggoltam le hozzá. - Mit keresel itt? Hallgatott. Komoly szemekkel méregetett, inge sarkát gyűrögetve.- Hogy hívnak? Semmi válasz. Tanácstalan voltam. Mit csináljak, mit kezdjek ezzel a kis legénykével?- Hol laksz? - próbálkoztam újra.- Ott a. - mutatott maszatos kis ujjával a házak felé. Reménytelen — állapítottam meg. Ez a sok egyforma tömb. Még én is nehezen igazodom ki közöttük. Honnan tudná ez a kis apróka, az ő otthona melyikben van? Hol vár rá most aggódva az édesanyja? Talán már a szomszédokat járja sorra, utána érdeklődve. Talán már az utcákon keresgéli, lehet, sír is. Csak tudnám, merre induljak. Hol deríthetném ki ennek a kis nebulónak a lakhelyét? Elviszem az óvodába - jutott eszembe. Hátha ismerik. Vagy a rendőrőrsre? Vigyem haza? - játszottam el az ötlettel. Alig tettünk néhány lépést, valaki hátulról megmarkolta a vállamat:- Mit akar attúl a gyerektűi?! - meredt rám egy szeszszagú, torzonborz hajú asszonyság. Válaszolni sem volt időm.- Hova viszi? - mordult rám, és kikapta a kezemből. A földre penderítette, és ütötte-verte ahol érte. A kis test csak úgy csattogott a záporozó ütések alatt.- Ne bántsa! - üvöltöttem rá, és elindultam felé. Az asszony nagyot taszított rajtam, megtántorodtam.- Ne üsse bele az orrát a mások dógába! Ez az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok - sipította, s elvonszolta a gyereket. Megszégyenült, tehetetlen dühhel néztem utánuk. Az volt a legszömyűbb, hogy a kisfiú mégcsak nem is sírt.
