Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-10 / 240. szám
8 Irodalom művészet 1992. OKTÓBER 10. Kántor Lajos: Szabálytalan félsziget Meggyűlt a bajom a folyókkal. Áradnak össze-vissza, fenyegetnek embert, állatot. Várost és falut. Országot, civilizációt. Vagy csak úgy, se szó, se beszéd, elapadnak. Persze, nem most kezdték ezt a kiszámíthatatlan játékot, de mintha éppen az én történelmi időmben akarnának túltenni régebbi önmagukon. Hogy ki kezdte? (Ki kezdte - újra?) A Rajna? A Duna? A Volga? Vagy talán a kisebbeket, mellékfolyóikat kellene felelősségre vonni? Mondjuk: a Dnyesztertől a Tiszáig, egy megálmodott, költői képzeletben élő birodalom határait aposztrofálva? Estleg induljuk északról délre, nevezzük meg a Vágót meg a Drinát? Hídjaikkal és a hídma- radványokkal? A Drávát, a Szávát? Mielőtt az egész Közép-Kelet-Euró- pa, Kelet-Közép-Európa (egyszerűen csak: Európa) hegy- és vízrajzát megpróbálnám fölmondani, visszatérek a Szamos (a Kis-Szamos) partján zöty- kölődő villamoshoz. Hiszen úgy látszik, a Kárpát-medence is túl tág (túl szűk!) nekünk, annyi felől érkezett, és annyi fele tartó embereknek, sem hogy békésen megférjünk benne. Célravezetőbb lehet egy kisebb, egy egészen kicsi földterületet kiválasztanunk, s onnan indítani (újra) gondolatainkat. Reményeinket. (Hátha nem csupán az illúziókat.) A Szamos pillangóvirágos forradalmát akarom elmesélni, már amennyit én az elmúlt években megfigyeltem ebből, s amit régebbtől szerettem volna elmondani. De mindig látványosabb forradalmak, ál- és ellenforradalmak jöttek, rájuk figyelt a világ. S nem arra a kis öregemberre (azt sem tudom, milyen nációhoz tartozik), aki háromnégy évvel ezelőtt - a nyomor mélypontján? - birtokba vett egy néhány négyzetméternyi hordalékföldet a Szamos árkának szélén, bent a város közepén. Alig pár centiben, deciméterben mérhető „magaslat” támogatta ezt a merészséget, de ez a csendes forradalmár (ellenforradalmár) valahonnan hitet merített vállalkozásához. Szennyezett-városi tudattal már-már azt írnám, kétségbeesettségből táplálkozott a vakmerősége (credo quia absurdum), s a többségünkre jellemző kishitűség igazolódni is látszott, amikor megnőtt a víz, és az emberünk által teremtett „mezőgazdasági kultúrát” magának követelte, iszapot hagyva a zsenge kukorica, fejesedő káposzta, krumplitövek helyén. De itt, a villamossín jobb oldalán (mármint a városból kifele nézve), az omladozó betonfallal szabályozott Szamos medrében, a mederszéli hordalékon mégis az ember bizonyult erősebbnek. Legalábbis kitartóbbnak. A Kolozsvári Névtelen ismét •vetett, ültetett, öntözött, kapált - és nyár végén, ősszel betakarított. Hogy közben mit látott a „forradalomból”, nem tudom. Aligha sokat, onnan lentről - bár nem több, mint kétszáz méterre ettől a helytől embereket lőttek le. Igaz, decemberben volt az, s olyankor még az folyó szorgos, megszállott földfoglaló is másutt talál munkát magának. Jött az új tavasz, új fenyegetés, új veszély. Futkostunk, tárgyaltunk jobb- ra-balra, magasépítményes civilizációk vélt biztonságában, különböző folyók partján. A gyűjtő Duna, a föld alá parancsolt Dimbovita s a „művelt világ” tudatába leginkább beférkőzött Szajna volna a megmondhatója, hány elképzelés, kísérlet, terv szárnyalt fel és hanyatlott le azokban a hónapokban, új-bábeli összevisszaságban. Hogy n • 11: közben mi történik odalent, a Szamos árkában (ahová pedig a színház irodaépületéből igencsak jó rálátás adódik), arra ugyan ki ügyelt? Még a színházi ügyelő sem, hiszen neki bent a kulisszák mögött a helye. Azok pedig, akik úgy érezték, hogy még Ady szólította meg őket („Őrzők, vigyázzatok a strázsán”), nem oda le, hanem valahová magasabbra tekintettek - úgy „normális” szemmagasságban. Az idei tavasz-nyár-ősz ha nem is kegyesebb, de engedékenyebb volt hozzám. Néha megint felülhettem a villamosra, beülhettem a kocsiba (már amikor hajlandó volt elindulni), s utam a teniszpálya felé a Kolozsvári Névtelen birtoka mellett vezetett. Őt személyesen ugyan egyszer sem sikerült most meglesnem munka közben, legfeljebb a betonfalnak támasztott létráját láttam, no meg a szépen növekedő kukoricát, az ígéretes zöldségeskertet - s az új gyarapodást, ismeretlen emberem ugyanis megint területet rabolt a Szamostól. A már-már kiszáradással fenyegető folyó szigetecskéire, igaz, még nem merészkedett, alkalmas félszigetet azonban ismét talált, és azt művelésbe fogta. így perelt rémálmaink kivá/p írójával, aki nemrég azt írta meg, hogy egy óriásdugóval bedugták a Szamos forrását, és kényszerítették, hogy visszafelé folyjon, a tömbházak közt magával (vissza)cipelve a bedobált sok szemetet, dögöt, a város minden szennyét. A Szamos medrét művelő Kolozsvári Névtelen minden bizonnyal nem olvasta Kitűnő Neves kortársa álomlátását, amely akkor tulajdonképp ijesztően reális vízióként hatott. Ettől függetlenül, a hivatalosan meg sem indított Pert ő nyerte meg, a Kolozsvári Névtelen. Mármint azon a nagyon-nagyon kicsi folyószakaszon, a színház tövében. Amikor legutóbb arra jártam, a zsúfolt villamos ablakából pillangóvirágos, őszirózsás tábla integetett a folyóbeli kukoricás irányából. Megdöbbentem. Talán csak nem követte az írót a halhatatlanságba a Kolozsvári Névtelen? Tán csak nem ő búcsúzott a szélben bólogató tarka virágokkal? Vagy az ő emlékére a család, barátok vetettek ide virágmagot... Aztán megkönnyebbülten adtam föl a poétikusan-beteges gondolatokat. Egyszerűen annyi történt, hogy a Szabálytalan Félsziget újabb érvet próbál szolgáltatni jól táplált pesszimizmusunk ellenében. Az elszánt földfoglaló a krumpli, kukorica, karalábé mellé - nem helyettük! - virágot ültetett. Lehet, megelégelte, hogy a város gazdái, a hivatalosak, elhanyagolják a parkokat, gruppokat, s mármár nagy szemétteleppé formálják az egykori kincses Kolozsvárt. Ó, a Szamos menti Nagy Magányos egyedül is hirdeti, hogy szembe lehet fordulni az árral. A folyóirányban vagy akár visszafelé folyó vízzel. A hazug, üres, szennyező politikával. De az is lehet - és ez a valószínűbb -, hogy ára van a piacon a virágnak, az őszirózsának. Esetleg jobb ára, mint a fás karalábénak. (Csak meg ne gyilkolják adóval a Szamos őstermelőjét.) Végül is a kérdést nem nekem kell eldöntenem. Ilyen nagy horderejű kérdéseket oly magabiztosan eldönteni egyre kevésbé mernék. Arra nem tudok például válaszolni, hogy meddig terjed egy félsziget. Akár ha Balkánnak hívják, akár ha neve nincs, mint ezen picikének, a Kis-Szamos felső (középső) folyásánál, omladozó betonfal árnyékában. ^Tar Károly: ~ ^ Nem hagyunk fel a csüggedéssel v _____________________________________________) M iután eluntuk a sárkányeregetést, a szemlélődést és a néma bizakodást, Kis- koppány azt mondta, állítsunk tévéantennát, s akkor majd bejön nekünk Európa. Príma, szóltam, és igyekeztem jól odafigyelni arra, amit Kiskoppány csinált. E- lőbb számolt. Aztán rajzolt, szerkesztett és barkácsolt. Megfelezzük a két befogót, aztán a lefogó irányába beállítjuk az elemeket, magyarázta az okos Kiskoppány, és nekem megmutatta miként lehet bekötni szakszerűen a bipolt, beiktatni az erősítőt, hogy a jövőben aztán kiszűrjünk minden zavaró körülményt. Nem baj, igeneltem bölcsen, akár a nagyon meggondoltak, és valahogyan aztán csak elkészült az az antenna, miközben végig úgy tettem, mint aki érti a dolgát. Akkor kezdtem a háztetőkre figyelni. Az oda feltornásztatott sokféle antenna közül leginkább az tetszett, amelyre ráká- száshoz is kitűnően hasznlható pléhtepsit szereltek. Kiskoppány szívet melengető elismeréssel nézett rám, amikor arra buzdítottam, hogy valami hasonlóval lássuk el a mi antennánkat is. Ismerettségünk óta először megveregette a vállamat, és ráérősen elmagyarázta, hogy a beámyékolás ellen sűrő szövésű rézdróthálót kell minden esetben alkalmazni, s akkor jó eremdénye- ket fogunk felmutatni a vételben, és általában mindig tiszta képet kapunk. Aznap, amikor teljesen elkészültünk, két üveg vodkát vásároltam, és szép komótosan kimásztunk toronyházunk lapos tetejére. Akkor Európa nem jött be. Kiskoppány rosszul lett. Azt ma is tagadja, hogy a vodkától sápadt el. Elég az hozzá, hogy még harmadnap is másnapos volt, amikor beállított hozzánk Mickell úrral, aki a saját bevallása szerint is, már nyugdíjazása előtt legalább két esztendővel sikeresen kísérletezett különféle antannákkal, de három éve csakis a saját borát issza. Mickell úr apró sóhajokkal tarkított nyögésekkel mozgott, két agyonolvasott könyvet szedett elő kopott aktatáskájából, amelyeket egyenként felmutatott, mint templomban szokták a feszületet, szótlanul, literes üvegben bort tett az asztalra, szelíden poharakat kért a feleségemtől, kimért, nyugodt mozdulatokkal méltóság- teljesen töltött, és miközbben ittunk, jó darabig elmélázva nézett a fejünk fölött valami rendkívüli érdekességet a. levegőben. Mi sohasem sietünk, ráérős és toleráns emberek vagyunk, a bort is mértékletes lassúsággal isszuk, történelmi hagyományaink szerint élünk. Különben Mickell úrnak is rengeteg szabadideje volt, nem sietett, nem kapkodott, szép lassacskán bevezetett minket a tévézés titkos rejtelmeibe. Tudnunk kell, mesélte egyszer Mickell úr, miközben mindig tömött táskájára mutatott, hogy kettő azaz kettő féle fő-tévé- hullámot különböztetünk meg. Egyfélék logaritmikusán, másfélék pedig tudat alatt terjednek. Az utóbbiakkal nekünk nincs mit kezdenünk, mert ezeket technikailag mi még nem érjük fel. Maradjunk tehát az első féléknél. Maradtunk, mert részletesen körülírta, hogy ezek mifélék, és miképpen, mi módon befoghatok. Évtizedek óta kísérletezem olyan nagyteljesítményű antennákkal, jelentette ki másfélhónapos ismerettségünk fordulóján diadalmasan Mickell úr, amely behozza nekem a legjobb képet. Szerény számításaim szerint egy huszonegy méter magas és nyolc méter széles antennával már lehet kezdeni valamit, ha elemeit békebeli berg- manncsőből készítjük. Építettem már ilyen antennát, kérem, és bizonyára képet is adott volna, ha elegendő időt fordíthatok a beállítására. Bizonyára tudják, hordozta végig szigorú tekintetét rajtunk Mickell úr, ehhez nagy, rendkívül nagy türelem kell. A türelem, mint olyan, hallottuk tapasztalt emberünk figyelmeztetését, ritka tulajdonság, fehér holló. Ezután Mickell úr a saját feleségére hivatkozva kifejtette, hogy őt rendkívüli türelemmel áldotta meg az Isten, de ugyanakkor azt sem hallgathatja el, hogy a kivételesen peches emberek közé tartozik. Teljesen elkészült és már csaknem tökéletesen beállított antennájára, egy vihar előtti délután, egyszerre negyvenhárom szénfekete varjú szállott. A berg- manncső nem bírta a nagy terhelést, ösz- sze-vissza görbült. És aztán a viharos szél feltette a nagy kárra a koronát: ledöntötte az antennát! Nem számítottam ekkora terhelésre, mondta fájdalmasan, széttárt karját remeg- tetve Mickell úr, és a képzeletbeli romok fölé magasodva kijelentette: emberek vagyunk, el kell viselnünk a reánk mért legszörnyűbb csapást is. Könny csillogott az öreg szemében. Lehajtottuk a fejünk. Hallgattunk. Szabó László: Olasz nő arcképe Később, amikor Mickell úr összeszedte magát, hozzámfordult.- Önn... Önnek - mondta elszánt sóhajtással - legújabb kutatásaim alapján építek egy olyan komplex H-antennát, amely öt részből áll, úgy mint a tulajdonképpeni antenna, aztán az alulról jövő zavarások kiszűrésére egy-egy segédantenna, az oldalzavarások elhárítására pedig ugyancsak egy-egy segédantenna. Az új antenna létrehozása céljából egész télen tárgyalásokat folytattunk Mickell úrral. A bora savanyú volt, de nem olcsó. Mit tehettünk volna egyebet? Megszoktuk. Kiskoppány kijelentette, hogy krajcáros- kodni nem érdemes, manapság minden, de minden áldozattal jár. Tavasszal, amint elment a hó, rögtön felszereltük a komplex H-antennát. Mickell úr potom áron átengedte nekünk saját céljára épített áramegyenlítőjét, de szerzett valamiféle generátort és modulátort is, a tévéasztalkánkra pedig különféle színes kapcsolókat szerelt valutáért. Következett a beállítás és a ráhangolás időszaka. Gyönyörű volt az idő, akkor tértek vissza hozzánk a vándormadarak. Mickell úr aztán újra figyelmeztetett, hogy a tévézéshez rengeteg türelem szükséges, nem zaklattuk, nem siettettük, pedig lassan a bora is elfogyott már. Hát kérem, vannak olyanok, akik akváriumban díszhalat tartanak, mások pedig mindenféle tücsköt és bogarat gyűjtenek és képesek órák hosszat elnézni, hogy mit művelnek ezek a rusnya élőlények ott az üvegfalon túl. Mi Kiskoppánnyal, amióta újra vodkát iszunk, kitartóan nézzük a tévét, és hisszük, hogy nagyobb bolhagyűjteménye senkinek sincs a környéken. Mickell úr időnként meglátogat, és örömmel újságolja, hogy a pénzes embereknek már bejött Európa, a műholdakra állított másfélméteres csészealjakból hihetetlenül ples dolgokat vezérelnek a képernyőkre, de ő sem hagyja magát, mostanában a tudatalatti hullámok vételével kísérletezik sokféle szempontból biztató eredményességgel. Literes üvegben bort tesz az asztalra, de mielőtt poharakat kéme, mi gyomofsav túltengésünkre hivatkozva határozottan tartózkodunk az italozástól. Az a helyzet, hogy Mickell úr sem issza a saját borát. Miközben szívbántalmait és feleségét említi, apró sóhajokkal visszacsomagolja az üveget kopott táskájába. Kiskoppány még mostanában is be-be- kapcsolja a tévénket, és bizakodva szól hozzánk: Uraim, higgyünk benne, és meglátjuk, hogy egyszercsak nekünk is bejön Európa. Vakok és vagyontalanok is vannak közöttünk szép számban. Mégis igenelünk. Várakozás közben poharakba mérjük, nagy egyetértésben elosztjuk a megmaradt vodkát, és csöndes komolysággal Mickell úrra meg a különféle hullámokra emeljük poharunk. / \ Rózsa Endre: Ott leszek Pusztítóan hat a lét rám Mint elhagyott ördöglétrán fokról fokra lefelé halad valaki, és minden neszre észvesztő sötétbe veszne. Holtra váltan tapogat falat, de nem tudja, miért mászik. Érthetővé lesz a másik, aki eddig leereszkedett. _ De hogy mi lesz, mi jön - ez tán fölösleges kérdés eztán. Üdvöm: e.lejáró szerkezet, s megszoktam a vak mozgást már. téglafalnedv, ami átjár. Lehet: feneketlen-mély káté. Se nap tükre, se hold tükre, csak zuhanok mindörökre. Lehet, hogy egy önfaló lyuké vagyok már, mely mindent elnyel? Erre születsz, balfék ember? Hej, te álomkék, múlandó világ! Csak azt tudom - uram, halld már - ott leszek a csobbanásnál. S indulunk az ismeretlen iránt. \___________________________)
