Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-19 / 299. szám

BM—I y///m///0a • “"aSÄt gi5 X\Z k< ^^>UK KEDVES VÁSK^^N 1992. DECEMBER 19. Nézőpont — Szombati jegyzet A BMW nem várhat? Toporzékol az autó a nagy forgalomban. Szép, hosszú, csillogó, külseje méltó a márká­jához: BMW. Magyar rendszámú. A benne ülő fiatalember türelmetlen. Hogyne lenne, mikor autó előtte, mögötte és oldalt. Va­lamiért áll a kocsisor kilométereken keresztül. A fiatalember megunja a várakozást. O men­ni akar. Nem érdekli, hogy a többiek is várnak. Mivel nem tud mozdulni sem, ezért kivág a sorból és felhajt a járdára, a gyalogosok közé. Majd visszakanyarodik, és befurakszik ismét a sorba. Nyerhetett vagy nyolc kocsihosszt. Az Opel viszont nem csinált ilyen szabályta­lanságot. Az opeles “csak” nem segített. Igaz, ez nem is ott történt, a kocsisorban; ez már egy másik eset. Egy fiatalasszonyt vertek az utcán. Csak úgy, fényes nappal. Miért ne? Manapság már - úgy látszik - mindent lehet. A szerencsét­len nő megpróbált menekülni, segítséget kérni. Kapóra jött az Opel, amelyik ott állt, lámpavál­tásra várva. A fiatalasszony odarohant, hogy segítsenek, vegyék be az autóba. Ám a vezető egy „elegáns mozdulattal” lezárta az ajtót. Nap mint nap vagyunk tanúi hasonló esetek­nek, hogy ne is beszéljünk elegáns autókból hanyagul kidobált almacsutkáról, cigarettáról, szemétről. Nap mint nap találkozunk meggaz­dagodott, vagy éppen gazdagodó félben lévő emberekkel, akik semmi mással nem törődnek, csak a saját boldogulásukkal. Akiknek nem esik meg a szívük az elesetteken, akik úgy gondol­ják, hogy rájuk a szabályok, törvények nem vonatkoznak, akik elvárják, hogy másképp ke­zeljék őket, mint az átlagembereket. De a nagy gazdagodás közben valamiről el­feledkeznek. Arról, hogy nem elég (és sose volt az!) a boldogsághoz, ha az ember csak a saját boldogulását nézi. Nem lehet boldogtalan és. sikertelen társadalomban boldog és sikeres va­laki csak ideig-óráig, mert az ár aztán őt is magával rántja. Mivel országunk lassan felzárkózik Ameri­kához - no nem életszínvonalban, hanem abban, hogy a „páratlan lehetőségek” ha­zája vagyunk - va­lóban páratlanul gyorsan, hihetelen sebességgel „kaparhat” itt magának az, aki „szemes.” Hiszen tudjuk: neki „áll a világ”. De milyen világ? Az a BMW, az az Opel ebben az országban van. Az az épülő villa (ter­mészetesen úszómedencével, szaunával) ebben az országban van. És ezt a tényt nem lehet kizárni az életünkből. Hogy hiába van luxusko­csink, ha az első sarkon ellopják. A másodikon beverik az ablakát. A harmadikon kiszúrják a kerekét. Hiába építettük föl a villát, ha betörnek, ha kirabolnak bennünket, és még örülhetünk an­nak, hogy az életünket nem vették el. Hiába lettünk gazdagok, ha félve kell kimennünk az utcára. De erre valahogy nem figyelnek az emberek :legalábbis addig, amíg nem történik baj. Keve­sen jutottak el odáig, hogy a közeggel is törődni kell, amelyben élünk, hogy más emberek sorsa iránt se lehetünk közömbösek, mert a mai mun­kanélküliből lesz talán holnap a betörő. A nyo­mor mindig is a bűn melegágya volt. Sajnos, ez a felismerés ma még nem termé- ,szetes az egyre tehetősebb emberek között. 1 .Mint ahogy a segítségnyújtás, a mások sorsa ’iránti felelősség sem az. Igaz, nem is „divat”. Csak a pénz, az üzlet, a még több haszon (semmi sem elég!), a luxuslakás, a luxusautó. De egyszer ki kell szállni abból az Opelből. Ebbe a világba. ÖJuJf uö( Két arcú ünnep - ha éppen an­nak lehet nevezni - egy nyugdíj­ba vonuló ember búcsúztatása. Egyrészt derűs képet illene vágni ahhoz, hogy elérkezett a reggeli lustálkodások, tréningruhák, pi­zsamák korszaka, ám belül min­den bizonnyal sajogni kezd vala­mi. Orbán Károly vezérőrnagy esetében ez a dolog még grotesz­kebb, ugyanis a közel kétméter magas, szépszál katona olyany- nyira fiatalos, hogy pihenésének hírére kiszalad az ember száján a hitetlenkedés: - Ugyan tábornok úr, ne vicceljen! Pedig nem vicc; ötvenötéves lett a 3. katonai ke­rület parancsnoka. A mi parancs­nokunk, akihez Jász-Nagykun- Szolnok megye is tartozott amúgy katonailag. Orbán Károly Ceglédről parancsnokolt, de híre az egész országot bejárta. Nem volt akárki, na. Göncz Árpád köztársasági elnök két órán át be­szélgetett vele kitüntetése alkal­mából és ezenközben az író mondta a legtalálóbb helyzete­lemzést az esetre: - A kard a hü­velyében is kard. A tábornok ezt azzal egészítette ki, hogy valóban, a piros stráfos „pizsamát” le­vetheti, de a bő­réből nem tud ki­bújni. Márpedig ebben a bőrben egy ízig-vérig katona van.- Hogy kezdő­dött a katonai pálya? - kérdem a Kozma „Pici” termetét idéző tábornokot, mi­közben szinte ágaskodva tartom elé a magnót.- Apám aprótermetű paraszt- ember volt Álsózsolcán - kezdi az emlékezést Orbán Károly, mi­közben maga is mosolyog, amint látja erőlködésemet, hogy ma­gam elé képzeljem a mokány édesapát. - Bizony, hamar eljött az idő, amikor azt mondta; fiam, te már lassan leeszed a fejemről a kását! Dehát a búzát soha nem szalmájára, hanem kalászára mé­rik... Hát ezt megjegyeztem ma­gamnak. A katonai középiskolá­ra vonultam be 1953-ban, és 1956-ban érettségiztem. A Dó­zsa Lövész páncélos tisztiiskolá­ra kerültem, majd a forradalom után az Egyesített Tisztiiskolán avattak 1959-ben. Budapestre kerültem az Őrezredhez, feltehe­tően szépszál termetem miatt is. Díszelegtünk persze, zászlófel­vonásnál, koszorúzásnál, állam­fők fogadásánál adtuk a „ku­lisszát” ezért talán irigyeltek is bennünket a más fegyvemembé- liek, ám azt nem nagyon tudták, hogy amikor levetettük az ün­neplő ruhát, éppen olyan kemény őrszolgálatot láttunk el, mint bárki, aki csapatnál szolgált. A továbbiakban restellked- nem kell, ugyanis az fogalmazó­dott meg bennem, hogy egy jóki­állású tiszt, aki ráadásul szem előtt is van, nyilván a külsőségek okán is gyorsabban halad a rang­létrán. De nem így történt. Orbán Károly a továbbiakban is a nehe­zebb utat választotta - mert a ka­lász, ugye... 1967-ben jelentke­zett a Zrínyi Akadémiára, ahol színjeles tanuló volt, így az aka­démia második évének elvégzé­se után kiemelték tanárnak. Ügy szerzett tehát diplomát, hogy közben már tanított. Felderítő­ként idegen hadsereget és had­színtér-ismeretet okított.- Mikor csillant meg először a távolban a tábornoki nagy aranycsillag? - kérdem, ám pon­tos receptet a jövendőbeli mar- salloknak nem tud adni a vezé­rőrnagy.- Talán az akadémián a színje­les bizonyítvány lett a későbbi­ekben jó ajánlólevél. Dolgoztam a Honvédelmi Minisztériumban és akkor vetődött fel, hogy kikül- denek a vezérkari akadémiára Moszkvába. Ehhez viszont csa­patnál szerzett gyakorlat kellett, amivel én nem rendelkeztem, el­kerültem hát Aszódra, az egyik legbonyolultabb tevékenységet végrehajtó gépesített lövészez­red törzsfőnökének. Ez az ezred diszlokált át Aszódról Szombat­helyre. Ezt kellett nekem többek­kel együtt „celebrálnom”. . A beszélgetés időnként meg­szakad, a bánki pihenőházba gra­tulálok jönnek, olyanok verege­tik hátba az „öreg” katonát, akikkel még ifjoncként szolgált együtt, aztán az ő történeteikkel gazdagodik a kép. így megtu­dom, hogy a kimenőre készülő sorkatonákkal szkanderezett a fiatal főhadnagy és aki megverte ebben az erőpróbában, már in­dulhatott neki az életnek. Köz­ben tósztok hangzanak el, Skul- téty Sándor köztársasági megbí­zott mond pohárköszöntőt, felso­rolja azokat az érdemeket, me­lyeket a tábornok a mai magyar hadsereg átalakításában szerzett és biztosítja, szakértelmét to­vábbra is kamatoztatni fogják. A válaszban is akad egy gyöngy­szem, amely mindenképp meg­örökítésre méltó: - Bármerre is fújta a zászlót a szél, én mindig a hazámat szolgáltam - mondja Orbán Károly és erre az asztal körül ülők őszintén bólogatnak. Közben oldódik a hangulat, a beszélgetést félrevonulva foly­tatjuk és elhatározom, hangot adok sérelmemnek. Ugyanis so­kan nehezményezik megyénk­ből, hogy szűkebb hazánkat az utóbbi években szinte teljesen le­szerelték. Elmentek a katonák Mezőtúrról, Karcagról, Jászbe­rényből. Ezzel munkahelyek szűntek meg, a sport lett szegé­nyebb, aztán a kereskedők a megmondhatói, minő felvevő pi­accal lettünk szegényebbek. So­kan ezt egy átgondolatlan lépés­nek minősítik, ami később még visszaüt és felemlegetik ennek kapcsán a számyvasutak felsze­dését.- Ön tehát miként vélekedik az Alföld ,,demilitarizálásáról’ ’ ?- Egyetértek vele - hangzik a katonásan tömör válasz. Aztán a bővebb kifejtés következik.- Az ország védelme nem me­gyékhez kapcsolódik. A Mező­túrról elvitt alakulat Debrecenbe került, ott lett belőle az ország egyik legütőképesebb, első kate­góriás gépesített dandára. A ka­tonák kulturált körülmények kö­zé kerültek, ott vannak közelben a gyakorló terek, annak a dandár­nak tehát szerencsés volt az átte­lepítése Mezőtúrról Debrecenbe. Ez az ország védelmének jobban meg is felel. Ami a karcagiakat illeti: a városban lévő alakulatok nem szűntek meg, csak csökkent a létszámuk. A laktanyában egy olyan bázis van, ami a honvédsé­günk ruházati ellátásában na­gyon fontos szerepet tölt be. A jászberényiek megtalálhatók Cegléden, ahová a tüzérséget koncentrálták. Jobb az, ha a fegyvernemek olyan körülmé­nyek közé kerülnek, ahol a ki­képzés feltételei jobbak. Lövé­szetre Nagyorosziba jártak a tü­zérek. Hát akkor miért nincs ott helyben alakulat? Most már van. Aztán aláírtuk a bécsi, a párizsi chartát; melyekben vállaltuk, hogy a haderőt 120 ezerről első lépcsőben százezerre csökkent­jük, aztán raégtovább.- Értem én, csak mi ebből oroszlánrészt vállaltunk...- Hát azért Jász-Nagykun- Szolnok megye a repülésben, a képzésben még mindig egy erős bázis. A légvédelmi tüzérdandár létszáma például emelkedett, az­tán ott van az egyik legjobban kiképzett, Bercsényi László ne­vét viselő felderítő zászlóalj, te­hát Szolnok városban a katonai összlétszám nem csökkent. A megyében igen, de ez, ismétlem, országos érdeket szolgált. Az öt­venes években a megyét katona­ilag túlbiztosították, most a rea­litások álltak helyre.- Önnek lett volna ereje, hogy a mezőtúri alakulat eltávozását megakadályozza ?- Nem, nem lett volna, de nem is lett volna értelme. Én a mező­túri laktanyára nagyon sok millió forintot költöttem. Azt a lakta­nyát rabok építették az ötvenes évek elején. Olyan is volt... Oda most 3-400 milliót kellett volna beruházni, hát nem volt célszerű olyan helyre költözni, ahol minden befektetés nélkül embe­ri körülmények között élhetnek a katonák? Egyébként Karcagot, Mezőtúrt nem sajná­lom, mindkét laktanya . küldetése véget ért, mi- ! vei a csíkosruhások 30-'. 40 évre építették azo- ' kát. Szolnokod koráb­ban létrehoztak egy korszerű légi roham-: dandárt, aztán meg-' szüntették, ez hibása döntés volt, mert most újra meg kell szervezni. Tehát véleményem szerint Szol­nokon a légierőt fejleszteni kel­lene és szerencsés lenne elmoz­dulni a hivatásos katonaság irá­nyába.- Beszéljünk egy kicsit vidá­mabb dolgokról. Díszelgő pa­rancsnok korában szinte kard- nyújtásnyira volt világhírű poli­tikusoktól. Milyen emlékei ma­radtak ebből a korszakból?- Többször fogadtuk Hruscso- vot, az akkori szocialista világ hatalmasságait, Eric Honeckert, mindenkit. Az egyik legkedve­sebb emlékem Tyereskova volt, aki nem csak a világ első űrha­jósnője, de nagyon kéllemes je­lenség is. Jól állt rajta a szovjet századosi egyenruha. Aztán ér­kezett Szukamó a, hét csodálatos maláj feleségével. Amikor ezek a högyek bevonultak a combkö­zépig felhasított ruháikban, a ka­tonáknak hiába vezényeltem bal­ra nézz!-t, a nyakuk csak jobbra tekeredett. Hailé Szelasszié olyan hatalmas tányérsapkában jött, hogy az aprócska ember alig látszott ki alóla. A díszelgő pa­rancsnok kezébe egy aprópénzt nyomott az etióp császár, aki za­varában kishíján elejtette a kar­dot. Jött a nepáli nagykövet: fe­hér humuszából két szőrös cér­naszál lógott ki - ez volt a diplo­mata két lába. A katonák az „Erőt, egészséget! ’ ’ - kiáltást ki­robbanó nevetéssel elegyítették. Szerencsére nem lett belőle dip­lomáciai botrány. Még hosszasan beszélgetünk múltról, jövőről, a megírásra vá­ró szakirodalomról és persze, a nyugdíjról, amely 27 ezer forint. Nem tudom, ennyiről álmodik-e egy újonc, aki a tábornoki válla- pot veszi célba? Egy tevékeny ember ízlelgeti a pihenést, amit szemmel láthatóan nem számára találtak ki. Aztán persze köszöntik, kö­szöntik vég nélkül. Pedig most már megengedhetnék maguknak a haragosai, hogy átnézzenek rajta, mivel a „kard a hüvelyében van”. Dehát úgy látszik, az elis­merés nem a rendfokozatnak, ha­nem az embernek szól. Hát akkor jó pihenést tábor­nok! Palágyi Béla mnyvaáarnaEL--------^^^-AJANLATUNK« >y--------­a L ee PUMA SZAKÜZLETBEN puma CKC 10.300 Ft helyett 7210“ puma$01tüp0 3.740-Ft helyett 2ß18“ puma PULOVtr 990- Ft helyett Ö93~ A KUUVRCÍKK ARUHÁZ ADIDAS OSZTÁLYÁN CffltS l adidas ClpQKT &S\Q/ 30% 36-38 martig É53 Egy csésze kávé mellett Tábornok úr, ne vicceljen! /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom