Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-25 / 70. szám
1993. március 25., csütörtök 9 Hazai tükör — hirdetés Készülőben a vámtörvény Várhatóan áprilisban kerül a kormány elé az új vámtörvény tervezete, amelynek második, kiegészített változatát hamarosan elküldi a Pénzügyminisztérium az érintett szakminisztériumoknak. A készülő vámtörvény lényegében sok újat nem hoz, a meglévő jogszabályokat foglalja egységes rendszerbe. Hasonló a helyzet a vámtarifatörvénnyel is. Alapvetően nem változnak a tarifák, mivel azok többségét nemzetközi szerződésekben rögzítették. A vámtörvénnyel, valamint a készülő vámtarifatörvénnyel párhuzamosan végrehajtási rendelet is születik. így megmarad a vámtarifák rugalmas alkalmazásának lehetősége, továbbra is működik a vámkontingensrendszer. Mivel az ezzel kapcsolatos szabályozások sűrűbben változhatnak, ezért ezeket nem a törvényben, hanem a végrehajtási rendeletben rögzítik. A Pénzügyminisztérium tervezi, hogy a Vámtarifa Bizottság súlyát, hatáskörét a jövőben növeli. (MTI) Mezőtúron, a Dózsa György úton nyitotta meg Szebenyiné Sípos Mária fodrász- és kozmetikusüzletét. A modern, minden igényt kielégítő „szépségszalon” előzőleg a Szabadság téren működött, egy szűk bérleményben. - nzs -Piros Symphonia - a csapat élén... markáns, valódi Symphonia aroma A dohányzás káros az egészségre Egy vizsgálat tanulságai Mozdulatlanságba dermedt falvak Csaknem egy esztendőn keresztül folyt az a település- és művelődésszociológiai vizsgálat, mely négy település (Kétpó, Kuncsorba, Mesterszállás és Mezöhék) peremre sodródottságának okait és következményeit kísérelte meg felderíteni. Indokoltságát az is alátámaszthatja, hogy míg az elmúlt évtizedekben meglehetős rendszerességgel készültek szociológiai elemzések, az utóbbi időben számuk szemmel láthatóan csökkent. Ha viszont nem készülnek tényfeltáró elemzések, óhatatlanul fennáll annak a veszélye, hogy érvényes gyógymódok (településfejlesztési stratégiai elképzelések) sem fogalmazhatók meg. Mert alighanem azt senki sem vitathatja, hogy a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére felerősödő válságfolyamatok (a rendszerváltással csaknem egyidejűleg) a falvak életében még szembetűnőbben jelentkeznek. S ha nem akarjuk belenyugvó csüggedtséggel szemlélni ezeket a folyamatokat (a gazdasági teljesítőképesség visszaesését, a növekvő infrastrukturális hiányokat, a helyi társadalom szétesését), legalább a kiváltó okokkal kell szembenézni. Nyilvánvaló tény, hogy a települések közötti egyenlőtlenségek másfajta előnyöket és hátrányokat egyaránt hordoznak. Valójában arról van szó, hogy a peremre sodródás a legkülönbözőbb egyenlőtlenségformákon és hátrányfajtákon alapul. Nem elég csak azt figyelembe venni, milyenek a természeti adottságok vagy éppen a foglalkoztatási különbségek, hanem ugyanígy számolnunk kell a kulturális-életmódbeli, az anyagi-fogyasztási, illetve az érdekérvényesítési egyenlőtlenségekkel is. Jóllehet, a falusi lakóhely eredendően nem okvetlenül jelent hátrányt, de ha azt tapasztaljuk, hogy a hátrányfajták éppúgy megjelennek a munkaerő-piaci helyzetben, mint a lakóhely fejletlen infrastruktúrájában, az anyagi életkörülményekben, már-már nem is csodálkozhatunk azon, hogy a négy falu lakói lemondó belenyugvással veszik tudomásul kilátástalan helyzetüket. Látszólag bizonyíthatatlan vélekedésnek is tűnhet ez a megállapítás; már csak azért is, mert közben a rendszerváltás mindennapjait élik. Létrejöttek az új önkormányzatok, s a mozdulatlanságba dermedő falusi polgárok előtt új távlatok nyíltak meg. Elvileg persze, hiszen a valóság mást mutat. S ennek múltba nyúló okai is vannak. Szembetűnően közös jellemzője például a négy településnek a nem egészen négy évtized alatt zajló egyharmadnyi népességcsökkenés; Mezőhéken és Kétpón alig egynegyede maradt meg az ötvenes-hatvanas évekbeli népességnek. A faluhoz ragaszkodás motívumai nem erősödtek meg, hanem fokozatosan