Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-29 / 152. szám
4 A szerkesztőség postájából 1992. JÚNIUS 29. „Nem hiába fordultunk az önkormányzathoz! ’ ’ Közgyűlés a városházán - Ismét él egy régi utcanév cím alatt, az Új Néplap június 24-i számából örömmel értesültünk arról, hogy az önkormányzat - a lakosság kezdeményezésére, kérésére - képes volt egy korábbi döntését felülvizsgálni, megváltoztatni, és „visszaállította” a régi utcanevet. A június 25-i lapot olvasva, megtudtuk, hogy valóban a mi utcánkról van szó, és örülünk, hogy a számunkra idegenül hangzó Gorove út helyett viszszakaptuk a régóta megszokott Vörösmező nevet. Az utca nevének megváltoztatásával kapcsolatos sérelmünknek, keserű hangú levelünknek - 233 aláírással - e rovatban adott helyt a lap - június elsején. így ezúton is üdvözöljük, köszönjük az önkormányzat hozzáállását, döntését, és további eredményes munkát kívánunk. A Vörösmező út lakói Szandaszölős Gondolatok - infúzió közben Aki túl van az 50 éven, bizonyára jól emlékszik az agyoncsépelt jelszavakra, köztük arra, hogy: a mi társadalmunkban legfőbb érték az ember! Kezdetben elhittük, majd hamarosan rá kellett jönnünk: a hazug ideológia csak hazug jelszavakat szülhet. Hangzatos jelszavakban most sincs hiány, esküt tevő, bársonyszékekben ülő vezetők szájából, s ezeket az eddigi egy párt helyett már hat ontja - miközben életszínvonalunk a békának ama bizonyos testrészén van; az aktív munkaerő százezres tömegei váltak munkanélkülivé, nyugdíjasaink nyomorognak, s akiknek még van munkahelyük, máról holnapra élnek. Hogy ez így, ex katedra, nem igaz? Persze hogy nem! Akik a Kádár-kór (a hosszú ó nem nyomdahiba!) legfőbb értékű emberei voltak, élnek, mint hal a vízben, mert hosszú évtizedek alatt - nem bérből és fizetésből! - olyan tőkét halmoztak fel, melyből most játszva kezdhetnek új életet - büntetlenül! Most már joggal kérdezheti a Kedves 01 vasó, mi köze ennek az egesz eszmefuttatásnak a címbeli infúzióhoz? Mindössze annyi, hogy társadalmunk fekélyekkel terhes testén változatlanul van egy hely, és eza kórház, ahol szintén eskü is kötelezi az orvosokat arra, hogy a szó legszorosabb, legnemesebbb értelmében az embert, a beteg, gyógyulásra váró embert tekintsék a legfőbb értéknek! ., „>. Á A közelmúltban, egy ételmérgezés apropóján, miközben vénám kitartóan fogadta be öt üveg infúzió megszámlálhatatlan cseppeit, s láttam a hivatástudattal szorgoskodó orvosokat és nővéreket, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez a beteg ország egy nagy „kórház” lenne, melyben ugyanilyen hivatástudattal, elkötelezettséggel, képzettséggel rendelkező „orvosok”, munkájukat szerető, fáradtságot nem ismerő „nővérek” munkálkodnának azon, hogy a beteg mielőbb felépüljön, tudja, érezze és higyje, hogy a keserű tabletták, a fájdalmas tüszúrások érte és nem ellene vannak, s számuk napról napra kevesebb, mert a beteg állapota fokozatosan javul, s előbb-utóbb gyógyultan távozhat. Tudom, vágyálom az egész ... Félek, nehéz lesz a következő választások előtt olyan új jelszavakat kitalálni, melyeket el is hiszünk, s netán még tapsolni is tudunk neki. A jelek kísértetiesen ezt sugallják: miniszterek, államtitkárok, képviselők, polgármesterek jönnek-mennek, pótválasztások fulladnak sorozatosan kudarcba közöny és érdektelenség, de nyugodtan mondhatjuk: a be nem váltott ígéretek okozta csömör miatt! Szerte e hazában