Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
1992. DECEMBER 24. Emlékek—Riport 9 Légitámadás vagy partizánakció? Ma már nem lehet tudni. A film csak a kiégett vagonok képét őrizte meg Rommezö és egy markáns arc. Mintha azon tűnődne: miért? Hol vannak a katonák...?” Valahol Oroszországban Ilyen „technikával" küldték a Don-kanyarba, a megsemmisülésbe a magyar hadsereget it. Januárra csak hírmondója maradt a hadseregnek. A „hírmondók” létüket kapták ajándékba ’42 telének Jézuskájától. Sokan közülük ma is élnek, és él bennük az emlékezés, amit csak egy háború és a halál tapintható közelsége tud oly mélyre, zsigere- kig hatóan beágyazni. Ötven karácsony után is eleven marad bennük a kép. A három királyok „judáskö- penyébe” bújt nagyhatalmak vezették őket a doni végzet felé. Hősök és áldozatok voltak egyA fotókat készítő Végh József tartalékos hadnagy, haditudósító. A háború kegyetlen. Ez a három szóból álló tőmondat kur- tán-furcsán megmagyaráz mindent. Ez a háború azonban sok- kal-sokkal kegyetlenebb volt, mint a többi. Azok, akik 1942- ben az orosz fronton voltak, saját bőrükön tapasztalhatták azt, hogy itt nincs megmagyarázható tévedés, a hibákra utólagos megbocsátás, mert a halál sokszor érdemtelenül és ostoba módon is lekaszálja áldozatait. Több mint valószínű, hogy erre is gondolhatott az a 200 ezer katona és 50 ezer munkaszolgálatos, akik ’42 forró magyar nyarából a „halál- zimankós’ ’ doni tél felé vették az irányt. Amikor szeretteiktől elbúcsúztak, nem sejtették, hogy karácsony estéjén a betlehemi csillag helyett „sztálinorgonák” fénye világít majd rájuk a hosszú menetelésük végét jelentő doni lövészárkokban. Ők voltak a II. Magyar Hadsereg. „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában / Hiszek egy isteni örök igazságban / Hiszek Magyarország feltámadásában” - ezt skandálták a „boldog békeidők” iskolapadjaiban. De vajon mi járt a fejükben, mikor „...nagy hideg volt, s a kulacsokban megfagyott a víz, és az ember csak a halálra gondolt, s az ujja is lefagyott mind a tíz.” Parancsot teljesítettek ebben a „Toldibiciklis, papírbakan- csos, parasztszekéres, kapcanélküli” rémségesen kemény orosz télben, ahol kenyérért nagykabátot, cigarettáért ingeket lehetett cserélni. Meleg alsó, sapka, sál, kesztyű és kapca helyett dizentéria, fejtífusz, fagy- és éhhalál, „muszka’ ’ sortűz került a háború fája alá. Mégis biztos vagyok abban, hogy meggyújtották a gyertyákat, és énekeltek a kis Jézusról, mert hittek és bíztak! A történelem azonban ,véres kegyetlenséggel oltotta ki reménységük és bizodalmuk csillagszóróídoben, mert értük döntöttek, de helyettük. ’42 telén egy ország csúszott el a háború jegén. A korabeli fotók többsége még az őszi előrenyomulás „filmhíradós hurráoptimizmusát” sugallja. Am a kiégett vagonok árnyékában már ott van a Don-kanyar közelsége, a sokáig jeltelen sírok kopjafás, 1992-es magyar valósága. Az én karácsonyfámon ég egy szál gyertya azokért, akik soha nem térhettek vissza. Értük, a katonákért, kiket még ma is sokan hazavámak! Percze Miklós A háború „emlékműve” A végállomás... Katonatemető valahol a Szovjetunióban Szöveteséknél minden ünnep fontos „A karácsony mégis olyan más...” ,,Ha egyáltalán van öröm a világon Azt csakis a tiszta szívű ember bírja’ ’ A következő írás egyszerű, hétköznapi emberekről, egy tiszafüredi család tagjairól - öregekről, fiatalokról, felnőttekről, gyerekekről, betegekről és egészségesekről - szól. A történetbe mai magyar valóság rakosgatta bele - apránként - aktualitását, de kerültek abba meglepetés erejével ható dolgok is! S/.övetes Miklós és felesége, Pi- ■ roska asszony történetében volt az öröm mellett itt-ott egy kis keserűség, jó és rossz érzés, terv és valóság, de minden rekeszében megbújt a szeretet és a féltés. Egy valamit azonban nem találtam: reményvesztést. Szövete- sék életük során soha nem felejtették el a remény, a hit és a küzdelem fontosságát, s gondoltak a jobb időkben is arra, hogy az élet nem mindig a szebbik arcát mutatja. Éppen ezért tudják, hogy élni mindig és mindenféleképp érdemes. Erre nevelték és nevelik ma is gyerekeiket. Szövetes Miklós munkanélküli, felesége rokkantnyugdíjas. Mégis boldogan várják a karácsonyt, mert az mégis olyan más... Együtt lesznek, mind a tízen. Szövetes Miklós Alsózsolcán ismerkedett meg feleségével. Tiszafüredről került el, mint géplakatos a miskolci Mezőgép üzemébe. Élete leendő párja is itt dolgozott, mint betanított marós. Piroska asszony ekkor már túl volt egy házasságon, amiből egy kislánya - Krisztina - született. Á megismerkedésük egyszerű volt, aminek 1973 novemberében házasság lett a vége. A fiatalok két évig Alsózsolcán maradtak. Első közös gyermekük, Norbert itt született 1975. július 15-én. 1976-ban költöztek Tiszafüredre, itt jutottak hozzá egy lakótelepi kétszobás „panelparadicsomhoz”. A férj még két évig ingázott Alsózsolca és Tiszafüred között, mígnem a tiszafüredi Darugyárban helyezkedett el. Felesége a gyes letelte után a Sztár áruház eladója lett. Saját lakásuk, munkájuk, két szép gyermekük van - s boldogan vállalják a harmadikat is. A kis jövevény, Bernadett 1979. július 30-án érkezett. Édesanyja a gyes letelte után nem ment vissza korábbi munkahelyére.- Az áruházban 1800 forint volt a keresetem, férjém bére is elég soványka volt. Na, és már három gyermekünk volt. Elmentem az „Alu”-ba dolgozni, mint betanított munkás, így többet kerestem. - emlékezik vissza Piroska asszony. Három gyerekkel a lakótelepi lakás is szűknek bizonyult. Kölcsönt vettek fel, és átköltöztek mostani, háromszobás, kertes házukba. 1984-et írtak ekkor. 1989-ig nem történt lényeges változás a család életében. Akkor azonban a már háromgyermekes asszony elhatározta, hogy megvalósítja gyermekkori vágyát. Hogy miről álmodott a 10- 12 éves alsózsolcai kislány? Azt álmodta, ha felnő, és lesz egy kertes családi háza, nevelőottho- nos gyermekeket vesz magához, így is történt.- Előtte mindent megbeszéltünk! Kikértük a gyerekek véleményét is. Alig vártuk, hogy hazajöjjenek az új testvérkék! 1989-ben magunkhoz vettünk egy 5 éves kislányt és egy kétéves kisfiút. Hát így lettünk nevelőszülők - mondja Miklós, a férj. Az első közös karácsony emlékezetes volt. A két „új” családtag habzsolta a szeretetet és az ételt. Minden ajándékra csodálkozva kérdeztek rá: „Ez az enyém?” A pici ekkor látott először karácsonyfát. Nevelő éde(Kempis Tamás) sanyja még Télapónak is beöltözött a kedvéért, de a Mikulástól félt. Ma már a „suba” ezért elmarad, de a cipőket szorgalmasan pucolják a gyerekek. A történet azonban tovább folytatódik. Azt nyugodtan leírhatom, hogy az ötéves kislány és kisfiú testvér. Azt is, hogy a kislány megtudta, hogy testvére született, és érthetően egyre jobban vágyódott testvérkéje után. Piroska asszony ezt is kijárta. 1991-ben már három gyereknek voltak nevelőszülei Szövetesék, így heten voltak a háromszobás lakásban, mert a nagylány korábban férjhez ment. Jelenleg magyar férjével Bécsben él, egy nyelviskolában dolgozik, mint adminisztrátor. A család 1991 végéig élt is nyugodtan, a nagycsaládosok speciális törvényei szerint. Kicsinek segít a nagy, a nagynak a még nagyobb. Jutott idő kirándulásra is, persze nem messze. Öreg Ladájuknak legtöbbször a tisza- örsi fürdő és a Tisza-part jelentette a végállomást. Heten nem fértek be az autóba, ilyenkor Norbi, a nagyfiú maradt otthon a picivel. A kis indián a nagy indiánnal - mert ők csak így szólítják egymást. De térjünk vissza 1991 végéhez! A sors ekkor rukkolt elő újabb meglepetéssel, az apa munkanélküli lett. Ma a segély, melyet megkap 5651 forint. Nevezzük ezt a segélyt inkább munkahelynélküli segélynek, mert Szövetes Miklósnak akadt azért munkája elég. Neje 1992 márciusában kórházba került. Az állandó sugárkezelések mellett kétszer műtötték.- Tudja, a betegségemet is közösen beszéltük meg. A gyerekek is tudnak róla. Tudniuk is kellett, mert szeptemberig egyedül voltak az apjukkal. Az a szerencsém, hogy a férjem áldott jó ember. A gyerekekkel megoldottak mindent, én pedig amikor tudtam, hazajöttem. - beszél nyugodtan betegségéről Piroska asszony. Szóval, márciustól szeptemberig Szövetes Miklós főállású apa-volt, szokásos feladatai megszaporodtak. A ház, a kert, az anyadisznó, süldők, nyulak és a szárnyasok ellátása mellett főzött, mosott és vasalt. A gyerekek jól tanultak, a baj csak az volt, hogy hiányzott nekik Piroska „anyu”. De azóta már ő is otthon van. Készülnek második közös karácsonyukra. Szentestén Norbi, aki jövőre lesz szakmunkás - mellesleg jeles tanuló - megkapja a rég áhított karateruhát. A nyolcadikos Bernadett bizonyítványa színjeles, öt éve fu- volázni is tanul. Vágya, hogy jövőre zenei szakközépiskolás legyen Nyíregyházán. A másik vágyát szövetkabát és cipő formájában teljesíti a Jézuska. A kisfiú kétkerekű biciklijét talán még az ágyba is magával viszi 24-én este. A többiek ajándéka még meglepetés! Krisztina is hazajön férjével. Miklós édesanyja, a nagyi, akit szívével még a kórházban kezelnek, hamarosan hozzájuk költözik, tízen fogják hát körbe- állni az aranydiós, pirosalmás, „drágaszaloncukros” karácsonyfát. Igazi ünnep lesz Szöveteséknél disznótorral! Mert a karácsony így lesz olyan más. Meg attól talán, amit Piroska asszony mondott búcsúzóul:- Ha nem jönnének hozzánk a nevelési tanácsadók, észre sem venném, hogy nem én szültem a három kisebbet is... Percze Miklós
