Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-14 / 111. szám
6 Múltunk — jelenünk 1993. május 14., péntek Tiszaörs Tanulmányok a falu múltjából Könyvismertetés Bronzezeit in Ungarn (Bronzkor Magyarországon) Bronzkori díszkerámia Túrkevéről 1991 őszén többször is hírt adtunk arról a nagysikerű régészeti kiállításról, mely több magyarországi múzeum legújabb bronzkori leleteit mutatta be a Szolnoki Galériában. A kiállítást 1992-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban mutatták be, onnan pedig több évre tervezett európai vándorútra indult. Először Németország négy nagyvárosában - Freiburgban, Frankfurtban, Krefeldben és Hamburgban állítják ki (épp a napokban zárta kapuit a frankfurti Ős- és Koratörténeti Régészeti Múzeumban), 1994 során Belgiumban és Franciaországban tekinthető meg. A kiállítással szorosan összekapcsolódva, de önmagában is fontos új kiadványként készült el a Bronzezeit in Ungarn (magyar alcíme: A duna- és tiszavidéki teli-telepek kutatása) című katalógus. Elcsépelt kifejezésnek tűnhet, hogy a kötet hézagpótló, de ez az igazság. A hetvenes évek óta nem jelent meg összegzés a magyar bronzkorkutatásról, pedig évről-évre jelentős ásatások zajlanak országszerte. Ezekről és a legújabb tudományos eredményekről ad számot Európának ez a könyv. Első részében általános ismertetést nyújt - szakembernek és laikusnak egyaránt haasználható formában - a középső bronzkor kialakulásáról, fejlődéséről. A bevezető tanulmány Bóna Istvántól, a világhírű bronzkorkutatótól származik. Ez az összegzés évtizedekre meg fogja határozni az i. e. 2. évezred kutatásának irányát. Felvetései, gondolatai újabb lendületet adhatnak az e korszakkal foglalkozó szakemberek számára. Az időrendi táblázat és az egyes kultúrák elterjedését, mozgását ábrázoló térképek pedig újabb hasznos szakmai viták alapját képezhetik. A bevezetés második felében a kiállítás rendezésében részt vett régészek ismertetik a középső bronzkor fémművességét, művészetét, kultuszát, temetkezési szokásait. Külön fejezetet kaptak olyan, eddig mostohán kezelt témakörök is, mint a bronzkori növénytermesztés és állattenyésztés, valamint a kocsizás, mint az egyik legfontosabb bronzkori vívmány. Látszólag megbújik a cikkek között az az összeállítás, mely a telepekről előkerült famaradványok vizsgálatát, az abszolút kormeghatározás számait tartalmazza. Pedig ebben a fejezetben olyan új eredményekről értesülhetünk, melyek gyökeresen megváltoztathatják a bronzkor datálásáról, időrendjéről eddig kialakított képünket. Hosszú elemzést kíván az a meglepő megállapítás, hogy az eddig égei-mükénéi eredetűnek tartott középső bronzkorunk abszolút számai korábbiak, mint a földközi-tengeri vizsgálati eredmények. A kötet második részében egy-egy tanulmányt olvashatunk, maguk az ásatók tollából, arról a 15 többrétegű (úgynevezett teli) településről, melyeket az utóbbi három évtizedben tártak fel, és a kiállítás gerincét képezik. Közöttük megtalálhatjuk megyénk legfontosabb bronzkori lelőhelyeit: a világhírű Tószeg-Laposhalmot, Tiszaug-Kéménytetőt, Jászdózsa-Kápolnahalmot, Törökszentmiklós-Terehalmot, Tiszafüred-Ásotthalmot és Túrkeve-Terehalmot. A befejező részben tételes listát és fotót találhatunk minden kiállított tárgyról, pontos leírásukkal, irodalmi hivatkozásokkal. Ez a fejezet nemcsak a látogatók számára tartalmaz fontos információkat, hanem a szakembereknek is forrásanyagként használható. A tanulmánykötet - hiszen több, mint „egyszerű” kiállítási katalógus - küllemében is eltér a Magyarországon szokásos régészeti kiadványoktól. A katalógusrészt nem számítva, a könyv 173 oldalát 48 fekete-fehér és 27 színes, művészi jftékű tárgyfotó díszíti. Az érdeklődőket pedig rekonstrukciós rajzok igazítják el a bronzkori falu elképzelésében. A Bronzezeit in Ungarn című nívós kiadványnak egyetlen szépséghibája van. Miután Frankfurt város támogatásával készült, csak Németországban szerezhető be, majd félszáz márkás borsos áron. Magyarországon csak néhány könyvtárban olvasható, közöttük a szolnoki Damjanich Múzeumban. Tárnoki Judit Tiszaörs lakosai, az elszármazottak s az érdeklődők a múlt évben veheték kézbe e tanulmánykötetet, mely a község fennállásának, illetve első írásos említésének 900. évfordulója alkalmából, annak tisztelegve jelenhetett meg. Helybeli és környéken érdekelt vállalkozók és vállalatok, intézmények, valamint a helyi önkormányzat anyagi és erkölcsi támogatása tette lehetővé, hogy a Tisza-tó kutatótáborban már csaknem egy évtizede számos tudományterületen együtt dolgozó munkaközösség elkészíthesse kutatásainak e községre vonatkozó összegzését. A települést - mint az ott élők környezetét - két tanulmány mutatja be: Vadász István a határ természeti földrajzát, Béres Mária pedig az ezt benépesítő növény- és állatvilágot. A természetföldrajzi,leírás részletezi a geológiai képződményeket, a felszíni formakincset, ezek kialakulását, legfontosabb éghajlati elemeket, a felszíni és a felszín alatti vizek jellegzetességeit és jelentőségét, valamint a talajviszonyokat. A kultúrtájjá alakított terület változatos ősi és mai élővilágát élőhelyek (löszpusztarétek maradványai, szikes puszták, vizek, mezőgazdasági területek, belterület) szerint tárgyalja a természetrajzi tanulmány. A község történetével, kultúr- és egyháztörténetével foglalkozó blokkot Szabó Géza régészeti terepbejárások eredményeit közlő munkája nyitja. A felszíről összegyűjtött leletek bizonyítják, hogy Tiszaörs területe az újkőkor (kr. e. kb. 5000) óta lakott. A határban 23 rézkori halomsírt figyeltek meg, valamint több, oklevélben említett Árpád:kori település (a középkori Örs falu, Tinódtő, Gyama, Szentkozmadamján) helyét sikerült azonosítani. A község történetét első említésétől napjainkig Szabó lst\’án kiséri végig, a legfőbb mozgatóerőket megvilágítva, számos olyan adatot, eseményt is említve, melyeket a kötet írásai nem vagy alig érintenek. Bagi Gábor tanulmánya szorosan kapcsolódik a régészetihez: középkori oklevelek, feljegyzések alapján tisztázza Örs, Jankó János (1868-1902) tragikusan rövid életpályája alatt kiemelkedő jelentőségű tudósává lett a magyar néprajztudománynak. A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya önálló intézménnyé, európai mértékkel nézve korszerű, nagy gyűjteménnyé az ő munkássága nyomán vált. Támogatta, tárgygyűjtéssel, szakmai tanácsadással segítette a vidéki múzeumszervező kísérleteket. A néprajzi muzeológia és a modern szemléletű néprajzi kutatások egyik hazai megindítója, akinek kalotaszegi és balatonmelléki monográfiája ma is időtálló munka. Jankó János az egész országot behálózó népi építészeti felméréssel és táígygyűjtéssel tette lehetővé az ezredéves kiállítás néprajzi falujának felépítését. Oroszországban a