Új Néplap, 1993. február (4. évfolyam, 26-47. szám)
1993-02-27 / 47. (48.) szám
8 Irodalom művészet 1993. február 27., szombat Krúdy Gyula: Józsefvárosi emlék A modern magyar próza egyik legnagyobb mestere. Novelláiban fontos szerep jut a hangulati elemeknek, az álomszerűség és a képzettársítás szabad csapongása jellemzi számos alkotását. Kivételes munkabírással egyszerre 10-15 lapnak is dolgozott. Kritikusai szerint élete épp oly rejtélyes, mint írói munkássága, művészete. * A Józsefvárosban telepedtek meg Csiribiriék, midőn faluról Pestre költöztek, és a már halkan hervatag kisasszonyok odahaza mezítláb jártak, egy kakast neveltek, amely éjszaka kukorékolt, és friss sarjúval, mezei növényekkel töltötték meg az ágyakat, amikor nyár volt. Holdas éjszakákon az elhagyott, élettől ellódult utcácskában megjelentek a gavallérok, és halkan kopogtattak a zsalugáteren. Irmának háromszor, Jankának kétszer kellet kocogni. De volt olyan öreg barát is, aki Csiribiri úrral akart szót váltani, egy pohár bort elfogyasztani, egy nótát eldalolni. Ilyenkor többször kellet zörgetni, és hangosan mondani a császárszakállas, éjjel-nappal kipödrött bajuszú Csiribiri úr nevét. Ha jól emlékszem, Miskának hívták a szent öreget, őszes haja félreacsúszott kopasz homlokáról, és hálóköntösben, papucsban néha a kocsmába is elment éjfélkor hazulról, ha jóbarátok gyülekeztek a Gondűzőben. Valamely virágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt. A földszintes sárga ház éjféltájban megnépesült a józsefvárosi gavalléroktól. Irma vagy Janka - mert naposak voltak, hálókabátban az ablakba könyököltek, félretolták a virágcserepeket, és néha virradatig is eltréfálgattak régi és új ismerőseikkel. Szemérmes beszédű, szerény és tiszta gondolaté fiatalemberek jártak a ház elé. Öten-hatan jöttek a kávéházból vagy a korcsmából, és boldogok voltak, hogy az előkelő Csiribiri-kisasszonyok szóbaállottak velük. Városi hivatalnok, jogász, medikus, egy-két hadnagy és egy féleszű költő volt a rendes kompánia. Valamennyien a környéken laktak kis hónapos szobákban, cigaretta dolgában szerényen állottak, pénzük csak elsején volt, a démoni szerelemről csupán Satanelló elbeszéléseiből tudtak, a sziláiéiban a karzatot látogatták. 'Qfcijibiri urat módfelett tisztelték, mint egykori vidéki földbirtokost. Többnyire vadászatokról, szüretekről, vidéki bálokról, agarászatról, lóról, gazdálkodásról beszélgettek a hölgyekkel, mint faluhelyen a lugasban. A falnak támaszkodtak, az akácfának dőltek, vidámak, kedvesek, udvariasak voltak. Olykor a kucsébertől nyertek színes dobozt, fügét, cukrot, felajánlották a hölgyeknek. Egy szőke, Pista nevű medikus elszaladt a hegedűjéért, és nótákat húzott; máskor halkan, zümmögve énekeltek. Mikor szétoszlottak, a Csiribiri-kisasszonyok sóhajtva zárták be az ablakot. Kár, hogy a nyári éjszaka rövid volt. Egyszer egy idegen úr, bizonyos Prépostvári is a társasághoz csatlakozott a Gondűzőnél, midőn a fiúk udvarlásra mentek. Szélesvállú, nyúlánk férfiember volt, gazdagnak mondták, mert úgy mosolygott mindig, mint aki tudja a hamis bankó készítésének titkát. A Gondűzőnél mindig ő fizetett, és a tárcája tele volt szivarral. Egy részeg fiákerest, az erős Spicert egyszer mellen ragadott a korcsmában és megrázta, mint Krisztus a vargát. A fiúk tűzbe mentek volna érte. Prépostvári a harmadik éjszaka állott az akácfa mellett, és nem vette le szemét Irmáról. (Szőke, kövérkés, kékszemű, rozmaring-szagú lány volt; a tenyere, mint egy fészek, a mezítlen nyakán amulet és vágyhelye a szóknak.) Mikor a fiúk szerte hazamentek, Prépostvári visszatért, és nyugodtan kopogott a zsalugáteren.