Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)
1993-02-27 / 47. (48.) szám
I 1993. február 27., szombat Nézőpont 7 Szombati jegyzet Ugye, megmondtam? A fiatalasszony már hónapok óta vergődik a csapdában, amelyet „saját közreműködésével” az élet szőtt köré. A házassága nemcsak, hogy válságban van, de egyre több jel utal arra, hogy véglegesen tönkrement. A fiatalasszonynak még lelkifurdalása is van. Hiszen annak idején megmondták a szülei, hogy ne válassza ezt a fiatalembert. Annak idején ő a szülei ellenére tette. Szerelemből persze, de ez most - amikor házassága romjain tűnődhet csak - nem mentség. Egyébként is olyan világban élünk, ahol az érzelmeknek - sőt lassan már az emberségnek sem - nemigen van helye. Az érdekekről, a pénzről meg a megélhetésről szól most az életünk. Tudja ezt történetünk főszereplő asszonya is. Mint ahogy azzal is tisztában van, hogy nemigen tehet semmit. Az egyetlen kínálkozó alternatíva /elköltözni, netán el is válni/ nem igazi lehetőség. Mert nincs hová menni. Albérletbe kisgyerekkel? Hát ez az, amit százszor is meggondol az ember. Nyugaton is előfordul hasonló „tragédia”. Nem sikerül a házasság. Ebben az esetben az asszony, ha a férj vagy a férj családjának a lakásában éltek addig - elköltözik. Vagy önálló egzisztenciát teremt, vagy visszamegy a szülei házába. Menne a mi fiatalasszonyunk is. Menne, ha volna hová. Mert a szülők nem fogadják vissza. Hiszen micsoda szégyen: válik! Nem sikerült a házassága. Márpedig azért maga az asszony is hibás. Ha másban nem, abban, hogy rosszul választott. Hibás, és a visszaköltözés ennek a tévedésnek a nyílt vállalása volna. A szülők más miatt is hajthatatlanok. Azért mert ők megmondták, hogy ez lesz a vége. Mint ahogy azt is megmondták, hogy ha nem sikerül a házassága, ide nem jöhet vissza. Pedig milyen jó volna most a menedék! Az asszony elköltözhetne, biztonságban tudhatná a gyerekét, és talán - mert nagyon fiatal még - új életet is kezdhetne. Amire viszont így, hogy a férje mellett, formális házasságban kínlódva él - nincs semmi esélye. Az évek múlnak majd, ő őrlődik a fogcsikorgatva összetartott látszat kínzó korlátái között, és megkeseredett ember válik belőle. Manapság nemcsak ez a fiatalaszony szorul a szülők támogatására, megértésére, hanem nagyon sokan. Hiszen olyan világot élünk, amikor egy elhibázott döntés az egész életünket vagy az életünk jelentős részét rossz irányban befolyásolhatja. Egy rossz szakmaválasztás, munkahelyváltoztatás, és már az utcán is vagyunk. Egy rossz házasság, és az otthonunk pokollá változik. És nincs hová menni. Különösen a fiataloknak nincs. Mit tehet az a fiatal, aki az utcára kerül? Vagy kap munkanélküli járadékot vagy nem. Abból pedig lakást venni, albérletet fizetni nem lehet. Kínálkozna a megoldás, hogy egy időre viszszaköltözni a szülőkhöz. Ha visszafogadják. De szép számmal akadnak olyan szülők, akik erre már nem hajlandók. Menjen a gyerek a „szégyenéivel máshová. Pedig talán nem rosszabb ő, mint a többi fiatal, csak nincs szerencséje. De a szülő merev, és elzárkózik a befogadástól. Az sem érdekli, hogy a fiatal egész jövője függhet ettől a lépéstől. Attól, hogy van-e hová mennie, van-e mögötte valamilyen háttér, amiből elindulhat megint újrakezdeni az életét, új szakmát tanulni, új munkát keresni, egzisztenciát teremteni. Vagy lecsúszik, mert az utcán van, mert nincs, aki segítene rajta, mert nincs pénze arra, hogy mást tanuljon, mert nincs pénze arra, hogy egy tisztességes ruhában megjelenve keressen új munkahelyet. /Hiszen tudjuk, hogy manapság már a ruha is „teszi” az embert./ Nem beszélve olyan esetekről, amikor ragyogó állás kínálkozna, ha az illetőnek volna mondjuk egy nyelvvizsgája. De azt megszerezni is pénz, és addig is élni kell valamiből, amíg tanul, készül a váltásra. A szülői elzárkózásnak már „hagyományai” vannak nálunk. Hiszen hány anya „óvta - óvja” így a városba menő, „szerencsét próbáló” lányát: aztán, ha gyereked születik, ide ne gyere vissza! És a lány nem is megy. Lesz belőle csecsemőgyilkos, utcanő, vagy