Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-14 / 111. szám
1993. május 14., péntek Riport 7 Schwarzban a Schwarzenberg Platzon „Fele pénzért is jobb lenne otthon” A magyar munkásnak itt még van becsülete A Mariahilfer Strasse hátulnézetből 1993 tavaszán örülnek, ha 30-40 schillinget kapnak. Mielőtt azonban bárki irigyelni kezdene bennünket, leírhatja a következőt: Egy barakkban lakunk, kéthetente leutazzuk az 1000-1500 kilométerünket. Ez egy életforma, amit meg kell szokni. Sok mindenről le kell mondania az embernek. Távol a család, és ebből a pénzből itt is kell élnünk valahogy! Biztos azonban, hogy megéri az osztrákoknak, mert különben már rég nem lennénk itt. Ha egy héttel korábban jön, akkor csak a Schudert Ringen tudtunk volna találkozni. Egy osztrák miniszter lakását csináltuk - feketén! Megtudtam még, hogy betegbiztosításuk van - annak ellenére, hogy hivatalosan nincsenek bejelentve. Ellenőrzések alkalmával elrejtőznek egy elhagyott épületszámyban, ha erre egyáltalán szükség van. Az osztrák ellenőrök is „meglágyulnak”, ha egy kis pénzt látnak. Többnyire ez is történik! A sógoroknál is funkcionál a kéz kezet mos elmélet. így ismerőseim maradnak, amíg lehet. Mindenki tervez közülük valamit otthon. Gyűjtik a pénzt - amit meg tudnak spórolni - különböző vállalkozásokra, mert munkahely otthon (a környékükön) nincs. Marad tehát Ausztria, amíg család bírja cérnával.- A tér másik oldalára mentem át később. Egy konténerben osztrákok dolgoztak. Tőlük tudtam meg, hogy itt is vannak magyarok. Egy munkavezetőtől szabályos engedélyt kaptam, most fényképezhetek a munkaterületen. Csak arra kellett vigyáznom, hogy a fejemre ne essen valami. Egy helybéli munkás személyében kísérőm is akadt. Szívélyesen megmutatta, hogy hol öltöznek, étkeznek a magyarok. Ebédidőben kerestem fel őket. Először - biztos, ami biztos - itt is bekopogtam az épület Bécs és Budapest sok mindenben hasonlít egymáshoz. Ezt a hasonlóságot erősíti az is, hogy a császárvárosban szintén sokfelé lát építkezést az ember. Mindenütt lezárt területekbe, snittbe, toronydarukba és keverőgépekbe botlik. A Schwarzenberg téren is építkeznek, de a tértől nem messze, a Mariahilfer Strassén is. Ez a kép fogadja a vásárló kedvű - egyre kevesebb - magyar turistát. Hogy miért hozakodom elő ezzel a példával? Az építkezések környékén lassan már több magyar szót hallani, mint az egykor oly népszerű bevásárlóutcában. A fent említett téren négy építkezést kerestem fel, és csodák csodájára mindenütt találtam magyarokat: csőszerelőket, villamos szakembereket, ácsokat, kőműveseket, asztalosokat. Mi hozta ki ezt a sok embert Borsod, Szolnok, Veszprém és Csongrád megyéből Bécsbe? Erre kerestem a választ. Riportalanyaim készségesen válaszoltak. Csupán egy kikötésük volt legtöbbször: ragaszkodtak az inkognitóhoz, mert zömében feketemunkások voltak. Ez a helyzet másképpen is realizálható volt számomra. Ahol az osztrákok (előzékenyen) engedélyezték a fotózást, ott mindenki' hivatalosan végezte a dolgát, egyebütt kötelező volt a madártávlat, vagy legjobb esetben csak a hátuk közepét mutatták az ügyben érintettek. Először - mint azt korábban itthon megbeszéltük - egy földimet látogattam meg. A tömblakás liftjéből kiszállva az utolsó métereket gyalog kellett megtennem, mert itt a tetőteret építették a volt keleti blokk internacionalista brigádjai. Nagyon kevés volt az osztrák segéderő. Mivel nem láttam az ismerősömet, kénytelen voltam mgszólítani valakit - a biztonság kedvéért nagyon udvariasan, németül. Az akcentusom árulkodhatott, mert egy melós az állványról azonnal leszólt:- Andrást keresi? Nincs itt. Otthon maradt, ahol a szállásunk van, mert raklapokat kell csinálnia. Ettől kezdve már könnyen ment az egész! Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy az itt jelen lévők egytől-egyig „szederbokros szülővárosomból” kerültek ide. Jó magyar szokás szerint el is kezdődött egy „ki kit ismer” társasjáték. Kiderült, hogy egyikőjük az unokatestvérem házát építette. Úgy döntöttem, maradok. Végül Ausztriában is főnökmentes a zóna, így tudtam használni a fényképezőgépemet is. A földieimmel dolgozó két osztrák „tischler” ugyan furcsa pillantásokat vetett rám, de hallgatólagosan tűrték, hogy begyűjtsem a „képalávalókat”. A következőket tudtam meg: Az itt dolgozó hat magyar már 3-4 éve van Ausztriában, egy is ők az igazi földik. Lesz, ami lesz alapon hozzáfogtam:- Mikor lesz itt András?- Csütörtökön vagy pénteken biztosan, de sohasem lehet tudni!- Jók lesznek nekem maguk is, ha vállalják a beszélgetést.- Miért ne! Csak a „Firma” neve ne legyen benne, és név szerint minket se említsen. Felőlünk fényképezhet is, csak az arcunk ne legyen rajta a fotón! Először puhatolóztam a környéken. A tér közepéről vettem szemügyre az építkezést. Később visszamerészkedtem a tetőtérbe. Dél fele járt, ilyenkor Itt csak messziről lehet fotózni alsó-ausztriai cég bújtatott munkásaként. Volt köztük bejelentett mezőgazdasági vállalkozó, volt aki fiával dolgozott együtt, de többségüket a jelenlegi magyarországi helyzet kényszerítette erre a lépésre. Azonban mindenki a szakmájában dolgozott. Egyikőjük sem volt kontár, „fuscher”. Nagyon is jól dolgozhattak, mert a következőt mondták: „65-70 schilling az órabérünk. Túlórával együtt összejön a 15-16 ezer is havonta. Ebből lejön az ennivaló és az utazás. A szállást a cég biztosítja. A magyar munkást, ha jól dolgozik, megbecsülik itt. A lengyelek alagsorában évő irodába. Nem éppen „hoch-deutsch” nyelvtudásommal elhadartam, hogy mit akarok. A helyiségben tartózkodó - éppen villamos tervekkel foglalatoskodó - fiatalember nem a legudvariasabban reagált:- Bánom is én, hogy mit csinál, csak innen menjen ki, mert zavar a munkában. Itt van egy magyar, majd elkalauzolja! így is történt. Kísérőmmel, aki odahaza üzletvezető volt, éppen ebédelő magyarokkal találkoztunk. Főleg Borsod megyeiek voltak1. Falatozás közben jutott idő beszélgetésre is. A vendégmunkások tipikus ebédelését nézhettem végig. A nem éppen komfortos, de kifejezetten praktikus asztalt öten ülték körül. A sarokban meghúzódó két osztrák „nagy érdeklődéssel” hallgatta az ízes magyar beszédet:- Szabályos munkavállalási engedéllyel vannak itt?- Mi igen. Már lassan háfom éve. Magyar cégen keresztül közvetítettek ki bennünket.- Maguknak mennyi jön össze havonta? Ugyanis voltam a tér túloldalán, és ott azt mondták, hogy megkeresik a 16 ezret is.- Lelkűk legyen rajta! - veszi át a szót egy gyors beszédű borsodi fiatalember, aki a későbbiek során is vállalta a szóvivői szerepkört -, ha elhiszed nekik, akkor biztos úgy van. Ám mi csak 12000-et keresünk itt. Ebből lejön a kaja, az utazás és amit a szállásért fizetünk. Kénytelenek vagyunk túlórázni! Ma is 7-től 18 óráig dolgozunk. Amúgy csak a 8 óra lenne a kötelező, de még egyszer mondom, hogy csak a „miete” (lakbér) 2-3000 schilling koponyánként. Képesek 1,5 szobáért 10-15000-et is elkérni havonta. Négyőnket, ötünket zsúfolnak össze, nem kifejezetten luxuskörülmények között. Visszatérve a feketemunkára: őket zsebből fizetik, és nem is adóznak. Gyorsában tudnak elhelyezkedni. Ilyen szempontból nekünk is konkurenciát jelentenek, mert én például két évet vártam arra, hogy kikerüljek. Azonban a feketemunka veszélyes is! Ha valaki lebukik, „sofort” mehet haza. Jó pár évig ki sem jöhet. A „firma” (a cég) pedig 50000 schilling büntetést fizet egy főért. Később ez az összeg elérheti a félmilliót is. Az osztrák azonban kockáztat. Mert „elsunnyogja” a munkáltatói járadékot. Azt csinálják, mint a legtöbb magyar kft. Az olcsó munkaerő, különösen ha az ellenőrök megkenhetők - így nagyon is megtérül. Mi azonban adózunk rendesen. Kevesebbet kapunk ugyan, de nyugodtan vagyunk. Amíg szükség lesz ránk, maradunk is!