elveszítették szerepüket. Többek között a beszűkült élettávlatok következtében is, melynek egyik jelzőszáma az el- és odaköltözők aránya. Noha ez az arány a hetvenes évekhez képest mind a négy településen kedvezően változott, de ebben inkább a korösszetétel játszik szerepet. Más szempontból pedig a magára hagyatottság köré szerveződő lakóhelyi tudat az, amelyik egyértelműen utal az életstratégiák beszűkülésére. Ehhez viszonyítási alapot a falu jelenlegi helyzetének megítélése is adhat. A megkérdezetteknek hat ítélet közül kellett választaniuk, melyek a „teljes válság” és a „határozott fejlődés” szélső pólusaival jelzett skálán helyezkedtek el. Míg határozott fejlődésről alig néhány százaléknyian nyiltkoztak, Kétpón visszaesésről és megtorpanásról a megkérdezettek több mint fele, Mesterszálláson és Mezőhéken ellenben 50 százaléknál is többen állították, hogy a fejlődés megindult. Azt a kijelentést pedig, mely szerint a „helyhatósági választások óta csak annyi változás történt, hogy ma mások kezében van a hatalom, mint korábban”, a kétpóiak 30 százaléka, a mesterszállásiak 11 százaléka fogadta el. S ezt az ítéletet árnyalja, hogy a kétpóiak 45, a kuncsorbaiak 36, a mesterszállásiak 28, a mezőhékiek 26 százaléka a választások után sem érzékel lényeges változást. Ugyanígy érdemes felidézni azt a rangsort is, amelyből kitűnik, a megkérdezettek milyen területeken látják felhasználhatónak a befolyt adókat. A preferenciaskála élén az új munkahelyek teremtése szerepel, majd ezt követi az egészségügy, az általános iskolai oktatás, az öregek ellátása. Még az ítéletek szóródásából is arra következtethetünk, hogy a szükségeseknek tartott önkormányzati feladatok előtérbe állítása a megkérdezettek elsődleges környezetének megerősítő hatásai révén formálódott. Nyilvánvaló csalódottság fedezhető fel azokban a vélekedésekben, melyek egyértelműen arra utalnak, hogy a lakópolgárok tehetetlennek érzik magukat. S ebben az is közrejátszik, hogy a vizsgált falvakban a parasztságra jellemző, kis közösségekbe záródó, szigorú hagyományokkal megszabott életformák már nincsenek, illetve a „parasztpolgárra” jellemző szabadabb mozgás és vállalkozás motívumrendszere még nem alakult ki. A félpolgári helyi társadalom jelei legfeljebb csak a civilizatorikus folyamatokban vehetők észre (a fogyasztási szokásoktól a mindinkább ellehetetlenülő felhalmozó életszemléletig); de például a mezőgazdaságban a vállalkozások korántsem olyan lendülettel indultak meg, mint amennyire egyébként várható lenne. Habár az önkormányzati törvény elvileg lehetővé teszi, hogy a falvak különböző csoportjai különböző érdekeiket kifejezhessék, s az állampolgári kezdeményezések is megerősödhetnek, de az érdekviszonyok strukturálatlansága következtében inkább óhajokról beszélhetünk. Mert egy pillanata sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az önkormányzatiság szervezeti kereteinek megteremtődése alig befolyásolja az egzisztenciális és szociális gondoskodás kizárólagos igényeihez kapcsolódó lakópolgári tudatot. Mivel az önkormányzatok esetében az alapellátás biztosítása, az intézményfenntartás és működtetés a rendelkezésre álló erőforrások csaknem 80 százalékát viszi el, a helyi közösségek szervezése, támogatása (azaz az önkormányzatok társadalmasított hátterének megalapozása) szükségképpen háttérbe szorul. Részben ennek következtében a részeire esett helyi társadalom sem tud újraszerveződni; az önkormányzatok a szűkre szabott „gondoskodói” szerepkörben mozognak, a lakópolgárok pedig csupán igényeiket hangoztatják. S ebben a kettősségben - ráadásul, ha hozzá számítjuk a mind a négy faluban növekvő munkanélküliek, szociális járadékosok számát, illetve az anynyira áhított farmergazdálkodás feltételeinek hiányát -, a mozdulatlanság cseppet sem tűnik túlzásnak. Hanem inkább csak azt erősíti meg, hogy vannak falvak, amelyekben élni nem érdem, hanem merő kényszerűség. Kerékgyártó T. István
