Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-27 / 151. szám

I Olvasta-e? Tatay Sándor: A szezon vége Tündérkertbe invitálja olvasóit Tatay Sándor utolsó, immár posztumusz könyvé­ben. A vidék, amelyet bejárunk vele, az író igazi otthona volt: a badacsonyi szőlős­kertek, a távolban kéklő Balaton, a napfényben fürdő hegyoldal, az ország egyik legszebb vidéke, amit megismerni és megszeretni Tatay is tanított bennünket. S ennek a gyönyörű tájnak a ragyogását csak fokozza az a szeretet, amellyel az író elénk varázsolja. Ő, aki minden fát, virágot, minden szőlőt ismert itt, tudta az évszázados ültetvények történetét, most kézen fogja az olvasót, és megismerteti a hegy lakóival. A tősgyökeresekkel és az újonnan ide települtekkel, akiket.egy csapásra meghódított ez a világ, akiknek keze nyomán újra virágzásnak indulhatott itt az élet. Emberi sorsok elevenednek meg a könyv lapjain, színes figurák a múltból, de a jelenből is; hiszen Tatay nemcak emlékeit idézi fel, nemcsak a hegy múltját. Élete utolsó prcéig a jelenben is élt, a jelen gondjai foglalkoztatták, művésziek és politikaiak egyaránt. Történetei ezért nem csupán hangulatos anekdoták, hanem a művész töprengései is az írói lét, az írói munka kérdéseiről. A regény a könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Az alábbiakban az első fejezetéből közlünk részleteket. 1992. JÚNIUS 27. Szokásom szerint ezen a reggelen is a nappali szobában tártam ki elsőnek a zsalugátert, mert ez az ablak keletre néz, és ha szerencsém van, a korai lapos nap­sugarak ifjonti erővel behatolnak a szemben lévő falig, ott a terebélyes kályha szemgödröcskéiben zöld tüzek gyúlnak, és a helyiség megtelik színes ragyogással. De ezúttal nem. Szürke a nyár végi reggel, kövér felhők sejteni sem enge­dik, hol van mögöttük a nap. Visszame­gyek a szobámba, annak ablaka délre nyílik, s van úgy, hogy a Balaton tükre magából bocsát ki fényt... Hiába tárom ki ott is a zsalukat. A nagy víz elmerült a korai párában, határait sem láthatom. Egyszerre mégis sokkal világosabb lesz, pillanatok alatt, anélkül, hogy a lomha felhők moccannának. Hiába ke­resem a váratlan jelenség égi okát. Hat sárgarigó osztja a fényt. A sárgarigók nem járnak csapatban. Sohasem láttam még hatot egyszerre, de most itt vannak hatan, akárhogy is számolom. Repdes- nek, cikáznak, a nap elhullajtott csepp- jei. Pesti lakásom ablakai előtt hatalmas fák állnak, míg lombosak, olyan sötét általuk a szobám, hogy déltájban is vil­lanyfénynél dolgozom. Egy kedves asszony ismerősöm azt tanácsolta, hú- zassam át sárgára az úgyis vén, sötétbor­dó foteljeimet, sárga szőnyeget borítsak a parkettre, nagy csokor sárga virágot tegyek asztalomra. Nem fogadtam szót, de mostantól fogva hiszek neki. Hat sár­garigó megér egy napot, de kinek adatik, hogy hatot lásson egyszerre? Talán társas költözködésre adtak ép­pen itt találkozót, mint a fecskék? Nem ismerem eléggé a madarak szokásait. Egyébként is úgy találom, változnak azok az idők folyamán. Vegyük például a varjakat. Tíz évvel ezelőtt még alig fordult elő, hogy felszálltak a varjak ide, a hegy magasára. Legfeljebb ha egyet- egyet felhajtott valami bolond szél. Je­lesen tél végén tévedtek el, míg hintáz­tak a rokolyás-bodros böjti szeleken. Aztán kezdtek kódorogni, szőlőérés ide­jén, az irdatlan seregélycsapatok nyo­mában. Tudvalévő, hogy a seregélyek éles sarkantyújukkal lerugdalják a sző­lőszemeket, így terítenek asztalt maguk­nak, de pazarló bőkezűségükben a var­jaknak is. Ma már szinte minden sere­gélycsapat alatt varjak tömege száll. Nem is értem, hogyan bírják az iramot ezek a lomhák a gyors röptű