Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-22 / 198. szám

ism. augusztus 22. Kulturális panoráma 9 EGY NYÁRON ÁT Hangverseny a szolnoki Belvárosi nagytemplomban Móricz Zsigmond, az örök klasszikus Halálának félszázados évfordulójára készülünk Még talán egy gombostűt is ne­hezen lehetett volna elejteni a hét­fői koncerten, annyi zenebarátot vonzott a megyeszékhely gyönyö­rű barokk templomába Gregor Jó­zsef és Égető Mária koncertjének híre. Az érdeklődés mértéke min­den szónál ékesebben jelezte, mennyire áhítják a szolnokiak az ezen a nyáron sajnos megcsappant számú templomi hangver­senyeket. A-koncert műsorán elsőként Égető Mária, a szegedi dóm orgo­nistája mutatkozott be. A művész­nő Vivaldi-J. S. Bach d-moll con- certoját adta elő (BWV 596.). A hangverseny első perceiben Égető Mária kissé elfogódottnak tűnt - ez szolgál magyarázatául a tempójá­ban, értelmezésében és stílusában erősen vitatható produkciónak, mely kritika alól egyedül a darab utolsó tétele képezett kivételt. Ezt a kezdeti elfogódottságot még va­lamelyest érzékelni lehetett Schu­Az évek során Juli gyermekből nagylány lett, Takács Pista meg­mutatta, hogy öreg ember nem vén ember, ha nyugdíjas is tud (mert kell) dolgozni, Mágenheim doktor fején kevesebb a hajszál, pedig eredetileg is meglehetősen kopasz volt, és mintha hiába lett volna rendszerváltás: a már kezdetben is vállalkozói alkatú Gábor Gábor stúdiója semmit sem bővült, gaz­dagodott. Mindenki tudja, aki a fentieket olvasta, hogy a Szomszé­dokról beszélek, a televíziós re­gényfolyamról, minden második csütörtökön megjelenő régi isme­rőseinkről, mondhatni barátaink­ról. A teleregény immáron hatodik esztendejében jár. Szülőatyja, író­ja, főrendezője Horváth Ádám, és akik nem figyelnek eléggé oda, azt hiszik, hogy ez Horváth Ádám ,,összes művei”, mert csak a Szomszédok óta figyeltek fel a ne­vére. Holott éppenséggel ő a Ma­gyar Televíziónak talán a legsok­oldalúbb, legtöbb műfajú rendező­je. Operát vagy balettet például ép­pen úgy rendezett, mint vetélkedőt vagy - s meglehet, ha egyszer élete alkonyán mérleget csinál, erre lesz a legbüszkébb - a rengeteg előké­születet kívánó, 1989. június 16-i bért: Ave Maria című művének megszólaltatásakor is: ez az in- terpretáciő kissé szárázabb volt a kívánatosnak ■ ion Az elhangzottak-után-igazi, örömteli meglepetést okozott a művésznő a műsorán következő két darab: T. Dubois Toccata és A. Guilmant I. orgonaszimfóniája két tételének^ tolmácsolásával. Úgy tetszik, hogy a XX. századi francia orgonamuzsika az ő világa, mely­ben igazán meg tudja csillogtatni valóban figyelemre méltó orgonis­ta erényeit. A Guilmant-mű után felcsattanó elismerő tapsot a mű­vésznő ráadással köszönte meg. A koncert másik szereplője Szolnok gyakori művészvendége: Gregor József operaénekes volt ez estén. Előadásában elsőként két dal hangzott el J. S. Bach Geistli­che Lieder-sorozatból, majd a Magnificatból következett egy ária, melynek szerzője ugyancsak J. S. Bach. Gregor József - az Ége­Nagy Imre és vértanútársai teme­téséről szóló egész napos közvetí­tést is ő irányította.