Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
8 Irodalom—művészet 1992.. NOVEMBER 21. A „legfestőibb” vidékek lakói mifelénk szinte mindig a legszegényebbek. A nyomor viszont esküdt ellensége a környezetnek; s ez nemcsaak az Amazon mentén van így - az Erdélyi-Szigethegységben is. Ami számomra e hegyek világában vonzó, azt a hegylakó - biztos lehetek benne - elkeseredetten gyűlöli. A méteres vakító havat, mert az tavaszig fölrekeszti szétszórt falvaiba; a suhogó nyári zivatart, mely nem hagyja begyűjteni a szénáját; de még az erdőt is meggyűlölheti, hisz onnan örökké dúvad les jószágaira. Na meg az erdő biztosítaná a megélhétést, ám az sohasem az övé. így aztán a lopva kiszemelt húsz méteres fenyőszálban már csak a gerendát látja, s a fő gond, miután sikerült kidöntenie, hogyan húzathat- ná az udvaráig az éjleple alatt. De amíg kijut a hegyek közül a deszkával, léccel, cseberrel, addig is baj van, hisz minden hegyalji faluban, útkereszteződésben hatóság les reá. Háromnapi lappangva-szekerezés után a fűré- széru aztán valahogy gazdát cserél, s a nagyhegyi megmaradást biztosító gabonás zsákok meg némi pálinka csak összekerül a szekérderékba. Hazafele már nem kell tartani zaklatástól, amint visszatér a hegyek közé a móc, lőcsre hurkolhatja a gyeplőt, innen a lovak már tudják az utat. Ez az „idill” kisebb-nagyobb kihagyásokkal így tart száz vagy talán már százötven esztendeje. Csak közben egyre fönnebb lépegettek az erdők, egyre messzebb húzódott vissza a fenyves a hegyvidék belseje fele. És az sem biztos, hogy az erdőből élő móc paraszt pusztított a zöld aranyból legtöbbet. * Evek óta járom a Szigethegység egyik mikrotáját, a bélesi vízgyűjtő környékét, s a letarolt hatvan, nyolcvan, száz éves fenyők helyébe nem láttam ültetni egyetlen csemetét. Hol leszünk mi újabb hatvan, nyolcvan, száz esztendő múlva - mondaná erre bármelyik mai hegylakó -, az unokáink úgysem maradnak addig idefönn. Hacsak az itt-ott épülgető viliág gondnokaiként nem... A kényszerű életmódváltást a Szigethegység keleti térségeiben fölgyorsította másfélkét évtizeddel ezelőtt a vízierőművek, völgyzárógátak építése is, s ezzel csak tovább fokozódott az itt lakók létbizonytalansága, ideiglenesség-érzete. Azóta alagutakon terelődnek át egyik völgyből a másikba a hajdani vadvizek, hogy a tárolók valamiképp feltölt- hetők legyenek, s így az áramfejlesztő telepek pár héten át üzemelhessenek... Nyár derekán - a víz szintje ilyenkor közelíti a maximumot - amikor a gyűjtőtó hullámai a maradék fenyvesek lábáig fodroznak, első ránézésre a táj turista paradicsomnak látszik. Ám ez a látvány csak addig tart, míg az erőmű turbinái el nem kezdik lezabál- ni a hatalmas tároló vizét - el sem hinné az ember, őszi, téli hetekben milyen gyorsan végeznek vele... Ilyenkor aztán kitakarodik a végtelen sivár teknő, a sziklás, sáros meder. Az erdőket, addig a szintig, ameddig a tó vize fölérhet, nyilván ki kellett vágni annakidején, hisz úgyis elpusztultak volna a víz alatt, így viszont a mederben többé már nem kötötte semmi a talajt. A változó szint hullámverése tehát lassan szikláig marja le a partokat, a vékony földréteget pedig, amit a növényzet évezredek alatt „építgetett”, mind bennebb hordja, s iszapágyként rakja le a teknő fenekén. De a legszomorúbb látvány: az alacsony vízállásnál előbukkanó házromok. Azelőtt ugyanis, mielőtt a Meleg-Szamosnak ezt a legfelső szakaszát s az idáig beömlő mellékvizeket el nem rekesztették, három kicsi falu húzódott meg a mély völgyben. Nos amikor huzamosan tart a „csúcsrajáratás”, ezek házainak romjait takarja ki a tó; s ilyenkor az Szilágyi István: Ahol a toronyban halak fészkelnek * * egyik elsüllyedt falu templomtornya is a felszínre ágaskodik. Máskor húsz, harminc méterrel fölötte hullámzik a víz, düledező harangházában halak fészkelnek. A hajdani lakosok részben szétszóródtak - miután falva- ikat el kellett hagyniok, „joguk lett” beköltözhetni Kolozsvárra, Tordára, Bánfihu- nyadra -, akik itt maradtak, fölépíthették házukat a hegyvállon, ahol számukra új település helyét jelölte ki a kincstár a hetvenes évek elején. Csak persze ezen a tájon elég jeges a szél ezer méter fölött... Mit számít hát pár szekér deszka, léc, cseber ezek után - mondaná a hegyi ember -, hisz az életünk java úgyis a tóba veszett. * Bélesi kóborlásaim során megismerkedtem az egyik erdésszel. Horgokat s ólomnehezéket kunyerált tőlem orvhalász szerelékeihez. Adtam neki mindent! amitjdvánt, hisz nemcsak az erdőt, a „halat ágyadat ” is ő őrzi, tanácsos tehát jó viszonyban lenni vele... Később, mikor egyszer arra jártam, ezt a jó negyvenes, tagbaszakadt fickót igencsak rossz hangulatban találtam a bölcsesti korcsma előtt. Messziről lerítt róla, panaszkodhat- nékja van, gondoltam megállók néhány szóra, hadd öntse ki savanyú sörben pácolt lelkét, hátha tudunk valamit segíteni...- Szerencsétlenné, földönfutóvá tettek, uram - kezdte rá egyből.- Kicsoda, az isten szerelmire...?- A főnökeim.- Mi történt jóember, csak nem bocsátották el...?- Nem. De ez, ha lehet, annál is rosszabb: átvezényeltek a tó túlsó partjára, s most nézhetem...- Na és? Ott is van erdő, benne szarvas, medve, s minden ami kell...- Az igen. De se falu, se út, semmi... Érti, uram?- Nem nagyon. Fő, hogy erdő legyen...- Az mind lehet, ha egyszer onnan a Jóisten se viszi (értsd: lopja) a fát...- Ez aztán tényleg szörnyű csapás - próbáltam együttérezni vele.- Ez persze a maga keserves összefüggéseivel együtt is anekdota-epizód csupán. A nagyobb baj, hogy újabban félni kezdtem ettől a hegylakó népségtől, ami az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben, mióta közibük járok, eddig még sose fordult elő velem. Hogy a hegyi ember kiszámíthatatlan, köztudott; ezek, ha berúgnak, néha átbucskáznak a kalapjukon, no meg ilyenkor könnyen fölbújt- hatók - egyébként igaz jámbor népség, segítőkész, vendégszerető. Most sem bántottak, sőt idekínálták az italuk... * Ezen a tavaszon történt. Lent voltam a mélyen járó víz partján a tó egy távoleső zugában. Halk, sűrűn ropogó hangra kaptam föl a fejem: odébb a sárgára aszott tavalyi gazos fű, amolyan térdig érő száraz préri- féle, lángokban állt. Két tizen-éves gyerek faággal csápolta a futó tűz széleit, majd miután látták, azt megállíthatni reménytelen, elszaladtak. Mire a széltől ajzott rohanó örvénylés közelébe értem, a lángok már egy liget-szerű fenyves sáv szélében jártak, melyet a nagyerdőtől elhagyott út választott el csupán. Az erdőalj nyirkos volt még, itt-ott talán hófolt is rothadt az ágak alatt; amint a láng a fenyő ágaiba kapott, majd a lombon fölszaladt, furcsa huhogó elnyomott üvöltéshangot hallatott a fa. A törzs senyvedt, füstölgőn, mindegyre a lombot kereste, falta, harapta a láng. Mit tegyek?; próbáljak a tóból hátizsákkal vizet hordani...? Hátha észreveszi a magasba gomolygó füstöt valaki; félreverik a harangot, s vederrel, szerszámmal idesereg- lik a falu... Ha a tűz még két-három fenyővel végez, átszökik az úton (mi az a négy-öt méter neki); biztos bekap a rengetegbe, hisz néha egy eldobott cigaretta is elég, akkor viszont fél vármegyényi erdő elpusztulhat föl az öreg havasokig. Tehetetlenségemben számolgatok. Két órányi gyalogút az első telefonig (ha az működik?!). Onnan harminc kilométer Bánfihu- nyad (ha van a tűzoltók kocsijához üzemanyag?!), Kolozsvár nyolcvan, Nagyvárad százhúsz kilométer... E lindulok toronyiránt rohanva a falu felé, hátha az utat kettő helyett egy óra alatt megfuthatom. Kifulladva érek a korcsma elé, mely deszkából összerótt barakhodály. Vasárnap délután van, aki csak él és mozog, férfinép, az ilyenkor mind itt vedeli a zavaros, habja-kókadt seritalt.- Ég az erdő, emberek! - mondom, kiáltom már az ajtóban nekik. Senki sem kapja felém a tekintetét. Mintha nem hallanák.- Emberek, az a fenyves liget ott az út alatt, a tó fölött, az mostanra parázskupac... Csak félős, amíg én ideértem, a tűz rég a nagyerdőben jár... - Magyarázom, már bent a söntés előtt; alig figyelnek reám.- Hadd égjen - mondja végül csendes- megfontoltan egy bágyadt favágó -, van ott elég.- Hagyja a búbánatba - szól rám a csapos -, inkább fogjon maga is egy kupa italt. Hát ekkor kezdtem el félni tőlük. Mert ahol ilyen mérvű közöny telepszik meg a lelkeken, ott bármi megtörténhet. Velünk.- Esik az eső, ne izgassa magát - emelte felém korsóját a favágó, mintha csak engem kéne megnyugtatnia. Kinézek, csurog a deszkaeresz.- Szeret titeket az Istenetek - mondom. S a válasz se várat magára:- ...Az is az ő baja. Szepesi Attila: Ars amatoria (részlet) Blúzodból kibuggyan a melled kíváncsian, rajta, mint tenger habján, türkiz árnyék suhan. Ahogy a selyem ráteríti i \ zöld ráncait, közbül a páros, barna bimbó tündérkedik. Kifényesül, valami benső tűz járja át, titkos nap veti rá bolyongó fénysugarát. Lobog, nyugtalan lánggal, mégis türelmesen. Fénnyel-telő páros bimbó; nincs árnyéka sem. ______________________y B enedek István: Discolpati Kellemesen ismerős hangok: valamelyik Beethoven zongoraszonáta befejező taktusai. A helyiség akusztikája kitűnő, pedig alakja szokatlan és rendezetlen: óriási hodály, furcsa kidudoro- dásokkal. Mintha egy szabálytalan bizánci katedrális volna. Széksorok nincsenek, mégis tudom, hogy ez a Zene- akadémia. Világhírű zongoraművész játszik benne, a nevét is tudtam, de elfeledtem. A hallagatóság állva szorong körülötte, mintha fürtben lógna, eszeveszetten tapsol. Hirtelen csönd. Az emberfüst eltűnik, egy pillanatra látszik a pódium a zongorával. A magára hagyott művész lekecmereg a pódiumról, botladozó járással közeledik felém az üres hodályon át. Kicsi, kopott, majdnem rongyos, szánalmas. Elhagyatottságabelém markol, elébe futok, magamhoz ölelem. Németül beszélünk, már nem tudom miről. Váratlanul magyarul mondja: A lábam... fáj a lábam... Csaknem vonszolja magát, karját vállamon átfektetve támogatom. Semmi baj, nyugtatom, majd kikerülünk innét. De merre? Gigantikussá válik a tér, a távolban óriási kapu boltíve látszik, nem is egy. Elindulunk az egyik felé, majd a másik felé, nehezen kinyitom az egyiket - a kilincse oly magasan van, hogy alig érem el - kinézek. Tér, szemben kopottas sárga templom, a tér közepén szekér elé fogott, bánatos fehér ló. Ez valahogy nem a Liszt Ferenc tér. Bedöndítem a kaput, keressünk másikat. O, ezt nagyon jól ismerem, ezt a kínos tévelygést, bizonytalan botorkálást a mindig ismerős és mégis idegen terepen. Ki kell menni innét, akárhogyan is, ki kell keveredni ebből a gonosz csapdából, szánalmas terhemmel együtt. Egyre nehezebben jön. Már nem beszélünk, hangtalanul keressük a kijáratot. Óriási oldalfülke előtt haladunk el, hangverseny benne vonózenekarral, széksorokban figyelő emberek. Egy másik fülkében, valahol magasan és láthatatlanul az Aidát próbálják, Ramfis főpap erőteljes basszusa álhatatosan ismétli:- Discolpati! Discolpati! Discolpati!- De Radames nem védi magát, hallgat. Germekkorom jut eszembe, amikor Székely Mihály még magyarul alakította a főpapot, discolpati helyett ezt énekelte: védd magad. Radames nem védte, inkább vállalta az élve eltemettetést - becsület és szerelem nélkül mit ér az élet? Találok egy padot a nagy térség közepén, odaültetem a művészt, aki egyre kisebbé zsugorodik. Keresem a kijáratot. Nagy, félkörös aranyló boltívek mindenütt, Maestuoso kapuk, amelyekhez közelíteni is alig merek. Az egyik boltívben két asszony csörföl egymással. Nincs mit tenni, útbaigazítást kell kémem. A megszólított felém fordul. Csontos arcából, kemény tekintetéből semmi jót nem remélek, de amint megérti kérésemet, felderül az arca, mosolygóssá válik, s máris indulunk a művészért együtt. Franciául beszélünk, nem tudom, miért, meglep, milyen könnyedén tudok ezen a régen használt nyelven társalogni. Az asszony világoskék ruhát visel, amilyent az ápolónők hordtak hajdan a csepeli kórházban, fehér köténynyel. Gyors léptekkel közeledünk a művészhez, szinte szádunk, talán nem is ér földet a lábunk. Ő türelmesen gubbaszt a pad sarkában. Már olyan kicsi, hogy az asszony könnyedén fölkapja, egy pillanat múlva eltűnnek. Elrepült, hóna alatt a művésszel? Lehet, hisz az őrangyala volt. Engem itt hagyott. Érdekes, nem bánkódom ezen. Amilyen izgatottan akartam szabadulni innét, olyan nyugalommal telepszem le a padra. Hová siessek? A művész sorsát jó kezekbe tettem, mi dolgom még? Várok az őrangyalomra, majd értem jön. Ramfis főpap időnként elbődül: discolpati - de csak megvonom a vállam: vén pap, ne izgasd magad, nem védem magam. A fehér ló, amely kint volt a templom előtti téren, lassan átvonul előttem, terhét oly könnyedén húzza maga után, hogy a lábát sem kell mozdítania: úszik a föld felett. Nem lep meg ez sem, semmivé foszlása sem. Távolból m intha egy édes hang, régesrég hallott édes hang kétszer a nevem kiáltaná:- Krisztián! Krisztián! De meglehet, ezt csak képzelem. Mondhatatlan jól érzem magamat a pádon, egyre könnyebbé és kisebbé válók, akárcsak a művész. Verebek gyűltek körém, mert tudták, hogy száraz kenyér van a zsebemben. Szórtam elébük a morzsát, kapkodták. A macska nem jött, csak egyszeriben ott volt. Nem zavarta a madarakat, azok tán nem is látták. Ült piramis alakban, maga alatt felkunkorított farokkal. Mosoly tálán arcát rám emelve kérdezte:- Mit csinálsz?- Etetem az ég madarait.- Azt csak a kezed csinálja. Te mit csinálsz?- Semmit.- Nem igaz. Valamit mindig csinálsz.- Dolgomat elvégeztem. Adósságaim megfizettem. Terheimet leraktam. Nem nyom semmi, nem vágyom semmire. Már nem is félek.- Mit csinálsz? - kérdezte makacsul.- Várok.- Mire?- Valakire, aki értem jön, és együtt elröpülünk. Bólintott, és eltűnt. Én pedig utánamosolyogtam:- Szólsz neki, hogy ne várasson sokáig, ugye?