koszos albérletekben hányódik gyermekével, netán állami gondozásba adja. Pedig lehetne másképp is. Lehetne a szülő megértőbb, megbocsátóbb is, és akkor a gyereke talán még egyenesbe tudná hozni az életét. Akárhogyan is gondolkodom el ezen a szülői magatartáson, csak egy okra tudok következtetni: ezek az édesapák, édesanyák nem tudják elviselni azt, hogy az ő gyerekük nem „sikerember”. Hogy nem tudta úgy rendezni az életét, hogy arra ők büszkék lehetnének: lám, micsoda gyereket neveltek! Ha befut, ha szép lakása, szép kocsija lesz, akkor bármikor haza jöhet, sőt szemrehányásokkal illetik, hogy nem látogatja olyan sokszor a szülői házat, mint ők szeretnék. De ha kudarc éri, akkor: nem kell! Akkor: ide ne jöjjön! Egyvalami felejtődik el ilyenkor mindig: hogy az a felnőtt fiú, az a felnőtt lány a mi gyerekünk akkor is, ha nem sikerült az élete. A szeretet nem lehet annak a függvénye, hogy milyen eredményeket produkál az, akinek nevelésével nehéz esztendők mentek el. A „befektetett munkánk” - amellyel fölneveltük őt - lehet, hogy soha nem térül meg. Ezt, aki bölcsebb, tudomásul veszi, aki pedig az „én ennyit, te is ennyit” — elvre helyezi az életét, az naponta megveri a gyerekét, ha az elvárt ötös helyett négyest hoz haza az iskolából. Mert már ebben a korban megkezdődik az erőn felüli elvárás, a „sikerember” kovácsolása. Amibe a gyerek aztán vagy belerokkan, vagy deviáns lesz vagy örömtelen életű felnőtt válik belőle. Jó lenne, ha szülői igények bástyája mögül egy kicsit kitekintenének az édesapák, édesanyák. Úgy visszafelé, néhány évet, évtizedet. Ők vajon sohasem követtek el hibákat? Nekik sohase volt kudarcuk? FESTETT BÚTOROK. Holló László népi iparművész jászdózsai műhelyében töb évtizede foglalkozik népi bútorok festésével. Jelenleg hat asszonynak tud munkát biztosítani. Bár a világkiállításra készülve szeretne több ügyeskezü asszonyt is alkalmazni. A termékek egy részét belföldön, illetve külföldön értékesítik. Fotó: T. Z. Visszatérés a szülök földjére A gazda vonatra száll Jászalsószentgyörgy és Jászladány között rövid az út, ám annál egyhangúbb. A tekintet elúszik a szürkeségben, s jó ha néhány pillanatra megállapodhat a szem valahol. A ködtengerben szokatlan építményegyüttes körvonalai rajzolódnak ki. A dérszőrös kerítésen belül kimustrált vasúti kocsi teszi bizarrá a látványt. Az udvaron praktikus rendetlenségben áll minden. Mintha megfagytak volna. A traktor, az utánfutó, a szénaboglya. A fészerben levő Trabant hiányozna a képből, ha,nem lenne itt. Motorja még meleg, Szabó János és neje nemrég érkezett meg a fővároshoz közeli Őrbottyánból. A vagon úgy áll ott, mint egy bárka, mely jobb időre, jó szélre vár. Ketten éviekéinek benne. Az óvilágot, a biztonságosat el kellett hagyniuk, az új meg a ködbe vész. Meglesz az, csak még egy kicsit tűmi kell. A hangos kutyacsaholásra Szabó János jön elénk. Négy eb vigyáz a telep békéjére.- Nagyon erőszakosak egyesek! - háborog a gazda. - Bejönnek, benzint kémek. Én ugyan nem adok, kell az aggregátorba. A „főbejáratot” egy testes német juhászkutyára bízták. Bessi beenged, az utastérben felengedünk. Mindenünk megvan Szabó János, apja után örökölte a földet. Már saját nevére íratta. Tíz holdja van egy darabban, harmadik éve gazdálkodik rajta. Az első évben szinte semmi nem volt itt, sátorban laktak a feleségével, mígnem Jászkisérről 20 ezer forintért megvették ezt a lakókocsit. A szállítóknak további 6 ezret fizettek. Az a velemenyem, hogy itt kell maradni — bizakodik Szabó- Elég sokba került. Most már bánom, de ez van - legyint a vagongazda. — Jászalsószentgyörgyi születésű vagyok. Van úgy , hogy rám merednek a faluban, aztán rám köszönnek még most is: szervusz Jani! Tudja még ismernek néhányan. Huszonkilenc évvel ezelőtt költözött Jászalsószentgyörgyről Őrbottyánba. Kőműves volt, felesége munkanélküli lett. Lányuk Vácott varrónő, fiuk az apa szakmáját tanulta ki. Friss végzettséggel nem kellett sehova - panaszkodik a Szabó család feje. Régebben ő is itt lakott, együtt kapáltak. Most katona. Otthon, Őrbottyánban egy nagy családi házat épített a család.