Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

8

Irodalom—művészet

1992.. DECEMBER 24.

Tamási Áron:

Szegénység szárnyai

A csordapásztorok sokat emlegették ama napokban az időjárást, amely enyhe volt és örökkön fénylő. Nem is lehet csodálni a pásztorokat, mert ők igen megszokták volt, hogy az esztendőnek abban a szakában folyton borongjon az ég. Más esztendőkben változékony szelek fújtak olyankor, legfőképpen a nagy tenger felől. S gyakran hoztak futó esőket is azok a szelek, melyekben a cédrusfák már fázósan sírdogáltak.

Ilyen időjárásra azonban, mint ebben az esztendőben, s éppen télnek idején, még az öreg pásztorok sem igen emlékeztek. Mintha Kánaán sok reményt üzent volna az idén, vagy mintha a Jordán a rabság dalait már-már felejtené, úgy tartanak, harmadik hete már, a fénylő nappalok és az enyhe csillagos éjszakák.

Az egyszerű emberek kezdtek legendákat is szőni már, hogy vajon mi lehet az oka ennek a szokatlan időnek. Az ég örökkön ragyog, és a föld valósággal megújul! Bizonyosan valami nagy esemény van készülőben, vagy talán egyenesen vége szakad a római rabságnak. De az is lehet, hogy csupán szegény emberek vándorolnak, egyik tartományból a másikba, s nekik akar kedvezni az idő.

Vagy talán csak két kiválasztott ember bolyong valahol az utakon, ki mind a kettő szerfölött kedves az isten előtt; valami űzött próféta talán és egy erényes hajadon, akikről úgy vagyon megírva, hogy bánatukban a nap heve béragyogja őket, szükségükben táplálja a föld és éjjel félelmükben előttük járjanak a csillagok.

Hát nem lehet tudni.

S úgy látszott, hogy immár nem is fogja megtudni senki, mert hamarosan eljött a nap, amikor a legendák elnémultak.

Mert azon a napon felhők sereglettek minden irányból az égre, és az égen egymással hadakoztak azok a felhők. Ugyanakkor zavargó szelek is indultak, amelyek északról és délről, a nagy tenger felől és a kicsi Holt tenger felől, egyaránt fújtak. A hegyek is morogni kezdtek a szelek alatt, és panaszkodtak a fák; a madarak pedig össze-vissza repültek és a nyájak nyugtalanul forogtak.

Egyszerre bolydult meg ily nagyon az idő, valamivel a déli naptörés után. S ahogy esett alább és alább a nap, egyre jobban fújtak a szelek és mordultak a felhők. Majd nyugatra indultak lassan és arrafelé mentek folyton, mintha a sok reménységet, és a jó örömhírt mind a tengerbe akarták volna vinni. Csak a „Ju- dai sivatag” felől, amely ama Holt tenger partján fekszik, csak onnét érkezett olyan szél, amely otthon maradva keringett a hegyek körül, futkosván a majorokban is, miközben bőgött száraz torokkal.

Akkor a nyájak összebújtak a jajgató mezőkön.

Egyszerre úgy megvadult a világ.

S a legvadabb éppen a hebro- ni út mellett volt, Bethlehem környékén, ahol a ciprus-bokrok és a magányos tölgyek között jó legelők terültek el.

Azon a tájékon volt a majorja ama gazdag Furifángosznak is, aki nagykapzsi és sanyargató természetéről híres volt egész Bethlehem környékén. Csak juhok- ban két nagy nyája volt neki. Azt a két nyájat mindig együtt járatta az ő két pásztora, habár Furifán- gosz gyakran megparancsolta a

két pásztornak, hogy legeltessenek külön, mert azon a módon jobban élnek és kövérednek a juhok.

Páriás hajlott is volna a gazda szavára, mert öreg volt immár és szerette bölcsnek mondani magát. Hóreb azonban, mihelyt a nyájakkal elhagyták a majort, sohasem ügyelt sokat arra, amit Furifángosz megparancsolt.

így történt azon a napon is, abban a bolond időben.- Hát nem jobb együtt? - kérdezte.

Az öreg Páriás bölcsen bólogatott.

S látván a fiatal Hóreb, hogy nem szűnik, hanem még egyre csak vadul az idő, és a sivatag felől folytonosan erősebben söpör a szél, napnyugta előtt azt mondta:- Hajtsuk haza a nyájakat!

Páriás gondolkozott egy darabig, majd csakugyan elindították együtt a két nyájat, hogy haza hajtsák a juhokat a majorba. Útközben emberekkel is találkoztak, akikkel szokás szerint váltottak néhány szót. S eme kevés szó között azt a hírt mondta az egyik ember, hogy a hebroni úton valami szamaras vándorokat látott, akik szállás után kérdezősködtek. Azt mondták, hogy valahonnét Galileából jönnek, s már két hete vándorolnak az enyhe és fénylő időben, ami lám, nagyon megromlott hirtelen. Nem akarnák hát, legalább a mai napon tovább folytatni az utat.- S ezért szállást kerestek - mondta az ember.- És kik voltak azok? - kérdezte Páriás.- Az egyik vándor, - így felelt az ember - valamiféle barkácsoló és szelíd férfiú volt, a másik pedig egy sugárzó orcájú fiatal nő, aki áldott állapotban van.

Valami különös, szomorkás melegség öntötte el a Páriás szívét.- S találtak-e szállást? - kérdezte.- Nem tudom - mondta az ember.

S azzal tovább is lépett, hogy dolgára menjen; Páriás pedig a nyáj után nézett, melytől egy kicsit elmaradt volt. Egy kevés idő múlva a hírmondó azonban még visszafordult, s odakiáltotta az öreg Páriásnak:- Arra mentek, az örmény majorja felé.

Egyedül Deribán lehetett csak, akit a hírmondó ember felemlített, mert a közeli környéken más ember nem lakott.. Deribán- nak pedig valóban volt egy elhagyott majorja, s nem is messze Furifángosz gazdag tanyájától. Különben jámbor fekete ember volt amaz örmény, abból a gömbölyű fajtából, amilyen még itt- ott és néhány akadt a tartományban. A rongyos istállóban volt néhány barma is neki, ökör és szamár úgy tetszik. De a barmaival ő keveset törődött, mivel jobban szeretett a közeli Bethlehem városában időzni, mint künn a majorban.

Az öreg Páriás elérte a nyájat, és ballagván a nyáj után, még mindig a barkácsoló férfiúra gondolt, és a sugárzó orcájú fiatal nőre, aki áldott állapotban van.- Bizton szerencsével fognak ott járni - mondta magában, de mégis oly hangosan, hogy a Hóreb füle is felvegye a szót, mert. jól esett volna neki, ha ezekről a messzi vándorokról még beszélnének valamit. Hóreb azonban nem felelt, s nem is kérdezett

semmit. Talán nem is akart, de az is lehet, hogy figyelmét a juhok vették el, mert azok szerfölött keztek nyugtalankodni. Egymásba bújtak egészen, máskor pedig csomósán állottak meg, mintha megzavarodtak volna egészen. Maga az ég pereme is, túl a hebroni úton és egészen félkörben, lobogva kezdett égni, mintha amott a messzeségben örvendező tüzeket gyújtottak volna mindenütt. S mire a két nyájat béhajtották volna valahogy a majorba, már tűzben volt valósággal az egész nyugati ég.

Gácsi Mihály: Három királyok (1974)

Megváltás

S látván eme szokatlan dolgot, magát Furifángoszt is aggodalom foghatta el a juhai miatt, mert a terelő pásztorokat már ott várta a major határában. Amikor azonban baj nélkül megérkezett a két nyáj, s szokott helyükön meg is telepedtek mind a juhok, akkor megenyhült magában a gazdag Furifángosz is; s csak úgy, hogy szóljon is valamit, megkérdezte:- Nohát, mi újság van a világban?- Nem sok - mondta az öreg Páriás. - Csak valami szamaras vándorokat láttak a környéken.- Fődolog, hogy a juhokkal nincs baj - folytatta a gazda.- Azokkal nincs - szólott az öreg pásztor.

A megnyugvás egészen elterült a gazdag Furifángosz arcán, még az a puha arab csizmája és jó meleg posztó szokmánya, amit gazdagon viselt, még az is örvendeni látszott. Oly nyájassá tette őt magát is az öröm, hogy még Hórebhez is kedves szavakkal szólott, ámbár azt igen ritkán tette meg azelőtt, mert Hóreb nyers természetű pásztor volt és lázongásra hajlamos is.- Hát te, Hóreb! - nevetett rá a fiatal pásztorra. - Mondj már valamit te is!

Éles fekete szemével Furi- fángoszra nézett Hóreb, s miközben a szél meg-meglebbentette szőrös mellén a rongyos inget, így szólt:- Ha azt akarod, uram, hogy

én is fecsegjek, akkor add nekem a nyájat.

Most ezen a válaszon is nevetett Furifángosz, holott máskor az ilyen beszédért inkább lázadónak mondta volna a fiatal Hó- rebet. Vagy egyenesen rabló zsi- ványnak, pedig ő volt az, maga Furifángosz, akit a környékbeli emberek egyszerűen csak „Go- morhai tolvaj”-nak neveztek, mert abból a helységből származott Bethlehem környékére, ahol aztán sokat összeharácsolt magának.

Nagy élvezettel nevetett Furifángosz.

Aztán megnyugodva, és magát ki is mulatva, elment a puha csizmáiban, hogy a közeli házában pihenőre térjen. S mivel el is nyugodott volt már a nap, mely még az előbb örömtűzbe vonta vala az eget, hát a két pásztor is elvégezte még, amit olyankor mindennap végezni kellett. Aztán ők is tüzet raktak a félszárnyú kaliba alatt, amely ott feküdt a juhok éjjeli szállása mellett. Ott a tűznél kevés pimpós sajtot ettek, amihez valami hamuban sütött és megszáradt pogácsát rágtak. Utána pedig leheveredtek a hamvadó tűz mellé, és a hideg éjszakában lassankint gomo- lyagba húzták magukat.

Éjféli idő lehetett már.

S akkor egyszerre arra ébredt az öreg Páriás, hogy a juhok ko- lompja és a bárányok csengője

szól valamennyi. Valami baj lehet, gondolta rögtön; bizonyosan tolvajok járnak, vagy éppen sakálok környékezik a nyájat. Felült alvó helyén, majd meggörnyedve kibújt a kalibából, hogy vajon mi lehet.

A juhok mind összebújva, egymás mellett szorosan álltak. Egyetlen egy sem volt közöttük, amelyik mozdult volna, legalább egy mozdulatot.

A kolompok azonban és a csengők mégis szóltak.

P áriás ámulva állott az ég alatt, amely egészen kiverődve ragyogott, millió lüktető csillagával. Különös, örvendező fényben ragyogtak a csillagok, de a legcsodásabb mégis az a csillag volt közöttük, amelyik valósággal leszálló« az égről és ott tündöklőn az örmény majorja felet, majdnem tetején a barmos istállónak, amelyet meleg fényességbe borított.

Visszament Páriás a kalibába, hogy felserkentse álmából Hórebet is.- Ébredj, egy csillag leszállt! - mondta neki.

Bár meg sem értette Hóreb a szót, szokása szerint rögtön felült a helyén. A csillag fénye még oda is úgy elhatott, hogy a ragaszkodó álmot is látni lehetett a Hóreb arcán; s valamint azt is, hogy a baj zavarában rebeg a szeme.- Mi az, mi az?! - kérdezte . végre.- Az örmény istállójára leszállt egy csillag! - mondta Páriás.

Hóreb csak most értette meg, hogy mi'baja van az öreg Páriásnak. Mérgében rúgott egyet, s aztán visz- szafeküdt. Az öreg pásztor dünnyögött még valamit, majd pedig azon kezdett gondolkozni, hogy vajon mit csináljon. Hiszen a csengők és a kolompok meg mindig és szüntelenül dallamosan szólnak, az éjszaka fényességgel van teli. s lám ez a megátalkodott Hóreb mégis alszik...- Hát én megnézem azt a csillagot - határozta el hirtelen.

S el is indult a Deribán istállója felé, de csak akkor ámult el igazán, amikor oda is ért az istálló ajtajába. Mert bent a jászolban, sugárzó szép örömben, egy fiatal nő feküdt, aki ott fiat szült. Egy szelíd férfiú pedig, aki nem is látszott már ifjúnak, az a férfiú

ott szorgoskodott a bajban és az örömben, de csak buzgólkodott inkább, mert hasznosan cselekedni ügyetlennek tetszett. Egyszer az anyát takargatta, máskor pedig a kisdedet kívánta volna babusgatni. S odagyűlvén a barmok is, mintha segíteni akartak volna annak a szelíd férfiúnak, úgy bólogattak és fújták bólogatva a meleg párát, hogy talán melengessék a kis csemetőt.

És látván mindezeket Páriás, egyhelyben és mozdulatlanul ámuldozott, de a szívében oly nyugtalan volt, hogy megszólalt abban is a csengő, akár a bárányok nyakán. Ily örömben mit tegyen, azon gondolkozott; majd gyorsan visszament a kalibába és rángatni kezdte Hórebet, hogy magával vigye a fényes istállóhoz. Hóreb fel is ült fektéből ismét, de mordulva azt kérdezte, hogy Páriás bolondult-é meg, vagy pedig egyenesen oroszlánok jöttek a nyájra. Az öreg most elmondhatta volna az ámuló szavakat, de jóformán szólani sem tudott értelmesen, hanem csak egy kisdedet emlegetett, az örmény barmainak csodálatos viselkedését, valamint ismét egy fényes csillagot. De úgy egymásba keverte, s megvegyítette mindezeket, hogy Hóreb előtt már az ég és a föld sem állottak úgy, ahogy a tegnap.

Mégis engedett az öreg Páriásnak, s kibújt a kalibából. Künn aztán megálltak a lobogó csillagok alatt, s ott Páriás ismét magyarázni kezdett, mutogatván is az örmény majorja felé.

De ahogy álltak egymás mellett a fényes éjszakában, hát egyszer észrevették, hogy jön a gazda is, maga Furifángosz; s egyenesen feléjük tart. Furcsa és torz bámulat volt az arcán, s a ruhája pedig rendetlenül állott a testén, mintha hirtelen veszedelem húzta volna ki az ágyból. Még oda sem ért egészen a két pásztorhoz, már a leszállón csillagra mutogatott, majd az örmény istállóját említette, ahonnét mintha örvendetes éneket hallana folyton.- Menjünk hát oda! - kiáltott lelkesen Páriás.

M

ivel azonban Hóreb nem akan menni, Páriás buzdítólag kezdett beszélni, és elmondta nekik mindazt, amit az istállónál látott. Furifángosz még jobban megrettent attól, amit hallott; Hóret azonban, mint akiben sérelmek szakadnak fel, olyanformán kezdte forgatni éles fekete szemét. Sőt, hallván a hideg istállót, melyben gyermek született; s a kisdedet a jászolban a puszta szalmán, s valamint az oktalan barmok igyekezetét, hamarosar olyan indulatra tüzelte magát hogy Furifángoszban, de méj Páriásban is, valóságos ijedelmet keltett.

Majd meg is ragadta vállbar az öreget és szinte kiáltva mondta neki:

Szalay Lajos rajza