- Ami a Szomszédokat illeti, kezdettől fogva azt mondtam: ez szórakoztatás, nem irodalom, sem­miképpen nem művészfilm, a kri­tikusokat és a közönséget egyaránt arra kértem: ne úgy nézze! Hanem úgy, mint egy szórakoztató törté­netfolyamat, amely kissé publi- cisztikus, kissé riportszerű is, hi­szen a szereplők napi élete, napi problematikája, napi gondjai és napi örömei - még ha szerzőként én találom is ki őket - lényegében azonosak a nézők nagy többségé­nek mindennapi életével - mondja a rendező. Csak éppen színészek játsszák. És nem is kevesen. A fő­szereplőkön (Kulka János, Frajt Edit, Ábel Anita, Csűrös Karola, Komlós Juci, Zenthe Ferenc, Ivan- csics Ilona, Nemcsák Károly, Fe­hér Anna, Trokán Péter, Koltai Já­nos, Bajor Imre, Pásztor Erzsi, Pa- lócz László) kívül eddig több mint ezerötszáz színész fordult meg a sorozatban, vannak köztük állan­dók, vannak időről időre visszaté­rők, s vannak, akik csak egyszer vagy kétszer álltak a kamera elé. Az utóbbi időben, úgy érzem, teli­tő Mária tolmácsolta Schubert-mű után - szintén műsorára tűzött egy híres és népszerű Ave Máriát, szer­zője J. S. Bach prelúdiuma nyo­mán Gounod. Az énekművész mű­sorát Salastro két áriájának előadá­sával zárta (részletek Mozart: Va­rázsfuvola című operájából). Gre­gor József - ahogyan azt már több ízben rögzítette e sorok írója - min­den alkalommal és minden hely­színen művészi hivatástudatának megfelelő színvonalon szerepel; így volt ez hétfőn este is, amikor a nagyszerű akusztikájú Belvárosi nagytemplomban Égető Mária ér­tő kíséretével élvezhette kifogásta­lan tolmácsolásait a hálás, a pro­dukciókat lelkesen tapsoló szolno­ki közönség, mely abban bizako­dik, hogy a jövőben a felbecsülhe­tetlenül széles egyházzenei reper­toár ritkábban hallható kincseivel is megismerkedhet a népszerű da­rabok mellett a művész tolmácso­lásában. Szathmáry Judit találat volt Raksányi Gellért beál­lítása. Ugyanilyen telitalálat kez­dettől fogva Etus, a nemcsak kül­sejében, de szellemiségében is örökifjú nagymama. „Pjrivát” ér­dekessége, hogy Horváth Ádám felesége, Csűrös Karolajatssza, és hogy az alapmodell, akiről a forga- tókönyvíró-rendező ezt a figurát megmintázta: Ádám anyja, a má­sodik férje, Sárközi György után Sárközi Mártának nevezett hajdani lapszerkesztő, Márta első férje Horváth Zoltán volt, a kiváló szer­kesztő-történész, az ő édesapja pe­dig - Molnár Ferenc, a Pál utcai fiúk és színpadi remekművek egész sorának halhatatlan írója.- Forgattam már tévéfilmeket nagyapám, Molnár Ferenc művei­ből, és legközelebbi televíziós fel­adatom ismét ez lesz. Az Ibolya, továbbá az Előjáték Lear királyhoz című Molnár-egyfelvonásosokat fogom megrendezni. Ezt a két egy- felvonásost a színházak általában egy harmadikkal, a Marsallal kö­zösen szokták színre vinni. A Mar­sall televíziós változatát én már jó néhány évvel ezelőtt leforgattam, így aztán nagy ambícióval látok neki a másik két ikerdarab megva­lósításához. Baljós napra fordult az óra 1942. szeptember negyedikén: ekkor érte fővárosunkat az első légitámadás. A magyar irodalom pedig nagy halottját sirathatta: miközben a bombák hullottak, meghalt a napok óta agyvérzés­sel kínlódó Móricz Zsigmond. Én magam akkor mindössze hét hónapos csecsemő voltam, a na­pot mégis számon tartottam a családi legendárium jóvoltából, mivel az egyik tétova bomba éppen azt a bérházat érte. amelyben mi is laktunk, s pont azon a részen, s apáin amatőr felvételei máig őrzik a mellettünk látható pusztu­lást. Móricz Zsigmond műveit igazán csak kamaszkorom­ban szerettem és ismertem meg, ekkor tudatosult csak bennem, hogy halála napja azonos az előbb említettel, mégis valahogy, tudat alatt szinte, a családhoz tartozó­nak éreztem, talán azért is. mert sokáig lakott a Lágymá­nyoson, s gimnáziumba me­net naponta elhaladtam lakó­háza s emléktáblája előtt a ró­la elnevezett körtéren. így az­tán azt is természetesnek tar­tottam - már évtizedekkel ké­sőbb, a centenáriumi ünnep­ségek idején -, hozzájutva egy nagyobb méretű fényképfel­vételhez, hogy előszobánk falára kiakasztottam azt. Egy alkalom­mal a postás rákérdezett barátsá­gosan: A kedves nagypapa? Ek­kor éreztem át igazán, hogy igen, valóban lehetne az is, hiszen na- gyapáim-korú volt, s milyen bol­dogság lehetett volna, ha lett vol­na egy olyan nagyapám is, mint Móricz Zsigmond. S nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak nagyapja ő, jelképesen értve. Nem 19. száza­di, Jókai bácsis módon, ami szin­tén érték természetesen, hiszen nagyapáink nagyapjait is ma­gunkénak érezzük. Nem, Móricz Zsigmond téveszthetetlenül hu­szadik századi író, a század első felének reprezentatív alkotója, akinek életműve mindenféle ki­sajátítási kísérletnek ellenáll, ez­zel is bizonyítva maradandósá- gát. Nagyapa is sokféle van termé­szetesen, s Móricz abba a hagyo­mányos és rokonszenves felfo­gásba illik bele, amely a mesélő­kedvet, a köréje gyülekezők fi­gyelmét lekötni képes elbeszélő és megjelenítő erőt hangsúlyoz­za: megtörtént vagy megtörtén­hetett dolgok számontartóját ál­lítja elénk. Számomra, s gondo­lom, sokunk számára Móricz Zsigmond a huszadik század Arany Jánosa, azaz olyan epiku­sa. aki a magyar alakokkal bené­pesített magyar világ feledhe­tetlenül hiteles rajzát adja. Soká­ig babonának, polgári tévelygés­nek számított magyar alkatról, jellemről, nemzeti sajátosságok­ról szólni, pedig minden nemzet­nek, s azokon belül is a különféle rétegeknek, népcsoportoknak, foglalkozási ágaknak vannak különös sajátosságai, s nemcsak a néprajznak és a szociológiá­nak, hanem az irodalomnak is hatalmas feladatai és lehetőségei vannak ezek megragadásában. Méghozzá mással be nem he- lyettesíthetőek, hiszen a művé­szet nem tudomány: más is, több is annál: olyan képet ad a világ­ról, amely monográfiák soránál hatékonyabban épülhet be a sze­mélyes és a nemzeti tudatba is. Kinek ne jelentene feledhe­tetlenül éles képet az emberi ter­mészetről s egy szociológiai helyzetről is a híres Hét krajcár, a pályát igazán elindító elbeszé­lés, amelynek igazi újítása az volt, hogy az érzelmességet nem az érzelgősség felé hajlította, nem prédikálta a morált, hanem szimbolikusan megjelenítette, s ezzel a tételt élővé varázsolta. Vagy ott van az EVt/é/y-trilógia. Az író könyvtárnyi munkát ta­nulmányozott át és jegyzetelt ki e nagyszabású történelmi re­gényhez, amelynél hitelesebb rekonstrukció nehezen képzel­hető el. Ugyanakkor az olvasó­nak egy percre sem jut eszébe, hogy történelmi források fel­dolgozását forgatja, hiszen irodalmunk egyik legeleve­nebb regénye van a kezében, amelynek lapjairól az élet árad felénk. Folytathatnánk a sort, de fölösleges, hiszen alapigazságot járunk csak körül. Móricz Zsigmond olyasmit tudott, aminek ilyen szinten nagyon keve­sen voltak birtokában. Nem lett mást, csak a megfigyelt, a tapasztalt életet rögzítette, tie közben, szinte észrevehe­tetlenül, minden iroda­lommá vált a keze nyomán. Egy életmű utóéletében lél század nagy idő. Elég az elfeledéshez is, az újrafelfe­dezéshez is. Móriczot tették ez idő alatt szinte egyetlen példává is, nevezték korsze­rűtlennek is, múlt századi­nak, a magyar világban bennragadónak, ösztönösnek, de ez. a sokféle pró és kontra érvelés és indulat nem kezdte ki művét. Tudjuk, nem ő az egyetlen, hiszen olyan kortársai voltak, mint Krúdy Gyula és Kosztolá­nyi Dezső, s még mások is, de tudjuk azt is, hogy Móricz csak egy van, s ez az egy: pótolhatat­lan érték. Akiknek földönjárva mesélő módszere kevés, ám sze­ressék jobban Krúdy Gyulát, akik az egzisztenciális létprob­lémák filozofikus megközelíté­sét hiányolják, ám szeressék jobban Kosztolányi Dezsőt vagy Füst Milánt, de engedtessék meg Móricz Zsigmond híveinek is a mester iránti szeretet, s még in­kább az az irodalomszemlélet, amely minden kimagasló értéket együtt lát: Krúdyt, Kosztolányit, Móriczot egyazon Parnasszus ormaiként. Vasy Géza (MTI-Press) Nem csak a Szomszédok / Horváth Adám újra Molnárt rendez Kippl-Konai Ju/.scf: Móric/, /siginoiul Utolsó beszélgetés Inke Lászlóval (Lapzártakor kaptuk a hírt: a művész elhunyt) Égj jellegzetes Inkc-mozdulat Hatvannyolcadik évében jár­va, az utóbbi időben betegségek­kel, operációkkal viaskodva In- ke László nemrég nyugdíjba vo­nult. Alkotó embernél azonban a nyugdíj nem jelent igazi életfor­maváltást. Inke nem tétlenkedő típus, s ha most már nem is az Arizona Színház folyósítja havi illetményét, ez nem jelenti azt, hogy vége a pályának.- Lélekben semmiképp! - mondja Inke László. - Délután hat óra körül ma is elfog a harc­téri idegesség, és nyugtalanul kérdezem magamtól: miért nem vagy már az öltözőben, nem ké­sel el? Bizsereg bennem minden, és máris indulnék, mit indulnék, rohannék a színházba ... Pillanatnyi szünet után foly­tatja:- Szerencsére lesz rá alkal­mam az új szezonban is. Igaz­gatóm, Mikó Pisti (Istvánt ille­nék talán mondanom, de nekem, sőt valamennyiünknek Pisti ő, amióta elkezdte és ebben a szín­házban kezdte el, még Thália ko­rában a pályát), jelentősen meg­emelte a fizetésemet, hogy ma­gasabb alappal menjek nyugdíj­ba, és megígérte, hogy évente két produkcióban továbbra is számít rám.- Ez az év nemcsak a nyugdí­jazás éve, de a jubileumé is.- Igen. Éppen ötven évvel ez­előtt léptem e pályára.- Hol kezdődött és mivel?- Debrecenben indultam, ak­koriban a vidéki színházak közül a legjobbak közé tartozott. S hogy mivel? Hát azt nem lehet elfelejteni! Ádámmal! Egyéb­ként azóta is Madách rajongója, híve vagyok. Négy nap alatt nyolc előadást játszottunk, dél­utánonként az ifjúság, a diákság számára mutattuk be Az ember tragédiáját.- Nem mondom, hogy ez ke­vés, a napi két Tragédia, de hát ifjú színész sokat kibír!- Szó szerint ezt mondta a di­rektorom is, Kőszegi Géza, ami­kor panaszkodtam neki, hogy ez egy kicsit sok. Hiszen az Évák például ketten voltak. Az más, felelte Géza bácsi, azok hölgyek, és nem is olyan fiatalok, mint maga, fiam.- Induláskor két Éva, az élet­ben pedig legalább négy vagy öt feleség, ez is szép teljesítmény.- A feleségeim közül egy ré­gebbitől két fiam, a jelenlegitől pedig két lányom van, úgy lát­szik, mindig dupláztam. Vissza­térve a debreceni kezdésre: egy idősebb pályatársam, Turóczy Géza figyelmeztetett, hogy az egyik Éva kissé „tapadós”, játék közben, izgalmában vagy ki tud­ja miért, egyre közelebb megy a partneréhez, a ruháját cibálja, a parókáját rángatja ... Színiigaz­gató (Inke Rezső) fia voltam, tudtam, mi a színházi ugratás, ezt is annak véltem. A házi főpróbán aztán rémülten láttam, hogy „az én Évám” egyre közelebb kerül, hiába hátrálok, szorosan követ, holott