- Ezen vitatkozunk olykor - szól közbe a feleség. - Rendben van, nyáron még eléldegélünk itt valahogy. Ez az első telünk amit itt töltünk, de én azt mondom: ez az utolsó is. Mert idefigyeljen ... nincs az a haj de nagy pompa otthon, azért ott a két normális szobánk - összesen hat lenne, de a többi még nem készült el - fürdőszoba, kamra, színes tévé. - Szóval minden - emeli fel kissé a hangját. — Hát akkor mi kell még? Csak az, hogy éljünk valahogy. Szabó Jánost nem olyan fából faragták, hogy megijedne a hidegtől vagy a zord környezettől. Amikor katona volt, ilyen hidegben kellett a sátorban aludniuk — meséli. Az orosz hadifogságot megjárt apa „belenevelte az életbe”. — Az a véleményem, hogy itt kell maradni, mert meglesz a jövő - szögezi le. Mezőgazdasági vállalkozó. Mondhatni inkább, próbálkozó. Még pontossabban: bizakodó. Immár főállásban. A tanya közel fekszik a bekötőúthoz. így könnyebben el tudják majd szállítani a terményeket. Hagyma akkor sem kellene nekik, ha ingyen adnák. Az a tervük, hogy majoránnát és borsikát termesztenek. Az idén cirkot gyűjtöttek be, de a szárazság miatt gyenge volt a termés. A másik építményben ott a kötözőgép.- Miből élnek?- A söprű... - gondolkodik el, majd a bizonyosság kedvéért hozzáteszi -... a söprűből.- A söprűből.- Abból. Szabó úr „pipa” Nemrég 10 ezer forintból vett a traktorjához ekét. Vályogból egy kis tanyát szeretne építeni. Formálódik a farm. A sátor-fészerre és a vagon felállítására nem kellett hatósági engedély. Egyébként a sokat futott kocsiból gabonatároló lesz. Ha minden jól megy ... Felkészült arra is, hogy számításai nem válnak be.- A földből szeretnék megélni, de lehet, hogy az adó tönkretesz - festi az ördögöt a falra. - Akkor lefújok mindent. Abbahagyom. Szabó gazda egyébként „pipa”.- Azért vagyok pipa, mert nem azt a földet kaptam vissza, amelyik az apámé volt. Pedig ő aztán valóban a verejtékével fizetett érte. Vannak, akik azt sem tudják mi fán terem a mezőgazdaság, mégis felvásárolják a területeket, ráadásul a legjobbakat kapják a falu szájában. Én meg kikerültem a határba. Olyan posványt kaptam, hogy ha esik az eső, akkor csak a bíbicek rohangálnak rajta. Odakinn csontig hatol a fagy, de benn álmosító meleget ont a kályha. Állandóan kell fűteni. Takarékosak, cirokszárral, fűrészporral táplálják a tüzet. A háziúr mindig hadrakész, éjszaka is hordja a tüzelőt.. A szén drága, a cirokszál olcsó. — Ne vicceljünk már ... Hova jutnék, ha 800 forintos szénnel fűtenék? - kérdezi választ se várva. - A gatyám is rámenne. Szeretem a földet, az a baj A helyiség belső kiképzése olyan mint más hétvégi házé, második otthoné. Itt van minden, aminek máshol már nincs helye. Ezekre a használati tárgyakra mondják a lágyszívű emberek: „ne dobjuk ki, jó lesz az még valamire”. A Sokol rádió szerves része e miliőnek. Ez a „pletykadoboz” - ahogy Szabóék hívják. S mint a rádióhullámok, mi is a magasba emelkedünk néhány percre. — Hallom a rádióból, hogy azt mondják, a magángazdálkodók segítenek az országon - veti közbe beszélgetőtársam. — Ha nem kapunk kedvezményt a kormánytól, akkor mindenkinek elmegy a kedve a földtől. Az katasztrófa lenne. Mert így - mondja meg őszintén - lehet jól dolgozni? Nem hallgatja el: büszke arrra, hogy, egyedül akar boldogulni. — A saját problémámat magamnak kell megoldanom. Senkire sem számítok. Rosszul mondom? — Nem. — A lényeg az, hogy nem szorulok állami támogatásra. - Megélnék én, ha normális lenne az időjárás. Igaz, sovány ez a föld, nem kaphatott sok szervestrágyát. Tudja, szeretem a földet. Az a baj. De mondanék én mást is. Olyan főnökeim voltak, hogy ha bal lábbal keltek fel, mindenkivel ordibáltak. Van aki lenyeli az ilyesmit. Én kevésbé. Szóval ebben a világban olyan idegesek az emberek, hogy egy szóra pattannak. Mindenki a plafonon van. Mondja már meg, itt ki szól nekem? Senki. Nyugodtan dolgozhatok. Szurmay Zoltán 1 A remény vasúti kocsija a határban. Ha jól megy, fejleszteni is lehet