- Én vagyok. Várt? - kérdezte rekedtes hangon az ablaknál leskelődő leánytól.- Vártam.- Azért jöttem vissza, hogy megcsókoljam a kezét. Irma kinyújtotta a kezét.- A lábát, a mezítelent, a gyönyörűt, azt is akarom. Irmának torkán akadt a lélegzet. A férfi bátorította:- Senki sincs itt. Üres az utca és sötét. Üljön fel az ablakra, és nyújtsa ki a lábát.- Nem bánt? - kérdezte Irma. Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát.- Nem bánt? - kérdezte Irma. Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát. Elefántcsontból volt az. A bokája, térde asszonyosan telt, mert már harmincadik évéhez közeledett, s lábikrájának olyan vonala volt, mint a diákok álmában a démonénak. Prépostvári kezébe vette a gyönyörű lábat. Külön-külön megcsókolgatta az ujjakat, és mindegyikhez volt valami becéző szava.- Nem szeretem a cipőt, szorít és rontja a járásomat - mondta felülről szégyenkezve Irma. - Azért kemény a sarkam.- Majd hozok finom olajat, piperét és piros papucsot, amilyenben a török nők járnak - felelt Prépostvári. A leány kacéran visszavonta a lábát, miután gyöngéden rátaposott a férfi homlokára; zajtalanul bezárta az ablakot.- Isten vele - súgta a zsalugáteren át. - El ne áruljon. Prépostvári talán számításból, talán mert egyéb dolga akadt, néhán estsén nem mutatkozott a mezítelen lábas nők utcájában. A leányok - most már Janka is felizgatva testvére vallomásától, valamint az öreg Csiribiri úr szintén kíváncsian a hímeves fiatalemberre - hiába várták éjfélenként a megszokott társasággal a komor és szótlan Prépostvárit. A sok hiábavaló beszédnek hamar véget vetettek, megkérték a medikust, hogy szomorú dolgokat játsszon hegedűjén. A szőke fiatalember virradatig vonta rossz vonóját, a fiúk zümmögve énekeltek, Irma az érzelmesebb részeknél a szoba hátterébe húzódott, és könnyet törölt ki szeméből. Reggel, amint felébredt, a tükör elé ült, és néha félóráig nézte mezítelen lábát. Janka fejcsóválva járt ki és be a szobába (az öregúr mindig pcsenyét reggelizett, és hozzá sashegyi bort ivott), hangosan csapkodta az ajtót, de Irma nem tudott megválni a tükörtől.- Előbb-utóbb megbolondulsz egy kéjenc férfi pillanatnyi szeszélyétől - vagdosta a szavakat.- Most is hallom a hangját, mint első áldozásom orgonahangját. A következő héten Janka volt a soros az éjjeli udvarlások fogadására. Irma megeskette, hogy nyomban hírül adja neki, amint Prépostvári megjelenik az ablak alatt. Egy-két éjszaka az ágyból felkelt, és ellenőrizte testvérét, vajon nem csalja-e meg. De aztán az egész napi munkában, főzésben, takarításban, mosásban elfáradt, és kimerültén aludt, mikor Prépostvári újra megjelent az udvarlók társaságában, és hátát az akácnak vetette. Janka barna volt, mint egy falusi imakönyv, és olyan illata volt, mint a mezőn szárított fehérneműnek, amely felszedi a zsályákba füvek leheletét. Hajszálak voltak a füle mellett, mint Blahánénak, és ugyanezért szeretett piros, babos kendőt hordani. A keble úgy ringott, mint szélben az akác fehér fürtje. Kíváncsi, könnyes, meghatott szemét Prépostvárira függesztette, mint egy szegénylegényre. A rabló valóban visszatért hajnal felé, és halkan, titokzatosan kopogott a zsalun. Janka a szívére szorította a kezét, és halkan felnyitotta az ablakot.