Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-10 / 107. szám

4 1993. május 10., hétfő A szerkesztőség postájából Jani bácsi és Józsi bá ’? „Ahogy én látom” Az Új Néplap Politika és gazdaság című rovatában azt írja a nehezen kimondható nevű, „spanraft” cikkíró, hogy a kárpótlási törvény következmé­nye az elzselléresedés. Szerin­tem inkább a Karcagon is jól ismert munkanélküliség követ­kezménye lehet. A munkanél­küliséget előidéző okokat pedig még felsorolni is sok lenne, de hadd említsem azt a tényt, hogy a gépesítés velejárója. A kézzel végzett munka vonalán minél tökéletesebb a gépesítés, annál több munkáskéz válik szükség­telenné. így néz ez ki a mezőgazda­ságban is, ha az utóbbi 30 év gépesítését vesszük figyelembe. Aztán ugyanez a szerző egy másik helyen azt írja, hogy „Jani bácsi és Józsi bá’ . . .” Ez pedig nem más, mint két idő­sebb parasztember, s ha többesí­­tünk, akkor pedig parasztság lesz a neve. Most, hogy e népré­tegnek sorsával foglalkozunk, nézzük, hogy jutott idáig? 1944. októberében a vörös hadsereg a lóállományát a ta­nyán élő Jani bácsik és Józsi bácsik lovaival egészítette ki; az élvonal után beáramló hadsereg az élelmiszerkészletét ugyan­csak a Jani bácsik kamrájából, házatájáról „szerezte” be, s mondhatom, amit csak a tanyán találtak (süldőt, borjút, szalon­nát, zsírt, baromfit stb.) mindent vittek magukkal. Vagyis: elzab­­rálták. Tehát a háborúnak az első, legsúlyosabb ökölcsapá­sait a tanyán élő parasztság szenvedte el. A háború előtt lea­ratott búzát már nem tudták el­csépelni, így a búzaasztagokat a megszállók hadizsákmánynak tekintették; a parasztok csak a szükséges vetőmagot, a kenyér­nek valót tarthatták meg, a töb­bit be kellett szállítaniuk a vas­úti raktárba, és irány Moszkva! Az 1945-ben bekövetkezett földreform során a nincstele­neknek a földosztó bizottság - a gyermekek számához mérten - több-kevesebb földet osztott ki. Ilyen módon sok nincstelen emberből töpebirtokos, „kispa­­raszt” lett. A nehéz megpróbál­tatások után aztán bekövetke­zett a legnagyobb: kihúzták a lába alól a talajt. Azt vették el tőle, amiből élt és amin élt, ami az életet jelen­tette számára. Ez utóbbit bizo­nyítja, hogy néhány ember el­keseredésében önként vetett vé­get az életének. Amikor a föl­djétől megfosztott parasztság­nak a termelésre, állattenyész­tésre szolgáló tanyákat, ólakat is le kellett bontania, be kellett tömni a kutakat, s amikor már pusztává lett az addig népes ha­tár, akkor jött a kárpótlás, mely visszavehetővé tette a paraszt­ság részére a földet - ha nem is ott, ahol volt, nem is annyit, amennyit elvettek tőle. De any­­nyi biztos, hogy tanya és kút nélkül! Ameddig a parasztság sajátjától távol, ún. közösben termelt, meg kellett érnie azt is, hogy a mezőgazdasági terme­lésre ránőtt az ipar termelése (agrárolló). Pl. ha most a búza árához viszonyítjuk a kenyér árát, akkor egy kiló kenyérnek 12,5 forintba kellene kerülnie, mert számításaim szerint a fo­gyasztókat megkárosítják, mégpedig minden mázsa búzá­nál 2400 forinttal. A jelenlegi búzaárak isme­retében a mai körülmények között mégis most akar a pa­raszt új életet kezdeni, új ne­hézségekkel megküzdeni — tanya, kút nélkül, a várostól távol, az eső, a hideg, a szél, a zivatartól védő, óvó hely nél­kül termelni, betakarítani. Úgy látszik, inkább ezt vál­lalja, mint a mások paran­csolgatását, s hogy az ő mun­kája révén mások gazdagod­janak; 8 óra helyett a régiek szerint inkább dolgozik 16 órát, de magának; hű akar lenni Széchenyinek ahhoz a mondásához, amikor a