- Mégis meddig? Gondolom, hogy egyikőjük sem a végtelenségig tervezi a kintlétet! Otthon az asszony, nőnek a gyerekek... Szóval! Értik ugye, hogy mit akarok kérdezni!- Értjük persze, hogy a fenébe ne értenénk! - veszi át a szót egy idősebb kolléga. - De mondja meg, mit csinálhatnék mást. Sok minden összeomlott odahaza. 8-10 ezer forintból nem lehet a családot eltartani. Szinte mindenkinek van tartozása, részlete. Emelkednek az árak, nő a kamat, alig akad épkézláb munkalehetőség. Ott is maximum 15-20000 bruttó forintot keres meg az ember. Van más kiút két gyerekkel? Nincs: irány külföldre! Hál’ istennek én két évi munkámból rendezni tudtam a tartozásaimat! Egyet azonban feltétlen szeretnék elmondani: még a feléért is otthon maradnék! Míg otthon nem változnak a dolgok, én maradok. Persze, ha kellünk még nekik. Az is előfordulhat, hogy holnap azt mondják: köszönöm szépen! Tudom, hogy akik ezt elolvassák, mit fognak szólni: „Tele van dohánnyal, mit siránkozik!” Szó ami szó. Jobban keresünk, mint a hazaiak! Aki azonban irigyel bennünket, annak azt üzenem, hogy jöjjön ki és próbálja meg ő is. Ehhez a munkához kell- egy családi kompromisszum. Kéthetente látom az aszonyt és a gyerekeket. Nagyon is kényszerpálya ez, de kell a pénz is! Nézze meg az itteni és az otthoni árakat! Alig van különbség. Ezen téren már utolértük Európát.- A felső tízezret ez egyáltalán nem érdekli. Nekik régen is jó volt, és ma is fut a szekerük. A kisember szenvedi meg az egész rendszerváltást. Mi is 19000 forintból éltünk a két gyerekkel. Mondd meg, mire futotta abból? - vág közbe ismét gyors beszédű ismerősöm, majd az ő érveit igyekszik alátámasztani az asztalnál éppen helyet foglaló csongrádi fiatalember:- Bánom is én, hogy mi „lösz”, én csak kimondom! Ezök csak ígérgetnek. Nem tudnak mást mondani, csak azt, hogy húzzuk mög a nadrágszíjat. Kérdőm én: a fizetésöket mikor húzzák mög 5-10000 forinttal? A mostani helyzetnek többnyire csak a fiatalok isszák mög a levét! Sokan azt hiszik, hogy aki külföldön dolgozik, annak mindön fenékig tejföl. Nézzön körül. Elég mostohák a körülmények! Ugye? Hát körülnéztem! Mindennek ára van - summázhattam párnapos tapasztalataimat. Távol a családtól, négyen-öten egy „barakkban” összezsúfolva, teljes önellátásra kényszerülve, teljesen egymásra utalva élik meg hétköznapjaikat a magyar vendégmunkások Ausztriában. Ezért a feketézők még a kitoloncolás veszélyét is vállalják. Sok lemondással hozzájutnak egy „kicsivel” többhöz, de ezért itt is dolgozni kell keményen. A játékszabályok pedig nagyon szigorúak. Sokszor nem lehet hibázni! Mindenki arra vár, hogy otthon javuljanak a feltételek, mert remélik, hogy egyszer a hazai fizetésekből is el tudják tartani a családjukat. Addig azonban az otthonmaradottak türelmében bíznak, vállalják a külső szemlélő számára „csillogó” cigányéletet, Nekik még Bécsből is nagyon messze van Európa! Mit szóljon akkor az, akinek még ez a lehetőség sem adatott meg? Bandival különben nem találkoztam. Nélküle is sok dolgot megtudtam. O meg csinálta biztosan a raklapokat tovább, mert a három gyerek és az asszony kéthetente nagyon várja a pénzt! Percze Miklós „Az arcunkat lehetőleg ne fényképezze!”