rablóhad­dal? Még az a jó, hogy éktelen károgá- sukkal messziről jelzik a veszedelmet, riasztják a gazdát, akkor is, ha éppen a pincében időzik. A múlt tavasszal a varjak önálló akci­óba kezdtek. A szomszédos elhagyott telken áll egy óriás cseresnyefa, magas bástyára támaszkodó teraszon. A met­szetlen szőlő elfeküdt alatta, ezáltal még feltűnőbbé vált. Nagyon korai gyü­mölcsöt hoz. Alig hull le az akácvirág, már megpirosodik és messze, messze látszik. Ez ellen indított támadást a fe­kete sereg, elébb csak kisebb csoportok­ban, majd megérkezett a derékhad irtó­zatos csatakiáltással, ujjongással. Vagy­is nekik az nyilván ujjongás volt, de számomra az egybefolyó kár-kár olyan lett, mint egy eszeveszett hangszóróval felnagyított siratóének. Elviselhetetlen volt. Az ilyen korai cseresnye nem sok­érő, legfeljebb ha akad, aki leszedi és elviszi a piacra, de ki ér rá arra május­ban? Engem mégis gyötört a gyönyörű piros cseresnye veszte. Felszaladtam a pincénk tetejére, onnét ordítottam rájuk, míg el nem rekedtem. Az elején volt némi hatása a torkom gyötrésének, de aztán semmi. Kihoztam a konyhából két fedőt, és addig vertem azokat egymás­hoz, míg lepattogott a mázuk. Minden siker csak ideiglenes volt. Felfújtam a kávészacskókat és eldurrantottam. majd a használt levélborítékokat. A durranás­ra megrezzentek, de elfogyott a ni uníci- óm. Azért készítettem magamnak rövid nyelű ostort bakancsszíjból font telcng- gel, raffia csapóval. Ez jó nagyokat csat­tant, míg el sem senvedt a kezem. Nem tehettem mást, áttörve az elnyújtózó szőlőtőkén, felszaladtam a cseresnyefa alá. Ám ott az ostort nem használhattam, mert vagy a tavalyi venyigékben, vagy a nagy fa ágaiban akadt el, rekedt han­gommal pedig annyit sem értem egy szál egyedül, mint pokolban egy hege­dűs. Kővel dobáltam a szörnyű tömegtől megfeketült fát. Annyit értem csak el, hogy időnkint felemelkedtek, de nem szálltak el, hanem köröztek a magasban egyre szaporodva, majd tölcsér alakban, mint a garatban a búza, keveregve visszafolytak az elgyötört fára. Nagy ét- vágyukbann és a piros cseresnyeszemek bűvöletében se láttak, se hallottak. Ci- vódtak egymással a koncért, és ebben a harcban némelyek lebukfenceztek. Fe­kete sokaságukkal elemésztették a má­jusi fényt. Rettentően elfáradtam, neki­dűltem a fa törzsének. Akkor már vég­képp semmibe sem vettek, Hajamat érte a körmük. Mert lógott a lábuk. Erre em­lékszem máig is leginkább, a sok, ronda lógó lábra és a piros gyümölcs vérét fröcskölő csőrükre. Félek a tavasztól, hogy rám törnek majd újra. A sirályokról bizonyosan tu­dom, hogy soha többé nem látogatnak meg. Az ő inváziójuk JELENSÉG volt hét évvel ezelőtt egy késő délután. Az­óta sok helyütt érdeklődtem, senki nem hallotta hírét sem, hogy ezek a vízi ma­darak valaha is felszálltak volna a hegy ilyen magasára. Az időjárásban sem volt akkortájt semmi szokatlan. Semmi nyugtalanság sem bennem, sem a dió­fánk alatt időző vendégeimben. Semmi előjel, csak szálltak. Elvétve egyet- egyet kiáltottak. Újabb és újabbb hul­lámban érkeztek és hatalmas területet elleptek körülöttünk. Nem kerestek semmit, nem kéregettek ismert könyör-. gő hangjukon. Csak szálltak, szálltak, majd leereszkedtek olyan tárgyakra, Irodalom melyekhez lábuk nem szokott: oszlo­pok, karók csúcsára, huzalokra, ott ki­terjesztett nagy szárnyukkal egyensú­lyoztak. Ezt kecsesen csinálták, öröm volt őket nézni. Ahol egy-egy kőtömb akadt, azon némi civódás támadt a ki­váltságos helyért, de az is csendben tör­tént, nem a vízparton ismert perlekedé­sükkel. Bizonyos megilletődöttség jel­lemezte őket. Nyilván egyik sem tudta az értelmét, amiért ilyen idegen világba kerültek. Velünk, akik a diófa alatt ültünk, nem törődtek. Az embertömeget megszokták ők a zsúfolt hajókon, amelyeket követ­tek a tavon, a két part között. Az eget nézték félrehajtott fejjel, amit egy asz- szony arra vélt, hogy mégiscsak valami rendkívüli időjárási esemény követke­zik. Azt tanácsolta, szedjük össze éte­lünket, italunkat és menjünk be a házba. Annál is inkább, mert kisebb csoportok­ban továbbra is érkeztek a sirályok. Vé­gül is meddig tart ez? Másvalaki azt találta ki, hogy a víz színén vagy a víz mélyén, a tóban történt valami, amit emberi érzékszervekkel és ember alkotta eszközök segítségével nem vagyunk képesek észlelni. Az em­ber nem, csak a sirályok. A harmadik bizonyos erővonalakat emlegetett, ame­lyek mentén repültek. Ezektől a felszó­lalásoktól egy cseppet sem lettünk oko­sabbak. Ittunk és nevettünk. De akkor a kutya elkezdett vonítani. Behúzódott a pad alá, az asszonyok szoknyája alá és vonított, csak vonított, mint mikor ha­lottra harangoznak. A kutyáról meg kell jegyeznem, hogy nem a miénk volt, a vendégeim egyikéhez sem tartozott. És a Borzas tavasztól őszig kóborolt a part­tól a hegytetőig a kirándulók nyomában, akik ugyancsak jól etették, amíg a sze­zon tartott, kétszeresére hízott. Télen át mindig szánalmasan megsoványodott. A pad alól bottal sem bírtuk kiverni, pedig megpróbáltuk, mert ez a vonítás rém idegesítő volt. A sirályok viszont rá sem rántottak. Hiszen össze sem mérhe­tő egy kutya vonítása a pad alatt, az asszonyok szoknyája alatt a hajókürt üvöltésével. Érthetetlen volt a kutya riadalma, hi­szen a sirályok igazán szerényen visel­kedtek, némileg tanácstalanul, mint akik tudatában vannak, hogy idegen fel­ségterületre kerültek. Semmi okunk nem volt rá, hogy elhessegessük őket. Nem is kellett, rövid idő elteltével fel­szálltak és elhúztak a tó felé. Hangtalan szálltak, és könnyedén és szépségesen, hiszen csak ereszkedniök kellett völgy­nek. A kutya, a Borzas akkor körbeszag- lászta a területet, amelyet a madarak befogtak, mi pedig találgattuk még egy ideig látogatásuk okát. Végül nyilatko­zott Karika, aki sok embernek osztály­társa volt, másoknak börtöntársa, de a legtöbbnek sporttársa a turisztikában. Ő nevezte JELÉNSÉG-nek a sirályok ven­dégszereplését. Biztosított bennünket, hogy ilyesmi nem történt évszázadok óta, és ezer, meg ezer nemzedéke szüle­tik és múlik el a sirályoknak, míg egy­szer újra előtűnnek ezen a helyen. Azért említem mindezeket a mada­rakról, hogy érthető legyen a megrökö­nyödésem, ami azután történt, hogy a sárgarigók befejezték ideges cikázásu- kat. Elhúztak, nem is egy irányba, ha­nem szétszéledtek, a táj pedig elszür­kült. Akkor erőteljes kutyaugatást hal­lottam. Megismertem a Borzas hangját. Jelezni szokta érkezését néhány vakkan- tással, rövidebben, hosszabban, asze­rint, milyen éhes. De ez dühödt csaholás volt. Kisiettem, a pinceajtóban találtam, a zárt ajtót ugatta, szaglászott az ajtó alatti résen, kapart, nyüszített. Hiába hívtam, nem tágított onnan. A pince­kulcs a zsebemben volt, mint mindig reggel. Kinyitottam az ajtót, Borzas majd feldöntött, úgy rohant be a lábam alatt. Neki a nagyobbik présnek, amely­nek a tetején egy varjú gubbasztott. Egyik szárnya lógott, a nyakán tépett volt. Ijedtében megpróbált menekülni a mérges ebtől a tárt ajtó felé, de lehullott előttem. Felkaptam a kutya elől. Borzasnak kiszolgáltattam a félretett csontokat, hogy figyelmét eltereljem, majd kezelésbe vettem a varjút. Törött szárnyát összéerősítettem sebkötöző szalaggal. Eléggé átabotában cseleked­tem ezt, szakértelem nélkül, hit nélkül is, csak hogy megtegyem, ami tőlem telik. Két tenyeremen tartva a beteg ma­darat, megindultam lefelé a szőlőrendek között. Egészen a mi területünk aljáig mentem. Ott a bástyán állva némileg meghintáztattam, mintegy repülni taní­tottam, aztán lebocsátottam az állami gazdaság nemrég telepített szürkebarát tőkéi közé. Semmi esetre sem cselekedtem volna ezt, ha az a terület magántulajdon lett volna. Az ember nem hajít át a szom­szédba egy beteg kányamadarat. De az állami gazdaság az Isten tenyere, vége nincs is, csak kezdete, elfér rajta az ég minden lehullott madara. Itt a mi sző­lőnk alatt nagyon határozott vonalban válik el azoktól a parcelláktól, amelyek­nek tulajdonosára ujjal rá lehet mutatni. Vagy tíz évvel ezelőtt hatalmas buldó­zerek érkeztek, elkezdték lefelé tolni a földet, hogy tágas, gépileg művelhető terület alakuljon ki. Ezáltal mély szaka­dék keletkezett az egyéni gazdák és az állami terület között. Mindenki számít­hatott rá, hogy ebbe a mélységbe bele- pmlanak a szélső szőlősorok, de senki­nek sem jutott eszébe ezért panaszkodni vagy perlekedni. A hatalmas gazdaság is éppúgy vergődik a mégmagasabb he­lyen fogant mostoha tervek béklyóiban, mint a kicsinyek. Az is nagyon emberi volt, hogy az a férfi, aki széles mozdu­latokkal dirigálta az óriás gépszömye- ket, egyszer így sóhajtott: „Ha ez sem sikerül, akkor eltemettetem ide maga­mat egy buldózerrel.” Az is emlékeze­tes maradt és szimbólum, hogy a fel szín­re került sok száz tonna követ baráti segítségképpen a vendég szovjet hadse­reg katonái szedték össze és rakták ne­héz járművekre. Sőt máig is emlegetik, hogy egyes szomszédos gazdák, főkép­pen pedig gazdaasszonyok hónuk alatt melengetve hoztak egy-egy üveg bort és nagy titokban odadugták a kiskatonák- nak, holott az szigorúan tilos volt. Sze­rencsére a parancsnok nem lehetett jelen minden hajlatban. Magam is megtöltöt­tem néhány palackot a jólelkűeknek, akik nem bírták elviselni, hogy az aján­dék munkások szárazán emelgessék a Badacsony oldalában a félmázsás köve­ket. Szerves trágya hiányában adóztunk így szíves barátsággal Föld Szellemé­nek, nemhiába, mert ma már némi tudo­mányosság és meg nem fogant oltvá­nyok pótlása árán tetszetős magas míve- lésű sorok díszlenek a nagy táblákon, nagy részben az áhított szürkebarát. Nem lett szükség emberáldozatra sem, amelyre pedig ajánlotta magát az önzet­len agronómus. A Badacsony istenadta déli oldalán még a humusz alatti homok is nevel derék szőlőtőkéket. A Pannon­tenger évmillióinak hordaléka. Úgy érzem, ki kell takarítanom a pin­cét a vércseppes varjú után. A pincénk pontosan a telek közepén van. íves hom­lokzatán nehéz tölgyfa kapu vékony vaslemez borítással, azon csigaszegek­kel kiverve az egykori gazda nevének kezdőbetűi: E. L., és az elülső pincerész építésének évszáma: 1887. Ezt az első részt mi csak présháznak használjuk. Ennél majdnem száz évvel idősebb a hegyoldalba benyúló, öreg belső pince, amelyben bortermésünket tartjuk. Eb­Nyugtalan szárnyasok 9 bői kiszolgál egy másfél méteres földré­tegen áthaladó szellőzőlyuk. Hihetet­len, hogy ezen keresztül vergődött vol­na be a sebzett madár. Valószínűbb, hogy még a múlt este került oda, amikor sokáig mosogattam a pince előtt egy kisebb hordót, és félig nyitva hagytam magam mögött a kaput. Nem sokat tö­röm rajta a fejem, a különféle állatok okozta meglepetésekhez hozzászok­tam. Szeretek ebben a vén pincében tartóz­kodni. Az elején némi félelemmel cse­lekedtem ezt, mert a boltját annak idején átabota kövekből rakták, főképp bazalt­tufából, amit hupogakőnek, kenyérkő­nek neveznek a lukacsossága miatt. A lávának ez a megkövesedett habja kitű­nő hőszigetelő. Nagyon jó kemence is készíthető belőle. Elég könnyen farag­ható. Azt hinné az ember, az idők folya­mán mállik. Egy helyen meg is ereszke­dett a bolt. Mikor megvettem a szőlőt, azon a ponton alá is támasztottam egy erős gerendával, de mivel egy évtizeden át millimétert sem mozdult, kidobtam a gerendát. Ugyanúgy lóg negyven esz­tendeje. Most már hiszek benne, hogy nem szakad rám. Nem omlik össze, míg élek. Az első pincerész, az már lesza­kadt egyszer. Vagyis csak az eleje, mert vigyázatlan egy nagy homokkövet épí­tettek ott a vesefalba. A homokkő meg elrothadt nyolcvan év alatt. Beljebb he­lyeztük az oromfalat, most annyival ki­sebb. A régi gazdának nagyobb szőlője volt. Már nem félek ebben a kétszáz éves belső pincében sem. Nagyon jó itt lenni. Sosem volt bevakolva a boltoza­ta. Nem is mésszel rakták, csak sárral. Az ilyen pincéket szereti a nemes pe­nész. A kövek már sehol sem látszanak, háromujjnyi vastag, gyönyörű sötétzöld bársony vonja be. Finom, puha takaró, temperálja a hőmérsékletet, a levegő nedvességtartalmát is. Ha karácsony felé Pestről érkezem, a ház hideg, mint a farkasordító. Reggeltől estéiig fűthe- tem, míg valamennyire elviselhető. De ez őrzi a borok forrásának melegét; nagy, meleg bunda, illatos prémsátor. Ebben a pincében a borok forrása idején sem kell mérgezéstől félni, mert nem a mélybe ásták, inkább kicsikét magasab­ban van az előtér szintjénél, a gyilkos gáz pedig súlyos, kigördül a kapuk alatt, kúszik lefelé a hegyoldalon, hordozza, viszi messze csábos illatát. Az a baj csak, hogy az ajtó n$ryon alacsony, a szemöldökfába számtalan­szor bevertem már a fejemet, még több­ször a vendégeim. De ezáltal senki más, csak egy kölni német asszony áléit el. Éppen bort szívtam egy seggre ültetett kis hordón állva. Hordóstul borultam, hogy elkapjam, mielőtt arccal a földre bukna. Ez sikerült is, de úgy, hogy melle a két tenyerembe esett. Sosem hittem volna, hogy egy szalmaszőke német nő­nek ilyen szép kerek, kemény melle le­gyen. Borral mostuk az arcát, úgy élesz­tettük. Szédülete nem tartott sokáig. Kint a fűben borogatást tettünk a fejére, a férje fehér zsebkendőjével. Az ajtó fölé odaírtam régen, hogy: hajolj le! Le is ftírdítottam nékik a szöveget, de, mint később állította, megakadt a szeme azon a nagy, régi kovácsolt kulcson, amely éppen ott függött a betűk fölött. Mert­hogy olyan szép kulcsot ő még sosem látott, és imádja és gyűjti a kulcsokat. Ez még abban az időben történt, amikor, ha nem volt elég készpénzem, eladtam egy-egy üveg bort a turistáknak. Régen, amikor a németeket közös bűntudat gyötörte, ha ittak. Én igyekeztem vi­gasztalni őket, amiképp az jó házigaz­dához illik, mondvá»: egy rémura­lomért nem felelős az ország egész né­pe, de ők azt állították, hogy igenis fe­lelős, még az elnyomottak is az elnyo­móikért, sőt egy filozófust is említett a férj, akitől ez a bölcamondás származik. Tovább érveltem vigasztalásukra: lám, a győztes amerikaiak sem ontanák a pénzt országuk újjáépítésére, ha az egész népet bűnösnek tekintenék. Nagy meglepetésemre ők csak legyintettek. - Ugyan már! Az amerikaiaknak van ma­gukhoz való eszük. Nagyon jól tudják, hogy biztosabb helyre nem fektethetik be a pénzüket, mint ha azt a németek eszére és szorgalmára bízzák. Sőt a hű­ségére is sokkal inkább számíthatnak, mint az ellentmondásos japánokéra, ha már a legyőzőitekről esik szó. Megaján­dékoztam a fiatalasszonyt a nagy rozs­dás kulccsal. Ki tudja, hol van már a zár, amelybe illett. Akkor találtam, amikor a pince eleje leomlott és megástuk az új fundamentumot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom