Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27 / 151. szám
I Olvasta-e? Tatay Sándor: A szezon vége Tündérkertbe invitálja olvasóit Tatay Sándor utolsó, immár posztumusz könyvében. A vidék, amelyet bejárunk vele, az író igazi otthona volt: a badacsonyi szőlőskertek, a távolban kéklő Balaton, a napfényben fürdő hegyoldal, az ország egyik legszebb vidéke, amit megismerni és megszeretni Tatay is tanított bennünket. S ennek a gyönyörű tájnak a ragyogását csak fokozza az a szeretet, amellyel az író elénk varázsolja. Ő, aki minden fát, virágot, minden szőlőt ismert itt, tudta az évszázados ültetvények történetét, most kézen fogja az olvasót, és megismerteti a hegy lakóival. A tősgyökeresekkel és az újonnan ide települtekkel, akiket.egy csapásra meghódított ez a világ, akiknek keze nyomán újra virágzásnak indulhatott itt az élet. Emberi sorsok elevenednek meg a könyv lapjain, színes figurák a múltból, de a jelenből is; hiszen Tatay nemcak emlékeit idézi fel, nemcsak a hegy múltját. Élete utolsó prcéig a jelenben is élt, a jelen gondjai foglalkoztatták, művésziek és politikaiak egyaránt. Történetei ezért nem csupán hangulatos anekdoták, hanem a művész töprengései is az írói lét, az írói munka kérdéseiről. A regény a könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Az alábbiakban az első fejezetéből közlünk részleteket. 1992. JÚNIUS 27. Szokásom szerint ezen a reggelen is a nappali szobában tártam ki elsőnek a zsalugátert, mert ez az ablak keletre néz, és ha szerencsém van, a korai lapos napsugarak ifjonti erővel behatolnak a szemben lévő falig, ott a terebélyes kályha szemgödröcskéiben zöld tüzek gyúlnak, és a helyiség megtelik színes ragyogással. De ezúttal nem. Szürke a nyár végi reggel, kövér felhők sejteni sem engedik, hol van mögöttük a nap. Visszamegyek a szobámba, annak ablaka délre nyílik, s van úgy, hogy a Balaton tükre magából bocsát ki fényt... Hiába tárom ki ott is a zsalukat. A nagy víz elmerült a korai párában, határait sem láthatom. Egyszerre mégis sokkal világosabb lesz, pillanatok alatt, anélkül, hogy a lomha felhők moccannának. Hiába keresem a váratlan jelenség égi okát. Hat sárgarigó osztja a fényt. A sárgarigók nem járnak csapatban. Sohasem láttam még hatot egyszerre, de most itt vannak hatan, akárhogy is számolom. Repdes- nek, cikáznak, a nap elhullajtott csepp- jei. Pesti lakásom ablakai előtt hatalmas fák állnak, míg lombosak, olyan sötét általuk a szobám, hogy déltájban is villanyfénynél dolgozom. Egy kedves asszony ismerősöm azt tanácsolta, hú- zassam át sárgára az úgyis vén, sötétbordó foteljeimet, sárga szőnyeget borítsak a parkettre, nagy csokor sárga virágot tegyek asztalomra. Nem fogadtam szót, de mostantól fogva hiszek neki. Hat sárgarigó megér egy napot, de kinek adatik, hogy hatot lásson egyszerre? Talán társas költözködésre adtak éppen itt találkozót, mint a fecskék? Nem ismerem eléggé a madarak szokásait. Egyébként is úgy találom, változnak azok az idők folyamán. Vegyük például a varjakat. Tíz évvel ezelőtt még alig fordult elő, hogy felszálltak a varjak ide, a hegy magasára. Legfeljebb ha egyet- egyet felhajtott valami bolond szél. Jelesen tél végén tévedtek el, míg hintáztak a rokolyás-bodros böjti szeleken. Aztán kezdtek kódorogni, szőlőérés idején, az irdatlan seregélycsapatok nyomában. Tudvalévő, hogy a seregélyek éles sarkantyújukkal lerugdalják a szőlőszemeket, így terítenek asztalt maguknak, de pazarló bőkezűségükben a varjaknak is. Ma már szinte minden seregélycsapat alatt varjak tömege száll. Nem is értem, hogyan bírják az iramot ezek a lomhák a gyors röptű rablóhaddal? Még az a jó, hogy éktelen károgá- sukkal messziről jelzik a veszedelmet, riasztják a gazdát, akkor is, ha éppen a pincében időzik. A múlt tavasszal a varjak önálló akcióba kezdtek. A szomszédos elhagyott telken áll egy óriás cseresnyefa, magas bástyára támaszkodó teraszon. A metszetlen szőlő elfeküdt alatta, ezáltal még feltűnőbbé vált. Nagyon korai gyümölcsöt hoz. Alig hull le az akácvirág, már megpirosodik és messze, messze látszik. Ez ellen indított támadást a fekete sereg, elébb csak kisebb csoportokban, majd megérkezett a derékhad irtózatos csatakiáltással, ujjongással. Vagyis nekik az nyilván ujjongás volt, de számomra az egybefolyó kár-kár olyan lett, mint egy eszeveszett hangszóróval felnagyított siratóének. Elviselhetetlen volt. Az ilyen korai cseresnye nem sokérő, legfeljebb ha akad, aki leszedi és elviszi a piacra, de ki ér rá arra májusban? Engem mégis gyötört a gyönyörű piros cseresnye veszte. Felszaladtam a pincénk tetejére, onnét ordítottam rájuk, míg el nem rekedtem. Az elején volt némi hatása a torkom gyötrésének, de aztán semmi. Kihoztam a konyhából két fedőt, és addig vertem azokat egymáshoz, míg lepattogott a mázuk. Minden siker csak ideiglenes volt. Felfújtam a kávészacskókat és eldurrantottam. majd a használt levélborítékokat. A durranásra megrezzentek, de elfogyott a ni uníci- óm. Azért készítettem magamnak rövid nyelű ostort bakancsszíjból font telcng- gel, raffia csapóval. Ez jó nagyokat csattant, míg el sem senvedt a kezem. Nem tehettem mást, áttörve az elnyújtózó szőlőtőkén, felszaladtam a cseresnyefa alá. Ám ott az ostort nem használhattam, mert vagy a tavalyi venyigékben, vagy a nagy fa ágaiban akadt el, rekedt hangommal pedig annyit sem értem egy szál egyedül, mint pokolban egy hegedűs. Kővel dobáltam a szörnyű tömegtől megfeketült fát. Annyit értem csak el, hogy időnkint felemelkedtek, de nem szálltak el, hanem köröztek a magasban egyre szaporodva, majd tölcsér alakban, mint a garatban a búza, keveregve visszafolytak az elgyötört fára. Nagy ét- vágyukbann és a piros cseresnyeszemek bűvöletében se láttak, se hallottak. Ci- vódtak egymással a koncért, és ebben a harcban némelyek lebukfenceztek. Fekete sokaságukkal elemésztették a májusi fényt. Rettentően elfáradtam, nekidűltem a fa törzsének. Akkor már végképp semmibe sem vettek, Hajamat érte a körmük. Mert lógott a lábuk. Erre emlékszem máig is leginkább, a sok, ronda lógó lábra és a piros gyümölcs vérét fröcskölő csőrükre. Félek a tavasztól, hogy rám törnek majd újra. A sirályokról bizonyosan tudom, hogy soha többé nem látogatnak meg. Az ő inváziójuk JELENSÉG volt hét évvel ezelőtt egy késő délután. Azóta sok helyütt érdeklődtem, senki nem hallotta hírét sem, hogy ezek a vízi madarak valaha is felszálltak volna a hegy ilyen magasára. Az időjárásban sem volt akkortájt semmi szokatlan. Semmi nyugtalanság sem bennem, sem a diófánk alatt időző vendégeimben. Semmi előjel, csak szálltak. Elvétve egyet- egyet kiáltottak. Újabb és újabbb hullámban érkeztek és hatalmas területet elleptek körülöttünk. Nem kerestek semmit, nem kéregettek ismert könyör-. gő hangjukon. Csak szálltak, szálltak, majd leereszkedtek olyan tárgyakra, Irodalom melyekhez lábuk nem szokott: oszlopok, karók csúcsára, huzalokra, ott kiterjesztett nagy szárnyukkal egyensúlyoztak. Ezt kecsesen csinálták, öröm volt őket nézni. Ahol egy-egy kőtömb akadt, azon némi civódás támadt a kiváltságos helyért, de az is csendben történt, nem a vízparton ismert perlekedésükkel. Bizonyos megilletődöttség jellemezte őket. Nyilván egyik sem tudta az értelmét, amiért ilyen idegen világba kerültek. Velünk, akik a diófa alatt ültünk, nem törődtek. Az embertömeget megszokták ők a zsúfolt hajókon, amelyeket követtek a tavon, a két part között. Az eget nézték félrehajtott fejjel, amit egy asz- szony arra vélt, hogy mégiscsak valami rendkívüli időjárási esemény következik. Azt tanácsolta, szedjük össze ételünket, italunkat és menjünk be a házba. Annál is inkább, mert kisebb csoportokban továbbra is érkeztek a sirályok. Végül is meddig tart ez? Másvalaki azt találta ki, hogy a víz színén vagy a víz mélyén, a tóban történt valami, amit emberi érzékszervekkel és ember alkotta eszközök segítségével nem vagyunk képesek észlelni. Az ember nem, csak a sirályok. A harmadik bizonyos erővonalakat emlegetett, amelyek mentén repültek. Ezektől a felszólalásoktól egy cseppet sem lettünk okosabbak. Ittunk és nevettünk. De akkor a kutya elkezdett vonítani. Behúzódott a pad alá, az asszonyok szoknyája alá és vonított, csak vonított, mint mikor halottra harangoznak. A kutyáról meg kell jegyeznem, hogy nem a miénk volt, a vendégeim egyikéhez sem tartozott. És a Borzas tavasztól őszig kóborolt a parttól a hegytetőig a kirándulók nyomában, akik ugyancsak jól etették, amíg a szezon tartott, kétszeresére hízott. Télen át mindig szánalmasan megsoványodott. A pad alól bottal sem bírtuk kiverni, pedig megpróbáltuk, mert ez a vonítás rém idegesítő volt. A sirályok viszont rá sem rántottak. Hiszen össze sem mérhető egy kutya vonítása a pad alatt, az asszonyok szoknyája alatt a hajókürt üvöltésével. Érthetetlen volt a kutya riadalma, hiszen a sirályok igazán szerényen viselkedtek, némileg tanácstalanul, mint akik tudatában vannak, hogy idegen felségterületre kerültek. Semmi okunk nem volt rá, hogy elhessegessük őket. Nem is kellett, rövid idő elteltével felszálltak és elhúztak a tó felé. Hangtalan szálltak, és könnyedén és szépségesen, hiszen csak ereszkedniök kellett völgynek. A kutya, a Borzas akkor körbeszag- lászta a területet, amelyet a madarak befogtak, mi pedig találgattuk még egy ideig látogatásuk okát. Végül nyilatkozott Karika, aki sok embernek osztálytársa volt, másoknak börtöntársa, de a legtöbbnek sporttársa a turisztikában. Ő nevezte JELÉNSÉG-nek a sirályok vendégszereplését. Biztosított bennünket, hogy ilyesmi nem történt évszázadok óta, és ezer, meg ezer nemzedéke születik és múlik el a sirályoknak, míg egyszer újra előtűnnek ezen a helyen. Azért említem mindezeket a madarakról, hogy érthető legyen a megrökönyödésem, ami azután történt, hogy a sárgarigók befejezték ideges cikázásu- kat. Elhúztak, nem is egy irányba, hanem szétszéledtek, a táj pedig elszürkült. Akkor erőteljes kutyaugatást hallottam. Megismertem a Borzas hangját. Jelezni szokta érkezését néhány vakkan- tással, rövidebben, hosszabban, aszerint, milyen éhes. De ez dühödt csaholás volt. Kisiettem, a pinceajtóban találtam, a zárt ajtót ugatta, szaglászott az ajtó alatti résen, kapart, nyüszített. Hiába hívtam, nem tágított onnan. A pincekulcs a zsebemben volt, mint mindig reggel. Kinyitottam az ajtót, Borzas majd feldöntött, úgy rohant be a lábam alatt. Neki a nagyobbik présnek, amelynek a tetején egy varjú gubbasztott. Egyik szárnya lógott, a nyakán tépett volt. Ijedtében megpróbált menekülni a mérges ebtől a tárt ajtó felé, de lehullott előttem. Felkaptam a kutya elől. Borzasnak kiszolgáltattam a félretett csontokat, hogy figyelmét eltereljem, majd kezelésbe vettem a varjút. Törött szárnyát összéerősítettem sebkötöző szalaggal. Eléggé átabotában cselekedtem ezt, szakértelem nélkül, hit nélkül is, csak hogy megtegyem, ami tőlem telik. Két tenyeremen tartva a beteg madarat, megindultam lefelé a szőlőrendek között. Egészen a mi területünk aljáig mentem. Ott a bástyán állva némileg meghintáztattam, mintegy repülni tanítottam, aztán lebocsátottam az állami gazdaság nemrég telepített szürkebarát tőkéi közé. Semmi esetre sem cselekedtem volna ezt, ha az a terület magántulajdon lett volna. Az ember nem hajít át a szomszédba egy beteg kányamadarat. De az állami gazdaság az Isten tenyere, vége nincs is, csak kezdete, elfér rajta az ég minden lehullott madara. Itt a mi szőlőnk alatt nagyon határozott vonalban válik el azoktól a parcelláktól, amelyeknek tulajdonosára ujjal rá lehet mutatni. Vagy tíz évvel ezelőtt hatalmas buldózerek érkeztek, elkezdték lefelé tolni a földet, hogy tágas, gépileg művelhető terület alakuljon ki. Ezáltal mély szakadék keletkezett az egyéni gazdák és az állami terület között. Mindenki számíthatott rá, hogy ebbe a mélységbe bele- pmlanak a szélső szőlősorok, de senkinek sem jutott eszébe ezért panaszkodni vagy perlekedni. A hatalmas gazdaság is éppúgy vergődik a mégmagasabb helyen fogant mostoha tervek béklyóiban, mint a kicsinyek. Az is nagyon emberi volt, hogy az a férfi, aki széles mozdulatokkal dirigálta az óriás gépszömye- ket, egyszer így sóhajtott: „Ha ez sem sikerül, akkor eltemettetem ide magamat egy buldózerrel.” Az is emlékezetes maradt és szimbólum, hogy a fel színre került sok száz tonna követ baráti segítségképpen a vendég szovjet hadsereg katonái szedték össze és rakták nehéz járművekre. Sőt máig is emlegetik, hogy egyes szomszédos gazdák, főképpen pedig gazdaasszonyok hónuk alatt melengetve hoztak egy-egy üveg bort és nagy titokban odadugták a kiskatonák- nak, holott az szigorúan tilos volt. Szerencsére a parancsnok nem lehetett jelen minden hajlatban. Magam is megtöltöttem néhány palackot a jólelkűeknek, akik nem bírták elviselni, hogy az ajándék munkások szárazán emelgessék a Badacsony oldalában a félmázsás köveket. Szerves trágya hiányában adóztunk így szíves barátsággal Föld Szellemének, nemhiába, mert ma már némi tudományosság és meg nem fogant oltványok pótlása árán tetszetős magas míve- lésű sorok díszlenek a nagy táblákon, nagy részben az áhított szürkebarát. Nem lett szükség emberáldozatra sem, amelyre pedig ajánlotta magát az önzetlen agronómus. A Badacsony istenadta déli oldalán még a humusz alatti homok is nevel derék szőlőtőkéket. A Pannontenger évmillióinak hordaléka. Úgy érzem, ki kell takarítanom a pincét a vércseppes varjú után. A pincénk pontosan a telek közepén van. íves homlokzatán nehéz tölgyfa kapu vékony vaslemez borítással, azon csigaszegekkel kiverve az egykori gazda nevének kezdőbetűi: E. L., és az elülső pincerész építésének évszáma: 1887. Ezt az első részt mi csak présháznak használjuk. Ennél majdnem száz évvel idősebb a hegyoldalba benyúló, öreg belső pince, amelyben bortermésünket tartjuk. EbNyugtalan szárnyasok 9 bői kiszolgál egy másfél méteres földrétegen áthaladó szellőzőlyuk. Hihetetlen, hogy ezen keresztül vergődött volna be a sebzett madár. Valószínűbb, hogy még a múlt este került oda, amikor sokáig mosogattam a pince előtt egy kisebb hordót, és félig nyitva hagytam magam mögött a kaput. Nem sokat töröm rajta a fejem, a különféle állatok okozta meglepetésekhez hozzászoktam. Szeretek ebben a vén pincében tartózkodni. Az elején némi félelemmel cselekedtem ezt, mert a boltját annak idején átabota kövekből rakták, főképp bazalttufából, amit hupogakőnek, kenyérkőnek neveznek a lukacsossága miatt. A lávának ez a megkövesedett habja kitűnő hőszigetelő. Nagyon jó kemence is készíthető belőle. Elég könnyen faragható. Azt hinné az ember, az idők folyamán mállik. Egy helyen meg is ereszkedett a bolt. Mikor megvettem a szőlőt, azon a ponton alá is támasztottam egy erős gerendával, de mivel egy évtizeden át millimétert sem mozdult, kidobtam a gerendát. Ugyanúgy lóg negyven esztendeje. Most már hiszek benne, hogy nem szakad rám. Nem omlik össze, míg élek. Az első pincerész, az már leszakadt egyszer. Vagyis csak az eleje, mert vigyázatlan egy nagy homokkövet építettek ott a vesefalba. A homokkő meg elrothadt nyolcvan év alatt. Beljebb helyeztük az oromfalat, most annyival kisebb. A régi gazdának nagyobb szőlője volt. Már nem félek ebben a kétszáz éves belső pincében sem. Nagyon jó itt lenni. Sosem volt bevakolva a boltozata. Nem is mésszel rakták, csak sárral. Az ilyen pincéket szereti a nemes penész. A kövek már sehol sem látszanak, háromujjnyi vastag, gyönyörű sötétzöld bársony vonja be. Finom, puha takaró, temperálja a hőmérsékletet, a levegő nedvességtartalmát is. Ha karácsony felé Pestről érkezem, a ház hideg, mint a farkasordító. Reggeltől estéiig fűthe- tem, míg valamennyire elviselhető. De ez őrzi a borok forrásának melegét; nagy, meleg bunda, illatos prémsátor. Ebben a pincében a borok forrása idején sem kell mérgezéstől félni, mert nem a mélybe ásták, inkább kicsikét magasabban van az előtér szintjénél, a gyilkos gáz pedig súlyos, kigördül a kapuk alatt, kúszik lefelé a hegyoldalon, hordozza, viszi messze csábos illatát. Az a baj csak, hogy az ajtó n$ryon alacsony, a szemöldökfába számtalanszor bevertem már a fejemet, még többször a vendégeim. De ezáltal senki más, csak egy kölni német asszony áléit el. Éppen bort szívtam egy seggre ültetett kis hordón állva. Hordóstul borultam, hogy elkapjam, mielőtt arccal a földre bukna. Ez sikerült is, de úgy, hogy melle a két tenyerembe esett. Sosem hittem volna, hogy egy szalmaszőke német nőnek ilyen szép kerek, kemény melle legyen. Borral mostuk az arcát, úgy élesztettük. Szédülete nem tartott sokáig. Kint a fűben borogatást tettünk a fejére, a férje fehér zsebkendőjével. Az ajtó fölé odaírtam régen, hogy: hajolj le! Le is ftírdítottam nékik a szöveget, de, mint később állította, megakadt a szeme azon a nagy, régi kovácsolt kulcson, amely éppen ott függött a betűk fölött. Merthogy olyan szép kulcsot ő még sosem látott, és imádja és gyűjti a kulcsokat. Ez még abban az időben történt, amikor, ha nem volt elég készpénzem, eladtam egy-egy üveg bort a turistáknak. Régen, amikor a németeket közös bűntudat gyötörte, ha ittak. Én igyekeztem vigasztalni őket, amiképp az jó házigazdához illik, mondvá»: egy rémuralomért nem felelős az ország egész népe, de ők azt állították, hogy igenis felelős, még az elnyomottak is az elnyomóikért, sőt egy filozófust is említett a férj, akitől ez a bölcamondás származik. Tovább érveltem vigasztalásukra: lám, a győztes amerikaiak sem ontanák a pénzt országuk újjáépítésére, ha az egész népet bűnösnek tekintenék. Nagy meglepetésemre ők csak legyintettek. - Ugyan már! Az amerikaiaknak van magukhoz való eszük. Nagyon jól tudják, hogy biztosabb helyre nem fektethetik be a pénzüket, mint ha azt a németek eszére és szorgalmára bízzák. Sőt a hűségére is sokkal inkább számíthatnak, mint az ellentmondásos japánokéra, ha már a legyőzőitekről esik szó. Megajándékoztam a fiatalasszonyt a nagy rozsdás kulccsal. Ki tudja, hol van már a zár, amelybe illett. Akkor találtam, amikor a pince eleje leomlott és megástuk az új fundamentumot.