- Nem én vagyok az Irma - mondta szemérmesen. - A testvére vagyok.- Éppen úgy szeretem, mint a testvérét - felelt a férfi, és megragadta a leány kezét. Felkúszott az ablakig, kétszer felejthetetlenül szájoncsókolta, majd a lábát kérte, amellyel eljátszadozott, mint a szentségtartóval a templomrabló, mielőtt végleg elrabolná. A nedves akácok közöt halkan fehérlett a harmat, amikor Janka behúzta az ablakot. Alvó testvére ágyánál letérdepelt, és hosszadalmasan bűnbánólag imádkozott. Megigazította a takarót.- Bizonyosan róla álmodik - gondolta magában mély meghatottsággal, és reszketve az ágyába bújt. A lábát kidugta a paplan alól, és mindaddig nézte, amíg imára fordított fejjel, öszekulcsolt kézzel elaludt. Aztán sohasem beszéltek többet Prépostvári nevű fiatalemberről. Csak az öreg Csiribiri vette fel kifogyhatatlan történetei közé az idegen fiatalember alakját, s róla mindenféléket összehazudott a Gondűzőnél. I N M i i í n I i »m i '1 * > fu n vk pfr* j Ferenczes István: Gyásznagyunk a hold a madaraid kedves villogó gyászkocsik hollók ciháinak át a havazás vesztőhelyein sosemvolt-nyárból szállnak arcodtól arcomig vergődve szaggatják tépik le csillagom-hazám az őszi ég siratófaláról korom hull hamu szól hogy messzi vagy hogy nem vagyok golgötás szavam hiába hív már alkonyul bevérzik isten félszeme gyásznagyunk a Hold Az oldalon Mikolcsó László munkái; Bulgáriai útiképek Csák Gyula: E le seréit halál í. A kilenc emeletes palota liftje a tetőig repítette Bakhazáit. A csinos lifstesnő üvegbúrával fedett, légmentesen záródó, óriási teraszra vezette. A búra alatt mindenfelé trópusi növények buja tenyészete zöldéit, tarka madársereg röpdösött, és halak csillámlottak egy mesterségs tóban. Hamarosan rendkívül elegáns férfi lépett az üvegvillába, leült a Balthazárral szembeni, bambuszból fonott székre, néhány finom kézmozdulattal felkattintota diplomata-táskája kódolt zárát, rövid ideig szúrósan Bakhazáit tanulmányozta, majd megszólalt:- A kriobiológia leírása fekszik ön előtt - mutatott a táskából kiemelt és asztalra helyezett papírokra. Hangjában a tudatlanoknak szóló leereszkedés érződött. - Csak nagyon szűk szakmai körökben ismert, hogy ez a tudományág az életműködést vizsgálja, igen alacsony hőmérsékleten. Az erre épülő, úgynevezek krionika a hullák halál utáni, azonnali mélyhűtéses tárolását jelenti. Az ilyen módon tárok hullákat bizonyos idő után életre tudják majd kelteni.- És ha ... nem? - kérdezte Balthazár szorongó és mohó kíváncsisággal.- Az ilyen temetkezésből származó bevételek akkor is azok széfjébe vándorolnak, akik ezt a tudományos temetést végzik. Egy ilyen temetés költsége ma tízezer dollárba kerül. Piaci előrejelzések szerint pár évtized múltán ötvenmilliárdot költenek az emberek efféle temetkezési módra. Bíznunk kell, hogy az emberi szellem teljesítményéhez az Istené is társul majd. „Isten szellemére hivatkozol - futott át Baltazáron -, holott egy disznó szíve lakozik benned”. Hangosan azt mondta:- Az orvosok szerint gyógyíthatatlan beteg vagyok. Igazságtalannak tartom, hogy meg kell halnom. Nagyon szeretek élni, s ezért ébredt bennem halvány remény, amikor az önök hirdetésére bukkantam. Feltámadásos halált szeretnék, de nincsen tízezer dollárom.- Azért vagyunk itt, hogy erről tárgyaljunk - biccentett a gőgös magatartású férfi.- Ha az önök cégének ilyen mérhetetlen hasznot hajt a mélyhűtéses temetés, mjért állt egyik hirdetésükben, hogy esetenként ingyen is hajlandók?...- Kerestünk valakit, aki, íme: rá is akadt a horgunkra.- Mi szükségünk van rám?- Ingyen garantáljuk önnek, hogy visszahozzuk a halálból, s azt kérjük cserébe, hogy ön viszont az életből küldjön valakit a halálba.- Bérgyilkosságra akarnak felbujtani?!- Csúnya szavak - biggyesztette le ajkát a fényesre borotvált, brillantintól csillogó hajú férfi. - Üzletről van szó, amelyben miénk a nehezebb feladat. Az embert ugyanis könnyebb megölni, mint megszülni.- Miért nem alkalmaznak hivatásos bérgyilkost?- Terveinknek éppen ön felel meg - mérte végig Bakhazáit, aki kopottas, görnyedt és riadt szemű volt. - Nincs több időm; döntse el: mit óhajt?- Szeretnék feltámadni - hunyta le szemeit Balthazár.- Akkor mindenben pontosan kövesse az utasításaimat.- Ha megtudhatnám, miért akarnak valakitől... ilyen sajátos módon... megszabadulni. Visszacsukta táskáját a férfi, és minden korábbinál gúnyosabban, sőt: mgevetőbben mosolygott.- Nos, számtalanszor meg-' esik, hogy az erőszak valósítja meg azt, amit az érzelem elindít. A mindenre képes érzelem teszi, hogy egy nőhöz férje holttestén át jussunk el. Mielőtt félreértené: nem én vagyok, akit ez a féktelen szerelmi szenvedély hajt, hanem a megbízóm. - Alsó ajka méginkább megvetővé biggyedt. - Ilyen alacsonyrendű ösztön engem soha nem vezérelne. 2. Kitűnt, hogy az üvegbúra alatt nem őserdei rendetlenség van, amilyennek első pillanatra látta Balthazár, hanem az Ausztrália melleti Új Kaledónia mesés természtevilágának egy kicsinyített mása, illetve egy kicsinyített részletének, egy pálmákkal övezett öbölnek tereprajza, amelyen négyzetcentimétemyi tereptárgy is helyet kapott. Ezt a részletet bámultatta hosszú időn át Balthazárral az elegáns úr, hogy pontos fénykép készüljön Balthazár agyában a látottakról, s hogy ennek nyomán majd jól eligazodjon a valóságban. Le kellett ezenkívül fényképeznie az emlékezetében egy fényképen mutatott férfiarcot, a majdani áldozatét. 3. Repülőjegyekkel, előre fizetett szállodák címeivel s busás költőpénzzel kitömve érkezett Balthazár a nagyon távoli Új Kaledóniába, ahol eddigi életének legszebb három hetét élvezhette. Egyszer ugyan felmerült benne a nyomasztó gond, a „feladat”, aminek végrehajtása érdekében érkezett gazdag túristának álcázva, s már-már hajlott rá, hogy nem hajtja végre, de az ösztön - esetében az életösztön - félresodorta aggodalmait. Más életét kell kioltania, hogy a sajátját majdan kiváltsa vele... Talán... Hitt is, meg nem is a különös temetkezési vállalat ígéretében, de olyan pillanatait élte sorsának, amikor semmi más nem maradt számára, mint a remény, s az ilyen helyzetű ember ebbe kapaszkodik minden erejével. 4. Az előírásoknak megfelelően a harmadik hét közepén közelített az üvegbúrában jól megismert házhoz, hatolt be az ismerős ajtón, és lelőtte az ismerős-ismeretlen férfit. Meglepően könnyed volt a kis mozdulat, amikor meghúzta a parányi pisztoly ravaszát. Annyira nem csinált zajt, hogy bizonyára teljesen véletlenül megjelent egy nő az ajtóban, s azt is lelőtte Balthazár, mert az aktatáskás nagyon a lelkére kötötte, hogy ne hagyjon szemtanút. Nem tudta, hogy a hölgy a férje halálán vásárolt feleség volt.