finnugor népek körében folytatott kutatásai, az ennek nyomán készült halászati monográfia, valamint antropológiai felmérései a magyar néprajz európai színvonalra emelését jelentették. Pályájának szakaszai, kutatási eredményei az elmúlt évtizedek során ismertté váltak Balassa Iván, Korompay Bertalan, Kodolányi János, Balassa M. Iván, Selmeczi Kovács Attila és Szemkeő Endre tanulmányaiban. A Néprajzi Múzeum újra megjelentette Kalotaszeg magyar népe című munkáját, valamint a millenniumi falu fela jelenlegi örsi határban fekvő és a szomszédos települések birtoklástörténetét, a birtokos családok leszármazását, illetve amikor erre már szórványadatok vannak - köztörténetét a török hódoltság koráig, e falvak pusztulásáig. Véleménye szerint Örs a honfoglalás körül telepedhetett. Nem kizárt, hogy besenyő népesség lakta kezdetben, nevét azonban a honfoglaló törzsfőről, Örsurról kapta, írott forrásban először 1292-ben Örsi Imre végrendelete említi, aki viszont feltehetően nem volt az Örsur nemzetség tagja: a korszak általános gyakorlata szerint nevét birtoka neve után vehette fel. Szabó László a Tiszaörsöt újjátelepítő protestáns lakosság sorsát vizsgálja első tanulmányában. Megkísérli eredetüket meghatározni, majd megrajzolja azt a folyamatot, melynek során az egri püspökség elűzi őket lakóhelyükről, s nyomon követi szétszéledésüket a szomszédos református vagy vegyes vallású településekre. Hangsúlyozza a püspökség stratégiájának változását: míg a Rákóczi-szabadságharc utáni évtizedekben a püspöki birtokok korlátlanul befogadták a protestáns jobbágyokat, néhány évtized múltán - olykor az eszközökben sem válogatva - rekatolizálják a Tiszavidék kis falvait a Nagykunság, a Hajdúság és Debrecen kisugárzásának csökkentése érdekében. Az 1767-ben különböző helyekről érkezett katolikusokkal újjátelepített falu társadalmának kiformálódását, közösségként való működését másik tanulmányában mutatja be. Kiemeli az urbárium bevezetésének jelentőségét a faluközösség belső szerkezetének kialakulásában. Rámutat, hogy „a püspöki birtok Tiszaörs kései betelepülésével, irányított, s az állami törekvésekhez igazított birtokigazgatásával, jobbágytelkeinek nagyságával szociálisan kiemelkedett a környező magánföldesúri települések közül, s ezt az előnyét a jobbágykorszak végéig megőrizte.” Gulyás Katalin az anyakönyvek adatai alapján a falu katolikus lakosságának eredetét és házassági kapcsolatrendszerét építéséhez készített jelentésgyűjteményét. Régóta tudjuk, hogy Jankó János több alkalommal megfordult a Jászságban és Jász-Nagykun-Szolnok megye településein. Útjainak részletei azonban mindmáig kevéssé voltak ismertek. Jankó János 1894 májusában, 1895 szeptemberében és 1902-ben, a halálát megelőző hónapban, június folyamán járt a Jászságban és a Nagykunságban. Az első út során 1894. május 18-21-e között utazta be Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét, hogy kiválaszthassa a néprajzi falu számára épíendő ház típusát. Jelentése szerint nemcsak a Jászságban (Jászapáti, Jászkisér, Jászárokszállás, Jászberény településein) s a Nagykunságban (Kunhegyesen, Karcagon) fordult meg, hanem a Tisza-menti települések közül Tiszaroffon, valamint Kenderesen, Szolnokon, Törökszentmiklóson is járt. Megfigyelte a Tisza-menti települések, a jászsági és a nagykunsági falvak építkezésében fellelhető különbségeket. A néprajzi falu úgynevezett „jászapáti háza” a jelentésben foglaltak szerint valósult meg, egyik szobájának berendezése jászsági, a másik nagykunsági típusú volt. Második útjára a miniszter mgbízásából 1895. szeptember 12-én indult Budapestről Szolnokra, majd onnan tovább, a megyébe. Célja a néprajzi falu tárgyainak kiválogatása, megvásárlása, illetve megrendelése vizsgálta a XIX. század végéig. Kimutatja, hogy a református lakosságot szinte teljes egészében sikerült elüldözni, és csak igen kevés áttérés történt. Az új, katolikus lakosság észak felől érkezett (Heves, Borsod, Abaúj, Gömör stb. megyékből), s egy részüknek feltehetően a korábban rekatolizált Nagyiván és Egyek adott otthont előzőleg. Az örsiek exogám házassági kapcsolatait szintén az E-ENY-i (Dél-Borsod, Dél-heves felé) irányultság jellemzi a közeli katolikus települések dominanciája mellett. Botka János a község jelképeit: pecsétjeit és a zászlót, az ezeken ábrázolt címert választotta elemzése tárgyául. Megmagyarázza a szimbólumok jelentését, megokolja kiválasztásukat, megvilágítja változásaikat. Fazekas Mihály Tiszaörs mai és már elfeledett határ- és belterületi helyneveit gyűjtötte és foglalja össze a történeti topográfiai fejezetben. A néprajz és a történettudomány határterületét kutatta Novák László , aki falu XVIII-XIX. századi településnéprajzi viszonyait rajzolja meg. Agfay Antal, a község plébánosa, egyháztörténetének jeles kutatója az itt rendkívül jelentős szerepet játszó katolikus egyház múltját mutatja be a püspöki, majd a káptalani földesuraság idején. Zsolnay László az örsi későbarokk katolikus templom építéstörténetére vonatkozó kutatásait adja közre és művészi értékű berendezési tárgyait veti elemzés alá. Losonczi Miklós az 1781-ben, Tiszaörsön született, Kazinczy baráti köréhez tartozott Balkay Pál festőművész pályaívét vázolja fel, Szabó Antal pedig a község oktatástörténetének 1919-ig terjedő korszakát dolgozta fel. A néprajzi tanulmányblokk öt írást tartalmaz. Nagy Molnár Miklós a falu hagyományos paraszti és uradalmi gazdálkodásáról rajzol érzékletes képet. Határában elsősorban a hagyományos növényfajták termesztésével foglalkoztak, századunk első felében e mellett dohánytermesztés volt. E mellett a tervezett munkaeszköz-kiállításhoz szintén tárgyakat keresett. Az 1895 szeptemberében tett útja során összesen 39 munkaeszközt vásárolt, ezek nagyobb részét Jászapátin, 30 darabot, kilencet pedig Kunmadarason. Kutatói érdeklődése nagy oroszországi utazásai után, az orosz régészeti és antropológiai kutatások, valamint az orosz és finn múzeumok anyagainak megismerését követően fordult újra a jászok felé. Gróf Zichy Jenő expedíciójának tagjaként nemcsak az Ob mentén járt, hanem megfordult a Kaukázusban is. Néprajzi gyűjtést végzett a jászok ottani rokon népe, az oszétek körében. Jankó - mint a Múzeumok és Könyvtárak Felügyelőségének néprajzi felügyelője - nagy gondot fordított a múzeumok anyagának gyarapítására. 1901-ben kérvényezte a Nemzeti Múzeum Igazgatóságánál, hogy 800 koronányi összegből tárgyvásárlással kiegészíthesse a múzeum jászsági vonatkozású anyagát. 1902. május 22-én kelt folyamodványában írja, hogy Lamanszkij orosz akadémikusnak a kijevi kongresszuson elhangzott felhívása nyomán szükséges „a magyarországi jászok tüzetesebb anthropológiai és ethnographiai ismerete”. A gyűjtőutat az 1902. június 1 -28-a közötti időszakra terezte, s útját ősze kívánta vonni a helyszínen a múzeumi anyag revíziójával és kiegészítésével, valamint az antropológiai felis folyt, s kiterjedt volt az uradalmi legeltető állattartás. Tiszaörs helytörténetének és néprajzának kitűnő ismerője, Baranyai Gézáné tanárnő a helyi társadalomban jelentős súlylyal képviselt réteg, a „szegény emberek”: cselédek, részesaratók, summások, napszámosok, bérlők munkáját és életkörülményeit mutatja be saját gyűjtései alapján. T. Bereczki Ibolya az ünnepi táplálkozás ételeit, szokásait veszi számba az emberi élet fordulói és az esztendő ünnepei szerint csoportosítva. Megállapítja, hogy ezek legtöbb hasonlóságot a környékbeli katolikus vallású településekkel mutatnak. Jellegzetesen örsi vonás a káposztás ételek nagy szerepe az ünnepi táplálkozásban. A lassan eltűnő vagy kiüresedő jeles napi szokásokat és hiedelmeket az egyházi év rendje szerint utatja be Gulyás Éva. Tiszaörsön észak és kelet felől érkező kulturális hatások, népszokások olvadtak össze, melyben a beköltözés fő iránya és a pásztormigráció egyaránt fontos. Páratlanul gazdag a falu vallásos néphagyománya, s kiemelésre érdemesek a különböző maszkos alakoskodó játékok is. Füvessy Anikó a folklórnak egy még erőteljesebben bomló területére, a népi hiedelmek színes világába kalauzol. A természetfeletti lényekben való hit, a különleges tudással rendelkező személyek, a mágikus eljárások, rítusok, jóslások elhárítások azonban csak látszólag esnek messze „felvilágosult” korunktól. A ma még idősektől gyűjthető adatok betekintést nyújtanak hajdan élt emberek pszichéjébe, erkölcsébe, a baj esetén magatartásukat szabályozó, népszokásaikat meghatározó hiedelmekbe. Ajánlom a kötetet minden tiszaörsi, s környékbeli érdeklődő - mindenekelőtt a fiatalok - figyemébe, hogy múltjuk letűnt vagy rejtett értékeit megismerjék, értékeljék, tiszteljék, s ezáltal lokálpatriotizmusuk kialakuljon, mélyüljön el, s tenniakarásuk a múlt értékeit, adottságait figyelembe vevő, azokra építő okos tenniakarássá váljon! Gulyás Katalin mérés befejezésével és további tárgyvásárlással. Jankó Jáno kutatói érdeklődése a jászsági építkezés, és a szakszerűen elvégzett antropológiai felmérés mellett a népnyelvre is kiterjedt. 198 nevet tartalmaz az a lista, amelyen a Jászapátin előforduló ragadványneveket jegyezte fel. Gyűjtőútján jelentős számú néprajzi tárgyat vásárolt, főleg jászsági viseleti darabokat, szűcs- és szabószerszámokat, suba- és ködmönhímzésmintákat, valamint halászati eszközöket. Tervei szerint jászsági gyűjtéseinek eredényeit 1902 augusztusában a harkovi kongresszuson adta volna közre. 1902 nyarán Borszéken váratla- < nul bekövetkezett halála azonban nemcsak ebben, hanem egy mozgalmas élet, a kiemelkedő tudósi életmű kiteljesítésében is megakadályozta. Jankó János munkássága torzóként is termékenyítőén hatott a magyar néprajzi utatásra. A Jankó utáni nemzedék tagjai, Györfy István és követői nagy mértékben hozzájárultak a gazdag hagyományú, színes kultúrájú Jászkunság megismeréséhez. A 125 évvel ezelőtt született néprajzkutató munkásságát bemutató emlékműkiállítást nyitotta meg Gunda Béla akadémikus 1993. március 26-án a Néprajzi Múzeumban. Ugyanezen a napon a Néprajzi Társaság és a Néprajzi Múzeum emlékülésen adózott emlékének. T. Bereczki Ibolya Jankó János és a Jászkunság Bronzkori településrészlet (rekonstrukció)