milliók örülnének, ha nem így lenne. Azt azonban sokkal világosabban kellene látni addig is a demokratikus hatalom mai birtokosainak - egy-egy, egész társadalmat érintő döntésük előtt -, hogy a népet nem lehet leváltani, nem lehet mindent a demokráciát most tanuló tömegek számlájára írni, mint azogy a ma elkövetett hibákat sem lehet az előző éra nyakába varrni. Mint ahogy az is a Napnál világosabb: a fejlődés egyik zálogát jelentő külföldi tőkebeáramlás sem emberbaráti szeretetre épül, nem a kárpótlás és hozsanna megnyilvánulási formája, hanem a racionalitás, a pontosan kiszámított kétoldalú érdekre, és húzóágazat lehet, ha időben, ésszerűen és megbízható távlatokban van jelen a gazdaság egészében. Egy biztos: a következő választásokon, bármelyik párt is kerül hatalomra, az Európához vezető úton fogjuk keményen megfizetni a vértelen forradalom árát! Addig is infúzióra van szüksége az embereknek, ha lassan is, de csöpögjön, mert kiszárad a társadalom megfáradt teste, lelke elfásul, és egy esetleges transzfúzió lényegesen többe kerülne. A dolgok jelenlegi állását tekintve, szkeptikus vagyok. Hogy nem egyedül, támassza alá a következő idézet, mely Hankiss Ágnes: Balatoni Anzix c. írásából való: „Persze lehet, hogy ez az összekapcsolás a neurózis egyik fajtája nálam, nem tudom, hisz miért vennénk számításba, amivel úgysincs mit kezdenünk.” Szilárd Ádám tanár Hogy hányféle az igazság? Az Új Néplap június 16-i számában, a Hányféle az igazság? című írásban olvastam, hogy a besenyszögi önkormányzatnak sokfelé kell osztania azt a kis pénzt, ami a rendelkezésére áll, így ne csodálkozzon rajta senki, ha nem jut belőle mindenre és mindenkinek. De a Malom utcai árok tisztítására csak jut, pedig az utcában nincs középület . . . Igaz, a 28. sz. alatti lakó nem hajlandó olyan szinten karbantartani az árkot, hogy onnan a csapadékvíz tovább folyhasson. Tudomásom szerint, ha valaki szándékosan rongál, kárt okoz, a törvény értelmében saját költségén kell helyreállítania vagy kifizetni a költséget, nem a közösség, a lakosság pénzéből! A tisztségviselőkre ez nem vonatkozik?! Boros József Besenyszög Pénzpocsékolás? A szolnoki Rozmaring utca páros oldalán lakók panaszolják, hogy több mint egy hónapja fölszedték náluk a járdalapokat. Arra gondoltak, bizonyára sima, aszfaltozott gyalogjárdát építere - a polgármesteri hivatal megrendelése alapján - mintegy 150 méter hosszúságban' építik az újat. Mivel az önkormányzat útfenntartási keretéből kb. 100 ezer forintnál többet nem tudnak nek a helyére, de mint az a kezdeti munkafolyamatból már látható, a leendő útnál a régi is jobb volt. Szerintük a készülő járdára fordított összeg nem más, mint pénzpocsékolás... A járdaépítéssel kapcsolatban végül is Zeleiné Barbócz Beátától, a Kommunális Vállalat (mint kivitelező) építési részlegvezetőjétől sikerült információt szereznünk, mely szerint a régi, töredezett, hepehupás járda helyérá költeni, nem telik másra, mint 40x40 cm-es fugázott lapjárdára, ami egy-két héten belül el is készül. S ha már megkerestük ebben a témában, sajnálattal megjegyezte, hogy a felszedett betonlapokat, amit más területen (ahol még nincs járda) hasznosíthattak volna, a lakók jogtalanul behordták az udvarukba! (A felvételen a régi lapok maradványa látható. Fotó: K. É.) Hozzászólás cikkünkhöz Miért félnek a jogos megszégyenítéstől? A gátlástalan betörők című, június 17-i cikkben foglaltakkal