Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-26 / 228. szám
8 Irodalom művészet 1992. SZEPTEMBER 26. Rácz Olivér: Flock doktor korszakalkotó hagyatéka A tudós Flock doktor, képviselő (hogy melyik párté, az most nem tartozik ide) maga elé húzta vadonatúj jegyzettömbjét, és sebesen írni kezdett 1. Bevallom, eleinte meglehetősen gyakran tévelyegtem, zsákutcákba kerültem. Feltételezéseimben és következtetéseimben helytelen alapelvekből (princípiumokból), bizonyítékokból (argumentum) és levezetésekből (dedukció, illetve indukció) indultam ki. Olykor félrevezettek az általam követett, de utóbb tévesnek bizonyult tézis- antitézis-szintézis gondolatmenet látszólagos összefüggései is. Mindezt előre kell bocsátanom, hogy érthetővé tegyem, miért vettek igénybe elméleti előkészületeim kerek hét esztendőt. 2. Természetesen kezdettől a madarak (Aves) életmódját, szokásait, szárny- használatuk, repülésük technikáját tanulmányoztam. Megfigyeléseimben a természet következetes törvényeiből indultam ki. A halak (Pisces) úsznak: az ember játszva elleste tőlük ezt a tudományt. (Meg kell mondanom, jómagam eléggé késve, suhanc koromban tanultam meg úszni, ez azonban azzal az előnnyel járt, hogy nagyobb súlyt helyeztem aa tudatos cselekvésre, mint az ösztöhösségi tényezőkre, s ez későbbi kutatásaim során kedvező módszertani iránymutatónak bizonyult.) Az emlősök (Mammalia) járásra, futásra, egyesek kapaszkodásra markolásra használják végtagjaikat, de tanult tőlük az ember (Flomo sapiens) számtalan egyéb, nagyon hasznos, sőt, olykor általábban nagyon kellemesnek mondható biológiai fogásokat is, amelyekre most nem szán- déozom kitérni. A hüllők, csúszómászók (ezeknek tudományos, latin nevét mellőzöm: legutóbbi költözködésem alkalmával húsz kötetes Lexikon-enciklopédiámnak ez a kötete sajnálatos módon elkallódott), de ezektől is rengeteget tanultunk az évezredek során - rengeteget tanulunk tőlük manapság is: mindenekelőtt a homo politicandus alfaja. (Nem tévesztendő össze a homo politicus- szal.) Ilyen előzmények után jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy az ember - kellő felkészültség után - könnyedén elsajátíthatja a repülés (szárnyalás) tudományát, képességét is. 3. Tudatában vagyok annak, hogy ezzel a kérdéssel előttem már Daidalosztól és Ikarosztól kezdve, egészen Verne Gyuláig (Jules Verne), írók, költők, tudósok végtelen sora foglalkozott. Csakhogy engem nem a művi, a gépesített repülés lehetőségei foglalkoztattak. Ellenkezőleg a tökéletes emberi szabadság gondolatának megvalósításán kívül (képzeld csak el: idegen tájakra repülhetsz, szabadon, gondtalanul; nevetséges országhatárok felett suhanhatsz át, s immár nemcsak képzeleted szárnyalhat végtelen magasságok felé, hanem te magad is!) engem ezeken a magasztos terveken és célokon kívül a természetvédelem gondja is áthatott. Ha és amikor megtanultunk repülni (szárnyalni), kirekeszthetjük életünkből ^ szennyező gázokat, a gépkocsik, repülőgépek kipufogó csöveinek ártalmas termékeit, a vízlépcsőket, atomerőműveket és az idegeinket felőrlő zajártalmakat. Az embernek meg kell tanulnia repülni! 4. Kezdeti tévedéseim onnan eredtek, hogy eleinte a verebeket tanulmányoztam. Magot, morzsát szórtam az ablakpárkányra. Talán a célirányos táplálás tenné? Ezekben a napokban, hetekben magam is magokkal, magvakkal kezdtem táplálkozni, de ígéretes eredményeket nem észleltem. Inkább károsakat, de ez nem tartozik aa tárgyhoz. Az azonban igen, hogy egy széncinkének valamint a közeli réten csemegéző feketerigóknak köszönhetően rádöbbentem, hogy tökéletesen rossz irányban tapogatózom. Számtalan madár férgekkel, gilisztákkal, sőt - hússal él! Lásd: keselyűk (Vulturidae), ölyvek (Buteos), a sasok (Aquilae), baglyok (Strigidae) - ezek a köteteim nem kallódtak el -, és sorolhatnám tovább, de ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy felismerjem: nem a táplálék összetétele a döntő. Ekkor hasított át agyamon vakító villámként a felismerés: a megfelelő lélegzési mód, a kellő számymozdulatok, a kanyarodás és lebegés technikájának az elsajátítása, a megfelelő légáramlatok helyes kihasználása - ezek a döntő tényezők! Azt is megfigyeltem, hogy néhány egyed nemcsak a szárnyával, hanemfarktollaival is irányítja röptét. Az ember ezt nem teheti meg, de ez sem leküzdhetetlen akadály. A halak például uszonyokkal dolgoznak, s az ember ezt is elsajátította. (Búvárok, tengerkutatók.) Ennyi engedményt én is tehetek: ez még korántsem gépesítés. Én azonban nemcsak láb-, hanem kézuszonyokat is fogok használni, illetve napi előgyakorlataim során - reggel két óra, este másfél óra - már használok is. Mondanom sem kell, hogy az uszonyokat a tulajdon tervrajzaim és a megfigyeléseimen alapuló hasznossági elvek alapján módosítottam. A legfontosabb a helyes légzési technika ellesése volt. Fontosabb, mint az áramlatok kihasználásának a lehetősége - ezt majd csak a gyakorlatban fogom kikisérletez- ni -, az azonban bizonyos, hogy a madarak teljes szélcsendben, tehát áramlatok híján is képesek repülni. A helyes légzési technika a döntő. (Naponta másfél óra reggel, két óra este. Itt fordított az időarány, mint a szárny- gyakorlatok esetében: az esti órákban tisztább, zavartalanabb a levegő.) Arra is hamar rájöttem, hogy induláskor - néhány nehezebb testű, nagy madarat kivéve - különösebb nekirugaszkodásra nincsen szükség: a fecske, veréb, cinke úgyszólván helyből startol. (Tekintettel azonban arra, hogy fajsúly szempontjából feltétlenül az említett „súlyosabb testű madarak szintjéhez tartozom, bizonyos nekirugaszkodást számításba kell vennem.) 5. Amint már említettem, kísérletezéseim, módszerem tökéletesítése kerek hét esztendőt vett igénybe. Méltán felmerülhet a kérdés, honnan tehettem szert ennyi mérhetetlen türelemre, kitartásra? Elárulom: már lankadatlan fáradozásaim harmadik évében tudtam, csalhatatlan biztonsággal tudtam, hogy kitartásomat siker koronázza, tudtam. TUDTAM. 6. Onnan tudtam, mert egy koratavaszi napon, esti légzési és számygyakor- lataim közben, váratlanul, mámoros boldogsággal eltelve éreztem, hogy mintegy tíz centimétemyire eltávolodtam szobám padlójától. Kisiettem az erkélyre. Teleszívtam tüdőmet levegővel - természetesen nem amolyan „vegyünk mély lélegzetet” módra, hanem úgy, ahogyan madár-kartársaimtól lestem el -, s az eredmény: húsz centiméter erkélyem betonlapja fölött. Egy hónappal később - negyven! 7. Azt hiszem, már akkor nekivághattam volna első önálló, szabad repülésemnek. De biztosra akartam menni. További négy évig tökéletesítettem a. / légzési, b. / szárnyhasználati, c. / kormányzási és áramlat-kihasználási technikámat. S ma - végre nekivághatok! Nincsen szükségem dombra, toronyra, nekiira- modási területre: az ötödik emeleten lakom. Csak annyi nekirugaszkodásra lesz szükségem, hogy a háztető fölé jussak! Flock megelégedetten letette örökíróját, még egyszer átfutotta feljegyzései hét pontját - a hetes bűvös szám, mindenki tudja! -, felcsatolta szárny-uszonyait, teleszívta tüdejét levegővel, és kilépett a nyitott ablakon. * Nyugodjék békében. Az ajtó becsukódott utánuk, és ő egyedül maradt. Még mindig égett az arca az izgalomtól, és hogy Karcsi haláláról is beszélt, egészen felkavart benne mindent. Amióta eltemették a pénzen, amit a házbeliek és az ismerősök gyűjtöttek, nem tudott beszélni róla. Maga is meglepődött, hogy az imént, itt a mikrofonba elmesélte utolsó karácsonyukat, azt, hogy mindannyian tartották magukat, és Karcsi is úgy tett, mintha nem tudná, nemsokára meg fog halni. Eszter visszament a szobába, leszedte az asztalt: a süteményes tálat, a kávéscsészéket, a cukortartót, ésN ment a konyhába mosogatni. Arra gondolt, jó lenne visszahallgatni, amit mondott. Mintha egy kicsit össze-vissza beszélt volna arról, hogy jók az emberek, meg hogy csak az a baj velük, előbb várnak, csak azután adnak. Ennek nincs semmi értelme... Talán adjanak előbb, utána várjanak? Meg minek is mondott olyan hülyeséget, hogy nem érti, miért sírnak az emberek, amikor nagyon szépen meg lehet élni? Ezt ő mondja, aki egyedül nevelt két gyereket. Több helyen is vállalt takarítást, ablakpucolást, és jutott szép ruhákra, mindenre. Na de mi az a minden? Meg utána azt mondta, hogy a bizományiban szokott vásárolni. Ez így együtt nem állja meg a helyét. Ha jutott szép ruhákra, akkor nem biztos, hogy olyan meggyőző, ha ők ott szokták beszerezni... Öblögette a csészéket a langyos mosogatóvízben, és mint már annyiszor, megint rosszullétet érzett, amit a kimerültségtől szokott. Gondolta, leül kicsit, de annál iz- gatottabb volt. Hát lotyögtette az edényeket a vízben tovább. Drága kisfiam - gondolta -, még arról is beszéltem, hogy te egyszer sírva jöttél haza az iskolából, mert a többéves, kopott tolltartód elszakadt. Sírtál, mert szégyenkeztél a többiek előtt. Én meg elmagyaráztam neked, senki nem több attól, ha drága tolltartója van. Ezt mondtam itt az előbb a mikrofonba, és még büszke is voltam magamra. Tulajdonképpen azért beszéltem össze annyi zagyvaságot, mert úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy én, aki másoknál takarítok, aki mások cselédje voltam egész életemben, most megdicsőüljek ország-világ előtt. Megzavarodtam. Azt mondtam, nem tudom, miért sírnak az emberek. Magamat állítottam példának a többiek elé. Aztán ha kilépek a lakásból, és majd az se köszön viossza, aki a legtöbbet adta temetésedhez, azt magamnak köszönhetem. A nővéred most érettségizett. Nem tud elhelyezkedni, ha nem segít nekünk valaki. Mi lesz, ha azt mondják, szerezzek neki valami jó kis helyet, ahol takaríthatna? Amikor apátok itthagyott bennünket, és riadtan bújtatok hozzám az utolsó nagy veszekedés után, megesküdtem, hogy tisztességgel felnevellek benneteket, egyedül is. És hajtottam, mint az őrült. Közben elfelejtettem rátok figyelni. Ugyanolyan követelményeket