pa­rasztságot nemzetfenntartó­nak nevezte. Az sem lehetet­len - ismerve a parasztság szabadságszeretetét —, ha a közejövőben megkérdezik, Petőfi A farkasok dala utolsó sorával felel: „Részünk min­den nyomor . . . / De szaba­dok vagyunk!” Szilágyi Károly Karcag Vendégek voltunk Április 24-én tartottuk az ÉFÉE (Értelmi Fogyatékosok Érdekvédelmi Egyesülete) köz­gyűlését. Az ebédet a szolnoki Centrum éttermben fogyasztot­tuk el, és mint már annyiszor, most is az étterem kedves veze­tői voltak segítségünkre. A há­romfogásos, bőséges ebédet sa­ját maguk szolgálták fel - ele­gáns öltözetben, közvetlenül, mosolygósán, s igen kedvező áron. Úgy éreztük magunkat, mintha otthon ülnénk, a családi asztal mellett, és mindezt meg­­toldották azzal, hogy a fogyaté­kos gyerekeknek egy-egy jégkrémet ajándékoztak. Az esemény alkalmával két­­százharmincan ebédeltünk ná­luk, s valamennyien örültünk, hogy a vendégeik voltunk, és annak, hogy ez az étterem fennmaradhatott. Ugyanis ko­rábban szó volt róla, hogy más funkciót kap az épület. Az étterem valamennyi dol­gozójának kívánjuk, hogy mun­kájukban, vendégeikben legyen olyen sok örömük, mint ami­lyen élményben nekünk volt ré­szünk - segítőkész támogatásuk révén. A ’’Kézenfogva” ÉFÉE veze­tősége és tagsága nevében: Ágoston Imréné Küldjön egy képet! Assisi Szent Ferenc halálának 710. évfordulóján, 1936-ban a szolnoki Abonyi úti iskolában rendezett ünnepségen. Én a leg­felső sorban - jobbról, közvetlen az „angyal” mellett vagyok. Németh István Félő, hogy magukra maradnak... Fel kellene tölteni a kasszát, de miből! Tudomásom szerint 600.-, gyakorlatilag 500 milliárd forint felett rendelkezhetnek majd a megválasztásra kerülő társada­lombiztosítási képviselők, és je­lenleg kb. 100 milliárd a hiány, amit valószínűleg csak részben, vagy egyáltalán nem tudnak az adósokon behajtani. Ugyanak­kor az ország gazdasága nem függetleníthető el a kedvezőtlen nemzetközi politikai és gazda­sági helyzettől, amit egy pilla­natra sem hagyhatunk figyel­men kívül. A vezető országokban (pl. az USA-ban, Németországban, Ja­pánban) regresszió van. A kör­nyezet negatív hatása alatt és a meglévő anyagi függőségben elképzelhetetlen, hogy hazánk­ban egyhamar gazdasági fellen­dülés következzen be. Egymillió munkanélküli nem fizet társadalombiztosítási járu­lékot; egyes munkahelyek - még ha képesek is lennének rá - életbentmaradásuk érdekében visszatartják a világon nálunk legmagasabb, s a munkabérek­ből már levont 54 százalékos já­rulékot . . . A magyar gazaság egyen­súlyba kerülése és fellendülése lenne a feltétele, hogy a társada­lombiztosítás kasszáit fel lehes­sen tölteni, de jobb esetben a stagnálás, még inkább a gazda­sági helyzet romlása várható, aminek következtében a társa­dalombiztosítás anyagi bázisa is csökkenni fog. Ez viszont veszélyezteti a nyugdíjak folyósítását és az egészségügy összeomlásával járhat. E veszélyeket látva, a kormány igyekszik a társada­lombiztosítástól szabadulni, át­ruházza a 120 tagú képvi­selő-testületre, aztán majd az ál­lam mossa kezeit. Továbbá azt is látni kell, hogy a várhatóan 500 milliárd forintnak kb. 20 százalékát, mintegy 100 milliárdot fordíta­nak 1993-ban az egészség­ügyre. Ez az összeg az éves fel­adatok ellátásához sem elégsé­ges, hiszen jól tudjuk, a víz- és csatornadíjaik, az energia, a gyógyszerárak a többszörö­sükre emelkedtek, amelyek mi­att egyes kórházak részlegei be­zárásra kerültek, stb. Az egészségügyi dolgozók fizetésének reális rendezése, az infláció kiegyenlítése, az ár­emelkedések kompenzálása, a kórtermek egy-kétágyas, kisz­­szobás, fürdőhelyiségekkel együttes kialakítása, a telefo­nok, tv-készülékek beállítása, a műszerpark modernizálása, bő­vítése, stb. a folyamatosan ma­gas színvonalú gyógyítás ga­ranciái felemésztenék az 500 milliárdot; a nyugdíjak inflációt követő, folyamatos emeléséhez újabb 500 milliárdra lenne szükség. Valóságos és reális igény, hogy a társadalombiztosítás pénzének a felhasználásába be­leszólhassanak mindazok, akik azt összeadják, ugyanakkor félő, hogy az önkormányzatok (nyugdíj és egészségügyi) a tár­sadalombiztosítás „társadalmi felügyelet” alá helyezésével magukra maradnak, és képtele­nek lesznek a 2,5 millió nyugdí­jas, a 300 ezer egészségügyi dolgozó megélhetését, ezen ke­resztül az egészségügy, végül is az egész lakosság egészségügyi ellátását megoldani. Dr. Jánosi Gábor orvos Nem elég sopánkodni az ózonlyuk miatt Valamit tenni kellene Mint köztudott, Kelet-Eu­­rópa felett is kilyukadt az ózonpajzs, és ennek hatásait immár a saját bőrünkön, érez­zük, tapasztaljuk. Gondoljunk csak a fűtési idény elhúzódására, ami nem­csak a pénztárcánkra hatott kedvezőtlenül, hanem nagy mértékben hozzájárult a lég­kör szennyeződéséhez is. Valamit már igazán tenni kellene valamennyiünknek környezetünk, városunk, fa­lunk, egyszóval élőhelyünk védelme, megmentése érde­kében. Községünkbe sajnos még nem jutott el az áldásos, kö­rülményeinket megkönnyítő földgáz, így maradt a szilárd tüzelőanyag. De az olykor sűrű, fekete füstöt eregető kémények arra engedtek kö­vetkeztetni, hogy a ház gaz­dája fáradtolaj, rossz gimi, vagy műanyag-flakonok elé­getésével noszogatja a lomha kazánokat, tömény méreggel szennyezi a levegőt, a kör­nyezetet. Közben a ház körül, az udvarokon, a kertekben is javában zajlott a szokásos szemétégetés, amit ugyancsak alaposan megöntöztek gáz­olajjal. Ilyenkor a fojtogató füst az egész környéket beteríti, sze­les időben pedig a szemét­dombok életre kelnek: a pa­pír, a tejeszacskó, a tejfölös­pohár és a sok egyéb, könnyű szemét vidám táncot lejt a szél szárnyán, majd fáradtan aláhull az utcákra, kertekre. Mindez annak ellenére tör­ténik, hogy a lakosság jól tudja, a helyi önkormányzat hétfőnként a házak elől díjta­lanul elszállítja a zsákolt sze­metet. Sajnos nem mindenki él vele. Azt hiszem, nem elég so­pánkodni az ózonlyuk miatt, hanem saját magunknak is tenni kell valamit azért, hogy a Föld ne váljon gyilko­sunkká. Gondoljunk a gyermeke­inkre, unokáinkra! Nemes Sándorné Alattyán Miniszteri döntésre várnak Ha újból bevezetnék a bércséplést... A Jász-Nagykun-Szolnok megyei, tőkehiánnyal küzdő mezőgaz­dasági kistermelők megsegítése, az aratás és cséplés zökkenőmen­tes lebonyolítása érdekében azzal a kéréssel fordultunk dr.Szabó János földművelésügyi miniszterhez, hogy alkosson rendeletet az ún. „bércséplés” újbóli bevezetésére. A bércséplésnek az a lényege, hogy a gazda természetben, bizo­nyos százalék arányában fizethesse a cséplés, illetve a kombájnolás díját. Amennyiben a miniszter úr egyetért a kisgazdák elgondolásával, és lehetővé teszi a bércséplést, úgy országosan nagy gondot venne le a vállunkról. Reménykedve várjuk a mielőbbi kedvező miniszteri döntést, melyről gazdatársainkat az Új Néplapon keresztül is tájékoztatjuk. A FKGP megyei elnöksége Expressz - ajánlva Nemcsak a mosogatógép hibádzik Az ember nem is hinné, hogy holmi apró-cseprő dologról írt cikke nagy vitákat kavarhat. Amikor pél­dául szóvá tettem, hogy milyen jó volna, ha a férjek mosogatógépet vennének a feleségüknek, azt bizony sokan nem tudták szó nélkül hagyni. A legjellemzőbb reakció az volt, hogy a férfiak elmagyarázták, miért nem vesznek mosogatógépet a feleségüknek. Pedig az asszonyokra nagyon ráférne a segítség a háztartás­ban, még ha az gépi is. Mert a „munkafeltételeink” a konyhában nemigen javulnak. Mint ahogy azt egyik olvasónk (nyugdíjas asszony) írja: „Arra kérem, hogy szíveskedjék ezt a témát valahol felvetni, mert nemcsak az én problémám. Meggyőződésem - és már na­gyon régen mérgelődöm miatta -, hogy aki annak idején meg­tervezte a konyhai mosogatók és a fürdőszobai mosdókagylók magasságát, nem mosogatott el életében egy darab tányért sem, és nem löttyintett ki egy pár zoknit sem! Ebbéli keserveimben megerősítettek az utóbbi hetekben érzett borzasztó gerinccsigolya bántalmaim. Abban az állapotban a kagylók fölé kellett volna görnyednem, hogy elvégezhessem apró-cseprő munkámat. Változtatni kellene ezeknek a kagylóknak a magas­ságán." És itt következik a levélnek az a mondata, mely döbbenetes: „De tessék mondani, kit érdekel ez? Kifigyel oda ilyesmire?” Bevallom, bennem is sokszor megfogalmazódott már ez a kérdés. Bizonyára mélyebb, szociológiai vizsgálatokat igé­nyelne, hogy megkeressük a választ a kérdésre: miért fütyül szinte az egész társadalom arra, hogy milyen a társadalom több mint felének, a nőknek a közérzete? Hogy miért nem tudatoso­dik: azzal, ha könnyítenének a nők helyzetén, mindannyiunk helyzete könnyebb lenne, hiszen az asszonyok terheinek, rossz­kedvének az egész család megissza a levét. Azt hiszem, olyan szemléletbeli változásnak kellene bekö­vetkezni, hogy végre arról szóljon az életünk, hogy azt nézzük, hogyan segíthetnénk egymáson. Hogy egy kikímélt feleség mennyivel jobb partner, arra sajnos (muszáj mindig arra muto­gatni) csak Nyugaton jöttek még rá, és ott próbálják a nők ter­heit száz- és százféle megoldással csökkenteni. Aminek része az is, hogy hogyan áll, milyen magasan van a mosogató, hogy kell-e görnyedni fölötte vagy sem. De vajon miért ilyen a mi életünk és miért ilyenek a mosoga­tóink? Arra is megválaszol az Olvasó, a következőképpen: „Bizonyára férfiember tervezte." Oc o-Egy kis pontosítás - a tsz-tagság nevében „A legjobb gondolat is semmi, ha nincs, aki megvaló­sítsa” címmel közöltek riportot az április 23-i Új Néplapban - a Törökszentmiklósról szóló ol­dalon. Ebben Tóth Tibor ripor­talany (vállalkozó) olyan kije­lentést tett, ami feltétlenül kii­gazításra szorul. Azt mondta: „Dolgoztam a Tiszatáj téeszben is - ágazatve­zetőként, majd műszaki főmér­nökként. Már akkor alakítottam gmk-t. Végül onnan is eljöttem, pedig én voltam akkor az egyet­len jelölt a téesz-elnöki posztra”. Ezzel szemben a valóság az, hogy Tóth Tibor sohasem volt a Tiszatáj tsz-ben elnökjelölt, ilyen vonatkozásban a tagság körében sem merült fel a neve. (Egyébként a jelölő bizottság elnöke 1990-ben Balogh Lajos volt, 1992-ben pedig Szekres Kálmán.) Váczy Tamás a Tiszatáj Mg. Tsz elnöke T örökszent miklós A jászjákóhalmi Általános Iskola „Jászjákóhalma múltja és jö­vője” c. irodalmi és rajzpályázatára érkezett munkák közül kategó­riánként hármat díjaztak. Irodalomból Juhász Ágnes 8. a., Szabó Zoltán 5. a.. Murzsa Mariann 7. a.; rajzból Borics Tamás 7. b., Urbán Tamás 5. b„ Mező Laura és Borics Bernadett 6. a. osztá­lyos tanulók részesültek elismerésben. Az emléklapokat és könyve­ket dr. Gyurkó János környezetvédelmi és területfejlesztési minisz­tertől vehették át. Felvételünkön Juhász Ágnes. (Fotó: Korényi) Az oldalt összeállötotta: Csankó Miklósné

Next

/
Oldalképek
Tartalom