Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
1992. NOVEMBER 21. Nézőpont 7 r>, Szomßati jegyzet Ma már csak emlék Az alábbi rövid hír éppen egy hete jelent meg lapunkban: Szolnok város belterületén ismeretlen tettes vagy tettesek emléktáblákat rongáltak meg. Az éjszakai rendőrjárőr hat - a Tanácsköztársaság emlékére állított, illetve más munkásmozgalmi - márványtábla lefeszí- tését és összetörését észlelte. Az ügyben a Szolnoki Rendőrkapitányság a Btk. 324. paragrafusába ütköző rongálás bűntette alapos gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen nyomozást indított...” Vagyis az történt, hogy péntekre virradó éjszaka Szolnokon egyszerűen leverték Kun Béla, F. Bede László és mások emléktábláit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan táblák is áldozatul estek az akciónak, amelyeknek semmi közük nem volt a kommunista mozgalomhoz, de hát a történelmi ismereteknek nincs mindenki birtokában. Meg hát az ütés lélektana: egy idő után már nem válogat, csak sújt. Az ügy - enyhén szólva - kényes, mégpedig nyilvánvaló politikai természete miatt. Ugyanis szinte biztos, hogy politikai indítékok és indulatok vezérelték a feltételezhetően előre kitervelt és megszervezett táblaverő akciót. A tettes ütésekkel fejezte ki politikai állásfoglalását, pontosan tudván azt is, hogy - ami a legvégső eredményt illeti - tulajdonképpen közakaratot valósít meg azzal, hogy eltünteti az elavult jelképeket szem elől. Hiszen a szóban forgó márványtáblák egy letűnt korszak képviselői voltak, látványuk ma már kellemetlen érzéseket kelt az emberekben. Politikai hátterű ügyekkel pedig a rendőrség sem szívesen foglalkozik, talán ezt is jól tudta a - nevezzük így a tettest - kalapácsos ember. Meg hát ki merné felvállalni a táblák védelmét, az ezzel járó elkötelezettség gyanúját - erre is apellálhatott. Kezelhetnénk úgy is az ügyet, mint egy jelentéktelen eseményt. Mert tulajdonképpen az történt, hogy néhány célzott ütéssel sikerült elintézni valakinek a már régóta leszerelésre ítélt márványtáblák sorsát. A továbbiakban nem kell gondolkodnia az önkormányzatnak az eltávolítás módján, nem éri több bírálat amiatt, hogy már két év eltelt a rendszerváltozás óta, a táblák viszont még mindig kint vannak. Ilyen formán a tárolás gondja is megoldódott, az egész táblakollekció elfér egy nejlonzsákban... A kalapácsos ember azonban túllőtt a célon. Valószínűleg azt már nem tudta, hogy a táblák leszerelésének napja egyébként is igen közel volt. Az önkormányzat eredeti szándéka szerint az akció idején azok már nem is lettek volna kint V ___________________________ é s pusztán csak egy jogi formula késleltette kis időre a terv megvalósítását. A további elképzelés pedig az volt, hogy mint kordokumentumokat a múzeum megőrizné az utódok számára illusztrációként. De akkor jött ő kalapáccsal és a táblákkal együtt szétverte a tervet - közben képletesen az „Európai település” táblára is jó nagyokat sózott, mert nem vitás, hogy ez a megoldás nem egyeztethető össze az európaisággal. Talán arra sem gondolt az illető táblaverés közben, hogy az általa választott módszer viszolygást vált ki a jó érzésű emberekből, nem méltányolva a politikai indítékot elítélik a barbár tettet, az erőszakot, az indulatot. Azzal, hogy a dolgok ilyen módon történő megoldása mélyen elítélhető, le is zárhatnánk az ügyet. Igen ám, de egyesek szerint az esethez lapunknak is van némi köze, mégpedig - mondják - a Jász-Kun Kakas mellékletünk legutóbbi, a cselekmény előtt egy héttel megjelent számának címoldala esetleg inspirációt adhatott a táblatörő tervhez. Ugyanis a Kakas említett első oldala két járókelőt ábrázol, akik az