a jelenet nem is így volt rendezve, s a végén beszorultam két bokor közé. Kétségbeesé­semben, nemhiába a Paradi­csomban jártam éppen, isteni su­gallatra én kezdtem el húzkodni az ő gyönyörű, szőke parókáját. Az meg jött is lefelé a fejéről, kitört a botrány, Éva hisztérikus sírógörcsben tört ki, és kirohant a színpadról. Nyugalom, mondta a rendező, ez még csak próba és a próbát azért hívják próbának, hogy itt minden hibát kijavít­sunk és az előadás mindentől mentes legyen. S elrendelt tíz perc szünetet.- Szóval, már a pályakezdő színész is feltalálta magát, no igen, nyilván a génekben jött át, apai örökség.- Annyira, hogy már említett idősebb kollégám, Turóczy Gyula, aki ezt megelőzően így szólt hozzám: „Néztem a próbá­kat, ügyes vagy, fiam, talán még színész is lesz belőled!”, ezt kö­vetően így fordult hozzám: „Az anyád hétszentségit, te nagy csi­bész, hát te már most színész vagy!” Adám nemsokára Miskolcra szerződik, a színházak államosí­tása ott éri, Békés István a pesti Vidám Színpadhoz szerződteti, ott nagy csapat tagja lehet (Kiss Manyi, Komlós Juci, Ráday Im­re, a fiatal Lorán Lenke), de a teátrum, nevéhez híven, csak vi­dámságokat ad, és Inkének egy idő után honvágya lesz Shakes­peare, Csehov után, ennek ked­véért inkább otthagyja ismét Pestet, és Szegedre szerződik.- Szép évek voltak, hat évad Shakespeare-rel, Illyéssel és más óriásokkal - folytatja -, bár Illyés Fáklyalángja kis gikszert oko­zott nekem. Csak Kossuth ne let­tem volna az ő drámájában! Mert azt bizony elbuktam, aminek sok oka volt, érdektelen lenne itt most felsorolni, miért. Mégis ezt a produkciót hoztuk fel a vidéki színházak fővárosi fesztiváljára. Akkoriban minden előadást szi­gorú kiértékelés követett, és az értékelőktől függően hol a mű­vészi, hol a pártszempontok to­lultak előtérbe. A Fáklyaláng ér­tékelésekor egy pártközpontbeli hölgy, vagyis elvtársnő kijelen­tette: meg kell viszgálni, hogy nem direkt rontottam-e el nagy forradalmár hősünk, Kossuth alakját, hátha szabotálni akartam ezzel! Akkoriban ez félig-med- dig halálos ítéletet jelentett, ha elfogadják, ám szerencsémre mérgesen felugrott a zseniális Gellért Endre, a Nemzeti főren­dezője, a Fáklyaláng fővárosi színre vivője és valósággal ordí­tott: „Vegye tudomásul az elv­társnő, olyan művész nincs a földkerekségen, aki szándéko­san elront valamit!” Az ő tekin­télyével megúsztam, de meleg helyzet volt. Inke tele van ilyen színházon belüli és kívüli történetekkel, szívesen hallgatnám napestig.- Szeretném elmondani az öt­ven évemet. Bemutatni pályám emlékezetét, seregnyi fényképet szerepeimből, s a hozzájuk fűző­dő történeteket. Szeretnék me­sélni nagyszerű partnereimről, Dajka Margitról, Dómján Edit­ről, Sulyok Máriáról, Somlay Artúrról, Szemes Mariról, Bes­senyei Ferencről, Latinovits Zoltánról, Honthy fíannáról, hogy csak néhány nagyot említ­sek. Egy Honthy-sztori: Szegedre jött vendégszerepelni a Csárdás­királynőben, én voltam mellette Kerekes Ferkó, de először nem akart elfogadni, annyira fiatal voltam még, ám ezután csinál­tam magamnak egy olyan Mó­ricz Zsigmond maszkot, hogy a művésznő először fel sem is­mert benne! Szóval szívesen szórakoztatnám efélékkel is a közönséget, mint néhány éve önálló Madách-estemmel, ami­vel bejártam az országot. Mert bár nyugdíjas vagyok immár, de nyugodtan otthon üldögélni nem tudok! B. T.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom