Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31 / 257. szám
8 Irodalom művészet 1992. OKTOBER 31. Kiss Dénes: A golyószórós Azonnal felismerte, amint beléptek a ravatalozóba. Oldalt állt nyurgán, de görnyedt tartással. Kopottas, sötét öltönyt viselt. Már ekkor bevillant a hajdani kép a Mecsekből. Zoltán arca a golyószóró kerek tára fölött... Inkább riadtság látszott rajta, mint elszántság. Száját összeszorította. Ha akkor meghúzza a fegyver ravaszát, hármójuknak azonnal vége. Két huszonöt év körüli lány állt mellette. Hasonlítottak rá. A csokrot Dániel felesége mellé tette, Székely Gyuri koporsója elé. Közös évfolyamtársuk volt. Gyuri azonban nem ment a Mecsekbe, ő a börtönben látogatta meg őket. Nem volt sokkal jobb sorsa, noha ő elvégezhette a főiskolát. A szíve vitte el ötvenévesen... Mielőtt Zoltánhoz lépett volna, körülnézett. Több arc kezdett ismerőssé válni. Hiába, harminc év össza- kaszabolta az arcokat.- A lányaim - mondta Zoltán, és mintha karcnyit mosolygott volna.- Gondoltam... - Dániel is suttogott, amikor a lányoknak bemutatkozott. Mikor is találkoztak utoljára? Húsz éve?... A másodszori elfogatás után a börtönben, majd a bíróságon. Azután... Azután? Kutatott az emlékezetében. Igen, akkor még nem hagyta el Zoltánt a felesége, összejöttek családostul. Azután nyoma veszett. - A golyószórós! - mondta kissé hangosabban a lányoknak. Nem voltak szépek, se csúnyák.- Tudjuk - szólt egyikük, de a szóban más is volt. Valami ilyesmi: szerencsétlen, és1 ml is azok vagyunk. y tn(-H5 meg a gránátos! - Zoltán kissé viccének is szánta. - Igen, meséltem, dehát... - Legyintett. A kandeláberek felől érződött az égő spiritusz szaga. Odakint napfényes ősz volt, picit dideregtető, temetői szélfú- vásokkal. Megérkezett a pap. Dániel arra gondolt, hányszor van így, temetés kell a találkozáshoz. A pap elkezdte a búcsúztatást. Dániel nem figyelt semmire. Az a gondolat erősödött föl benne, hogy bizony Zoltán is rászorult volna a segítségre. Úristen! Úristen!... Segíteni kellett volna. Mennyi hasonló vétkünk lehet! Végül zseblámpával világította meg azt az arcot a golyószóró fölött. Talán másodperceken múlt, hogy nem lőtt akkor Zoltán, azon az észtvesztő napon. Már csak félelemből is. Mert akkor még a harcok előtt voltak. Az első, a november negyedikéi éjszakán.- Na, te gránátos! - mondta újra váratlanul Zoltán. - Nagyon örülök neked. O volt az, aki... - ezt már lelkesen mondta, többen oda is néztek.- Pszt! Halkabban. - Dániel csaknem elmosolyodott. A két lány is a kuncogását tartotta vissza. Zoltán most mintha jobban meggömyedt volna. így állt a bíróság előtt is, csak talán még soványabb volt. Dániel akkor már egy hónapja szabadult, és Kőbányán volt segédmunkás. Már akkor meglepődött, hogyan találták meg a pesti albérletben. Idézés jött a pécsi bíróságtól, tanúnak hívták. Zoltánt talán éppen az ő tanúvallomása alapján mentette föl a bíróság. Ott összeölelkeztek. S a bírónő mintha elmosolyodott volna. Hiszen nem szervezkedhettek a forradalom előtt. Szeptember elejétől Mohácson volt az egész első évfolyam. A nagy nyári árvíz által összedön- tött, elsodort házak helyett építettek újakat, s valamikor október elején mentek vissza Pécsre, a főiskolára.- „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...” - hallatszott a pap hangja, s vele mormolták a jelenlévők. Szegény Gyuri, rá nem is gondol. Őt azelőtt nem ismerte. Gyuri mindazokat meglátogatta a börtönben, akikhez nem tudtak menni családtagok. Levélben elkérte a látogatási papírokat. Nagy meglepetést okozott Dánielnek is. Két árva gyereke maradt... Amikor elindult a menet a koporsót vivő sötét kocsi után, felhő húzódott a nap elé. Egyszerre hűvös lett. Dániel Zoltán mellé lépett, felesége pedig a lányok közé állt. így indultak.- Merre mentek utána? - kérdezte Zoltánt.- Hát sehova... haza, Téténybe.- Üljünk be valahova egy kávéra. Hadd hívjalak meg benneteket.- Jó, szívesen. - Zoltán fölélénkült. Dániel pedig kis nyugalmat érzett. Valamit pótol az elmulasztottakból. Tudta, nyurga barátját leszázalékolták. Közös barátjuk mondta el Zoltán viszontagságait. Akkor kilenc hónap után fölmentették, de rendőrfelügyelet alá helyezték. Munkát ugyan talált a postánál, de oda is utána nyúlt valaki. Még levélkihordó sem lehetett! Azután a tüdejével kínlódott. Végül a vasútnál lett segédmunkás. Nagy műtét után rokkantnyugdíjassá vált. Ez látszott is rajta és a lányain. Úristen!... Úristen!... Ilyen háttérrel, és két lánnyal! Valami összeszorította a torkát. Zoltánt még meg is verték, majd büntetésből jéghideg, lépcső alatti „jegelőbe” zárták. Alighanem a tüdeje is akkor...- Jaj, de örülök... - zavarta meg Dániel gondolatait Zoltán. Megfogta a karját, így megtorpantak, és elérték őket az utánuk jövő lányok és Dániel felesége. - Igen, ő a gránátos! Tudjátok...- Apa... - szinte csak lehelte az egyik lány. Ikrek lehetnek? - Ne álljunk meg! - Dániel közelebbről, az őszi napfényben nézte a két lányt. Jellegtelenek. Sorsuk az arcukon - gondolta és beleborzongott.- Jó, jó... - Elindultak szaporább léptekkel a menet után. ...Azon az ötvenhatos november negyedikén hajnalban volt az ébresztő. Előző nap Kaposváron voltak. Visszafelé Taszár közelében megálltak. Dübörgés verte az eget, roppant moraj töltötte be a tájat. „Tankok”. Szólalt meg valaki. Éjszaka értek vissza a főiskolára. Az ablakokban golyószórók. Az egyik mellett már ott is Zoltán könyökölt. Persze, hogy eltévedtek, amikor kisebb csoportokra szakadozva mentek á mecseki erdőbben, azt sem tudták, hova. A hírre indult el a főiskolai zászlóalj, hogy az oroszok támadják a várost. Délután már sokan eldobálták a fegyvereiket, mások Komló irányába indultak. Ők együtt maradtak negyvenen-ötvenen. Ruhájuk fölé katonaköpenyt húztak. Hárman utóvédnek lemaradtak, köztük Dániel is. Neki is dobtáras géppisztolya volt, szíjra kötött két póttárral. Zsebeiben kézigránátok.- Majdnem lelőttünk akkor benneteket...- hallotta Zoltán hangját. Úgy látszik, ő is erre gondol!... Eltévedtek a koromsötétben. Csak sejteték, merre mehettek a többiek. Végül akármennyire is féltek, Dániel kiabálni kezdett: „Fiúk!... Fiúk! Mi magyunk, ne lőjetek!” Majd önmagát világította meg zseblámpával az erdő szélén, és úgy közelítettek a sötét bozótoshoz. Ott feküdt Zoltán két méternyire, arca fénylett a golyószóró fölött.- Ami azt illeti, az én gránátjaim se voltak kutyák!... - Sutára sikeredett a fogalmazás. Dehát Zoltánt mindenki golyószórósnak hívta, főként amikor már bányászok, katonák is vegyültek közéjük. Dánielt pedig gránátosnak. Volt legalább tíz gránátja! Már a harmadik estén lehetett, amikor a nagy lövöldözés után kocsival mentek föl a hegyi házhoz. A kis faluban, ahpl előzőleg földre szórt szalmán aludtakiennivalót is csomagoltak a számukra. A nehéz, izgalmas nap után valósággal lerogytak a lovak mellé a menedékház istállójában. Az éjszaka közepén arra riadtak, hogy egyikőjük hisztériásán kiabál: „Hééé! ,Az isteneteket! A lovak eszik a kézigmátokat! Itt döglünk meg valamennyien!” Hát igen, halomba rakták a kézigránátokat, s az egyik ló elérte. A szájából vették ki. Már jól összerágta a nyelét. Ha robban, tőlük alig két méterre... Aludtak tovább. Úgy tudták, másnap valamennyien Komlóra mennek, tankok ellen. A bányából kapnak robbanóanyagot.- Az édesapjuk nagyon bátor ember volt- mondta Dániel a presszóban a lányoknak.- Ő volt a mi nehézfegyveresünk! Ha az ő golyószórója nincs... - Itt jelentőségteljesen elhallgatott. - Na, mindegy. Én az életemet köszönhetem neki!... - És ez igaz is volt. Hogy akkor ott ki halt meg, és ki maradt életben, az sokszor a véletlenen is múlt. Dánielék úgy látták, amikor elköszöntek egymástól a presszó előtt, hogy a gör- nyedten járó Zoltán, az „öreg golyószórós”, most mintha kissé megnőtt volna. Egyenes tartással ment a hosszúra nyúlt őszi árnyékok között. A lányai kétoldalról belekaroltak. Sárándi József: Vágyakozásom metaforái Tisovszki Zsuzsannának Jó tudni hogy létezik az érdekpatentoknál ösfizetartóbb erejű mocskainkból dögvész idején is előtündöklő gyémántszilárd szeretet Gyűlölni csak az tud igazán ki legalább egyszer szeretett Oda- vissza pendlizek e két