ominózus táblákat szemlélik és egyikük a következőt mondja: „- Mégiscsak nagy emberek voltak, ha a tábláik még mindig kint vannak!” Ennél fogva az ügynek ezen a pontján a Kakas egyszemélyes szerkesztőségének is illik megszólalnia. Nos, ezekután a Kakas egyik szeme nevet, a másik meg sír. Nevet azért, mert örül annak, hogy a közvéleményt befolyásoló hatása olyan elemi erejű, hogy képes még kalapácsot is adni egyesek kezébe. Ha az említett címoldal és az esemény között valóban szoros az összefüggés, akkor a mágikus erőt kihasználva azon is érdemes elgondolkodni, hogy mit veressen még szét a Kakas. A gond egyedül csak ott van, hogy a Kakas soha nem akart és nem akar semmit sem szétveretni. Igazából azt sem hiszi el, hogy mágikus ereje van, sőt abban bízik, hogy nem is veszik komolyan. Szándéka pusztán az, hogy kikapcsoljon, vidám perceket szerezzen, és csipkelődjön egy kicsit, ahogy az egy igazi kakashoz illik. Úgy látszik, vannak, akik őt félreértik - ezért sír a Kakas másik szeme. A munkásmozgalom márványtáblái épségben és együtt ma már csak a Jász-Kun Kakas címoldalán tekinthetők meg. Jobban örültünk volna annak, ha a Damjanich Múzeum őrizné őket az utókor számára és nem a Kakas, vagy csak az emlékezet. Szülőföldem, a Jászkunság Hiánypótló helytörténeti kötet Szülőföldem, a Jászkunság címmel megyénk településeinek történetét külön fejezetekben tárgyaló kötet látott napvilágot a közeli napokban Simon Béla szerkesztésében, az Axel Springer-Ma- gyarország Kft, az Új Néplap kiadója gondozásában. Jász-Nagy kun-Szolnok megye városainak, községeinek sorsfordulói mellett megtalálható ebben a kötetben a közoktatás, a közművelődés, a köz- egészségügy, a kereskedelem és vendéglátás, az ipar és a mezőgazdaság helyi fejlődése, továbbá az önkormányzatok tisztségviselőinek, a képviselő- testületek tagjainak, illetve azoknak a névsora, akik valamilyen szakterületen helyben vezető posztot töltenek be. Hasznos ismereteket nyújt a történelem, a helytörténet, illetve a környezetismeret oktatásához is. Sok tény feltárásával gazdagítja azokat, akik érdeklődnek megyénk településeinek történelme iránt. Mivel a kiadó minden helyhatósági választás után bővített formában szándékozik kiadni ezt a kötetet, a sorozatból megyénk helyzetének változásai nyomon követhetők. A képekkel illusztrált, 880 oldalas kötet 590 forintos áron megrendelhető és megvásárolható az Axel Springer-Ma- gyarország Kft.-tői, 5001 Szolnok, Kossuth tér 1. címen. Egy csésze kávé mellett Nagy Bandó Andrással- András, az élei rád osztott szerepei közül melyikről beszélgessünk?- Mindegyikről lehet.- Jó, akkor haladjunk sorjában. Téged már garázdának is kikiáltottak, amikor a Kacsa című újság főszerkesztőjének „elhúztad a nótáját”.- Várjál. Engem már akkor is garázdának tartottak egyszer - és majd meglátod, ha párhuzamot vonok, hogy mennyire igazam van - amikor 1970-ben a szegedi lakáshivatalban három órai álldogálás és ötszöri kopogtatás után sem nyitották ki a kisablakot. A hivatalnokok visszaéltek a helyzettel. Ha- todjára aztán bevertem az ablakot. Akkor tizenöten egyből kirohantak és üldözni kezdtek. Én meg biciklire pattantam és elszeleltem. Ezzel csak azt akartam mondani, persze, hogy garázdává válunk, ha a másik oldalon gazemberek vannak. És ez igaz a Kacsára is. Fogadjuk el, hogy csúnyán viselkedtem, de amíg nincs olyan jogszabály ami védelmet nyújtana nekünk, nem tudtam mást tenni. Hisz ha mondjuk egy újságnak 2-3 milliót is ki kéne fizetni azért, mert valakinek rossz hírét keltik - nos akkor jobban meggondolnák, hogy mit írnak le.- De amit tettél, az mégis önbíráskodás volt.- Ez igaz. Nem is biztatok senkit arra, hogy úgy oldja meg a dolgokat ahogy én tettem.- Folytassuk a sort. Egy időben fölvállaltad a hajléktalanok ügyét is.- így van. ’89 februárjában kezdődött és mindössze három hónapig tartott. Ez életemnek az a periódusa volt, amikor humoristaként szerettem volna erről a témáról írni. S miközben hozzákezdtem, akkor döbbentem rá, hogy erről nekem nem írnom kell, hanem tenni kéne valamit, és megpróbáltam segíteni. Úgy gondoltam, elég lesz, ha csinálunk egy pártot nekik és majd ők tovább viszik a dolgokat. Nem így történt, hisz mindig gyűltek az újabb problémák. Mondták, Rosszkedvűen? hogy segítsek, mert a skinheadek verik őket, mert balhé van. Akkor kezdtem belemerülni, s jött az újabb kérés: kellene egy végleges otthon. S lassan lépkedtem befelé egy ingoványba, amiből jól tudtam, hogy nincs kiút. Mégis mentem egyre beljebb. Most egyébként ott tartunk, hogy Mihályffy Laci videokamerájával nyomon követte, hogy akkoriban mi történt a hajléktalanokkal és velem. Jelenleg már kész van a dokumentumfilmsorozat első hat része. Valószínű, hogy a tévé is bemutatja. Persze jobb lett volna, ha már akkor adásba megy, mert úgy az emberek többet megértenek abból, hogy mit jelent hajléktalannak lenni. És nem mindenkit csavargóztak volna le. Mert a hajléktalanság nem úgy indul, hogy mindjárt gazember az ember. Hanem úgy, hogy például elválik valaki és kikerül az utcára. Továbbra is hat-nyolc ezer forintot keres. Ebből ha a gyerektartást levonják, legfeljebb csak albérletre futja. Akkor viszont nincs mit enni. Tehát választani kell. S úgy döntenek, hogy inkább esznek, minthogy lakjanak. Mert valahol mindig meghúzhatják magukat, de a semmit nem lehet megenni. Ezeknek az embereknek aztán valahol mégis csak lakniuk kell, s így válnak hajléktalanokká. Ezzel együtt jár, hogy inni kezdenek, alkoholisták, gazemberek lesznek, akikre már többen fölfigyelnek. De ez egy hosszabb folyamat, amíg idáig eljutnak ezek a szerencsétlenek. Más kérdés, hogy vannak közöttük olyanok is, akik maguk választották ezt az életformát. Velük nem foglalkoztam. Ettől függetlenül abban az időben az egy forradalom volt - a film is a Rongyos forradalom alcímet kapta -, mert előtte nem volt rá példa, hogy Magyarországon önszerveződéssel, egy humorista segítségével otthon teremtődjön. S azóta az ország majd minden nagyobb városában van már a hajléktalanoknak szállása. Ez nagyon fontos, mert véleményem szerint egyetlen szoba emberi jogon jár mindenkinek.- Áttérve egy másik „szerepedre”, beszéljünk a meglehetősen kérészéletű polgármesterségedről. Azért is fontos erről szót váltanunk, mert sokan azt mondták, hogy megválasztottak az orfüiek és utána meg cserbenhagytad őket.- Szamárság. A helybeliek nyilván tudtak arról, hogy oda fogok költözni. Bennem látták azt az embert, aki jó polgármesterük lehet. Csak azt nem kalkulálták bele - amit én persze mondtam amikor rábeszéltek, hogy vállaljam el a jelölést -, hogy legalább öt ember helyett dolgozom: írok, készülök, fellépek, családom van, autót vezetek és ráadásul még minden holmim Pesten volt, hisz az építkezést is akkoriban kezdtük el Orfűn. Hiába beszéltem, meg tudtak győzni azzal, hogy majd mindenben segítenek. Mondanom sem kell, hogy nem így történt. A jegyző, meg az én nyakamba szakadt minden. Ráadásul amit megpróbáltam, kezdeményeztem, arra sem mondtak igent. Nekem ugyanis vesszőparipám volt és ma is az: a faluszépítés ügye. Mert azt tartom, hogy nem nekünk kell Európába menni, hanem olyanná kell tenni ezt az országot, a környezetünket, hogy aki Európából jön, itt otthon érezhesse magát. Nos, ezzel a falu nem törődött, meg mással sem nagyon. Én meg csak őrlődtem, nem tudtam írni, s inkább úgy döntöttem, hogy lemondok. Hát így történt.- Eddig szót váltottunk arról, hogy mi mindent csináltál, de téged mégis csak humoristaként ismert meg az ország. Az utóbbi időben viszont mintha eltűntél volna...- Én nem teljesen így látom. Ugyanis vannak, akik a tévéből ismernek. Nekik legfeljebb mostanában feltűnhet, hogy hiányzóm a képernyőről. De akik hallgatják a rádiókabarét vagy olvassák a Hócipőt, - ott mindig jelen vagyok. S hogy a televízióban mostanában nem szerepelek, ez az én ügyem. Mert már nem akarok semmiféle „vegyes köretben” részt venni. Önállóan szeretnék megszólalni. Csak azt veszem észre, mintha a tévé félne egy élespengéjű bajvívót behívni. Mert nem azt mondanák, hogy megszólalt egy humorista, akinek van véleménye a világról, hanem azt, hogy beszélt egy ellenzéki humorista, aki a kormányt szapulta. Különbséget kéne tenni és el kellene fogadni, hogy egy humoristának az a dolga, hogy megszólaljon. Ettől a kormány még nem lesz rosszabb.- De jobb sem. Nem véletlen ez a megjegyzés, mert végignézve műsorodat, mostanában elég kesernyés a humorod.- Nem tagadom, csalódtam én is, úgy mint mások. Mert azt hittem, hogy a rendszerváltás után kialakul itt egy kellemes, jó kedvű Magyarország és az emberek lelkileg is fölszabadulnak. E helyett mi van? Kilenc és fél millióan egymást öljük, míg a másik párszáz ezer meg röhög a markába. Oda a jó kedv, megy az állandó szájtépés. Napirenden vannak a gyilkosságok, rablások, lopások, betörések. Arat a szegénység és ezzel együtt nő a bűnözés. Miközben „oda- fönt” már nem győzik rózsaszínűbbre festeni a képet. Hát ettől legyen jó kedvem? Ugyan már...- Szerinted hol van a legnagyobb hiba?- Azt hiszem, az emberekben. A napokban kezembe kerültek például olyan könyvek, amiket még az „átkosban” vettem meg 15-25- 50 vagy 80 forintokért. Olyan értékes művek, hogy ezeket ma ezresekért árulják. Ha azt nézem, hogy akkoriban ilyen olcsón lehetett könyvhöz jutni, akkor ezt annak a rendszernek az előnyére kell írnom. Ma, amikor egyesek már- már nemzeti színű klottgatyában arról harsognak, hogy így a magyar kultúra meg úgy a magyar kultúra, olyan kevés hazai költőtől mernek kiadni egy-egy válogatást. Vagy ha netán mégis megteszik, egy-egy komolyabb könyv vagyonba kerül. Magyarán, az a réteg amelyiknek olvasnia kéne és föl kellene, hogy zárkózzon, nem engedheti meg magának, hogy vásároljon. így aztán nem fejlődik, nem jut előrébb, mert ideje sincs, kedve sincs, s lassan már lámpája sem lesz, mert drága a villany is. Szerintem ezek a legfontosabb dolgok egyik oldalról, a többi baj viszont már a gazdasággal, a vállalkozók helyzetével függ össze. Nekik kéne kihúzni ennek az országnak a szekerét a kátyúból, közben meg minden ellenük van: a hitelek, a kamatok, a TB, az adózás. Furcsa paradoxon. Túldolgozzák magukat az emberek és szép lassan temetjük el a vállalkozókat, mert belehalnak abba, amit csinálnak. S ráadásul ők sem vesznek kezükbe könyvet. Mert fáradtan olvasni nem lehet. Ahhoz nyugalom kell. Hiába mondom én nagy bölcsen, hogy mindenki szakítson napi egy órát sétára, ha dolgoznak az emberek mint az állatok. Utána megjön a betegség. Kell csinálni magunknak egy egészséges betegséget: nem vagy beteg, de mégis leállsz, mintha az lennél. Erre kell szakítani naponta egy-egy órát és akkor még sokáig egészséges maradsz. S ha ezt megteszed, megvárnak a tenni valók. Meg kell valósítani magunkat, de ugyanakkor élni is kellene valamiből. Ám ha van miből élned, csak nincs miért, vagy ha nem élsz mert meg akarsz élni - ennek az összefüggése mindenkit egy kis önmérsékletre kell, hogy tanítson.- Köszönjük a beszélgetést. Nagy Tibor