támasztottam elétek, mint saját magam elé. Pedig ti nem tehettetek semmiről, és nem esküdtetek meg semmire... Végre leült a nyitott konyhaablak közelében. Nemcsak a meleg, de a mostanában olyan sokszor rátörő kimerültség is tette, hogy gyöngyözött a homloka. Zsóka a munkaközvetítőben van. Csak hitegetik. Hogyan magyarázza meg neki, hogy érdemes volt tanulni, és kitűnőre érettségizni? Életében először kapott lehetőséget arra. hogy beszéljen, és mire használta fel ezt a lehetőséget? Arra, hogy egy mártír szerepében tetszelegjen, hogy ne azt mondja el, amitől nem tud aludni már hónapok óta, hanem valami teljesen hazug és hamis szerepet játsszon. Hőst akartak bemutatni, és ő eljátszotta ezt a hőst. Korunk rettenthetetlen asszonyát. Mintha nem tudná mindenki, aki ismeri, hogy nem az. Miért nem mondta el, hogy nem így képzelte az életét? Miért nem beszélt arról, hogy semmi nem sikerült, amibe belefogott? Úgy érezte, le kell feküdnie kicsit, hogy jobban legyen. Az utóbbi időbben már csak vonszolta magát ide-oda. Nagyon elhagyta az ereje. És most ez a rádióriport! Mi volt ez a kényszer, hogy minden kudarcát győzelemnek akarta beállítani?- 0, kisfiam! - nyögdécselte már az ágyban -, még azzal is dicsekedtem, milyen türelmesen haltál meg, és hogy milyen önuralommal néztük végig! Amikor inkább ordítanom kellett volna! Motyogott még maga elé, és már majdnem elaludt, amikor Zsóka hazajött.- Alszol, anya?- Nem - mondta Eszter -, csak ledőltem kicsit.- Nincs munka - dobta le magát a lány az egyik kopott fotelbe. - Ezt mondják minden nap. Mi a fenének ragaszkodtál hozzá annyira, hogy gimnáziumba menjek? Meg cirkuszoltál állandóan, hogy kitűnő legyek! Az asszony kiült az ágy szélére. Mondani szeretett volna valamit, de teljesen száraznak érezte a száját, és nem jutott eszébe semmi biztató- Nem baj - mondta Zsóka hirtelen -, már jelentkeztem egy hirdetésre. Fiatal lányokat keresnek vendéglátó szakmában, nem kell képesítés. Csak egy kis nyelvtudás. Elvégre négy évig tanultam németül. Úgy hirdették, havi ezer márkát lehet keresni. Elmegyek. Vitatkozni kellett volna vele, hogy ez képtelenség, mindenki nem mehet el az országból, meg hogy most nehéz, de később majd könnyebb lesz. Ehelyett kifelé kezdett botorkálni, és azt mondta, lezuhanyoz.- Na, bent leszel a rádióban? Voltak itt? - kérdezte hirtelen felvillanyozva a lány. - Mikor leszel bent?- Pénteken... De ne hallgass meg! Nem tudta, mit válaszolt, mert megeresztette a vizet, és bőgött a zuhany alatt, mint fia halála óta annyiszor. Bán Zsuzsa: Riportalany Szentmihályi Szabó Péter: Nem lenne más Csanády János: Vannak itt társak Úgy élni egyszer még, miként a gyermek, kiről gondoskodnak, s akit szeretnek! A világ úgy lenne érdekes, amilyen éppen - csak nézve, bámulva könnyű lenne élnem. Nem tudnám a múltat, jövő nem bántna, csak leskedlődnék e csúf és szép világra, nem lenne más féltett tulajdonom, mint bőrömön belül a birtokom, csak néhány játék, néhány jó rokon, ki őrködne mindig könnyű álmomon. Az öregség ez, ezt várom én talán, a végtelen idő innenső oldalán, mikor eloszlik lassan tudás, remény, s a vágyaimat csöndben elfelejteném. Ülök a gyertyafényes irodában, és a karbonárik hőstetteiről szóló vastag ponyvát olvasom. Igen, a forradalmak szegénylegényei. Nagy együttérzést vált ki bennem a könyv, mert magam is szegénylegény vagyok: fél évig tűrtem a kollégium „katonás” rendjét, erőszakos, „öntudatos” légkörét, hát illegalitásba vonultam, beköltözhettem - Tornyai Sándor, mesterem engedelmével - a műhely mellé ragasztott beton irodába. Az otthagyott kollégiummal csupán ugyancsak nyughatatlan természetű barátom kapcsol még össze, aki időnként meglátogat a jéghideg télben, olajos rongyokkal béfűtök a kis vaskályhábba, s együtt falatozunk a hazai kenyér-szalonnából. AIX. kerületben. A jéghideg télben. Pista azt mondja magáról, hogy ő Petőfi leszármazottja, és ez a csacsiság valami romantikát visz a rideg világba. S verseink ébren tartják a költészet szellemét. Ahogy múlik az idő, mindent összemos, összekavar: most is mintha a beton iroda vaságyából bámulnám a sötét plafont, s ráképzelném az égboltot rokon csillagaival. Mintha a Göncöl szekerén ülne valamennyi társam, akik a gyermekkoromat végigkísérték, s miután elhagytam a szülőfalut, ők pedig ott maradtak, az emlékekből idézgetem őket. Szép volt a Bogárdi utcai bandázás elemista korunkban, az árokparti rongy- focizások, nagy rohanások, mikor ban- davezérségig vittem, s akik velem tartottak, arra is alkalmuk volt egyszer-két- szer, hogy megtapsoljanak, például mikor a szívszakasztó Kisbíró című verset mondtam, Aranyhoz, Petőfihez emelkedhettem a Pokolhoz című vendéglő tánctermének kicsike színpadán, melyet a református iskola önképzőköre rendezett „egész estét betöltő” előadást verssel, dallal, színdarabbal. Elúszik ez az eset, elkísér Budapestre, a Délibáb utcába, ahol már magam rendezhettem a Petőfi életéről szóló színdarabot, s eljátszhattam a rapszódikus főszerepet. Tovább lebben Salgótarjánba, az északi végekre, ahol ugyanez a társak utáni nosztalgia vezetett szerelőműhelyi társaim közül a városi irodalmi körbe; majd átlebben Pécsre, a dél-dunántúli nagy városba, ahol egy-két év múlva egyszerű diákká vedlettem (elmondhatom, hogy boldogan!), s verseimet maga a nagy Várkonyi Nándor olvasta el, és adott bíztatást a jövőre. Mert társak, társak voltak a versek is,'melyeket emlékek, nyelvek, zengések közül bányásztam elő, s ha indulataim már elragadtak volna, verset írtam önvédelemből és magabiztatásból. Meghozta nekem a társak bizalmát, híres jóbarátja tudtam lenni mindenkinek, aki támaszért fordult hozzám, és azoknak is, akik Ahmatovát magára hagyták azokban a szörnyeteg években, s akikre így emlékszik: „Ha mindenki, aki lelki támaszt / keresett már nálam életében: / szent bolondok, megszállottak, némák / fegyencek és öngyilkosjelöltek / küldenének csak egy- egy kopejkát / „Egyiptom leggazda- gabbja lennék” / de nem küldenek nekem kopejkát Ezeknek a baarátoknak csodálatos szimatjuk volt; s amikor vadidegentől élet- reszóló ajándékát kaptam a baráti, felebaráti segítségnek, ha gödörbe vitt az élet, nyom nélkül eltűnetek. Ma is hitetlenkedve nézem őket. A tarka, nemes-anyagú keleti szőnyegnek csak néhány arabeszkje villant fel itt. Mert a költőkről nem beszélek. Az ő arcképükkel van tele a perzsaszőnyeg, melyet lábommal nem érintek: a falra akasztom, hadd függjenek ott a Petőfi dagerrotípia és egy-egy számomra kedves, tarjáni oklevél társaságában, minden időben. Vannak itt társak! Még! Vannak!