állapot végállomásai között és lyukat köpök a szellemvasút jégvirágos ablakára hogy láthassanak valamit a kárhozatra ítélt tájból Süppedő falvak gőzölgő trágyadombjai Havas Fenyvesek és szmogtól fuldokló városok peronjai mellett pendlizek Pedig csupán a bennem telelő szűzhavas fenyvesek célképzete működteti vágyakozásom metaforáit az abszolút tisztaság iránt Váltott sírhely Csendes birodalom a halottak kertje, mégis szorongva járok benne. Kerülgetem a száraz koszorúkat, szétdobált művirágokat, nézegetem a sírhelyeket, amíg anyám szerény kis fekvőhelyéhez érek. Rangsorolás van itt is. Melyik parcella, hányadik tábla, és hol. Itt is építkezik mindenki, ki-ki tehetsége szerint. Csodás emlékművek vannak itt, és szeméttel, üres üvegekkel teledobált sírok, amelyeket ha sokáig nem gondoznak, és nem váltanak újra, hát el is adhatják őket. Anyám sírja rendezett földkupac, tele árvácskával, márvanyfejfával. Több mint huszonöt éve halt meg, ezért újraváltottam a sírhelyét, végigjárva a hivatalos utat, annak rendie-módja szerint.- A csőszt kell megkeresni, az ad majd papirost - tanácsolta egy ismerősöm. - Az öreg csősz nyugdíjba ment, ez az új egy minden hájjal megkent férfi. Betonmunkát, vésést is vállal, de megkéri az árát. Szóval a papírral kell menni a hivatalba, és fizetni.- Tán engem keres? - támaszkodott a lapátnyélre a ravatalozó előtt a csősz. - Itt van az irodám hátul, mi tetszik?- Lejárt egy sírhely, meg akarom váltani.- Miért, kije az magának, mit akar a sírhellyel?- Megváltani.- Tán ide akar temetkezni? Vagy mi célja vele? No, menjünk, mutassa meg, ki az illető. Olajos képű magyar, iszonyúan boros lehelettel. Lehet, hogy nem bírja szesz nélkül csinálni. Jó fizikum, erős ideg- rendszer kell hozzá. Ahogy közeledünk anyám sírja felé, visszaszól.- Mondja csak a nevit, tudom már, kiről van szó. Nézze, ezek itten. Ezek helyére ide már másokat temetnek. Szóval ki lesznek hántolva.- Ide? Ne vicceljen jóember. Ezt én most újraváltom, ez itt az egyik az anyám sírja. Néz rám zavartan. Engem pedig iszonyú gyanú kerít hatalmába: Ez a sötét agyú, részeg őrült eladta az anyám sírhelyét. Ha pár napot kések, legalábbis eladja.- A hivatalban fizessen ki mindent, mutassa meg a papirost, aztán azt csinál a sírral amit akar. Majd leszúrom a táblát, az ötven forint, akkor tudják a sírásók is, a VH tábláról, hogy ez a sír itten meg van váltva. Egy óra múlva előkerültem a hivatalból, elé tartottam az igazolást. Csakugyan ott ült egy rozoga asztalnál a ravatalozó túlsó fele egy csupabeton helyiségben. Szerszámok, üres pálinkásüvegek mindenütt. Visszakísértem anyám sírjához, és megvártam, amíg előttem a földbe szúrja a kis kőtáblát.- Maga messzi lakik, gondolom. Más városban. Elvállalnám, hogy betonkeretet csinálok ide. Anyaggal, mindennel együtt négyezer forint. Látja ott azt az új sírt. Én csináltam. Harmincezer forintért. De meg is nézheti, valóságos emlékmű.- Tudja mit? - nyújtottam neki az ötvenest. - Ne csináljon maga nekem semmit. Azzal otthagytam. Dühös voltam, és felháborodott, hogy még a temetőben sincs nyugta az embernek. Anyám sírja kicsi, egyedül vettük. Pusztítják az évszakok, lehet, hogy idővel széthordja a szél. A göröngyök tetején csigák ragyogtak, és mint a könnyek, vízcseppek fénylenek a tavasszal-télen virágzó árvácskák sötétkék bársonyán. Katona Judit Papír és papírművészet A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Képzőművészeti Főiskola, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum termeiben a papír és a papírművészet a főszereplő a Medium: Paper összefoglaló címet viselő kiállításokon. A zsűri a világ számos országából száz művészt választott ki a 260 pályázó közül, akiknek művei most Magyarországon láthatók. (MTI Press) Képünkön: Hiltrud Schäffer papírmunkája Oláh Zoltán: Számadás Krisztusi korba léptem, el még semmit se értem, Istenem, senki-semmi vagyok. Szoptat a feleségem, hízik a szegénységem. Sírhat a két kicsike árva, pokol és menny ajtaja tárva. Messze varjakat látok: fekete tulipánok... Havazok már magam is. Az oldalt szerkesztette: Valkó Mihály