teljes mértékben egyetértek (szerzője Nagy Tibor). Sajnos az a szomorú a valóság, amit a nyilvánosság elé tártak. Minden becsületes embernek az a véleménye, hogy a bűnözés visszaszorítása már valóban nemcsak rendőri, hanem társadalmi ügy! Mit kellene tenni, hogy a segélykiáltást végre meghallaná valaki...? Szerintem az óvodában, az iskolában kellene elkezdeni az erkölcsös, becsületes életmódra nevelést. A pedagógusoknak nemcsak szóban, hanem a valóságban is igazi nevelőkké kellene válniuk, hogy amit a szülői házban nem kapott meg a gyerek, ők pótolni tudják. Erre azonban születni kell. Tehát a felvételiken jobban nézzék meg, ki az, aki a pályára alkalmas! Mert amíg a tanító néni simán napirendre tér afölött, hogy az első osztályos gyereknek elveszett az új, 1000 Ft-on felüli cipője vagy melegítője, addig természetes következmény, hogy már fiatal korában bűnözővé válhat valaki, aki a szülői házban is ezt tapasztalja. Nem fogadom el azt az érvet, hogy ha az óvodás korú gyerek elviszi a társa játékát, az nem más, mint „életkori sajátosság”, s még csak egy enyhe figyelmeztetés, ejnye-ejnye sem jár érte. Elmondhatom, hogy az én kisiskolás kori tanítóim a szó szoros értelmében azok voltak, s egyben nevelők is, nem pedagógusok, (Újabban az óvónőknek is azt mondják, óvodapedgógu- sok.) Az írás, olvasás, számolás megtanításával egy időben tanították, nevelték a gyerekeket az erkölcsös életre. Például, ha valakinek elveszett a radírja vagy a ceruzája, addig az osztály nem ment ki szünetre, míg elő nem került. És az osztály igenis megtudta, hogy melyik gyerekre kell vigyázni, mert lop, és a kiközösítéstől való félelme visszatartotta, s már kisgyerek korban mérlegelte, mi a helyes viselkedés. Biztosra veszem, hogy a valamikori kis osztálytársam nem lett bűnöző - hála a tanítóinak. Tehát ha kell, a tanítók pótolják a szülők által elmulasztottakat; ha szükséges, tudja meg az osztály, hogy melyik gyerek lop, és ha az újságba is bekerül egy eset, hogy másfél évig már börtönben volt az a 17 éves K. J., akkor legyen szabad legalább a teljes nevét megtudni, sőt az ismertetőjeleit is, hogy óvatosak lehessenek azok, akik találkoznak vele. Miért félnek a jogos megszé‘Ébressz - ajánlva Asszonyom! Elolvastam megszólítás nélküli, ledorongoló levelét az Öt percig nekik szólt a harang című, a kunhegyesi városi oldalban megjelent cikkemre, amelyik egy ötvenéves általános iskolai találkozónak állít emléket. Hogy finom legyek, házi dolgozata fröcskölt a rosszindulattól, és véleménye szerint az írás slendri- án, rossz, felületes, szóval bosszantó volt. Már ne haragudjon, de ítélete kísértetiesen hasonlít az ötvenes-hatvanas esztendők pár elemis vezetőinek a dörgedelmeire, valahogyan így: most asztán megtuggyák kendek, tanítók, tanárfélék, hogy kő tanítani, meg a tollút forgatni, mer’ elmagyarázom. Még a súlyos, bő számban fellelhető helyesírási hibái is ezt a szellemet idézik. Aki az írásaimat olvassa, annak aligha kell bizonygatnom, hogy emberközpontúak-e vagy sem, de annyit azért elmondok: ha én a kunhegyesiekről írok, egy osztályról, esetleg osztálytalálkozóról, mindig szeretettel, tisztelettel forgatom a tollat. így volt ez most is, tessék, vegyék elő az újságot. (Új Néplap 1992. május 21.) Teszem ezt azért, mert ismerem az ottani lelkeket, embereket, meg kedvelem is őket. A konokságuktól kezdve a gerincességig, sok mindent. A szememre veti, akad, akiről nem írtam, pedig ott volt, míg a másikat említem. Igaz, hogy ő is megjelent, de pontosan őróla nem kellett volna megemlékeznem. Az efféle haragszom rád-szerű női praktikákba nem óhajtok belebonyolódni, de ezúton hozom szíves tudomására: mint újságírónak, engedje meg nekem, hogy én döntsem el, hogy kiket nevezek meg, és kiket nem. Ez függ attól, mennyire megnyerő a pár mondatos bemutatkozás, mert aki végigsírja ezt a percet, aligha bírok tőle idézni. Ráadásul egy osztálytalálkozó esetén nem szoktunk minden ottlévőt felsorolni, hiszen akkor a tudósítás telefonkönyv lenne. Azután azt is nehezményezi, hogy két emberről nem csak azt írtam, amit kellett volna. Az egyiknek még nincs dédunokája, a másiknak pedig a nevével van baj. Ha ez így igaz, ezért elnézést kérek, pedig a mellettenf helyet foglaló két osztálytársát mindig kérdeztem. Ők súgtak. Nem tetszenek a jelzőim sem, mert a holtak emlékére a harangok nem muzsikálnak. Bajban vagyok, mert Adytól vettem a jelzőt, ezért az ő nevében is szánom-bánom tettem, ha kényes ízlését megsértettem volna. Hiányolja azt is, hogy az igazgatónő mellett ültem. Felhívom a figyelmét, azért a legtöbbet mégis néhány osztálytársával, sőt a tiszteletes úrral beszéltem. Látták a többiek is. Annak is hangot ad: reméli, nem akarok visszavágni sem szóban, sem írásban. Ha ez lett volna a szándékom, a levele mellett a cikket még egyszer leközöltettem volna: döntsön az olvasó! Az életben tovább nem kíváncsi rám, adja tudtomra ezt is. Harmincöt évet éltem Kunhegyesen, és emlékezetem szerint még egy tőmondatnyit sem társalogtunk. Kérésére ez folytatódik. Végül egy gúnyos megjegyzést is kapok még, amely szerint: „ilyen művelt embernek nem is lennék méltó partnere” - állítja szó szerint rólam. Mivel a partnereimet eddig is én választottam, ez ezután sem lesz másképp. Aludjék nyugodtan, nincs rajta a listán! Remélem, azért nem ugrik fel a vérnyomása, ha a későbbiekben erről az osztályról, egynéhány emberről részletesebben, alaposabban írok. Mert az ilyesmire egy tudósítás már csak a rövidsége miatt sem alkalmas. Az intelmeit köszönöm, bár az, hogy nem sikerült az élete, aligha az én számlámat terheli. Ezért a továbbiakban az össztüzet becses vagy kevésbé becses személyem helyett szíveskedjék más irányba összpontosítani. Arról nem is beszélve, hogy a hasonló stílusú iromány más célra is felhasználható. Otthon. Levélféle egy levélfélére gyenítés alkalmazásától? S ha az iskolai pedagógusok nem tudják összeegyeztetni - a tantárgyak tanításával egy időben - az erkölcsös életre való nevelést, engedjék át az egyházaknak, hogy segítsenek, míg nem késő ... Végül javaslom, hogy ne adjanak a tv-ben annyi lélekromboló, értéktelen, rossz krimit, amelyekből csak tippeket, módszereket vesznek át a bűnözésre hajlamosak. Erre a problémára is figyeljenek már oda az illetékesek, és változtassanak az eddigi nevelési módszereken. Szabó Imréné Szolnok Ellesett boldogság A munkába induló anyuka „leadja” kicsi fiát az óvodában, majd sietve távozik. A járdán még utoléri gyermeke hangja: Anyuci, gyere vissza egy picit...! - A kicsi fiú feje az óvoda kerítésének szorítva, a rácson éppen csak a szá- jacskája fért ki. A siető anyuka visszaszalad, megcsókolja ... A boldogságtól csillogó gyermekszemeket látva, könnybe lábadt a szemem. Felemelő érzés volt! „Egy nagymama” Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
