Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30 / 25. szám

1993. január 30., szombat 9 Kulturális panoráma Beszélgetés Koltai Róberttel és Fodor Tamással. . . A Tartuffe mint a rajongás komédiája Vallástörténetről az egyetemi oktatásban Ökumenikus műhely azt imám: „A rajongás komédi­ája”. Ezzel egy picit átteszem a hangsúlyt és az érdeklődést Or- gon személyére. Engem az ér­dekel, mi az, amiért ilyen botrá­nyosan bele lehet szeretni egy fiatalemberbe, akinek semmi köze nincs a valláshoz, ugyan­it Szigligeti Színház február­ban mutatja be Moliére Tartuffe című művét. A próbák elkezdőd­tek. Egy délelőtti próba után színre lép, minden rosszat el­mondanak róla, amit csak lehet. Ez már kihívja az ember érdek­lődését. Én a Tartuffe szó alá Hasonló ahhoz a korhoz, amely Magyarországon 56 után az ún. konszolidáció kora volt. A kor főszereplőjének komédiája, tra­gédiája is, hogy egyénenként váltja rajongása tárgyát. A fennálló kormány iránti lojali­tása, a döntéseinek át nem gon­doksága, indulatai határozzák meg cselekedeteit. Egyformán rossz akkor is ha dühöng, akkor is, ha rajong. Ennek az ember­nek a természetrajza érdekel. Akármelyik korban, ma is adott a szituáció Orgon részé­ről: találkozik egy fiatalember­rel, valakivel, aki ő is lehetett volna fiatal korában. Az elő­adásban olyan váratlan fordula­tok vannak, amelyek valójában nem nevettetni akarnak, de mégis nevetünk. Tragikus hely­zeteket olyan módon oldódnak meg, hogy nevetünk rajta. Ép­pen olyan pontosan dolgozzuk ki ezeket a helyzeteket, mint egy tragédiát, de a néző számára feltétlenül komikus ez. Különö­sen, ha Koltai játssza és különö­sen, ha egy ilyen fantasztikus lelkesedéssel dolgozó fiatal szí­nészcsapat hozza létre ezeket a helyzeteket. Fodor T.: A jótékonykodás komédiája akkor mégis egyfajta világmeg­váltó. Nem álszent. Sőt! Tartuffe szerepét Mucsi Zol­tán játssza. A darabban min­denki fiatal, csak Orgon nem. Fiatal a mostohaanya is (Nyakó Júlia). Egyébként is tapasztal­ható, hogy a Tartuffe-ök egyre fiatalabbak, és egyre emberib­bek. Ebből az egész Tartuffe-kér- désből engem legjobban az ér­dekel, ki ez az alkalmi „go­nosz”, vagy ennek az alkalmi hősnek milyen tulajdonságát si­kerül megragadnia annak a tör­ténelmi kornak, amelyet érint. „A világ trágya” - mondja Tartuffe. Ez azt jelenti, van va­lami szentebb cél, s e szentebb cél felé való kapaszkodása gon­dolkoztál el bennünket, mi a rosszabb: a világ vagy a tar- tuffe-i jellem? Én nem mentem el Tartuffe-öt. Ő hasonló ezek­hez a gonoszokhoz, aki akár a nem túl régi, vagy mai korban is, jogos sértődöttségből él visz- sza mindazzal, amit, egy ilyen ostoba rajongó ad neki. Én a le­szálló ágában látom ezt a kap­csolatot. Akár így is: „Szegény” Orgon, mint a jótékonykodás komédiája. K. Sz. Koltai R. (Orgon): Ez egy legendásan nagy szerep beszélgetett munkatársunk a darab egyik főszereplőjével, az Orgont alakító Koltai Róberttel és a rendezővel, Fodor Tamás­sal. Koltai Róbert:- Kaposváron 25 évig játszot­tam, úgy érzem, elég volt. Nem tudom már vállalni a napi 200 kilométer utat oda-vissza Pest és Kaposvár között. Pillanatnyi­lag szabad vagyok. Kacérko­dom ugyan a gondolattal, hogy elszerződöm egy színházba rendezni. Ami a színészi mun­kát illeti: oda megyek, ahová hívnak. Fodor Tamás rendezői munkásságát régóta csodálom, Spirót pedig kaposvári drama­turgkora óta ismerem, úgyhogy Szolnokon egy nagyon jó csa­patba kerültem, s ennek, mint igazi csapatjátékos, örülök. Na­gyon jó a hangulat, sok szeretet vesz körül, s ez fontos, mert minden próba egy küzdelem. Az Orgon maga akkora szerep, hogy szinte minden energiáját leköti az embernek. Ez egy le­gendásan nagy szerep. Óriási a felelősség, mert nagyon nagy színészek előadásában láthatta már a közönség a művet. Olyan nevek vannak előttem, mint Rajz János, Kállai Ferenc - egyszerűen nem lehet a nulláról indulni. Fodor Tamás:- A Tartuffe, amit bemuta­tunk kosztümös darab, de nem kosztümös gondolatokkal. Az ember a Tartuffe-öt nézve el­gondolkodik, milyen szerep az, ahol a harmadik felvonásban je­lenik csak meg a címadó cím­szereplő? Ki ő valójában? Mire A tévé háza tájáról A /f Égből pottyant Móka Miki járja az országot A mai gyerekek Levente Pé­tert, a hajdani népszerű Móka Mikit csak Péterként ismerik a csütörtök esti mesesorozatból, az Égből pottyant mesékből. A kicsinyek kedvencével a keret­játék felvételén találkoztunk. Előkerül Vilmos is (Gryllus Vilmos, a Levente műsorok ál­landó zenész-alkotótársa, va­lamikori Kaláka-tag), de meg­érkezik - egy ejtőernyő szállí­totta nagy dobozban - Eszter, a mai mesét ihlető hóemberes rajz alkotója. Levente Péter most csak a gyerekekre figyel. Esztert kér­dezi, meggyógyult-e, megbe­szélik, melyik kérdésre mi lesz a válasz, s a „munka” közben arra is jut idő, hogy elmeséljék, kinek ki vágja a haját, s hogy aki fényeseket mond, attól miért kérdezi Péter: „Sidolt reggeliz­tél?” Meg is van a mai napra a tréfás, közös titkot sejtető va­rázsmondat, s talán ennek is kö­szönhető, hogy a gyerekek jó­kedvűen, játékos természetes­séggel, szívesen ismétlik meg akár többször is ugyanazt a je­lenetet. Az ebédszünetben van rá alkalom, hogy a színész és a gyerekek sokszor megcsodált, dicsért összhangjáról, együttes játékáról beszélgessünk.- A rajz, amit a gyerekektől kérünk, és amely tömegével ér­kezik, nem ürügy, valóban kell a meséhez. Kovács Rózsa válo­gat közülük - egyébként ő fog­lalkozik a felvételek idején a keretjátékban szereplő és a raj­zukkal itt vendégeskedő gyere­kekekkel - és a kiválasztott ké­peket átadja az írónak, Döbren- tey Ildikónak. Ildikó — sok-sok mese, gyermekeknek szóló színdarab szerzője - Péte'r felesége. „Öt­let, vita majd egyetértés” - így foglalja össze a munka menetét a színész. Véleményét elmondja még nagylányuk is, és persze hozzáteszi munkáját Gryllus Vilmos, és a főiskoláról kikerült tervező, Kovács Orsolya is, a papírbábok és a jelmezek alko­tója.- Olyan jelmezekre volt szükség, melyek díszletek, kel­lékek is egyben, hiszen nagyon kevés a pénzünk. Az én kabá­tom — mutat a csupa hullámzó fodor ruhadarabra Levente Pé­ter - ha akarom tenger, ha aka­rom, egy dimbes-dombos szi­get. Az ejtőernyőt pedig, amely mindig másként felfüggesztve létrehozza a játék terét, 2500 fo­rintért vettük, az MHSZ-től ki­selejtezve. Ráadásul a sorozat alapötlete is innen származik: segítségével pottyannak „az ég­ből” a rajzok alkotói és a mesék.- A felvétel nagyon jó hangu­latú, mégis itt a gyerekek nem igazi szereplők, mint más Le­vente-játékokban.- Valóban, még egyetlen munkámban sem jutott ilyen kevés szerep nekik, de semmi­képpen nem statiszták. Ők a „zöldek a virágcsokorban”: és mindenki csak egyszer—kétszer jön, nem fellépti díjért, hanem az élményért. Nagyon sokat se­gítenek nekem, hogy létrejöjje­nek azok a pianók, pianisszi- mók, azok a csöndek, melyek­ből az amerikai videofilmeken felnövő gyerekek olyan keveset kapnak.- A mesesorozat mellett ké­szül-e más műsorotok? Madárles a címe a Mikrosz­kóp Színpadon rendszeresen játszott műsorunknak, és járjuk az országot, ez az élmény min­dig segít újra fűszerezni a főz- tünket, hogy sose váljék ízet­lenné. M. G. Lyuk volt az életrajzon. Mégpedig Magyarország élet­rajzán, vagyis a történelmen, mert valakik valamikor - több mint negyven évvel ezelőtt — úgy döntöttek, hogy vallástör­ténetre semmi szükség nincs az egyetemi oktatásban. A kultúra eme sajátos értelmezői szerint amiről nem beszélünk (nem ta­nítjuk), az nem is létezik, sőt soha nem is volt. Ez az enyhén szólva naiv (ostoba) szemlélet sokáig tartotta magát, egészen 1985-ig. Akkor alakult meg az Egyháztörténeti Műhely az Eötvös Lóránd Tudományegye­tem történeti segédtudományok tanszékének, a Történettudo­mányi Intézetnek és a História című történész szaklap szer­kesztőségének együttműködé­séből.- Ugyanaz a gárda működik ma is ebben a „műhelyben” — mondja Kállay István profesz- szor, a fent említett tanszék ve­zetője -, amelyik az induláskor elkezdte a hiánypótló munkát. Mert nem kevesebbet kellett bepótolni, mint négy évtizedet, hiszen addig maradt ki a törté­nettudományok tanításából-ta- nulásából a vallástörténet. Már­pedig az egyházak köztudottan igen nagy és jelentős szerepet játszottak a magyar történelem­ben évszázadokon keresztül.- Aki kellő színvonalú tudást akar szerezni egyetemi évei alatt magyar történelemből, an­nak szüksége van egyház- és vallástörténetre - teszi hozzá Püspöki Nagy Péter docens. — Ezeket a részeket annak idején erőszakkal vágták ki a történe­lemkönyvekből és főleg a törté­nettudományból . Most már az Egyháztörténeti Műhelynek is megvan a maga története. Amibe beletartozik az is, hogy még a kezdetek kezde­tén Lékai László bíboros, esz­tergomi érsek meghívta magá­hoz a prímási székhelyre az ELTE történelmi segédtudomá­nyok tanszékét és a História szerkesztőségét. íme a névsor: Kállay István, Szakály Sándor, Glatz Ferenc, Püspöki Nagy Pé­ter, Erdélyi Zsuzsa, Rottler Fe­renc, Csapody Csaba. Az esz­tergomi megbeszélésen került szóba először a Műhely. Szinte természetesnek mondható, hogy itt sem ment minden simán, zökkenő nélkül. Időről időre - körülbelül évenként - tartanak tudományos ülésszakot, s az egyiken, 1987-ben Pázmány Péterrel kívántak foglalkozni. Ám az APÓ betiltotta ezt, ma már talán mindegy, hogy mi­lyen indokkal. Ám Kállay pro­fesszor „eggyel följebb” ment - és érvénytelenítették a tilalmat. A fehér foltok feltárása során ülésszakokat tartottak közép­kori magyar királyok tevékeny­ségéről, különös tekintettel azok egyházi vonatkozásaira, így tavaly Szent László, 1991— ben II. Ulászló egyháztörténeti tevékenysége szerepelt egy-egy ülésszak napirendjén. 1993 ta­vaszán pedig III. Béla törvé­nyeit tárgyalják meg. A Műhely folyamatosan mű­ködik, összefogja az egyháztör­téneti kérdésekkel foglalkozó történészeket, szakembereket. Nincs monopolhelyzetben, ugyanis az egyes egyházaknál vannak egyháztörténeti műhe­lyek, a nagy különbség azonbarti az, hogy - bár a dolgok termé­szeténél fogva a témák túl­nyomó többsége a római katoli­kus egyház történetéhez kapcso­lódik - a Műhely ökumenikus, s ezek kutatóit előadóként is szí­vesen látja... V. E. Néhány napja színes tárlat várja látogatóit a Helyőrségi Művelődési Otthon klubjában, mely előszeretettel fogad művé­szeket, s bocsátja a termet kü­lönböző kiállítások rendelkezé­sére, ezzel mintegy küldetést is vállalva. Az Opus nevet viselő művészeti egyesület tagjai állít­ják ki munkáikat, amelyek repr­ezentálják, átfogják a képző­művészet különböző területeit, műfajait az olajfestményektől a grafikán át a plasztikáig. Ilyen értelemben ez a mini-sereg­szemle - tizenöten vannak jelen alkotásaikkal - bőséges alkal­mat kínál a szemlélődésre. S bár e rövid kis figyelemkeltő írás­ban mélyebb értékelésre nincs mód, de mégis meg kell emlí­teni néhány olyan alkotást, amely az alkalmi látogató fi­gyelmét is magára vonja. Ka- posváriné Mihályi Mária nagy­méretű csendélete, a . Virágok kék korsóban élénk színeivel, Pogány József Pipacs című festménye az ábrázolás mélysé­gével, összetettségével kelt ér­deklődést, nem annyira a termé­szet, mint inkább a természet­ben elmerülő ember érzései uralják tablóját; Katona József Ősz-e a megfogalmazás szokat- lanságával, elvontsága ellenére is erős érzékiségével ragadhatja meg a látogatót; Kőváriné Dézsi Mária kisplasztikái groteszk felé hajló szellemiségükkel vé tetik észre magukat, Ádám című gyermekfeje viszont lírai- ságában megkapó. Erősen „tü­zelnek” Nemesné Somogyi Má­ria kis zománcképei; Varga Erik két tablója is, a Varjú, a Dara­zsak röpte élénk képzelőerőről tanúskodik. Németh Zoltán vásznain a lélek finom rezdülé­sei jelennek meg borongós han gulatban. S az említetteken túl ’ Tárnok László, Zsitnyár Erzsé­bet, Kurincs Julianna, Kalocsai Mihály - modem hangvételű grafikák! —, Grint Vilmos, Ligát Márta, Takács Rudolf alkotják a „csapatot”, az Opus művészeti csapatát. A kiállítás február 7— éig hétköznapokon 10-től 18 óráig tekinthető meg. V. M. Kőváriné Dézsi Mária: A három jóbarát Kiállítás a szolnoki Helyőrségi Művelődési Otthonban Bemutatkozik az Opus Folyóirat-tallózó Diákmelléklettel megjelent a Tiszatáj Milyen lesz az új esztendő­ben a kulturális folyóiratok helyzete? E kérdés sokakat fog­lalkoztat, már csak azért is, mert a könyvkiadás gondjai miatt mind nagyobb feladatok hárul­nak a folyóiratokra nemcsak az irodalmi, hanem a művészeti és társadalomtudományi életben is. Azt ma már ismét természe­tesjelenségnek tartjuk, hogy fo­lyamatosan támadnak életre és szűnnek meg kisebb-nagyobb létezés után folyóiratok, a lé­nyeg az, hogy választékuk és igényességük megmaradjon. Vannak mindazonáltal olyan lapok is, amelyeknek hiánya pó­tolhatatlan lenne, megjelené­sükhöz mindenképpen ragasz­kodni kell alkotóknak és olva­sóknak egyaránt. Ilyenek egy- egy terület nagyhagyományú lapjai, mint például a Kortárs, a Nagyvilág, az Alföld és a töb­biek. Közéjük tartozik a Tiszatáj is, amelynek egy hasznos kez­deményezéséről már korábban is szólni kellett volna. Az ősszel diák-mellékletet kezdtek ki­adni, amelyek minden alka­lommal egy-egy jelentős ma­gyar klasszikus írót mutatnak be. A januári számban Horgas Béla Tűnő istenkedését olvas­hatjuk Radnóti Miklósról. A téma hálás, ám éppen ezért ne­héz. Radnótit „mindenki” sze­reti, értvén a mindenkin azokat, akik egyáltalán eljutnak versei­nek komolyabb olvasásáig. Lát­szólag megértési gondok sin­csenek, a költő szinte kézen­fogva vezeti híveit. Mégis szükség van Horgas Béla - és mások - esszéire, mert minden kornak megvan a maga egyéni olvasata. Horgas szeren­csésen vegyíti a pályaképet az intuitív irodalomtörténészi elemzéssel és a költőtársi azo­nosulással. Az életmű örök és időszerű voltára egyaránt rámutat, s nemcsak a szakemberek szá­mára ismert minősítési jegyeit foglalja össze ennek a jelentős pályának, hanem olyan új voná­sokat is fel tud mutatni, ame­lyekre mindenkinek érdemes fi­gyelnie. így van értelme igazán a „diák”-mellékletnek. V.G. *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom